Oszlik a homály

A közelmúltban jelent meg a Lilium Aurum kiadó gondozásában a Tsúszó Sándor Emlékkönyv. A publikációkat olvasva egyre erősebb lelkiismeret-furdalás és kerített hatalmába. Bizony, a filoszok általános betegsége engem sem került el. Míg tekintetemet váltig csak a kutatási területemre szegeztem, míg éveken át Komjáthy Jenő líráját boncolgattam, addig a határon túli írók, irodalmárok feltárták, újult életre keltették egy másik jelentős felvidéki lírikus, Tsúszó Sándor méltatlanul elfeledett művét.

Bevallom, sokáig nem vettem észre a két életmű között felfedezhető titkos összefüggést, így szakmai elvakultságom komoly hibákhoz, téves irodalomtörténeti megállapításokhoz vezetett. Ez azért is veszélyes, mert a téves ítéletek, kellő forráskritika híján, tanulmányról tanulmányra vándorolhatnak aztán. Itt az idő tehát, hogy korrigáljam elhamarkodott soraimat.

Komjáthy-monográfiám (Szellemi bonctan, Széphalom Könyvműhely, Bp., 1992.) egyik alaptézisében megfogalmaztam, hogy Komjáthy Jenő romantikus formavilága és szimbolista szellemisége között csaknem egy évszázados szakadék tátong. Ezért – bár Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, Babits Mihály is mesterének vallotta őt fiatal éveiben – Komjáthy nem válhatott a Nyugat mozgalmának közvetlen szellemi elődjévé, s a Komjáthy által megkezdett út a húszas évektől járhatatlannak bizonyult a XX. század költői számára.

Be kell látnom nem így van. Éppen Tsúszó Sándor lírája az, melyben Komjáthy eklekticizmusa, a szimbolizmusból az expresszionizmus felé mutató intenzitás-kultusza organikusan folytatódik. Milyen különös, hogy ez a hasonlóság nem ötlött időben az eszembe! Pedig számtalan figyelmeztető jel mutatkozott! Elég csupán az életpályájuk rokon voltára utalnunk. Mindketten felvidékiek, szegénységben születnek, de a nemesi származás emléke ott lappang tudatunk mélyén. Mindketten röghöz kötve érzik magukat, világpolgárok, de alig-alig hagyják el szűkebb pátriájukat. Mindketten a Nyugat felé vágyakoznak (Komjáthy például Amerikába akar emigrálni, az apja Hamburgból hozatja vissza a meggondolatlan ifjút). Mindketten filozófiai tanulmányokat folytatnak, alkatuk pedig az érzékiség felé kitárulkozó, Érosz lépten-nyomon megkísérti őket. Mindketten megvetik a tömeget, elvonulnak a minden nemest sárba rántó csőcselék elől. Komjáthy szenici magányából nem hajlandó a lapoknak verset küldeni, Tsúszó, a naszraji remete, élete utolsó négy esztendejében szinte teljesen elhallgat. Mindketten az individuum harcosai, minden kollektivista eszmét károsnak, destruktívnak, sőt esztelennek tartanak, zászlajukra az „Én” kultuszát tűzik. Ahogy azt Hizsnyai Zoltán is megjegyzi A Tsúszó-életmű kritikai szintézise a megjelent méltatások tükrében című tanulmányában: „Tsúszó a művészi függetlenségben, a társadalmi elkötelezetlenségben látja az esztétikai hitelesség garanciáját. Olyannyira fontosnak tartja a művész független, béklyózatlan szellemének szárnyalását, hogy a kreativitást, az eredetiséget is ettől teszi függővé.”

Mintha e sorokat Komjáthyról írták volna. S még inkább igaz ez Tóth Károly megállapítására: „Életpálya? Alig nevezhető annak. Csonka, befejezetlen, torzó, amolyan közép-európai; csupa sejtés, meglátás, megérzés – és a többi: meg nem értettség, egyedüllét, koraiság, kitaszítottság, nem idevalóság, elzárkózás és persze elfeledettség.” (Tsúszó Sándor mint irodalomtörténeti tény)

Korai haláluk is rokonítja őket, Komjáthy harminchét, Tsúszó harmincnégy évesen hunyt el.

Komjáthy életművére a feledés homálya borult, s mintha ezt ő is érezte volna, egyetlen verseskötetének A homályból címet adta; s az utókor versolvasóiról elmélkedve ezt a két sort vetette papírra: „Talány leszek nekik, talány, / Kezükbe csak ruhám kerül.” Tsúszó sem kerülhette el ezt a sorsot: „A Tsúszót életében körülvevő hallgatás és értetlenség halála után sem szűnt meg.” (Hizsnyai Zoltán: A naszraji remete ismeretlen verse)

Kettejük társadalomképe is igen sok hasonlóságot mutat. Mindketten egy ideális közösségről álmodtak, melyben a hierarchia nem politikai vagy gazdasági, hanem spirituális alapokra épül. A közösséget a bölcselők és a költők irányítanák – kissé hasonlít ez az elképzelés Platón Államára.

A heroikus pesszimizmus is jellemző a gondolkozásukra, hiszen biztosan tudják mindketten, hogy álmuk megvalósíthatatlan. Nem is várnak egyebet a hétköznapi léttől, mint a minimális megélhetést, és „egy kis független nyugalmat” az alkotáshoz. Mennyire hasonlóan fogalmaznak!

Komjáthy: „Azt mondják, mindent pénzzé tettek: a becsületet, erényt, szerelmet, sőt magát a dicsőséget is; hogy pénzértékben mindent ki lehet fejezni. Nos, hát adjanak pénzt, mert pénzre van szüksége a becsületnek, erénynek, a szerelemnek, és pénzre van szüksége nem csak a feltalálónak, a tudósnak, az államférfinak – de éppen úgy a költőnek, az írónak, a művésznek, a bölcsésznek. Pénzre van szüksége, de nem azért, hogy magát eladja, hanem hogy az maradhasson, ami.” (K. J. beszéde a Szenici Magyar Társaskör Jókai-ünnepségén)

Tsúszó harminc évvel később jegyzi le ezeket a kísértetiesen hasonló sorokat: „A költőt nem tartja el a múzsa! Nem élhet az ihletett ambróziás illatokból, melyeket a Parnasszuson tölt el soványka képzeletében, miután felpegazolt oda. A költő, bár nem éhezik, nem élhet meg a verseiből. A költő enni, inni, lakni is szokott. Tehát eladja az elméjét, munkaerejét, s kénytelen, kényszeredett gondokkal töri amúgy is megtöretett testét. Kérdve kérdem Önöket, uraim, ezt érdemli a költő?” (A vers felelőtlensége)

Ugyanez a Tsúszó-írás egy Komjáthy fény-misztikáját idéző fordulattal zárul: „Mert meddig él bennünk a Nap? A NAP!” Óhatatlanul Komjáthy Nap-himnuszai jutnak az eszünkbe: „S fölkél a Nap szívemben, / S az örök hajnal hasad.” Vagy „Sugár vagyok az eszmenapból, / S az örök Nappal egy a lényegem.”

Mindkettejüket a világegész elvesztésének félelme hajtja a misztikum világába, a kozmikus távlatok felé. Magas hőfokon izzó panteizmusuk gyakran a kozmopolitizmus motívumaival szövődik egybe. Tsúszó mondja egy szabadkőműves páholy összejövetelén: „Ugyan, hogy is vétkezhet az Ember a Mindenség ellen? Talán érdekli a természetet a paráználkodás, az istenkáromlás vagy a hazaárulás?”

Filozofikus tájékozódásuk is olyannyira rokon. Mindkettejüket megérinti a szociál-darwinizmus szele: „Nem verem én bűnbánva mellem, / Nem mondok szánom-bánomot, / Olcsó dícséretét se zengem / Annak, ki – majmot alkotott.” – írja Komjáthy Pogány vagyok című versében. Tsúszó pedig azóta közismertté vált A Ségi család című opuszában teszi fel az ironikusan áthangszerelt kérdést: „A valamikori maki / ki tudja, ma ki?"

Ennyi véletlen nem állhat fenn egyidejűleg! Tsúszónak ismernie kellett Komjáthy líráját, sőt túlzás nélkül állíthatjuk, Tsúszó és Komjáthy-féle hagyományt körültekintő tudatossággal ápolta, folytatta, tovább fejlesztette.

A hiányzó láncszemre Z. Német István Tsúszó Sándor Komáromban című közleményében akadtam; „Tsúszó 1927-ben Komáromban nyaralt. Az azóta már lebontott, Víz utcában állt Csalló Kálmán asztalos háza, itt töltött Sándorunk néhány napot.”

Schopenhauer, Nietzsche, Spinoza hatása egyértelműen kimutatható mindkettejük lírájában, de még hangsúlyosabb teret kap egy gondolat: a verbális kultúra csődbe jutott, új, poétikus, vagy még inkább spirituális természetű nyelv szükségeltetik. „Az eddigi filozófia a szavakkal való visszaélés” – írja Komjáthy. „Minden szó hiábavaló, csak fecsegés, nem jutsz vele messzire” – visszhangozza Tsúszó. Mindketten új szavak alkotásával kívánnak túllépni a kifejezés lehetetlenségén. S ugyanúgy teszik: a XIX. század eleji, főként Vörösmarty nevével fémjelzett romantika szóösszevonásait elevenítik fel. Komjáthynál gyakran olvashatunk eszmegyönyörről, istenélvről, üdvlakról, álomkoronáról, szomjmelegről. Milyen különös, hogy Tsúszó, száz évre eltávolodván a romantikától, még mindig él ezekkel a lehetőségekkel! Verseskötetének címe is erről tanúskodik: A harangmadár (Zsebes Kiadó, Pozsony, 1933.). Egy másik verse pedig, amelyre Balla D. Károly bukkant A szeretet naptára című kalendáriumban (Beregszász, 1929.), A bűnvihar ellen címet viseli.

Ennyi véletlen nem állhat fenn egyidejűleg! Tsúszónak ismernie kellett Komjáthy líráját, sőt, túlzás nélkül állíthatjuk, Tsúszó a Komjáthy-féle hagyományt körültekintő tudatossággal ápolta, folytatta, tovább fejlesztette.

A hiányzó láncszemre Z. Németh István Tsúszó Sándor Komáromban című közleményében akadtam: „Tsúszó 1927-ben Komáromban nyaralt. Az azóta már lebontott Víz utcában állt Csalló Kálmán asztalos háza, itt töltött Sándorunk néhány napot.”

Nos, 1933-ban bekövetkezett haláláig Komjáthy Jenő özvegye, Márkus Gizella is Komáromban lakott. Itt élt a költő fia, Vidor is, aki 1909-ben sajtó alá rendezte az apjáról megjelent kritikákat, tanulmányokat. Továbbá Komáromban adták ki másodszor Komjáthy A homályból című verseskötetét (1910). Tehát a Komjáthy-hagyomány a városban nagy múltra tekintett vissza, szinte lehetetlen, hogy Tsúszó ne találkozott volna Komjáthy Vidorral, vagy akár az özveggyel, akik csaknem egész életüket annak szentelték, hogy halottjuk emlékét ébren tartsák.

Kutatásaimat nem várt siker koronázta. Az Országos Széchenyi Könyvtár Levelestárában rábukkantam Tsúszó Sándor Komjáthy Vidorhoz címzett két levelére. A korábbi keltezése 1928. május 3.

„Jó Vidorom!

Újra- és újralapozom atyád kötetét. Éjszaka van, nem gyújtok lámpát, csak egy gyertya lángja hajladozik a komód sarkán, a nyitott ablakon ki-be jár a virágportól terhes szél, lobognak a függönyök, falamon táncolnak az árnyak, távolban halkan mennydörög. Atyád szelleme itt kísért. Micsoda duhaj erő lakozik minden sorban!, légies minden, és mégis robosztus, ilyenkor újra kezdem hinni a test feltámadását. Kellem... és vér, sátáni dac, ...és a szentek tisztasága... Azt hittem eddig, csak Szabó Lőrinc versei tudják előcsalni belőlem ezt a leírhatatlan érzést: beleborzongok egy-egy mondatba, aztán újraolvasom, és borzongok ismét, csakhogy most egészen másként, másként-leírhatatlanul.”

Komjáthy Vidor nyilván válaszolt, de ez a levél elkallódott. Erre reflektálva írja Tsúszó jó három héttel később:

„Vidor Bátyám!

Kritikád váratlanul ért, s őszintén bevallom, érzékenyen érintett. Nem értem, hogy A mindenség zenitjén című versemet miért tartod epigon-munkának, a másik verssel pedig éppen hogy atyád emlékének szerettem volna adózni, a nyíl, a vihar, a tisztító tűz, a Nap újszerű versbe szövésével. Azt írod, nem hitelesek, nem hathatósak ezek az eszközök, ha a köznapi morál érdekében állítják őket csatasorba. Azt írod: »Ne a templomban görnyedő csőcselék istenét keresd!« De hát van-e több, van-e más isten, ha ugyan van bármiféle?! Azt írod: »Halál a morálra! Csak az erősek erkölcse létezzék, az úrerkölcs!« S én azt kérdem, mi tenné a különbséget morál és erkölcs között?!

Keserű vagyok. Felkavart, mint az iszapos tó medre. Tehetetlennek érzem magam. Válaszolj, igazíts el, hogy ne kelljen gyűlölnöm Téged, s józan ésszel megérthetetlen gyűlöletem miatt végül ne kelljen meggyűlölnöm gyűlölködő önmagamat is.”

Íme Tsúszó Sándor ifjúkori szellemi vívódásainak örökbecsű dokumentuma! A történet könnyűszerrel rekonstruálható: Komjáthy Vidor megismerteti Tsúszót Komjáthy Jenő lírájával. Tsúszó az új impressziók hatására megpróbál a Komjáthy által kijelölt nyomvonalon haladni,de egyelőre csak külsőségeiben, „modorában” utánozza, törekvéseinek lényegét nem érti pontosan, nem tudja magáévá tenni. Így születik A mindenség zenitjén című vers, és az, amelyet a levélben „a másik”-ként említ. Komjáthy Vidor kritikájának hatására Tsúszó költészete újabb fordulatot vesz, az expresszionizmus felé tájékozódik. Később, érettebb fővel visszatalál Komjáthyhoz, de akkor már nem a romantikus eszköztár, a prófétai hang ragadja meg – tehát nem a külsőségek iránt mutat affinitást –, hanem Komjáthy üzenetét, kollektivizmus-ellenességét, arisztokratizmusát, Én-kultuszát, „pogányságát” tartja mértékadónak, s ennek lenyomata jelenik meg költészetében – kellőképpen átlényegítve – a harmincas évektől.

Egy kérdés marad még: Melyik „a másik” vers? Fellelhető valahol?

A megoldás szinte tálcán kínálkozik: Már említettük A szeretet naptára című kalendáriumot, mely 1928-ban látott napvilágot. Ebben szerepel Ó-n jelzéssel egy Tsúszó-vers, A bűnvihar ellen című, melyet Balla D. Károly tett újra közzé.

Ő azt írja, hogy a vers minden bizonnyal 1925 előtt keletkezett. Ez a megállapítás nyilvánvalóan téves, hiszen Tsúszó a Komjáthy-életművel csak 1927 nyarán találkozott, A bűnvihar ellen pedig Komjáthy hatását híven tükrözi. Megtalálható motívumai között a Komjáthy Vidornak írt levélben említett nyíl, vihar, tisztító tűz, Nap-toposz.

A „másik vers” tehát nem más, mint A bűnvihar ellen című költemény. Hogy hitelesen bizonyítsuk a rokonságot, teljes terjedelmében idézzük a Tsúszó-verset és néhány előképül szolgáló Komjáthy-sort.

Ezen rövid idézetekből is kiderül, hogy az alig huszonkét esztendős Tsúszó egyelőre a Komjáthy-líra „rekvizitumait” használta fel versében, annak spirituális és bölcseleti mélységeit azonban csak később értette meg. Így végre talonba kell tennünk azt az irodalomtörténeti közhelyet, miszerint Komjáthy Jenő lírája nem hatott a XX. század húszas éveitől kezdődően, illetve, hogy Komjáthy művészi hitvallásának analógiáit hasztalan keresnénk a Nyugat szerzőivel párhuzamosan kibontakozó költői életművekben.

Végezetül még egy kérdést tisztáznék: Balla D. Károly írja A bűnvihar ellen című vers kapcsán: „Nyilvánvaló, hogy 1928-ban – megjelenésekor – a költő már nem tudott azonosulni e művével, ezért is publikálta szignóval.”

Mint a Komjáthy Vidornak küldött levélből kitűnik, Tsúszó 1928-ban még maradéktalanul azonosult A bűnvihar ellen szellemiségével, attitűdje csak a harmincas évek elején módosul számottevően.

Az Ó-n szignó is magyarázatra szorul: Miért éppen ezt a két betűt választotta ki a nevéből? Miért nem a kezdőbetűket?

A válasz kézenfekvő: A Komjáthy-családban régi hagyományai voltak a betűmágiának és számmisztikának (Komjáthy Jenő hagyatékában is számos ilyen feljegyzés maradt). Komjáthy Vidor az 1927-es esztendőben minden bizonnyal bevezette Tsúszót ezekbe a rejtelmekbe. Az Ó-n szignó úgy került a Komjáthy Jenő hatása alatt készült vers végére, hogy ez a két betű szerepel mindkettejük nevében, mondhatnók: ez személyiségük közös többszöröse:

TSÚSZÓ SÁNDOR

KOMJÁTHY JENŐ

A bűnvihar ellen

Pendülj el nyilamnak felajzott húrja,

Vágd ki a vesszőt vihar ellen is!

Nem baj, ha nem találsz is célba,

Csak lássák meg, hogy a mersz arra visz!

Hogy remegjen a cél: a bűn, gonoszság,

Tudja meg, hogy van még ellensége

S ne vihogjon oly undok fölénnyel,

Mintha minden övé lenne, s érte.

Ijeszd az embert, ki rendeltetését

Úgy tölti be, hogy szégyen a léte,

Ki csupán bűnös céljait űzi,

A köz érdekét soha sem nézve.

Úgy suhanj nyilam, mint a halál szele,

Sikolts fülébe az embereknek,

Hogy ne csak az életmuzsikára

A halálra is figyeljenek!

Mert csak az életre készülni nagy bűn,

Emberharcra csupán ember ellen...

Aki készen áll a halálra is,

Csak az az ember; csak az a jellem!

Repülj nyilam a konkolyhintők közé,

Kik a hívőknek harcot hirdetnek!

Ijeszd az uzsorást, a kegyetlent,

Mutogass fegyvert a fegyveresnek!

Pendülj, sikolts, míg elnyomók léteznek,

Ijeszd a bűnt, míg nem fut előled;

Hamis próféták, erkölcsmételyezők

Míg meg nem hajtják konok fejüket!

Vedd célba azokat, kik Istent tagadják

S elállják a hozzá vezető útat,

Hogy az erkölcsi s szellemi gyöngékkel

Imádtassák ön-önmagukat.

S az aranyborjúhoz tódult falánk népet

Riassza szét józanító szeled;

Térjen észhez mind, ki a gyűjtés

Rohamában Istent s embert feled.

Akik még beteg, lázas izgalommal

Számlálgatják, hogy mennyi az annyi,

S közben nincs idejük lelkük üdvéért

Egy imádságot sem elmondani.

Menj, repülj nyilam, riassz és terelgess,

Legyen megáldva szent célod hegye!

Szeretet haragján ajzottalak én,

A jóság taszít; menj, repülj vele!

Keress fel ifjút és keress fel aggot,

Védőn vagy támadón szolgáld javát,

Félelmet osztva, bátorságot öntve

Ösmertess velük egy örök hazát.

Mert nemcsak napkelet a fény hazája;

Nyugatra is kíséri a napot.

Miért hagyná el csak az ember a fényt

Cél előtt: a lelket amit kapott?

Pendülj el nyilamnak felajzott húrja

Vágd ki a vesszőt vihar ellen is!

Hogy remegjen a cél: a bűn, gonoszság,

S áldva éljen a szeretet, s a hit!

Ó–n

(Tsúszó Sándor)

Átok az önző gazdagokra,

Kiket az Isten elvakít

Kik önfényük körül forogva

Nem látják vérző társaik!

(Komjáthy Jenő: Siralom)

Repülj, dalom a messzeségbe!

Hallhassátok meg dalomat!

Árnyból, sugárból összetéve

Milyen bűbájos hangot ad!

Kiálts bele a pusztaságba!

Légy viharok lehelete!

Vizet fakassz a sziklahátba!

Légy a próféta ihlete!

Már ott repül: Hogy zeng a szélbe!

Halljátok büszke hangomat?

Lelkem zenéje, szárnyütése

Mindig merészebb hangot ad.

Versenyt repül a viharokkal,

Nincs túlmagas előtte cél,

Vetekszik égi csillagokkal,

Istennel is csatára kél.

Repülj dalom, repülj a napba!

Nincs előtted semmi gát!

Minden tiéd! Nem vagy magadba,

Törj össze minden rabigát!

(Komjáthy Jenő: Repülj dalom!)