Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. január / A meggyilkolt kakas

A meggyilkolt kakas

Mayer Judit fordítása

Ilyen rettentően gyönyörű dolog csak velem eshet meg. A Moldva felé vándoroltunk a fiúkkal Neveklovból, szénaboglyákban vagy sátorban tanyáztunk, zacskós levest főztünk, és amit még gitárral meg nótázással összemuzsikáltunk. Ráadásul volt egy horgászbotom, így aztán halat is fogtam, megsózva, köménymaggal megsütöttem, s a kocsmákban kedveltek bennünket, mert hogy azokat a régi, elnyúzott, de fülbemászó dallamokat énekeltük. Már két napja egy faluvégi pásztorkunyhóban laktunk Neveklov vidékén, én, mint mindig, elmentem a tavakhoz, de nem fogtam semmit, így aztán isten tudja, hányadszor ballagtam vissza egy kerítés mentén, ott egy almafa ejtett bámulatba, üvegszerű és sárga volt, koronája úgy telis-tele vagy tonnányi sárga almával, hogy azok az almák megvilágították az utat, az az almafa olyan volt, mint egy kivilágított vásári lövölde, s alatta a földön, a komposztrakáson sok-sok hullott alma hevert, és ott a komposztrakáson a kerítés mellett tyúkok kotkodácsoltak, és ott parádézott egy minden bizonnyal négykilós kakas, taraja büszkén, bóbitaként meredt a magasba, olyan volt, akár a francia elnök gárdistája... Én meg csak úgy álldogálok a kerítésnél a horgászbotommal, s egyszerre eszembe villan, miért főzzek előételnek a fiúknak Knorr-féle levest – Fideli juha s kokošjim mesom –, ha itt, szinte a falu végén, már alkonyattájt áll fél lábon egy kakas, és sehol senki, csak az udvarban lehetett látni a gazdát, az agyonmosott kezeslábasa villant át a lehajló faágakon csüngő sárga almák mögül... fogtam a horgászbotot, hurkot kötöttem a végére a horgászzsinórból, és a kerítésen meg a fekete ribiszke sűrű bokrain keresztül épp hogy egy kicsit előre tudtam hajolni, és a zsinórból készített hurkot úgy emeltem a pompás gall kakas feje fölé, mint valami glóriát, aztán könnyedén a nyaka köré ejtettem a hurkot, egy rántás, és már húztam a kakast, oda-odasúrlódott a fekete ribiszke gallyaihoz, aztán egy rántás... és a kakas ott feküdt a lábam előtt a fűben, megragadtam, és azt tettem, amit tudtam, amit szívesen mutattam be kocsmai mulatságokon – a kakas tarajos fejét a szárnya alá fordítottam, egy kicsit szorítottam rajta, egy egészen picikét, ahogyan a mutatványaimkor szoktam... és az a szépséges kakas elszenderült, már aludt, az udvarból tovább hallatszott a kaszakalapálás zaja, a tyúkocskák talán már aludni tértek, felgallyaztak a világoló almafára, s én már vittem is a kakast a pásztorkunyhóba, hogy legyen vacsoránk a fiúkkal, metélttel, de akkor egy sátáni hülye ötletem támadt... fogtam a kakast, az övemről lecsatoltam a görbe késem, az alvó kakast a két térdem közé szorítottam, éreztem, hogy ez a kakas nem négy, hanem öt kilót is nyom... aztán egy suhintással levágtam a kakas fejét... de ez csak velem eshet meg, az a már fejetlen kakas olyan rettenetes erőre kapott, hogy szétfeszítette a két térdemet, és felrepült, a szivárgó vére összekente a fekete ribiszkebokor vesszőit, s a kakas fejetlenül repült tovább, át a kerítésen, egészen a komposztrakásra, a szemétdombra, ahonnan egypár pillanattal azelőtt elloptam, s ott hatalmas puffanással lezuhant, belefúródott a komposztba... Én meg ott térdeltem már a nedves fűben, térdem mellett ott feküdt a gyönyörű kakasfej, pillogott a szépséges megüvegesedett szeme, amely olyan volt, mint a drágakő, s az elvágott nyakból a vér utolsó cseppjei szivárogtak, ez a vér már sötét színű volt, mint annak a fekete ribiszkebokornak a bogyói, melynek sötétzöld levelein piros vér cseppjei csillogtak... S az udvarban abbamaradt a kaszakalapálás, s belém vágott egy gondolat, nem is arra gondoltam, hogy az a fej nélküli kakastörzs hogyan tudott egyáltalán felrepülni, hanem hogy hogyan tudott pontosan oda visszatérni, ahol egy perccel ezelőtt lehuppant... És el akartam futni, de újra térdre rogyasztott egy látomás, a visszaemlékezés a csendes- és az atlantióceáni légi csatákra, ahol a repülőgépek, melyek ott kaptak találatot, ahol a radar, ahol a cockpit – a pilótaülés – volt, s hogy ezek az így eltalált repülőgépek már soha vissza nem térhettek anyahajójukra, sem repülőterükre, mivel a fejetlen repülőgép már nem képes manőverezni, az egyetlen... hogy megkísérli a kényszerleszállást... De ez az én kakasom, az, amelyet megfosztottam a fejétől, az biztonságosan visszatért oda, ahonnan elloptam, oda csapódott be teljes biztonsággal a törzse... S így térdeltem a már kihűlt kakasfej mellett, amikor egy pár gumicsizma lépett mellém... hideg kékes fénnyel villant a kasza, valaki egy agyonmosott kezeslábasban lehajolt, és a kakas véres testével összekente az arcom, és azt mondta... Ide hallgass, hé, ez a barátom volt, az ébresztőm... este hozol a kocsmába három százast, különben úgy jársz, mint a kakasom! Most megyek egy kis füvet kaszálni... És fogta a kaszát, az éle pontosan az arcom mellett suhant el, felemeltem a kakast, felemeltem a levágott fejet, és talán meg akartam próbálni összeilleszteni, megtenni azt, amit már nem lehet... Aztán, mint aki megzavarodott, hogy elhessegessem a csodát, amely történt, addig tépdestem a kakas tollait, míg fejetlen teste teljesen kopasz lett, én meg a horgászzsinórral, a késsel, amelyet beletöröltem a nedves fűbe, a szemétdomb fölött terpeszkedő almafa koronájában ragyogó tonnányi alma fényében vittem gyászos zsákmányomat oda, ahonnan horgászni indultam, csak épp halat nem fogtam, de a Knorr-féle leves helyett a forró tűzhelylapon megfőztem a fiatal kakast zöldséggel.  Fiatal kakas volt, nem kellett sokáig főzni, s a fiúknak, amikor vacsora előtt feltrancsírozták, ugyancsak kedvük telt benne, és dicsérték, de én egy kanálkányi levest és egy csipetnyi húst sem vettem belőle...

Hanem a kakasfejet a horgászkészségnek való tarsolyomban magammal vittem, elmentem az erdőszélre, s ott azt a cockpitet eltettem, s a kakastarajhoz odavetettem egy harangvirágból és kakascímerből kötött kis csokrot...

                   

Kersko, 93. augusztus 12.

                       

P. S.

Petr Kabes, a költő odaadta nekem a könyvét... Félre a tájjal a neve, s ezzel aztán jól megjártam! Van ott egy idézet... Magunk és a szomorúság közé új eseményeket kell beiktatni, elég akár egy kéztörés (Stendhal). Velem pedig rosszabb történt, mint egy kéztörés, négy levelet kaptam a rožnovi költő- és szakácstól, a kéztörés az ő kerskói látogatása volt, amikor tüzes taplót tett a fülembe... a másik tüzes tapló a levelei... Írjon, kérem, akár csak egyetlen szót, egyezzen bele, hogy megint elmehessek Önhöz... és nem fogunk beszélni, mert amit Öntől kérdezek, az nem lesz jó és bántani fogja Önt, s csak az, amit mond, abban a csöndben, az lesz, amit hallani akarok, az lesz az, amiről kérdezni akartam, mivelhogy az lesz az, amit nekem mondani akart... S a második levél töri a kezem... csak néhány sor, és már nem tudom olvasni... írjon nekem, kérem, írja meg, hogy megpróbálkozik velem, hogy megtanít írni, hogy azt, amire megtanít, idővel aszerint forgathassam, hogy milyen állapotban leszek, mert én elégedetlen vagyok, s amikor felkelek, felébredek, borzadok, hogy életben vagyok... Ez egy részlet a rožnovi Macháček úr – költő és szakács egy személyben – leveléből, én meg otthon bezárkózom, mert rettegek, akkor is, ha kimegyek, hogy ott valahol a sarkon túl vár rám a költő és szakács, aki képes akár agyonütni is, aki közém és a szomorúságom közé új eseményeket iktat a leveleivel. Az utolsó levél neve Kishírek: Azzal, hogy Ön írt, megírta és közreadta a könyvét, felelőssé vált értem, felelőssé az Ön írásához való viszonyomért, mert egyszeriben megéreztem az Ön írásának a közelségét... Ön most közeli rokonom, és egyedül Ön dönt arról, mi lesz, mivel Ön a hibás mindenben, hogy írásával sikerült hurkot vetnie az idegeimre, melyek által most össze vagyunk kötve és arra vagyunk ítélve, hogy beszéljünk egymással... Tanítson meg írni, vegyen egy időre magához... Én meg, nem tudom, miért, ezeket a leveleket és ezeket az idézeteket magammal hordom, és annál inkább rémüldözöm tőlük, minél pontosabban tudatára ébredek veszedelmes voltuknak. Péntek van, augusztus 13-a, már harmadnapja gyötör az isiász, egyedül az aszpirinnek köszönhetem, hogy feljutok az autóbuszra, és veszek magamnak Libeňben Ataralgint meg mustártapaszt a derekamra, s aztán odabicegek az autóbuszhoz... s amikor odaértem a hatos számú megállóhelyre, elállta az utamat egy fiatalember, olyan volt, mint egy cárevics... Mondom: Mit óhajt? Ő meg így: Macháček vagyok, s ide jöttem Rožnovból Önhöz, összesen négy levelet írtam Önnek, de nem válaszolt... Lerogytam a peron padjára és: Menjen innen! mondom. De ő nyugodt volt, csendes és álmodozó, s ezt suttogta: Akkor én most visszamegyek, haza... Besántikáltam az autóbuszba, lerogytam az ülésre, és néztem az ablakon át, amint elindul az autóbusz, és ahogy Macháček úr, a költő és szakács ül a padon, integet és azt kiáltja: Viszontlátásra!... Hát így is jó, mondtam magamban. De mit lehet tenni?

Az autóbusz nekilendült, de Macháček eljöhet Kerskóba a következő busszal. Elfog a rémület. Kerskóban eltakarítottam az asztalról a késeket, az ajtó mellől a fejszét. Ó, én aztán kifogtam! Egyébként Macháček úr gyalog is eljöhet Rožnovból Kerskóba, vagy pedig ülhet Rožnovban, és távúton is megölhet engem Kerskóban. Ilyen dolgok is megestek, megesnek és meg fognak esni ezen a világon.