Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. január / És eljön az ő országa

És eljön az ő országa

folytatás

6.

                           

Egyik éjszaka Bonifác arra riadt fel, hogy Richard Wagner áll az ágya mellett, és szúrós, átható, szinte kegyetlen tekintettel fürkészi őt. Hipnotikus álom volt-e vagy valóban megtörtént, ki tudja? A karmester vagy zeneszerző még két ízben jelent meg az éjszaka kellős közepén az ágyánál, amikor a többiek már mind húzták a lóbőrt, s az égzengés sem ébresztette volna fel őket. Richard Wagner arca világított, mintha a szájüregében egy százwattos égő lett volna, viszont az állától lefelé a teste teljes sötétségbe borult. Később Bonifác észrevette, hogy az udvaron, az ablakok magasságában, egy fényes, gömb alakú tárgy lebeg, s ennek egyik reflektora világítja meg a karmester arcát. Megpróbált nagyot kiáltani, hogy elűzze a látomást és felébressze a társait, de a hangszálai nem engedelmeskedtek. Akkor behunyta a szemét, és sokáig csukva tartotta. Akkor újra kinyitotta, megint csak Richard Wagner fejét látta az ágya fölött világítani. Nemsokára azonban a karmester arca halványodni kezdett, mígnem elenyészett. A hálóteremre sűrű sötétség borult.

Bonifác csaknem belebetegedett a karmester ismétlődő éjszakai látogatásaiba, s nem tudta, mit gondoljon a dolog felől, amelyet még Dodó és Sixtus előtt is titokban tartott. Barátai a karmester csillogó, de velejéig hazug retorikájának a hatása alá kerültek, s bizonyára kinevették volna. Megvádolták volna, hogy tényleg bolond. Holott, gondolta Bonifác, ha valakinek a zenetanár megérkezése óta még ép maradt az elméje, az ő. Napközben Bonifác figyelte a karmester minden mozdulatát, bátran állta a tekintetét, s megpróbált a szavai és a gesztusai mögé pillantani. Ezekben a napokban azonban Richard Wagner semmi olyat nem tett, ami tovább szíthatta volna Bonifácban a bizalmatlanság parazsát. Egy szót sem szólt a Tervről, sem az Orkesztráról, sem az intergalaktikus készülődésről. Zenetanárként viselkedett, jóslásokba nem bocsátkozott, gyanús tudományokkal nem foglalkozott. Mintha valami veszedelmes cselvetésen törte volna a fejét. Bonifácot aggodalommal töltötte el a karmester visszafogottsága.

Egy reggel, a gimnasztika végeztével, Richard Wagner félrehívta őt, és utasította, hogy egy óra múlva álljon meg nála az irodában. Bonifác csapdát sejtett a karmester meghívása mögött, és imádkozással töltötte ki az időt. Aztán, egy óra múltával, belépett az igazgatói szobába. Ott igen furcsa látványban volt része, meglepetésében még a miatyánk első sorát is elfelejtette. Richard Wagner átöltözött, és ebben a pillanatban a legkisebb mértékben sem hasonlított karmesterre vagy zeneszerzőre. Richard Wagner tetőtől talpig zöld volt, mint egy bukszusbokor vagy japán törpefenyő. Térdzoknit és bricsesznadrágot viselt, zöldkockás ingére vadászzakó simult, s még egy zergetollas kalapot is kerített valahonnan, hogy tökéletes legyen az illúzió. Szokatlan öltözékében mintha a személyisége is megváltozott volna. Kövérebbnek, öregebbnek, megfontoltabbnak látszott, mindamellett hétköznapibbnak és jelentéktelenebbnek, mint máskor. Most olyan volt, mint egy hamisítatlan vadász, akiből tizenkettő egy tucat, míg egy karmesterből vagy zeneszerzőből tizenkettő sohasem egy tucat. Bonifácnak mindenesetre a küszöbbe gyökerezett a lába. A karmester negédesen mosolygott, s Bonifác nem lepődött volna meg, ha az asztalfiából előhúz egy trófeát.

–       Jelentem, itt vagyok – mondta aztán.

A karmester biccentett.

–       Vadászni megyünk? – kérdezte Bonifác

A karmester a homlokát ráncolta, kifejezést adva meglepetésének, hogy hogyan is juthat ilyen badarság Bonifác eszébe. Megigazította zergetollas kalapját, s panaszos tekintettel nézett Bonifácra.

–       Terepszemlére megyünk – mondta. – Megnézzük a világot.

Bonifác nem értette, hogy ez mit jelent, de nem mert kérdezősködni, nehogy felingerelje a karmestert, akire egyébként is ráfért volna egy kis hajnyírás. Aztán a karmester vagy zeneszerző közelebb lépett hozzá, és végigmutatott magán.

–       Szegény édesapámtól örököltem ezt a gúnyát – mondta kissé meghatódva. – Édesapám, mielőtt bélcsavarodásban elhunyt volna, nagy erdőkerülő volt. Ezeket a ruhadarabokat rám hagyományozta, hogy őrizzem meg és ily módon emlékezzem rá. Ha élne, ma lenne a születésnapja. Ilyenkor, évente egyszer, magamra öltöm a ruháját. Ilyenkor együtt vagyunk, szinte hallom a hangját, meg ahogy az orrát fújja, s ahogy asztmásan lélegzik. Az asztmán kívül egyszer volt csak beteg, akkor is meghalt. Tiszteld apádat és anyádat... Én is vagyok olyan jó keresztény, mint te, kedves Bonifác... Na mindegy. Egy dolog az emlékezés, más dolog a munka.

Bonifácot a karmester siránkozása azokra a kuncsaftjaira emlékeztette, akik panaszkodtak, hogy hullik a hajuk, mint az őszi falevél, s hamarosan már nem lesz miért fölkeresniük Bonifácot a borbélyműhelyben. Bonifác régen beletörődött már, hogy az ember öregszik, de hála az Úr végtelen bölcsességének és optimizmusának, az elhulló faleveleket újak pótolták, fiatal üstökök, hogy ne maradjon munka nélkül egyetlen borbély sem. A karmester hamar úrrá lett ellágyulásán, és szinte kituszkolta Bonifácot az irodából. Személyautója a kastély előtt parkolt. Bonifácon kívül a karmester senki mást nem vitt magával.

–       Apám születésnapján mindig megiszom egy üveg vörösbort – mondta, miközben becsatolta a biztonsági övet és hátrább csúsztatta az ülés támláját. – Ma úgy döntöttem, hogy megosztom veled a boromat is, a magányomat is, kedves Bonifác.

Bonifácot azonban még ez a nagy megtiszteltetés sem indította meg. Inkább csak még jobban gyanakodott. Amióta internálták, először ült autóba, és ellentmondásos érzések kavarogtak benne. A karmester lassan vezetett, hogy gyönyörködhessenek a tájban. Bonifác elismeréssel adózott a Teremtőnek, aki a földkerekségnek ebben a zugában pazarló bőséggel mérte a szépséget: a hegyek olyan méltósággal magasodtak minden irányban, mint a legszebb gótikus katedrálisok, mély és hallgatag erdők ereszkedtek alá a völgykatlanba, s a tiszta, bűntől érintetlen ősi csönd honolt bennük. Sajnos, fülhasogató motorzaj háborgatta ezt a csöndet, s az aszfaltút, amely éles kanyarokat írva le, a kiürített és támaszponttá alakított falu felé kúszott, olyan volt, mint egy csúnya sebhely az erdő testén. A motor, az autó, az aszfaltút nem a Teremtő műve volt, hanem az ember találmánya, s Bonifác összefüggést sejtett a gonoszság, a szenvedés és emez emberi találmányok között. Az emberiség utat tévesztett valahol. Talán amikor föltalálta a kereket. De lehet, hogy még korábban. Mindenben utánozzuk a Teremtőt, de mindenben tökéletlenül, gondolta Bonifác. Szeretett volna eszmét cserélni ezekről a dolgokról a karmesterrel, de hogyan bízhatott meg egy olyan emberben, aki autót vezet. Méltó-e az ilyesmi egy karmesterhez vagy zeneszerzőhöz? Aki az egyik pillanatban a tiszta zenéről és az Orkesztráról prédikál, hogyan képes a következő pillanatban beereszteni a fülén egy ilyen undorító, böhöm jármű zakatolását? Micsoda porhintés ez? Miféle képmutatás? Szemfényvesztő, gondolta Bonifác. Ördög fattya.

Áthajtottak a falun, s csak egy pillanatra álltak meg, mert járőrök igazoltatták a karmestert. Hadi készülődésnek most nyoma sem volt, még a légvédelmi ágyúkat is elrejtették. A karmester bosszankodott az igazoltatás miatt, de aztán megenyhült:

–     A fiúk persze csak a kötelességüket végzik, nem szabad haragudnunk rájuk.

–     Hová megyünk? – kérdezte nyugtalanul Bonifác.

–     A világba.

Nemsokára kiderült, hogy a világ egy sorompón túl kezdődik. Az aszfaltút a világban is olyan vadregényes tájon kacskaringózott, mint a nem-világban, s ha nincs a sorompó a két katonával, akik szalutáltak a karmesternek, Bonifácnak eszébe sem jut, hogy már a világban van. Bonifác nem volt ijedős, mégis rettenetesen félni kezdett, amikor a zenetanár igazolványának láttán a két katona haptákba vágta magát, és szinte egymással versenyezve emelte fel a sorompót. Sose gondolta volna, hogy egy karmesternek vagy zeneszerzőnek ekkora hatalma lehessen. Egyáltalán nem tartotta kizártnak, hogy Richard Wagner meg akarja ölni őt. Bonifác a vértanúkra gondolt, s annyira irtózott az erőszaktól, hogy eldöntötte, nem fog védekezni.

Nemsokára megritkultak a fák, s egy város panorámája bontakozott ki előttük. A karmester megállította a kocsit. Mind a ketten kiszálltak. Senki sem zavarta őket, a városból a nem-világba vezető aszfaltúton egyáltalán nem volt forgalom.

–     Íme, a világ! – mondta a karmester ünnepélyesen.

–     Hol vagyunk? – kérdezte Bonifác, s abban reménykedett, hogy a karmester elárul valamit, amiből következtetni lehet az igazi szándékaira. Csalódnia kellett. A karmester azt mondta:

–     Egy városban. – És többet nem mondott.

–     Mi a neve?

–       Részletkérdés – felelte a karmester. – Mindig az a kérdés, hogy a világban vagyunk-e vagy kívüle. Most a világban vagyunk. Érd be ennyivel, kedves Bonifác.

Bonifác újra félni kezdett, szinte látta, hogy a zenetanár előhúz a vadászzakójából egy stukkert, és belelövi őt az árokba. Richard Wagner, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, az árok felé mozdult el. De nem pisztolyt húzott elő, hanem a fütykösét. Bonifác még sosem látott karmestert vizelni, s mivel a félelemtől neki is vizelhetnékje támadt, csatlakozott Richard Wagnerhoz. A szokatlan helyzet a zenetanárt újabb elmésségekre ihlette.

–     A világban minden ember egyforma – mondta.

Azután leültek az árokpartra.

–     Sok közös vonásunk van – állapította meg a karmester. – Inkább hasonlítunk egymásra, mint különböztünk.

–     Csakugyan? – álmélkodott Bonifác. – Én egyáltalán nem hiszem, hogy így volna.

–     De, de... – makacskodott a zenetanár. – Nem helyes a különbségeket eltúlozni vagy dramatizálni. Mind a ketten férfiak vagyunk, például. Nem is tudod elképzelni, kedves Bonifác, mennyit szenvedek amiatt, hogy a kastélyban nincsen egyetlen nőnemű emberi lény sem, akinek az ágyában néha megmelegedhetnék. Gondolom, te is sokat szenvedsz emiatt, kedves Bonifác.

–     A nők eltérítenek a hivatásunk gyakorlásától – felelte Bonifác.

–     Lárifári – kedélyeskedett a zenetanár, mint valami múlt századi táblabíró. – Tudok valakiről a városban... néha én is meg szoktam látogatni. Ha úgy gondolod, csak szóljál nekem... De megállhatunk nála ma is.

–     Nem – mondta Bonifác.

A karmester, ki tudja, mit gondolt, de végül is nem erőltette tovább a dolgot. Bonifác elégedett volt, hogy ilyen könnyen elhárította Richard Wagner alattomos ajánlatát. Hölgyek helyett egy borbélyműhely előtt álltak meg. A sok fertőtlenítő, parfüm, sampon és borotvaszesz illata egy elsüllyedt világot támasztott fel Bonifác emlékeiben. Az illatok előbb elbódították, majd megrészegítették. Csattogtak az ollók, zümmögtek a hajvágó gépek. Az egyik tükör fölött a köztársasági elnök portréja nézett le a fürge borbélyujjakra. A köztársasági elnök, mint egy borbélyreklám volt megnyírva, igaz, nem sok nyírnivaló maradt már a fején. Jogos rosszallással nézett az elhanyagolt üstökökre, a borbélyokra pedig a leghatalmasabb szövetséges bátorító szigorával. A rádióból, mint mindig, népzene szólt, s közben a nyírók és a nyírottak hétköznapi dolgokról fecsegtek, pletykákat cseréltek ki, éppen csak észrevették, hogy új kuncsaftok érkeztek. A borbélyműhely mindenütt a világon azílium volt, ahol a legzárkózottabb és a legdölyfösebb férfiak gátlásai is feloldódnak, főleg téli délutánokon, amikor a fagy jégvirágokat lehel a kirakatablakokra, míg a benti melegben még bódítóbban illatoznak a mindenféle szeszek és kenőcsök. Bonifácnak ellenállhatatlan vágyat kellett leküzdenie ahhoz, hogy ne vegye kezébe valamelyik ollót vagy borotvát, s ne vigye el magával a kastélyba. Észrevette, hogy a karmester a szeme sarkából figyeli őt. Túlzás lett volna azt mondani, hogy a karmester megnyiratkozott. Inkább csak megigazíttatta egy kicsit a fürtjeit, s a három borbélynak úgy mutatta be őt, mint kollégájukat. Bonifác elábrándozott, észre sem vette, hogy a karmester fizetett már, s ideje továbbindulniuk. Kint az utcán Richard Wagner, immár másodszor a nap folyamán, patetikusan megállapította:

–     Íme, a világ!

Mielőtt beültek volna az egyik kocsmába, hogy áldomást igyanak a karmester megboldogult édesapja emlékére, a furfangos Richard Wagner végigkalauzolta Bonifácot a városban. Amióta elhagyták a kastélyt, Bonifác érzékei, mint egy virág, amelynek a sötétben összecsukódnak a szirmai, kinyíltak. Minden színt, hangot, szagot, ízt, a város zaját és pulzusának lüktetését élénkebben érzékelte, mint mielőtt fogságba vetették volna. Hallani vélte a lepusztult, régi házak falán a vakolat repedésének sercenését, két utcahossznyi távolságból meghallotta a lódobogást, amely egy lovasszekértől származott és messziről megérezte a virágüzlet édeskés illatát. Éttermek, üzemi konyhák, kifőzdék zsíros illata keveredett benzinbűzzel és a kanálisok rothadó szagával, valami olyan hamisítatlan és összetéveszthetetlen szagegyveleget alkotva, amely csupán a kisvárosokra jellemző. Azokra a kisvárosokra, melyekről elfeledkeztek a történelem nagy átalakítói és városrombolói. Bonifác észrevette, hogy a karmester is ennek az őszi hangulatnak a hatása alá került, s talán egy zenemű készült megszületni a fejében, amely maradéktalanul kifejezi dekadens érzéseit és nosztalgiáit. Richard Wagner úgy tett, mintha sietne valahová, de csak a léptei voltak sietősebbek, mint másoké, sietségének nem volt iránya. Összevissza csatangoltak a tenyérnyi főtér körüli utcákban, s minél kevésbé látszott valami végcélja a barangolásuknak, annál jobban siettek. Bonifácnak az volt az érzése, hogy a karmester menekül, s arra is rájött, hogy bizonyára önmaga elől menekül most. De akármennyire sietett is, mindenhová önmagát cipelte, s amikor nagyon elszántan át akarta lépni az árnyékát, az árnyéka egy gondolattal mindig megelőzte. Ezért a karmester arca nagyon bosszúsnak látszott, s minél jobban billegett a zergetollas kalap a fején, annál nyilvánvalóbbnak tűnt fel, hogy nem fog tudni elmenekülni önmaga elől. Akár vadászgúnyába öltözik, akár barátcsuhába vagy szmokingba. A lelkünk meztelen, gondolta Bonifác, s már-már rokonszenvet kezdett érezni a csalafinta Richard Wagner iránt.

Mindenesetre Bonifác meggyőződött róla, hogy a világ azóta is működik, hogy őt tőrbe csalták és internálták. Semmi sem változott. Egy terhes fiatalasszony megfogta a ballonkabátja gombját, hogy védve legyen a koraszülés ellen, amikor a főtér sarkán megpillantott két dologtalan kéményseprőt. A temetkezési vállalat előtt koporsókat rakodtak ki egy teherautóból, amely hamarosan maga is roncstelepre kerül. Bonifác tizenkét koporsót számolt meg, s ez aggasztó fényt vetett a városka lakóinak elhalálozási arányára. Azt a képtelen gondolatot sugallta neki, hogy a temetkezési vállalat irodájában előjegyzésben várakoznak a köztemető soros lakói, akik már rég kivándorlási kérvényt nyújtottak be a túlvilágra, ahol mégiscsak valamivel jobb élni, mint itt. Bonifácot elszomorította, hogy míg koporsókat látott szép számban, terhes asszonyt azon az egyen kívül egyet sem. Az élet csupa haldoklás itt, gondolta keserűen. De aztán gyerekeket látott hancúrozni egy iskolaudvaron, s mindjárt derűsebbre hangolódott a kedélye; az arányok mégsem tolódtak el az elmúlás irányába, a bánatot kiegyensúlyozza az öröm, az Ördög megint kénytelen elhalasztani a záróbankettet, amelyen tevékenységének győzelmes befejezését ünnepelte volna. Csupa élet látszott mindenfelé, amerre Bonifác nézett. Tulajdonképpen még a temetkezési vállalat irodájából is harsány vidámság szele csapott ki. Két szőke suhanc cipelte a koporsókat. A suhancok vaskos viccekkel szórakoztatták egymást, s bent pattogó zene szólt a rádióból, amely a temetkezési vállalat főnökét arra ingerelte, hogy az egyik koporsó fedelén verje ki ujjaival a zene ritmusát. A piacon a kofák úgy posztoltak asztalaik mögött, mintha az Úr még az idők kezdetén állította volna oda őket, hogy mindenkor emlékeztessenek bennünket a szabod kereskedelem rítusára, s a balgákat becsapják, az okosokkal pedig alkudozzanak. A katolikus templom előtt közlekedési rendőr irányította a forgalmat, mert útépítés miatt lezártak néhány utcát. A város tehát nemcsak pusztult, hanem szépült is, s a rendőr keze egy pillanatra sem fáradt el, miközben lendületes mozdulatokat írt le a levegőben.

És mégis: ez az élet csupán az élet látszata volt. Fájdalmas seb szakadt föl Bonifácban. Fogsága előtti életére emlékezett, melyről szinte megfeledkezett már, s most a karmester vezette intézmény bizarr optikáján át szemlélve olybá tűnt neki, mintha csak álmodta volna. Előző élete óhatatlanul beárnyékolta, amit most látott. Egy nagy ragadozó madár keringett a város fölött, s ha a karmester igazi vadász lett volna, akkor előkapja a flintáját és lehozza onnan a magasból. De Bonifác tudta, hogy a karmester nem igazi vadász, sőt az is kétségesnek látszik, hogy karmester-e valójában. De ha a karmester nem karmester, akkor kicsoda? S vajon tudja-e magáról, hogy ki ő? Bonifácnak az internálása előtti életében is az volt a baja a világgal, hogy megtagadják Istent, de mivel a helyébe nem tudtak állítani senkit sem, mindenki, már csak a szokás hatalmánál fogva is, úgy tett és úgy élt, mint amikor még nem tagadta meg Istent. A kéményseprők kéményt söpörtek, a koporsókészítők koporsókat készítettek, a mozdonyvezetők mozdonyokat vezettek, a párttitkárok párttitkárkodtak, az anyák gyermekeket szültek, a férfiak pedig többnyire bujálkodtak. De Isten nélkül ennek az egész buzgalomnak nem volt semmi értelme. Az okosabb emberek ezt tudták. Isten nélkül ő, Bonifác sem lehetett volna borbély, csak egy férfi, aki úgy tesz, mintha borbély volna. Isten nélkül semmi értelme nem lenne ugyanis, hogy az emberek hajat vágassanak vagy borotválkozzanak. Isten nélkül minden férfi akkora pofaszakállat növeszt, amekkorát bír. Én ugyan együgyű borbély vagyok csupán, gondolta Bonifác, de mivel nem tagadtam meg Istent, legalább tudom, hogy ki vagyok: egy együgyű borbély. S így az élet, amelynek zsivaja és nyüzsgése a sokéves fogság után egy pillanatra most rabul ejtette őt, máris sokat veszített érdekességéből. Isten nélkül másképpen vetődött föl az élet minden kérdése, és szinte mindegynek látszott, hogy az ember a kastélyban vagy a kastélyon kívül él egyik napról a másikra. A kastélyon túli világ hozzátartozott a kastélybeli világhoz.

Később, már a kocsmában, ahol koccintott a karmesterrel a halottak nyugalmára, Bonifác megpróbált eszmét cserélni ezekről a különös dolgokról. A karmester vagy zeneszerző egyetértéssel hallgatta őt, és azt mondta:

–     Engedtük, hogy Isten hátat fordítson nekünk. Nagy bűnt követtünk el.

Bonifác véleménye az volt a karmester megjegyzéséről, hogy buta beszéd, ezért helyére kell tenni a dolgokat.

–     Isten nem fordított hátat nekünk, mert mindenütt jelen van és nincs is háta. Mi szerettünk volna hátat fordítani neki, de ez nem sikerülhetett. Akármilyen irányba fordulunk ugyanis, ő mindig szembenéz velünk. Nem bújhatunk egérlyukba előle, és nem rázhatjuk le magunkról a felelősséget sem, amellyel tartozunk neki.

–     Lehet, hogy így van, ahogy mondod, kedves Bonifác – bólogatott a karmester. – Nekem látomásaim is vannak.

–     A látomások származhatnak az Ördögtől is – figyelmeztette a karmester Bonifácot.

–     Igen, de nekem haladó látomásaim vannak – sietett megnyugtatni Bonifácot a karmester.

–     Na és merre haladnak? – kérdezte Bonifác.

–       A Terv elkészült – jelentette ki magabiztosan a karmester. – Megkezdődött a visszaszámlálás. Isten újra elfoglalhatja trónját, amelyet mostanáig a kommunisták bitoroltak... Ne ijedj meg, kedves Bonifác, jelképekben beszélek. El kell kapnunk Ács Krisztiánt és gazdáját, a biztosítási ügynököt.

Bonifác egyetértett a karmesterrel, de ahelyett, hogy örült volna ennek, minden korábbinál erősebb szorongás kerítette hatalmába. Minél inkább egyetértett Richard Wagnerral, annál kevésbé hitt neki. Kardból sosem lesz kardvirág, gondolta Bonifác mély meggyőződéssel, mintha személyesen az Úr súgott volna neki. Megköszönte a karmesternek, hogy egyetértenek és megköszönte az Úrnak, hogy a segítségére sietett. Arról azonban hallgatott, hogy halálfélelmet érez. A karmester azt mondta:

–     A Látogató azért jön, hogy rehabilitálja az észt és az érzelmeket.