Tej, vér és hitvita

Magam sem értem, miként lappanghatott ilyen sokáig és ilyen észrevétlenül középkori legendairodalmunk kivételes jelentőségű értéke, Alexandriai Szent Katalin verses legendája. Annyi bizonyos, hogy irodalomtudósaink közül elsőként Toldy Ferenc említi 1851-ben megjelent Irodalomtörténet című kötetének lapjain; és négy esztendővel később ő adja ki a szöveget első ízben nyomtatott formában.

A legenda története  

Szent Katalin versbe szedett históriája az Érsekújvári-kódexben őrződött meg, 1530-ban jegyezte le Sövényházy Márta klarisza apáca, de a mű jóval régebbi. A szerző nevét nem ismerjük. A szakma fogásait, a magyar nyelvet kiválóan ismerő, avatott költő lehetett, aki latin eredeti után dolgozott. Nem „műfordítója” volt ő a latin változatnak, hanem újraköltője, újraalkotója. Ezt a feltételezést megerősíti, ha egybevetjük a mi legendánkat azzal, amelyik Krakkóban található, s amelyik a miénknek legközelebbi rokona.

A múlt században sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a mű szerzője Temesvári Pelbárt, aki latin nyelvű prédikációk szerzőjeként írta be nevét a magyar irodalom történetébe. Később ez a hipotézis megdőlt.

Kérdéses az is, hogy az 1530-ban lejegyzett szöveg mikor és hogyan nyerte el végleges formáját. Alexandriai Szent Katalin legendája a XI. században terjedt el a nyugati egyházban, és a XIII. században vált népszerűvé Európa-szerte. A XIV. században újabb és újabb elemekkel gyarapodott, színesebbé vált. Ehhez nagy mértékben hozzájárult, hogy akkortájt kerültek be az európai művészet véráramába az apokrif evangéliumok motívumai. A Szent Katalin születését és gyermekségét elbeszélő rész ilyen későbbi betoldás. Nagy a valószínűsége, hogy a mi legendánk – melyet a jeles irodalomtörténész, Beőthy Zsolt „a középkori magyar vallásos epika legfőbb díszének” nevezett – a XV. században keletkezett.

Nemcsak a mű igényes megformálása szembetűnő. A több mint négyezer soros legenda egymagában terjedelmesebb, mint a középkor többi magyar nyelvi emléke együttvéve. Tékozlásnak tűnik, hogy ez az irodalmi és nyelvtörténeti szempontból egyaránt felbecsülhetetlen értékű alkotás nem került a köztudatban az őt megillető helyre.

Katalin története

Mielőtt hosszú évek után újra közreadnánk a szöveg néhány kiemelkedően szép részletét, ismerkedjünk meg Szent Katalin történetével.

Élt Alexandriában egy király, akit Costusnak hívtak, jámbor ember volt, de pogány. Vagyonát szinte meg sem tudta számolni, bánatot csak az okozott neki, hogy nem született örököse. Összegyűlt hát Alexandriában a nép, és áldozatot mutatott be egy kőbálvány előtt, de ez sem hozott eredményt. Ekkor Costus levelet írt, és Görögországból udvarába hívta a bölcs Alphorabiust, aki azt tanácsolta, hogy a király öntessen aranyból feszületet és ahhoz imádkozzon. Elkészült a kereszt, melyet Costus a saját vállán vitt be a templomba, s ahogy belépett a kapun, a bálványok szétporladtak.

A királyné gyermeket fogant, és leánynak adott életet, akit Katalinnak neveztek. Costus az ismeretlen istennek ajánlotta fel gyermekét, de pogányságban nevelte, mert hitbéli ügyekben tájékozatlan volt. Katalint hét esztendős korában Görögországba küldte tanulni, ahol az csakhamar kitűnt rendkívüli eszességével.

Costus meghalt, és lányára hagyta királyságát, de még a halálos ágyán megeskette Katalint, hogy csak olyan hatalmas úrhoz mehet férjhez, mint az a király, aki a feszületen látható, és aki megsegítette őket. Katalin megfontolt és jó uralkodónak bizonyult.

Országjárás közben egyszer eltévedt a sötét erdőben. Egy remetével találkozott, aki Jézushoz imádkozott. Katalin megkérte, hogy meséljen neki erről az istenről. A remete elmondta a bűnbeesés és a megváltás történetét. Katalin elhatározta, hogy Jézus menyasszonya lesz. Szűz Máriához imádkozott, hogy az álmában mutassa meg neki a fiát, Jézust. A remete megkeresztelte Katalint, így Jézus álmában jegyesévé fogadta őt; Katalin pedig megtérítette a híveit.

Ekkor azonban Alexandriába érkezett Maxentius császár, bálványokat állított, és a népnek áldozatot kellett bemutatnia a bálvány előtt. A keresztényeket erőnek erejével kényszerítették a bálványimádásra. Katalin azonban elment a császárhoz, és meg akarta téríteni. Maxentius elcsodálkozott a lány szépségén, okosságán és vakmerőségén. Vitába szállt vele, de csakhamar kifogyott az érvekből. Ezért az udvarába rendelte a pogány bölcseket a világ minden tájáról. A vita folytatódott. Katalin Senecát idézve cáfolta a császár szavait, amitől az haragra gerjedt, és a lányt börtönbe vettette.

Közben megérkezett az ötven pogány bölcs. Mikor megtudták, hogy miért küldtek értük, felháborodtak, de a császár nyugalomra intette őket. Katalint a börtönben angyal látogatta meg ezalatt, és megerősítette őt a hitében.

Aztán elkezdődött a disputa. A bölcsek kinevették Katalint, mondván: milyen isten az, akit a rómaiak kigúnyoltak, a zsidók meggyűlöltek, és még a saját tanítványai is elárultak? Milyen isten az, aki még saját magát sem tudta kimenteni a halál karmai közül?

Katalin a teremtésről beszélt válaszként, de a bölcsek szószólója Arisztotelészt idézve visszavágott: a világ örök időktől fogva létezik. Katalin Vergiliusszal érvelve védelmezte a teremtéstörténetet.

A bölcs ezután abban kételkedett, hogy Jézus egyszerre Isten és ember lehetett: Hogyan fér meg ez a két természet egyetlen lényben? – kérdezte.

Minthogy Isten mindenható, bármilyen formában megtestesülhet, például emberként is – felelte nyugodtan Katalin, és megint Vergiliust citálta, aki megjövendölte Jézus születését.

A bölcs ekkor a szeplőtelen fogantatásban kételkedett. A természet ellen való, hogy a szűz gyermeket szüljön – mondta.

Isten olyan hatalmas – vágott vissza Katalin –, hogy a természet törvényeit is ő teremtette, így ahhoz is megvan a hatalma, hogy a saját törvényeit áthágja.

A bölcs visszatért az „istenember” kérdéséhez: Ha Krisztus ember és isten is, akkor teremtő és teremtmény egyaránt, de magát senki sem teremtheti meg. Az istenek halhatatlanok, Krisztus pedig meghalt.

Krisztusban az emberi természet pusztult el, de az isteni támadt fel – válaszolta Katalin.

Jézus azért gyűjtött maga köré egyszerű embereket – érvelt a bölcs –, mert a bölcsek nyomban átlátták volna a csalárdságát.

A bölcsek mindig csűrik-csavarják a szót – felelte Katalin –, az együgyűek tanúságtétele többet ér.

A pogány bölcs ekkor azzal érvelt, hogy ha Krisztus igaz ügyért küzdött volna, az atyja nem hagyta volna a vesztébe rohanni.

Katalin erre is megfelelt, mondván, az Atya az emberekért áldozta fel a Fiút, és így megváltotta a bűnös emberiséget.

Az ötven bölcs elhallgatott. A legnagyobb tekintélyű is kifogyott az érvekből. A császár megfeddte a tudorokat, de azok kényszeredetten bevallották, tehetetlenek, mert a lányból a Szentlélek beszélt. Az ötven doktor nyomban hálát is adott az istennek, hogy megvilágosította az elméjüket, és mindannyian keresztény hitre tértek.

A császár ezt látva éktelen haragra gerjedt, és az utolsó szálig máglyára vettette őket. A bölcsek mártírhalált haltak ugyan, de holttestükön nem látszottak a lángok nyomai. A nép ezen igencsak elámult és sokan közülük megkeresztelkedtek.

A császár kérlelni kezdte Katalint, ne makacskodjon, tagadja meg hitét, és legyen a felesége. A lány azonban nemet mondott: ő már elígérkezett, Jézus jegyese. A császár visszavitette Katalint a börtönbe, és megtiltotta híveinek, hogy a fogolynak élelmet adjanak.

A császárné a következő éjszakán álmot látott, s ezért úgy döntött, hogy a császár hadvezérével, Porphüriusszal, meglátogatja Katalint. A tömlöcben angyali jelenés, hatalmas fényár fogadta őket. A lány megkeresztelte mindkettejüket, és megjósolta mártírhalálukat. Porphüriusz az élmény hatására megtérítette kétszáz katonáját is.

Katalin tizenkét napig nem kapott ételt, de táplálták a mennyei seregek. Végül megjelent a cellájában Jézus, és megerősítette a hitében.

Mikor a császár előhozatta a foglyot, nagyon elcsodálkozott, hogy se az éheztetés, se a kínzatás nem hagyott nyomot Katalin szépségén. Ismét kérlelni kezdte a lányt, de az azt felelte, hogy inkább lesz egy halhatatlan isten jegyese, semmint halandó ember felesége. A kemény szavak hallatán előállt Thurszatész, a római bíró, és azt javasolta, hogy a felségsértő lányt az általa szerkesztett pokoli gépezettel veszejtsék el. Négy, pengékkel kirakott kerék volt ez, kettő felfelé forgott, kettő lefelé, ezek közé akarták Katalint taszítani.

Katalin imádkozni kezdett, mire az ég elsötétült, mennykő csapott a gyilkos szerkezetbe, és agyonütött menten négyezer pogányt. Előlépett a császárné is, védelmébe vette a lányt, és hitet tett Jézus mellett.

Iszonyatos haragra gerjedt a császár, a feleségét megkínoztatta, a melleit levágatta, torkát a pribékek vágták keresztül, testét pedig a kutyák elé vettette.

Akkor Porphüriosz, a hadvezér vallott színt. A császár pedig nem tehetett mást, legjobb barátját és annak kétszáz katonáját is kivégeztette.

Végül Katalint hozatta elő, és kihirdette fölötte a halálos ítéletet. Amíg a lányt a vérpadra vezették, zsoltárokat énekelt. Eltökéltségével sokakat megtérített, és még ő vigasztalta a zokogó népet. A vesztőhelyen imát mondott, és amikor bevégezte, a hóhér lesújtott a fejére. Katalin nyomban meghalt, de ereiből – szüzessége jeleként – vér helyett tej tört elő. Lelkét angyalok vitték a mennyországba, testét angyalsereg ragadta el, és a Sion hegyén helyezték nyugalomra.

Miért szép?

A tartalmi kivonatot olvasva elsőként a vérre, a kegyetlenségre leszünk figyelmesek. Ha azonban az eredeti szöveggel találkozunk, egészen máshová kerülnek a hangsúlyok, mint ahogy az majd a szemelvényekből is egyértelműen kiderül. Alexandriai Szent Katalin verses legendájának uralkodó esztétikai minősége ugyanis: a bájosság. De hát miben rejlene ennek lényege? A bájosság élményét átélve valami törékeny, veszendő, ezért megmentésre, védelemre szoruló jelenséget pillantunk meg, amely a miénknél korlátoltabb világba kalauzol ugyan, de egyedisége, múlandósága miatt mégis felelősségérzetet kelt bennünk. A legenda bájosságának több forrása is van, ha innen, a XX. századból szemléljük.

A kor naivitása

Bizony, szívmelengetően naiv az a kor, gyermekien egyszerű az a világ, melyben a legenda született. Nemcsak olyan egyértelmű dolgokra gondolok itt, mint a csodahit, hanem arra az igyekezetre is, mely a hit és a logika érveit mindenképpen össze akarja egyeztetni, és végső soron ugyanannak a mérlegnek a két serpenyőjébe szeretné tenni ezeket.

Szembetűnő az is, hogy a kor emberének mennyire nem működött az időérzéke. A legenda vitája a XV. század disputáinak változtatás nélküli „visszavetítése” Maxentius korába, azaz a IV. század elejére. Kérdésfelvetései a XV. század kételyeit tükrözik. Costus király a középkori uralkodó jegyeit viseli magán, Porphüriusz kapitány, afféle feudális hűbérúr, katonái: vitézek, Katalinnak pedig udvarhölgyei vannak. A szűz mártír a vita hevében a híres arab bölcset és csillagjóst Al-Bumazart idézi, aki a IX. században élt, tehát ötszáz évvel később, mint ő. Szerinte Platón is hitt Krisztusban, aki viszont négyszáz esztendővel Krisztus előtt élt. Katalin egyik fontos érve Vergilius Negyedik eclogája, mely – szerinte és a középkori egyház szerint – Jézus eljöveteléről szól:

Íme, betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt:

Újraszületve az évszázak roppant sora tárult.

Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma,

Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.

Óvd csak a most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan

Véget vetve a vaskornak, hoz majd a földre aranykort.

Ez a belemagyarázás ma már inkább elnéző mosolyra fakasztja, semmint bosszantja az olvasót.

A szerző naivitása

Elbűvölő továbbá az a kissé ügyetlen igyekezet, mellyel a legenda költője motiválni igyekszik a szereplők tetteit, viselkedését. Néha egy-egy apró rezdülést, lelki állapotot kiválóan meg tud jeleníteni, máskor azonban – és a legkényesebb pontokon – adós marad a cselekmény lélektani megalapozásával. Nem tudjuk ugyanis, hogy miért és miként változtatják meg véleményüket a bölcsek az egyik pillanatról a másikra, hiszen Katalin érveit rendre megcáfolják. Mi készteti őket arra, hogy a logika oldaláról teljes odaadással átálljanak a hit oldalára? És miért vállalják beletörődőén a biztos halált? Marad a legendák egyetlen magyarázóelve: a csoda.

A szereplők naivitása

A művészi megformálás bájos ügyetlensége a szereplők alakjában ölt testet a legszembetűnőbben. Különösen Katalin jellemének ábrázolása kedvesen ellentmondásos ebben a tekintetben. A szentéletű leányzó ugyanis csak ritkán adja jelét a keresztényi alázatosságnak, többször egyenesen úgy viselkedik, mintha kevély, középkori várúrnő lenne. Nehezen állja meg az ember, hogy el ne mosolyodjon azon a gyermeki önhittségen, amellyel saját szépségét, eszességet – s nem utolsósorban: szüzességét – magasztalja...

A másoló naivitása

Bájos az is, ahogy a másoló, Sövényházy Márta, félreismerte a vers természetét, mert a teljes szöveget lapszéltől lapszélig terjedő prózai sorokban jegyezte le. Ezen kívül, ahol nem értette egészen pontosan, miről is van szó – szinte maga-magának magyarázva –, felesleges szavakat, félmondatokat, kötő- és határozószókat iktatott be, észre sem véve, hogy így tönkreteszi a rímeket, nem is beszélve a felező nyolcas verssorok lüktetéséről.

Ha a legendát ismét verssorokba rendezzük, szinte maguktól tűnnek elő a másoláskor keletkezett szövegromlások, ahol a ritmus megdöccen, a szótagok száma több a kelleténél, vagy ahol a rímek eltűnnek.

Nehéz és felelősségteljes dolog a verset „restaurálni”. Csak akkor tanácsos a szöveghez nyúlni, ha biztos benne az ember, hogy nem a szerző verstani szabadosságairól, hanem a másoló ügyetlenségéről van szó. S így is jelezni kell, mi szerepelt a kódexben, hátha olvasatunk nem állja ki az idő próbáját.

Szemelvények

Két olyan szemelvényt választottam, melyek szinte sűrítve hordozzák a legenda archaikus szépségeit. Az egyik idézetben Katalin, az ember, a másikban Katalin, a szent lép elénk. Elsőként a remetével találkozik, aki arról faggatja, miért nem megy férjhez.

Katerina monda néki:

Atyaságod ezt nem érti.

Nagy sok királyfiak voltak,

Kik énutánam jártának,

És nagy soktól követtettem,

De még egyhez sem mentem.                                                                 (mehettem)

Mert atyám, ha lőn halálán,                                                                   (ha = mikor)

Nekem [ő]tőle így lőn hagyván,

[Hogy] soha férjhez ne menjek,

Ha nem ha ily bölcset lelnék,                                                                 (lelek)

Ily szépet és ily gazdagot,

Mely bölcs, [mely] szép és gazdag [én] vagyok      

De-e hallod [az én] gazdagságomat,                                                        (de-e = ugye)

Mert jól látod országomat;

[És] engem oly szépnek mondanak,

Kiről sokan csodálkodnak;                                                                     (kiről = amin)

Oly nagy pedig bölcsességem,

S tudományban mesterségem,

Hogy nincs oly bölcs ez országban,

Ki meggyőzzön diákságban,                                                                   (diákságban = a tudományokban)

Azért soktól kérettettem,

De hozzám igyenlőt nem leltem.                                                           (igyenlő = egyenlő, vagy igenlő)

Az remete mosolyula,                                                                            (elmosolyodott)

És az leánynak így szóla:

Jó fiam, magadat mit hányod?

Íme meg kívánod tudnod:

Egy hatalmas császár vagyon,

Kinek [csak] égi fia vagyon,

Ha gondolnád és [tenéked] tétetnék,                                                      (tetszenék)

Hogy bizony hozzád illenék.

Katerina monda erről:

Ne gondolj semmit mindebből, [jó atyám],

Nekem csak az akaratom,

[Hogy] szüzességem[et] holtig tartsam,                  (tartom)

Mert ha bölcsekre tekintünk,

És írást élőnkbe veszünk,

Az bölcsek mind úgy beszélnek,

[Hogy] csak szüzességet dicsérnek.

[És] kiknek írásukat tudom,                                                                   (tudom = ismerem)

[És] akaratjokat jól látom,

De igaz bölcs én nem volnék,

Ha szavuk szerint én nem élnék.

Az jóságot megtanuljuk,

És őt megtudni akarjuk,

Nem azért, hogy mi csak [meg]tudjuk,

De azért, hogy művelkedjük.

A remete pedig már nem mosolyog, úgy sejti, ebből a lányból a Szentlélek beszél.

Másodjára álljon itt egy idézet a végjátékból: Katalin imádkozik a vérpadon. De hogy soraim olvasója is ízelítőt kapjon a legenda veretes, néha az Ómagyar Mária-Siralom stílusrétegeit is érintő magyarságából, először betűhűen, aztán modern olvasatban közlöm a szöveget.

Oh ennekem en ydwessegem

Es en byzony edessegem

Oh zyzeknek nag reménye

Es ew nekyk dyczoseghek

Oh ennekem nag ekewssek

Vram yesws the nagy felsegh

en lelkemnek erewseghe

fewldnek mennek edewsseghe

errewl neked halat adok

hogy mastan te zolghalo leanyod wagyok

Es thegedet azon kerlek

hog azok kyk en ertem teged kernek

zewksegewkben es nyawalyaokban

akar hol oth ez wylagban

ewkwth wram meg halghassad

es ammyt keernek o nekyk meg agyad

Ehsegh tewlwk el tawozyek

Es halai oth ne wralkogyek

Óh, énnekem [én] üdvösségem!

És én bizony édességem,

Óh, szüzeknek nagy reménye,

És őnekik dicsőségek,                                                                          (dicsőségük)

Óh, énnekem nagy ékesség,

Uram, Jézus, te nagy felség,

Földnek, mennynek erőssége,

Én lelkemnek édessége,

Erről neked hálát adok                                                           (erről: azért)

Hogy [mostan] [te] szolgáló lányod vagyok,

És tégedet azon kérlek,                                                          (azon: arra)

Hogy azok, kik [én] értem [téged] kérnek,                             (értem imádkoznak hozzád)

Szükség[ük]ben és nyavalyá[juk]ban

Akárhol ott ez világban

Őket, uram, meghallgassad

[És] amit kérnek, [ő] nekik [meg]adjad,

Éhség tőlük eltávozzék,

[És] halál ott ne uralkodjék.

Kezdet és vég

Alexandriai Szent Katalin verses legendája nemcsak stilisztikai sajátosságai, műfaji egyedisége miatt egyedülálló; többről van szó: a verses Katalin-legenda határkő. Kezdet és vég. Disputájában a reneszánsz szabadgondolkozás jegyeit és előjeleit fedezhetjük fel. Oldódik, lazul a skolasztika szigora, a dogmák merevsége, a szentek pogány szerzőkkel, s nem is bölcselőkkel, hanem költőkkel érvelnek! Az arab hagyományozok és közvetítők révén Európa újra birtokba veheti az antikvitás örökségét.

Ugyanakkor legendáink sorában ez az utolsó. A szentek kultuszának és a csodakultusznak véget vet a reneszánsz és a reformáció.

Végül nemsokára bealkonyul a kódexirodalomnak is, a kézzel írott könyveket fokozatosan felváltják az ősnyomtatványok. Az Érsekújvári-kódex az egyik utolsó a hazai kódexeink közül, hiszen mikor Sövényházy Márta papírra veti ezeket a sorokat, hatvan évvel túl vagyunk már Hess András budai nyomdaalapítási kísérletén...

S bizony a könyvnyomtatás a mai napig adós a verses Katalin-legendának, mert utoljára 1921-ben, tehát több mint hetven esztendeje jelent meg a szöveg nyomtatott formában.