Pirogram; Pirogram IV; A dolgok egymásban bújnak el

Pirogram

Félálomban,

mikor a kozmosz dióhéjnyira összeroppan,

a fényerekkel átszőtt lelkeken

kívül rekedt ürességet

VILÁGnak nevezi egy furcsa hang.

Semmi moccanás.

A Másik Én közelít lábujjhegyen,

tekintete elpihen egy lányujjbegyen,

betölti a Világárva terét és idejét,

ha vászonra lel, rávetül, érezz bár rá:

futva menekül.

Partot ér bármelyik csillagon,

ahol a fákon érintéseket érlel a félhomály.

Szolid én a Másik Én.

Alakja tű, arca pókfonál,

szava a Teremtés óta csörgedez,

s mindezt a hűs nedűt

álmaikkal hordják szét az angyalok.

Szelíd én a Másik Én.

Mint az ősi Hit, úgy ragyog, izzik és hideg,

mindent betölt, mert énekel, mert úgy suttog, üvölt,

benne van a vers húsában is, s ha kell

– úgy mint most, nagyon –, átvezet.

Én hiszem őt, mert Ő FELEL,

felel, míg gyönyörű kínomban én

KÉRDEZEK.

Pirogram IV

Tetteim kitöltik a Teremtéskor keletkezett

réseket. Középhatótávolságú próféták közt

nyálat gyűjtök és nyelek.

Egyezkedem. Kérek még egy kék eget.

Időmbe világok férnek. És végletek.

Teremtek. Kiskertben lelket,

keresztet, borsót, babot termelek,

látok Ararátot, Noét, Noémit, Noésmégmit,

nyelem a békát, a nyálat, a nyugtatót,

délben keletet, éjszaka nyugatot nyögök.

Korszerű vagyok. Hasznom kárszerű.

Táplál és táplálkozik velem a Föld.

Sorsom zsíros ajkáról ha lecsöppenek,

ne rakd tányérod szélére csontomat.

A pincérek még ottfelejtenek –

A dolgok egymásban bújnak el

Egy éjjel Tsúszó összekaparta magát a porból.

Korbáccsal felhangolt egy zongorát,

s játszotta a fürelízt, a marszejeszt, a halloderozikát.

A rozoga hangszerből kicsavart minden erotikát,

a kozmosz mélyén rejtett hangzatot.

Érezte, hogy nincs, mégis él. Síron túli

zubbonyába bújt a szél, cirógatta csontjait,

megkacagtatta, négy megmaradt foga közül

hűvös légáram serkent.

Félelmetes volt, maga a látvány és azon túl

a mindent megélni képes tudat, a tény,

hogy nincs idő, a dolgok egymásBAN bújnak el,

nem egymás ELŐL.

Egy pénztárhoz lebegett, hol fémkorongokkal

pöckölték orrba, ki az irodalomÉRT-ELLEN!

valaha valamit elkövetett. Egy kiló próza

kettő hetven/egy vers ötven gramm kenyér.

Az Örökkévaló szoknyája széle is elfeslett, mire

megszánta őt a tág gyomrú idő, és engedett.

Szavakat kapott – zsebpénz helyett. „Jámbor

fejőstehenek!” – gondolta megvetőn. „Szűzek –

és már szemtelenek! A szavak szürkületig hű

szeretők, Isten zsebkésére ragadt zsjgerek...”

És írta dühét, rendületlen. Hajnalodott már.

Hét sorig jutott, pár szót a sötétség finom

porába szórt, ledőlt ő is. Már újra nem volt,

mikor rádöbbent: a kérdést nyitva hagyta.

Lelke rajta!