Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. december / Metamorphoses mythologiae

Metamorphoses mythologiae

epilógus

„Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt.”

„De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled.”

„És erőt vevének a vizek a földön, száz ötven napig.”

„Felfakadának a nagy mélység minden forrásai, és az ég csatornái megnyilatkozának.”

Mózes I. könyve 6. 7.

                       

1          Midőn medréből kicsapott Aegeus

                     árja, hajónk már réges-rég készen állt,

                    s amikor végre aludni tért Zeus,

                   

4         az új istennek szava valóra vált,

                    és elevezvén az Olympus fölött,

                    hajóm népével átléptük a határt.

                       

7        Láttunk bősz ordast a bárányok között

                    úszni, és hallánk Tethyst, miként fortyog,

                    ha a fuldokló Chimaera könyörög.

                     

10      Örvények mélyén rejtőztek a tornyok,

                    s Notus ujjai hullámot pödörtek

                    hajunkra, tehát megrémülni volt ok.

                     

13      »A vad habokat, Vezérlőnk, döföld meg,

                    vessed alá, mint tetted a roppant

                    éggel, szigorú rendednek e földet!«

                     

16       gajdoltuk s bárkánk sziklaszirtnek koccant,

                    merültünk pörgve, mint kit izmos henger

                    pumpál világra, felszítva az új tant,

                     

19       s tízezer bőrű tüzünket a tenger

                    ringatta s csilló kaleidoszkópja

                    kavarta sorsunk. »Nézz magadba, Ember,

                     

22      kinek van mérni örvényeid ónja?

                    Feloldhatatlan bűnt táplálsz te, mert hisz

                    ki veszni nemzett, nincs kinek meggyónja.

                     

25       És ugyan lészen. Hiába fúj Memphis

                    bikája izzó homlokodra jelet,

                    az öröklétbe semmilyen út nem visz.

                     

28       Nem lesz zivatar, csak a kába részek

                    futkosnak az egésztől mérgezetten,

                    s Themis hálóján nem ejtetnek rések.«

                     

31       siránkoztunk, mert nem értük még tetten

                    a mindenekben szunnyadozó erőt,

                    úgy véltük, hogy az egyezés véletlen,

                     

34       s (habár messze leng melege) eme rőt

                    gyökerű zsarát csak bennünk lombosul,

                    így értünk partot végre a hegy előtt,

                     

37       amely a magány vizéből égre hull.

                    Nád, káka, sás közt vezetett egy gázló,

                    sík föveny mentén, a meredélyre túl,

                     

40       de mihelyt léptünk az égi kilátó

                    iránt csak egyet, nem gondolva kárral,

                    ott álldogált az uticai Cato.

                     

43       »Kik vagytok itt, kik szemben a vak árral

                    futtok az örök tömlöcöt kerülvén?

                    szólt, rázva haját a komoly szakállal.

                     

46       Ki volt lámpátok és ki volt az Ösvény,

                    s vezére a mély éjben lábatoknak,

                    amelytől oly sötét az örök örvény?«

                     

49       »Lángok vagyunk mind, kik világra rogytak:

                    nedves a víz, és virágzó láng a fa,

                    beszélő láng – bár szavai kopottak –

                         

52       az ember, s lépő a földnek állata;

                    egymásba lebben, át hetedhét szinten,

                    a létezésnek milliom párlata.«

                     

55       »Szigorú törvény alá esik minden,

                    való igaz; de érzitek-e a túlt,

                    ahol a rendszer visszájára billen?«

                     

58         lobbant a Nyelv, s a való világ kihunyt,

                    szavak ropogtak, és nyílott tág tere

                    a képzeletnek, de hol mi lángra gyúlt,

                     

61       ott tátong mélyén a stigma krátere.

                                                                                                                                                                 

                   

                     

1–2                Ovidius: „Aegeus árja”: a mai Égei-tenger.

7                  Ovidius: „Farkas a bárányok közt úszik, sárga oroszlánt,/ tigrist hurcol a hab”

10                Ovidius: „...örvények fenekén rejtőztek a tornyok” (Devecseri Gábor Ovidius-fordításai)

13–15      Boethius: „Fékezd meg a vad habokat, Vezetőnk,/ Vessed alá, mint tetted a roppant/ Éggel, szigorú rendnek e földet!” (Hegyi György fordítása)

19            A lelket Hamvas Béla a Tízezerbőrű Tűz gyermekének nevezi.

21–22      Charles Baudelaire: „Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?”

25–26      „Memphis bikája” – az Ápisz bika, melynek itt volt fő kultuszhelye.

28–29      Weöres Sándor: „...nincs tisztító zivatar/ csak a részek szaladgálnak/ az egésztől mérgezetten”

43–48      Dante: Isteni színjáték; Babits Mihály fordítása (szó szerinti átvétel)

50–52      Hérakleitosz: „A víz nedves láng.”; Novalis: „A fa csak virágzó láng lehet, az ember csak beszélő láng, az állat csak lépő láng.” Vö. Tsúszó Sándor: „A szikla szendergő láng.”

61                „A stigma krátere” – a Kalligram Könyvkiadó gondozásában megjelenés előtt álló verseskötet címe