Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. július–augusztus / Dugó

Dugó

Penovác Endre pulirajzairól

Az elsőkötetes – szokása szerint – kiszúr magának valakit, félrebillent fejjel fixálja, s csillogó szemmel addig bűvöli, amíg meg nem köti a maga szenvedélyes ismeretségét. Ismerős ez az állapot, saját régi szerzői estjeimen szorgoskodtak így a titokban verseket író lányok és a helyi lapban egy novellát már közölt ifjabb emberek. Az elsőkötetes azonban most éppen kiállítási tárgy: nagy alakú, fekete grafikák alatt ül, élvezi a helyzetet, a saját helyzetét, amelyben kizárólagoskodik, azt, hogy bámulják, körbejárják, megsimogatják a fejét; szóval a helyzet közepében tizenkét kilósan, piroska nyelvvel, csóvás farokkal ligézik, vonzza a látogatókat, elrendezi a tárlatot. Sóvárgó pillogással azonban mégis ahhoz a lófarkas úrhoz kötődik leginkább, aki a feje fölé akasztotta azt a grafikát, amelyre átmásolta a kutyalét egy kitüntetett idejét, őt pedig határozott kézzel aláültette, etalonnak. Dugó, a hároméves fürtös szőrű puli, eléggé szocializált mindahhoz, hogy elüldögéljen a kiállításon, egyébként hetente-kéthetente járja a tárlatokat, megugatja a neki tetsző munkákat s elfordul a nem elég kívánatosoktól: véleménynyilvánító hajlama miatt a művészek és egyéb kiállító alakok nem mindig szeretik, a teremőrök pedig hol határozottan, hol féloldalas furcsálkodással gyűlölik. Az irodalmi esteket is végigüli, s azóta, hogy a vajdasági azúrköltő estjén Grencsó István felhangzó szaxofonszólójába beletutult, és öt percig feleselgetett, azt is tudja, hogy mikor szabad ugatnia (ha tapsolnak), mikor szabad vonítania (gyakori félhangok, pl. széknyikorgás, berekedt előadó, nagyképűen rikácsoló helyi nagyság esetén), s mikor kell nyögdécselve elfeküdnie vagy sürgősen állatorvoshoz vitetnie magát (ha már a gazda se bírja tovább az irodalmi közéletesdit).

Most azonban senkinek sincs apelláta. A művész és a kiállításrendező Sebők Zoltán makacs és kitartó követelésének eredményeképpen került a verniszázsra, tehát törvényes Dugó ottléte. Dugó üldögél, nézi, miként nézik őt a tárlatlátogatók, megállapítja – ahogyan azt is, hogy én is megállapítom kicsi érdeklődéseinek tárgyait –, milyen csinos lábúak a pesti nők, mennyire ingerlő némelyiknek az illata, s vannak, akik harci bakancsokban járnak vagy régi cúgos cipőkben, mint a menekültek.

Dugó a hazai művészeti életet ismert (és általában szeretett – amit igen kevesen mondhatnak el magukról –) figurája. Penovác Endrét meglehetős kitartással szereti, bizonyára van neki valami délvidéki odora, újvidéki vagy egyéb vajdasági stichje; akárcsak Tolnai Ottónak – neki meg a fiának vannak a legkiválóbb, lopkodásra alkalmatos, másnapos zoknijai –, Balázs Attilának, aki valaha szintén puligazda volt, Maurits Ferencnek, akivel nagyokat lehet hallgatni, vagy éppenséggel a menekültségében levéltárossá átvedlett Ladányi Istvánnal, akit volt reggel, hogy ébreszteni is lehetett nagy, nedves orrnak bökdöséseivel a könyvtárban felállított tábori ágyon. A vajdaságiakban, állapította meg többször is Dugó, nagyon is kifinomult élőlényszeretet van, magukkal egyenértékűnek tudnak egy cserépben nevelkedő mandarincserjét, behemót sáscsomót, peljesaci aranysakál-hordát vagy éppenséggel egy macskát. A kutyákról nem is szólva. Természetközeliségük nem vad és darabos, nagyon is megélhető. Még bele-belenézik magukat egy virágos tavaszi gallyba, hosszú havazásba, lassított sétába. Nem szeretik kettőnek vagy soknak tudni magukat és a környezetük sok darabjait, változatait, megelégszenek az eggyel, ami történetesen azért még lehet nagyon is terhesen sok vagy rémítően kevés. Szóval, sokuk éppen olyan részletekben élő, apró dolgokba beletekintő, esendő holmikkal megterhelt, a félhomály kemény szögletű tárgyai között is biztonsággal tájékozódó lény, és a mediterrániakra emlékeztető lustaságuk, kitartó kíváncsiságuk is olyan, ami megfelel egy puli kényes ízlésének is.

Dugó Penovác Endrével való megismerkedése típusosnak mondható, ha nem is zajlik minden kapcsolat kialakulása ilyen magas hőfokon; Somogyi Győző-, Raffay Béla- és Szajkó István-műveket nézegettünk éppen – mindegyik elég színes ahhoz, hogy lekösse pulim figyelmét –, amikor azt vettük észre, hogy egy kobaltkék szemű, orvosi tekintetű alak figyel minket, mereven és méricskélve, kitartóan és mégsem tolakodón. Dugónak mindez határozottan tetszett, rá is ült a közvetlenkedő úr cipőjére, megnyalta a kezét, odatartotta az állát némi vakargatásért. Penovác – aki akkor már sok-sok pulirajzot állított ki a Vajdaságban és Budapesten, s meglehetősen népszerűvé is vált ezáltal – fél órát foglalkozott házi ebemmel, majd – úgy emlékszem – Németország irányába távozott, éppen kiállítani a füves mezeit, a pipacsos búzatáblaszéleit, a nádas-gyékényes zsombékosait. Két hónap múltán tucatnyi rajz érkezett Veszprémbe, hozzám – Dugóról. A rajzok nem egy átlagpulit ábrázoltak, hanem a magántulajdonomat, úgy, ahogy naponta láthatom, ha éppen fáradt vagy pajkos, huncut, közönyös, farokcsapkodó avagy ingerült és fogmutogató. Ráadásul a lapok: rajzok, valódi, energikus, finom és karakteres rajzok voltak. Amilyenekkel addig ritkán találkoztam. Ezek a rajzok utólag bekerültek Dugó első kötetébe, amely talán hamarosan elhagyja a nyomdát (de óvatosan, hiszen újabban a kutya vacsorájához hasonló bármely kiadónál a könyvmegjelenés).

Dugó – a rajzok megszemlézése után megváltozott, öntudattal kezdte viselni az addig oly félszegen viselt művészhajlamát, két éve pedig – indokolatlanul, mert még csak megírta – elsőkötetesként jár-kel a világban, kasszírozza be a sikereket és a jogos szeretetet. Dugót a Penovác-rajzok tették Dugóvá és közismertté; félő, hogy éppen őt akarják mostanság a kissé édes, nagyon is antropomorf Expo-emblémává alakítani.

Penovácot egyszer láttam rajzolni, s ha addig volt is bennem némi gyanú e mesteri rajzok készülésével kapcsolatban, rögvest eloszlott. Én szeretem, ha a rajz úgy kerül oda a papírra, hogy a belső-külső látvány bőre alatti csontszerkezet is látszódjék, majd el is tűnjék: feszüljenek a terek és a formák; ráismerjek a dolgokban mindenféle apró összefüggésekre, harmóniákra, félnótás helyzetekre, na és arra is, éppen hogyan feszegeti szét zöld csónaksapkáját a szöszöske szárú, virágszirmot bontani akaró pipacs. A rajz nekem a pillanatból kinőni szándékozó dolgok megrögzülése, s még az se zavar, ha vannak, amelyek nem azok, s vannak olyan emberek, akik másként tudják a világot megélni.

Penovác egy rossz széken ült, előtte, egy másik szék ülése és támlája pántjában a rajztáblája: hosszú, nagy lendületű vonalakat hasogatott a papírra, gyorsan, lélegzet-kihagyásosan, fejét hátravetette, s a szemét keskenyre húzta. Mögötte, a huzatos motelszoba ágyán egy nagyon jó nevű szabadkai festő feküdt, dohogott és ivott, hogy alkoholt-e vagy bambit, nem figyeltem meg. Penovác energikusan nyúlt a felületbe, nagy horizontot rakott fel, felszínalakzatok, növények, állatok, emberek nélkül, csak a tér, semmi több, meg valami sajátos fekete, igen, grafitfekete fény, belső ragyogás, és abból is annyi, amennyi nem ölheti ki még a papírból az anyagot. Igyekezett azon a keskeny sávon létezni, ahol még a papír papír, a puha csillámos grafit grafit, e kettő vegyüléke pedig már pontosan megállapítható mennyiség – belőle, Penovácból, a rajzosból; és mint két térfél, amelyet nem lehet egymástól szabályosan elhatárolni, mert benyúlnak egymásba, áthatják egymást, az anyagok Penovácot, Penovác az anyagokat, s végtére is így, ennyire együtt vannak (mert lehetnek), van egy sáv, amelyben együttesen törvénykeznek-uralkodnak. Penovác be-benyúlt fekete ujjai közé csippentett grafitjával a képbe, a kép át-áthajolt Penovácba, igazgatták egymást, átrendezték a helyzetet, erre-arra változtatták másikukat, mígnem egyszer elkészült az eredmény, megcsinálták aznapi magukat, címet is adva a grafitrétegektől ujjnyi vastagra hizlalt papír feketeségének. Az volt csupa vízszintesekből és haránt futó egyenesekből, tömören, félelmetesen kikezdhetetlenül: a Hortobágy és a saját hóesése. Penovác azt mondta, hogy két hete csinálja ezt az egy képet. Nekem azt mutatta meg, hogy az ötvenszer hetvenes vagy nem sokkal nagyobb felület mintegy száz munkaórában miként válik olyanná, hogy nem több és nem kevesebb mint egy egész semmis pillanat felmutatása, benne pedig az, amikor a hortobágyi nagy napfényben a havazás elkezdődik, az éles kontúrokat szétvagdossák az apró, igyekvő vonalak, leszürkül-lefeketedik a mindenség, bár még a napból sejthető holmi halovány kék korong, mintha radír pördült volna meg a sarkán s jutott volna ott közelebb a fehér cellulózig; mintha a mutatóujj puha begye nyúlt volna a vattapuha térbe s érte volna el a világ dobozfalát.

Ehhez nem figyelő szem kell, nem is mesterség tudása, szándék se: így – ilyen harmóniában – csupán létezni lehet. És ennek a létezésnek aztán, ha van, van olyan megnyilvánulása, amely a szándék, a megfigyelés és a szaktudás együttes munkálkodásában kiad egy-egy rajz formájú művet is.

A Penovác-grafikáknak valóban súlyuk van, mint a drótkötélen ügyesen sikló, szénnel megrakott csilléknek. Megemeltem a hóesést, könnyen fogtam hozzá, le akart szakadni a kezem. És súlyosak a bácskai hófoltos barázdái, a sásosai, még a Tóth Árpád-osan vidám rekettyegallyai is, telve a sárga sajkákkal, nehezek, mintha ólomvesszőkön ülnének a pillangószerű virágok, mintha vérrel teli edények lennének a pipacsfejek. És a grafikák súlyát a munka adja – sokaknak ezért nem is kell (na és mert az tisztán akarja-tudja magát megmutatni, minden mögötteskedés, minden üzengetés, minden szociális felszabadulás nélkül). Penovác a látványon keresztül jut át a világ azon részébe, ahol mi magunk szeretünk mindenféle felelősséggel megrakottan szorongani, ezért, hogy azt is tudja, hogy ember nélkül fontos a sárral bevert fűcsomó és a raszteres búzatábla is, pláne, ha képesek olyan intenzitással megjelenni, mint például a jófajta japáni rajzok vagy a régi európai rézmetszők szétszerelt majd összerakott, ezerszer felhelyezett és elkapott, minden oldalon megtapogatható, de csak egy nézetben látható motívumai.