Esik az eső, idik az idő

Tételezzünk fel egy ‘*idni’ igét mint ősi ugor szót, mondván hogy az ‘idő’, mely az Etimológiai Szótár szerint ‘vitatott eredetű’ és feltehetőleg ‘csuvasos jellegű ótörök jövevényszó’, vagy az ‘ide’ helyhatározó változata, valójában jelen idejű melléknévi igenév, megmaradt alakja egy elveszett igének. Nem a tranzitív ‘adni’, hanem az intranzitív ‘esni’ mintájára képzeljük el. Van rá indíték, mivel a magyar „idő” jelentés jellegénél fogva eltér a megfelelő latin, francia, német, angol szójelölők jelentéseitől.

Az ‘idő’ az ‘eső’, az ‘idős’ az ‘esős’ mintájára gondolandó. Nem az az ‘esős vidék’, amelyik esik, hanem az, ahol esik. (Ez a tranzitív és az intranzitív igék közti egyik különbség. Az ‘adós ember’ az, aki ad, illetve akinek adnia kell valamit.) Az ‘eső’, névszóként, egy bizonyos fajta eső dolog. Mindezek analógiájára az ‘idős ember’ nem az, aki ‘*idik’, hanem az, ahol ‘*idik’. Az ‘idő’, névszóként, egy bizonyos fajta idő dolog. Az analógiát csak bonyolítja, hogy az ‘idő’ névszó egyszerre az angol ‘time’ és ‘weather’, a német ‘Zeit’ és ‘Wetter’ szójelek megfelelője.

‘Esni’ azt jelenti, hogy valami fentről lefelé mozog. Az ‘*idni’ jelentését azért nehéz jelezni, mert nem tudjuk, mit jelent a hipotetikus ‘*idni’ töve, az ‘*id’ igető (ha tényleg volt ilyen).

Az ‘*idni’ ige és az ‘*id’ igető tételezését az ‘idül’ ige tenné valószínűvé, ha nem lenne nyelvújítási szó, így hát másfelé kell keresni.

Az ‘*id’ igető jelentésének keresésénél az ‘ide’ határozószó látszik segíteni. Akkor segít, ha egy ‘*id’ névszót tételezünk, ahhoz illesztjük az ‘e’ helyragot a ‘haza’ ‘a’ helyragja mintájára. Ez azonban bajos, hiszen az ‘ide’ az ‘oda’ ellentét-párja. Így azt kell valamiképp gondolni tudni, hogy az ‘*idni’, azt jelentette egykor: valami onnan ide mozog. Ezzel viszont az a baj, hogy az ‘*id’ jelentését így az ‘e’ ragból eredeztetjük; akkor pedig az ‘*id’ és az ‘e’ szemantikai rokonságát tételezzük: az ilyen ‘*id’ igéje valaminek, aminek az ‘e’ határozóragja.

A nehézséget fokozza, ha az így nyert jelentést alkalmazni akarjuk. Akkor ugyanis az ‘idő’ egyféle (illetve kétféle) onnan errefelé mozgó dolog, az ‘idős ember’ pedig olyan ember, akiben onnan errefelé mozgás történik, ahol ‘*idik’.

Ha segítségért más nyelvekhez fordulunk, azt találjuk, hogy a latinban ‘tempus’, az angolban ‘time’, a németben ‘Zeit’ egyaránt nem helyre irányuló (horizontális) mozgást jelent. Másrészt, és jelentősen, a ‘tempus’ (így a francia ‘temps’) kimért helyet jelölt, a ‘Zeit’ pedig egy eredetű az angol ‘tide’-dal (ezt az azonosságot bizonyítják azok az alnémet nyelvek, melyeket nem ért

el az ófelnémet hangeltolódás). A ‘tide’ angolul ‘dagályt’ és ‘apályt’ jelent. A ‘high’ (= magas) és a ‘lov’ (= alacsony) jelzőkkel, illetve az ‘in’ (= benn, befelé) és az ‘out’ (= kinn, kifelé) határozókkal jelzik a különbséget: ‘high tide/low tide’; ‘the tide is in/the tide is out’. Ezek szerint az angol ‘tide’ az Abel tételezte és dokumentálta ún. ősszavak egyik maradványa. Olyan szó, mint a latin ‘sacer’ vagy ‘altus’, mely valamikor egyetlen szójellel jelentette: ‘áldott/átkozott’ illetve ‘magas/alacsony’. A ‘tide’ szó a tenger mozgására utalva a ritmikus magas-alacsony és ki-be mozgást jelölte, a hullámok mozgását. A ‘Zeit’ szójel így efféle mozgást jelölő szójel maradt. Nem ide-oda mozgás, annál összetettebb, de afféle is. Ez elgondolkoztató.

Ha az ‘*id’ névszót abeli ősszónak vesszük, talán azt jelentette, aminek a mai ‘itt’ és ‘ott’ a jelentéskontinuuma. Ennek bizonyos megkötéssel példája a mai német ‘da’, mely jelentheti azt is: ‘hier’ (= itt), azt is: ‘dort’ (= ott). A Freud értelmezte ‘fort/da’ játékkal a kisfiú azt jelezte, hogy az anyja ‘el’ van, illetve ‘itt/ott’ van, azaz jelen. Az ‘ott’, sőt az ‘amott’ is, a beszélő jelenlévő rámutató területén belül van. Az itt az ‘én’-nel szólónál van (Benveniste), ám az ‘ott’ is az ‘én’-nel szóló rámutatással jelezhető környezetében, sőt az ‘amott’ is. A tételezett ‘*id’ ősszó erre a környezetre vonatkozik, úgy, ahogy arra a magyarban ma nincs szó. Az ‘ott’ később alakulhatott, illetve, ha volt OTT jelölő, később nyerhette el mai jelentését, párosult az ‘itt’-hez, illetve az ‘*id’-hez, amikor ez utóbbinak szétvált a jelentése, a jelöltje. Az ‘*id’ ezek szerint a beszélő teljes környezetére, helybéli és testiségét közvetlenül, azaz az érzékek számára jelenvalóként körülvevő környezetére vonatkozhatott.

Ebből az ‘*id’ ősszóból lehet magyarázni az ‘időt’ mint főnevesedett melléknévi igenevet: az ‘idő’ az, ami az előbb jelzett teljes környezetre vonatkozik, ami ‘itt-ott-amott’ van. Ahogy az ‘eső’ az, ami esik, az ‘idő’ az, ami *idik, olyasmi, ami időzik, a teljes környezetben mozog, tartózkodik.

Az így tételezett és értelmezett ősszóból könnyen magyarázható a mai IDŐ-jelölő „időjárás" (= Wetter, weather) jelentése. ‘Idő’, ha jó, ha rossz, az, ami a testileg érzékelhető környezetet betölti. Nem maga a környezet az ‘*id’, hanem az ott tartózkodó (és itt tartózkodó). Az ‘idős’ pedig az, akiben az idő régóta időzik.

Ha rendszerelméletre (pl. Luhmann) gondolunk, és az elmélethez vezető egyik gondolkodásra (Whitehead), egy-egy rendszer számára a többi rendszer is a környezet része. Ahány rendszer, annyi vonatkozási pont, annyi érzetben-nézetben, illetve érzetként-nézetként ‘világ’. (A ‘te’ a megszólított világrész.) Az idősben időző idő diszkontinuális, vagyis testiséghez kötött. Ahány idős ember, annyi idő, annyi időző. Mindenki a maga idejét éli.

Ez a pluralizmus és relativizmus csak akkor tűnik zavarónak, ha modern (= újkori) egyénekre gondolunk. Egy törzsi társadalom-közösség, amennyiben az ősök viszonylatában él, és amennyiben – totemisztikusan – rendszerezett nagycsaládok és nemzetségek szerint, nem egyéni időben, hiszen nem egyéni testekben. Az idős az ős regenerálódásához közelebb van, mint a fiatal. Ha meggondoljuk, hogy a pl. Szürke Farkasnak hívott ember nem egyén, hanem a Szürke Farkas éppen (itt-ott-amott) éltetője, akinek meg kell halnia, hogy egy újszülött megint ezt a nevet viselhesse, az idősséget és az időt is máshogy fogjuk gondolni. Az idős ember egyedi testében az, nem lelkében, mely maga a halhatatlan ős. A lélek soktestű; a testek azonosságáért a lélek szavatol, a lélek azonosságáért pedig (a közösség nyelve és hagyománya szerint) a névvel jelzett. A törzsi gondolkodás nem akarja a névvel jelzettet ideával azonosítani, ideából eredeztetni.

Az idő az, ami valamit betölt, átjár; ami valahol van. Ha az idős ember meghal, nem Szürke Farkas hal meg; az csak akkor, amikor a család és a törzs.

Meg kell azt is gondolni, hogy pl. németül (vagy angolul) az „idős” nem az „idő” jelentéshez kapcsolódik; az ‘alt’/’old’ és a ‘Zeit’/’time’ szójelek nem rokonai egymásnak. (Az angol ‘aged’ szinonimája lehet az ‘old’-nak, az ‘öreg’-nek: ‘érett’-et is jelent, de úgy, ahogy a sajt vagy a bor érik, nem úgy, mint a gyümölcs (az ugyanis ‘ripe’, sőt van ‘ripe old age’ is). Vagyis az idős ezekben a nyelvekben is állapot, de nem az idő fogalmából eredeztetett. Ez érthető, ha igaz az előbb itt mondott, hogy az ezekben a nyelvekben található idő-fogalom ritmikus, hullámszerű, árapály szerinti.

A tételezett magyar ‘*id’ illetve ‘*idni’ jelezni tudja, hogy miféle jellegzetessége van a mai használatban lévő ‘idő’ szó jelentésének, miféle jelöltre vonatkozik, miféle – más nyelvektől eltérő – idő- és világelképzelést sugall. Erre egyébként a kérdéses etimologizálás nélkül is következtetni lehet. Az ‘idő’ mint ‘Zeit’, és az idő mint ‘Wetter’ érezhetően nem úgy homonimiák, mint az ‘ár’ (= vízömlés) és az ‘ár’ (= cipészszerszám). Amikor az ‘idő’ azt is jelenti ‘időjárás’, olyasmit, ami bejárja-betölti a tájat.

Más-más nyelvekben más-másféle az idő érzete, más a fogalma. Kétségtelen, hogy a különböző nyelvekben előforduló idő-fogalmak sokban átfedik egymást; sok olyan összefüggésre lehet találni, amelyben nehéz vagy lehetetlen különbséget érezni ‘idő’ és ‘time’ és ‘Zeit’ között. Jellemző lehet azonban, ahogy az idő-fogalmak nem fedik egymást és ahogy például a magyar ‘idő’ szó – mint tájat betöltő szél-, légnyomás- vagy ködszerű állapot – mást sugall és másként része a magyarul-gondolkodásnak, mint a megfelelő német, francia, angol vagy latin szó. Talán még a horáciuszi latin reminiszcenciákat fölrezgető Berzsenyi-sor – ‘Oh, a szárnyas idő hirtelen elröpül’ – is Petőfiéhez van közelebb – ‘Az idő hogy elszáll, Cserebogár, sárga cserebogár’ –, mint a horáciuszi latinhoz. Mindenképpen érdekes, hogy míg németül van ‘Zeitlichkeit’, angolul csak latinból kölcsönözve van ‘temporality’ – bár létezik a ‘timely’ (= időben, pl. érkezés); az ‘in time’ (= idővel) – de teljesen megszokott, míg a ‘temporalitás’ magyarul furcsa és ritka. Talán ezzel magyarázható, hogy nincs természetesen hangzó megfelelője az angol ‘temporal process’-nek vagy a német ‘zeitlicher Vorgang’-nak. Az idő magyarul lehet folyam, de nem folyamat, mivel a folyam betölt valamit, míg a folyamat szemantikai struktúrája más, maga-magában bensőséges, azaz maga-magára vonatkozó, mint a folyó víz vagy az elektromos áram. ‘Milyen idő, milyen idő’, mondja a vers magyarul; németül és angolul ezt csak többes számmal vagy határozatlan névelővel lehet fordítani.

Más tehát magyarul az idő, mint más nyelveken, függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e az ‘*idik’ igét vagy sem. Az etimológiai szótár két vitatott eredetű variánsa közül az egyik csuvasos török szóhoz vezet, a másik az ‘ide’ határozószóhoz. Az előbbi elfogadhatatlan, hiszen ebben az esetben nem lenne ősmagyar szó az időre, holott ilyen jelentésű szó a legtöbb nyelvben úgy megvan ma is, mint magyarul a ‘víz’ vagy az ‘ég’. Az utóbbi variáns viszont hiányos az itt ajánlott ‘*id’ ősszó mint „itt-ott-amott” összefüggésében. Ezért ajánlható elfogadásra az ‘*idik’, legalábbis most, a mi időnkben. (Éljünk ott-itt, mondta Kassák Lajos.) Tovább kutatni nyilván érdemes, s ha nem lenne is az (ezt csak az idők végén lehetne megtudni – egyébként: nem ‘az idő végén’, ahogy angolul vagy németül –, ha lesz, aki megtudhat akkor valamit is), biztos lesznek kutatói. A hipotézis elfogadása, legalábbis a vele játszadozás, viszont örök, ha ahhoz az időhöz tartozik, amelyben az IDŐ-jelölő éppen mindazokat jelölte, amit nekünk és amit úgy később feltehetőleg nem fog jelölni. Adjon rá egy-kétezer évet, akinek több van.

Hasznos azt is meggondolni végül, hogy az idő – a tér mellett – fizikai általánosítást jelent és ki van téve az einsteini relativitáselmélet okozta viszontagságoknak. Támogatja ezt a magyar „időjárás” jelentés, hiszen abszolút időjárás éppúgy lehetetlen, mint tárgyak nélküli tér és idő. A fizikaival ellentétben pszichikai és szellemi összefüggésben alkalomról beszélhetünk, mint partikuláris időről, a megtörténés és így a csinálás viszonylatában. A görög kairosz csak ‘jó alkalom’, az angol ‘occasion’ viszont semleges, akár a magyar ‘alkalom’, latinból átvett szó arra, ami megesik (‘casus’ = eset), míg a német ‘Gelegenheit’ arra szó, ami ‘úgy fekszik’, aminek ‘fekvődése (van/volt/lesz)’. A magyar ‘alkalom’ vitatott és vitatható eredetű, mint oly sokszor; talán az ‘illeszkedés’ ugor szójelölőjét őrzi, és az ‘alkot’ tövével azonos.

Ha ezeket meggondoljuk, arra is gondolva, hogy olyan cselekvő-szenvedő-tartózkodó-engedő lények számára, mint mi vagyunk, emberek, csak hely van és alkalom, nem absztrakt tér és idő, bátorítást nyerhetünk az ősi ‘*idik hipotetikus elfogadására. A magyar ‘alkalom’, ha így értjük, arra utal, ami az ‘itt-ott-amott’ lévő számára adódik. Az alkalom éppen hogy nem idik, míg az idikről legalábbis gondolható, hogy alkalmazkodik ahhoz, ahol idik, már ahogy a szél alkalmazkodik ahhoz, ahol terjeng, amit bejár-betölt, amin ‘belül’ valamivel elbánhat. Magának az időnek is van alkalma az időzésre és az idésre, ahogy az esőnek van az esésre.

Magyarul tehát nem abszolút az idő, mindig valaki-valami vonatkozásában, horizontjában idik. Magyarul gondolkodva elsődleges a hely és a vonatkozni képes elmés test, mindenekelőtt az ember, aki maga is hely, ahol idik az idő, ahogy a kertben és a tájban is, ahol viszont az eső is eshet. Jó-e, rossz-e, hogy magyarul így van? Döntse el ki-ki a maga számára. Azt azonban hasznos figyelembe venni, hogy akár jó, akár rossz, magyarul így van. Legalábbis a mi időnkben.