Irodalmi kajla kamera

Babits Mihály

Komor-borongva

Ódon borok közt szomorkodom. Torkom könny marja,

gyomrom korog. Szorongok, mint távoli utazók messzi ormokon.

Csöndes nesszel jő az elmulás, mint halnak horog,

mint egy halk sóhaj, mint egy ámulat, egy bántó ámulás,

s mi öreg borokat, régi koroknak tünt levét ittuk borongva,

mint fájó ájulás. Isszuk a nedűt – a lét bolygó keservét –

mint tátogó halak akadunk komor-horogra örökre,

az elmulás keservét nyeljük, rájőve szomorú örök-okokra.

(Ha asszonánctunk vigan az italtól netán,

alliterált a csobogás is pár liter után.)

De kár, hogy elmegyünk e földről, s e boroshordó mellől

tán örökre! Ki marad itt emlékezni komor-hordó örömökre?

És nem marad utánunk egy sóhaj, egy „hhhhhhhrrrrrrrr”. egy „jaj”,

mi elmulunk, az hagyján, de a bor is elfogy – ez baj.

Kosztolányi Dezső

Színes ceruzák

Tintatartó, napsugár,

vidám keserü ének,

simogatón játszanak,

akárha bársonyos krémek.

Ilonák és aolinok

lenge aolének,

lányok, búcsúk, fellegek,

feslett koravének.

Csillingelve repdesek,

titkon odavágyom:

ceruzákkal színezem

rejtett haloványon.

József Attila

Én mondom

Légy parányibb a nagy mindenségnél

s óriás leszel, dübörögd:

van nő, ki elhagyott magáért,

így ríjjad, vaszkogd, hörögd:

öledbe hálni vágy,

vagy ölni vágyva kin, mit ér,

halált hoz, mi meggyötör,

csak a tétova halál az öl,

én mondom: ne tétovázz!

szivedbe vágj, mint a tőr,

boldogni vágyik szüntelen,

de bezárul a kor (a kör)!

Karinthy Frigyes

Az oda-vissza ember

(Csepregi-paródia)

Az oda-vissza ember kissé kelletlenül szólította meg az álmos, bevásárlószatyros járókelőt, a tekintetében némi zavar, szemérmesség látszott fényleni; a kezeivel hadonászva mutogatta, hogy valamit kérdezni szeretne, de ez nem olyan egyszerű, oda kell hívnia a tolmácsát is, hogy a beszélgetés zavartalan legyen. A tolmács nagy szakértelemmel foglalta el a helyét az oda-vissza ember és az álmos járókelő között, a tolmácsi tekintetet azonnal, kérdő módon szegezve az oda-vissza emberre.

O-V:      Késset inadnom, loh tehel tti inpak tescivdnezs?

T:           Tessék mondani, hol lehet itt kapni szendvicset?

J:            A következő utcában, jobbra.

T:           A őzektevök nabáctu, arbboj.

O-V:      Erőle, ygav élefartáh?

T:           Előre, vagy hátrafelé?

J:            Előre, természetesen.

T:           Erőle, neseteszémret.

O-V:      Za meken tnop élefartáh nav.

T:           Az nekem pont hátrafelé van.

J:            Akkor menjen hátrafelé, úgy odaér.

T:           Rokka nejnem élefartáh, ygú réado.

O-V:      Men metehet, trem erőle nav.

T:           Nem tehetem, mert előre van.

J:            Mi van előre?

T:           Im nav erőle?

O-V:      A yleh, loha tescivdnezs tehel inpak.

T:           A hely, ahol szendvicset lehet kapni.

J:            De csak magának van hátra, nekem előre.

T:           Ed kasc kanágam nav artáh, meken erőle.

O-V:      An sé ik raka innemado, agam, ygav né?

T:           Na és ki akar odamenni, maga, vagy én?

J:            Természetesen maga.

T:           Neseteszémret agam.

O-V:      Rokka táh errem kejnem?

T:           Akkor hát merre menjek?

J:            Előre, előre.

T:         Erőle, erőle.

O-V:     (a háta mögé mutat) Arra?

T:         Arra?

J:         (eldobja a bevásárlószatyrát) Nem, nem arra! Előre!

T:         Men, men arra, erőle!

O-V:     (előre mutat) Arra?

T:         Arra?

J:         Arra, arra.

T:         Arra, arra.

O-V:     Ed neszih za élefartáh nav.

T:         De hiszen az hátrafelé van.

J:         Magának igen, de másnak nem!

T:         Kanágam negi, ed kansám men!

O-V:     (türelmesen) An sé ik raka innemado, agam, ygav né?

T:         Na és ki akar odamenni, maga, vagy én?

J:         (torokhangon) Maga! Maga!

T:         (torokhangon) Agam! Agam!

O-V:     Rokka táh errem kejnem?

T:         Akkor hát merre menjek?

J:         (a haját tépi)

T:         (J haját tépi, majd széttárja a kezét)

O-V:     Rokka keygem tréscivdnezs.

T:         Akkor megyek szendvicsért.

J:         (kétségbeesve) Hová megy?

T:         Ávoh ygem?

O-V:      (a háta mögé mutat) Erőle.

T:         (O-V hátamögé mutat) Előre.

J:         (ordít) Nem! Inkább magam megyek! Várjanak meg itt! (tébolyultan elrohan, két perc múlva eszelős arccal tér vissza, a kezében egy szendviccsel)

O-V:     Tréim tnem élefartáh?

T:         Miért ment hátrafelé?

J:         (felordít, megeszi a szendvicset és a hajába tép) Előre mentem! Előre!

T:         Erőle metnem! Erőle!

J:         (a földre veti magát) Erőle! Erőle!

T:         (a földre tekint) Erőle! Erőle!

J:         (habzó szájjal hörög, megemeli a kalapját és elindul hátrafelé) Most előre megyek! Előre! Előre!

T és O-V: (bólintanak)

Pilinszky János

János, legyen fenn a János-hegyen

Estére odavárom

vasszegek a takarómban

nincs menekvés

a másik ágy enyém

Nagy László

Vemhes csikóm

Csikóm, te vemhes állatom,

én azér’ bizton állitom,

hiába fütöm kemencém,

nincs nekem soha szelencém.

Aranyhidat, tüzszivü nyár,

szivárványból ki emel rám,

ha hitem mind kifolyt a likon,

billével bélelt pántlikon?

Rúgjon az Isten oldalba,

érjen utol az oltalma,

parolát kezedbe az ád,

ha összedőlt hazátlan hazád.

Hazád helyett a házadba,

csibákos, telimén lázadba,

szegények porát taposom,

verjen az Isten laposon!

Örkény István

Félperces

(Példázat az emberi kapcsolatok sokszínűségéről)

Rövid

Olyan keveset tudok magáról, Béla – búgta a lány. – Egyáltalán, mi a foglalkozása?

– Keveset – sóhajtott Béla –, persze, hogy keveset tud. Az emberek nehezen nyílnak meg egymás előtt, így szándékaink szinte mindvégig rejtve maradnak. Egyébként egy hentesboltnak dolgozom.

Azzal óvatosan kicsontozta a lányt, a szakszerűen elválasztott részeket pedig újságpapírba csomagolta, és a hóna alá csapta.

Rövidebb

– Olyan kev. tud. mag., Bél. – búgta a lány – egyált., mi a fogl.?

– Kev. – sóh. Bél. – persz., hogy kev. t. Az emb. neh. nyiln. m. egym. el. Egyébk. egy hent. bol. dolg.

Azzal óv. kics. a 1., a szaksz. elv. rész. pedig újs. csom., és a hőn. alá cs.!

Még rövidebb

oly. kev. tud mag., B., egyál., mi a fogl., hentesb., sóh. Bél., óv. kies. a 1., hón. al. csap.

Határ Győző

RRRRRRRRRRRRR!!!!!!

– avagy: Kelón és Tirandor

– avagy: Katonasági Önképzőkör –

(részlet)

a csűrök csűrnek, a rémek rémnek, a hordák hordanak, az internátusok internálnak, a zyporák zypornak, a végek végnek, a keruszkok neminternálnak, nem-zypornak, nem-csűrnek, nem-csavarnak!

!!!!!!!!!!!!!!!!!!! -; -; -; -; -; -; -; !!!!!!!!!!!!!!!!!!

% % % % % % % & & & & &  &  &  & !!!

§   §     §    §       §     §     §     §

RRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR!!!!!!!!!!!

RRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR!!!!!!!!!!!

§§§§§§§§§§§§§§§§!!!!!!!!

R

RÉ

RÉM  – – – – – - /vegyük meg a krémet, szépítsük a rémet/

ARC-KOZMETIKUM!

a túlságosan-csüggők, a bealkonyultak, a nem-huzakodók, a KELÓNOK?

– GRRRROAH1GRRRROAH5! hihetetlen tartózkodással ragaszkodtak az óvakodástól, a másként-siralom létezők éjszakánként lehunyták vermes szemeiket, részint berobbantak a talaj alá, megcsókolták a békéért öldöklők seggét – – – -

– Szamárok fejedelme! Visszavonulásommal hatályát vesztette! Özönfény, katonaellenes, rekontra, transzformátorház, szívlelő szivárvány, zűrzavarról kell számot adnom, nagyvezérkar, gyalázatosan jelentem5!

////////////////////;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;;//////////////////////

                      RRRRRRRR

                  RRRRRRRRRRR

KELÓN: a velocipédek kevésbé, másképp, a humor-nélküliek mérsékelt gyanakvással, a vásottak többnyire (ó-ó-ó-ó-ó-) hze klang greolm ne-eon, h-aom-aomü! h-aom-aom5!

TIRANDOR: bárcsak a kései irgalom, a mizantrópok, a halott önzabolátlanok! Ex nihilo nihil, becsületbéli ügy, térdelődés, Katonasági Önképzőkör - - - - ;

KELÓN: A skorpióaszcendensűek úgy, ahogy, a Tudók nagy fejükkel, filoszkoponyaparódiájukkal, odamázolnak egyet a nemlatinul vicsorgók létamatőrjeinek – nesze! – per angusta ad angusta, nemo ultra posse obligatur, neoacquistica comissio, wwwwwwwwwwrrr!, wwwwrrrrrr!, hteion r reu auew iew hrrrrr, aw, aw, aw, hrrrrr

TIRANDOR: TTTTTTTTT!!!!!LLLLLLLLL!!!!! index! index! hze klang greolm ne-eon, h-aom-aomü! h-aom-aom5 torok-könnyekkel! h-aom-aom! h-aom-aom-aom5!

KELÓN: Nem értem. Pedig meg vagyok határgyőződve róla, hogy ez is határgyőzőül van.

TIRANDOR: Csak azt akartam mondani, hogy fent jelzet;;;;;; – a csűrök csűrnek, a rémek rémnek – RRRRRRRRRÜÜ! – a hordák – HHHRRRR!!! – hordanak, a zyporák zypornak, – A VÉGEK VÉGNEK! A VÉGEK VÉGNEK! –; a keruszkok nem-internál-nak, nem-zypornak, nem-csűrnek, nem-csavarnak! KATONASÁGI ÖNKÉPZŐKÖR!!!!!!

KELÓN: Ja. Bocsánat, akkor én nem figyeltem.

......................................................... %%%%%%%%%%%%%

...................................................................... §§§§§§§§§§!!!!!!!!!!!!

.......................... ?????????????????????..................................

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! RRRRRRRRRRRRRRR- !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Bettes István

Pes

Pes

ta

ste

csa

cse

cset

csecs

ecset

bajúsz

beretva

így nő ki a fej

S vala

gomba nő

Csiperke

Nő

jő

Fekete

Bim      Bam

Bigyerőt

tesz

vesz

esz

szem.

ajka

tágul

Tam

Tam

Pereszkedem

Lil(l)ába

Grendel Lajos

Kalamajka

(regény)

„Nehéz írni, de egy láda festmény nehezebb”

Úgy keltünk, mint a virág, reggel, gabalyogva, nevetve, csak néztük az ágy recsegését, szinte észre sem vettük, s mégis recsegett!

– Nem adom! – mondta a lány.

– Nem is kell! – mondta erre a fiú.

Így szokott ez lenni minálunk, de mindig másképpen folytatódik, mert ügy van, ahogy elgondoltuk, ahogy éppen gondoljuk. Azt, hogy én gondolom, tudja, de csak ó tudja, meg én is tudom, azt, ahogy én gondolom, azt is tudja, ahogy Ö akarja, vagy gondolja, vagy én akarom és ö gondolja, gondolom.

– Afenéhe! Most estem szerelembe s gondolkozom?

Ez a gondolkozás... Sok-sok csavarfogások között ide és oda repkednek, kicsike alkatrészek – még az atomoknál is kisebbek, talán x-részecskék.

– Recseg az ágyunk! – mondja a lány. (Sonja)

– Talán megkenhetnénk egy kis ágyúzsírral, hogy jobban ruganyozzon!

– Kend már meg, de gyorsan – mondta a lány –, ha kéznél van a kencéd!

– Bonyolítod! – mondta a fiú. – Az ágy alatt levő cipősládában van, amiben Béla bácsi háborús fényképein Bella néni lánykori levelezése tornyosul. – Hiába leselkedik, alulról csak a rugók közül kihulló pormagokat szagolja.

Erre mindenféle gaz gondolat és szivárványszínes gyűlölet keveredett az x-részecskék közé. Nem csoda. Hiszen ketten is kisebbek vagyunk, mint egy nagy folyam, mint pl. a hömpölygő Miss Issippi vagy egy gruppensex.

– Józsi! – mondja a lány! Mondjátok meg, miért mondta ezt a lány?

Azért, mert mondja és mondta között nincs különbség.

– Sonja! – mondotta a fiú.

Ez az a pont, amikor a lány apjára gondolt; nem tudja még, hogy Kolcsaknál volt futár az öreg, völgyeken, hegyeken – apró lován –, erdei patakon, Don-mocsáron keresztül sikerült eljuttatni galambnem-látta leveleit, hetekig kéregén élve, de vitte, oda, ahová el kell vinnie, és utána meg fog hallni.

Végül is most eldől! – ezt gondolta vagy kissé motyogta is magában, bár látta, a hagymáz eldőlt.

– Nyikorog! – mondta a lány, fehér fenekén epedarugók spirális lenyomata, mint x-részecskék halmaza erezve-keresztezve, szinte kicsorran.

És ekkor olyan történt, hogy na!

Ilyen esetet utoljára Churchill naplójában olvastam, vagy még ott se! Mikor az öreg kolcsakista tarisznyáját bontogatta, apró, piciny, régen őrzött vörös tégely aljáról kicsike zsírocska buggyant elő, és Józsi ezt olyan erővel képzelte maga elé, hogy meg lehetett fogni, s ő a forradalmi színbe öltözött tégelybe mártotta az ujját, a mutatót, és még mielőtt eljárt volna felette a történelem szele tépázta idő, ágyúzsírral kente meg a rozsdás rugózatot, és nagy, halk durranással visszadetonált a jelenbe.

Tóth László

Én vagyok Mi, azaz Én

Mottó: Én vagyok Én, GOGH *

másik: Mondd, ki vagyok én?

(B. S. J., Hobó, vagy talán Ginsberg)

még egy másik: To be, or not to be – III/1

(itt Arany J.) **

Cs. Vilmos, K. Dezső, H. Péter, L. Artur, M. Sándor, F. András, M. 5. 9., V. B.,*** D. János, Jirzi W., A. Marcus., S. Vilmos, Fernardo P., P. György, A. Bandy, B. Kálmán, Jarmila, Zs., Zsóka, Judit, Gh. – a festő, Árpád L., Z. Tibor, K. Imre, P. János, **** K. Lajos, G. püspök, Gizella H., Tadeusz S., Szent P., Cs. Sándor, K. Ferenc, K. Tibor, R. M., V. Imre, T. László, stb., ésígytovább részére ajánlásképpen

Felszabadulás tér és Váci utca

SÁRKÁN esett le NEKEM nem először

de MOST pontosan esett majdnem a

lábam/bal/ra jobb/ra/ MINDENESETRE

LEESETT

Végül is ILLAT vagyunk-e?

MARADOK vagy MEGYÜNK tovább

Inkább tovább ÉS a kirakatokból

nevetnek a kirakott NYAKKENDŐK

*    Dúdor Pistunak

**   angolul

***  Volker Braun

**** 2x

Tóth László

Én vagyok én, igen, én

Én vagyok. Mondtam már, hogy én!

Én, én, én, én, én! Talán

a játék, hogy ki nevet a végén?

Egyszemélyes láthatatlan légió.

Én: szörcsögő szódásszifon.

Én: háromcsillagos kozmosz.

Kimondatlan hasonlatokhoz

kimondottan hasonló.

Én: ez a rövidre zárt szoba.

Én: a feldübörgő csend.

Mondtam már, hogy én!

Hányszor mondjam még? Én.

Kívüled és nélküled,

kihűlt üstökösök savas

magja, naptemplomok holdharangja,

én, százszor, ezerszer,

kéz, homlok, áll,

konyakospohár,

én vagyok ez a zsíros vasalódeszka is,

ez az orrcimpára csippenthető csók,

elmüló ujjpercek újabb roppanása,

folyton átköltözöm egy újabb

lábnyomba, kocsinyomba, kicsinyembe.

Mert: én. Naná, hogy én.

Az űr villogó pallosa is én.

Az Úr csillogó pellusa is én.

S aki már soha nem leszek,

is én. S aki már voltam,

is én. Mondtam már:

én, én, én, én, én, én, én, én.

Minden focimeccsen.

Minden misén.

Varga Imre

Két esettanulmány

XXII.

Bejönnél végre? Vacsorázom és éhezem.

Tányéromon eper és barnakenyér,

banánhéj és némi farkasbükköny.

Talán: neki-nekikoccan a szájnak

az evőeszköz. Itt vagy? Mert

(néha, valamelyest) nem látszol

szentnek. Fogasra akasztott

glóriám mellé tedd le kalapod.

De ez már-már közönséges mondat.

Nem szeretem. Elmém noteszából

kitépett vers vagy, nocsak.

Vakogd, hogy vagy. Esküdj!

Velem még felcicomázhatod sorsod.

1990. június 33.

XXXX.

Kettőre zárta a testem, s

halványult lassan, mint folt a lepedőn.

Esengve lestem. Legalább mondta

volna, hogy vegytiszta lett.

Odavolt. Idelett. Ez már

afféle züllött taktika, remegésálló

talapzat a szónak (ami szó).

Mert meggazdagodtam, szerettelek.

Míg pislantottam, te kacsintottál

a köd mögül. Ah! Ah!

Minden vadrepce lett. Lehetett volna.

1989. április 1.

TŐZSÉR ÁRPÁD

TÖRTÉNET MITTEL ÚRRÓL, KAPPUS KAPITÁNYRÓL ÉS A NYILVÁNVALÓRÓL

MITTEL ÚR AKKORIBAN A RIMINI SÁRTENGERÉSZETI

HIVATAL MUNKATÁRSA VOLT, ÁM AKI

ISMERTE, TUDTA, HOGY NÉHA MÉG A

SZÁRAZFÖLDÖN IS TENGERIBETEGSÉG GYÖTRI,

S VALÓSZÍNŰLEG NEM KÉSZÜL

EGY SZÁL VITORLÁSSAL VILÁG KÖRÜLI ÚTRA.

KÉRVÉNYEKET MÁSOLT, HOGY

MÚLASSA IDEJÉT, BÉLYEGZŐKET TISZTOGATOTT

A RÁJUK TAPADT FESTÉKRÉTEGTŐL,

ÜLT VASTAG VITORLAVÁSZON ZAKÓJÁBAN,

S VÁRTA, HOGY MEGÉRINTSE A

NYILVANVALÓ, AMIVEL MÁR RÉGEN SZERETETT

VOLNA TALÁLKOZNI DE MITTEL ÚR

NEM HAMARKODTA EL A DOLGOKAT, PONTOSAN

KITAPINTOTTA SORSÁBAN A JELENTŐS GÓCOKAT,

S KEZÉT DÖRZSÖLVE, JÓ ELŐRE FELKÉSZÜLVE

VÁRTA A NEM MINDENNAPI ESEMÉNYEK

BEKÖVETKEZTÉT

EGY MELEG NYÁRI NAPON TÖRTÉNT, HOGY A

SÁRTENGERÉSZETI HIVATALBA BETOPPANT

FRANZ XAVER KAPPUS KAPITÁNY,

AKI ELŐSZÖR HAJÓZTA KÖRÜL

A RIMAPATTANTYÚSI VÍZTÁROLÓT, S AZÓTA

NINCS HOVA MENEKÜLNIE AZ

AUTOGRAMKÉRŐK ELŐL KEZET FOGOTT MITTEL ÚRRAL,

S MINDEN KÜLÖNÖSEBB BEVEZETÉS NÉLKÜL

FELKÉRTE, LEGYEN ÚTITÁRSA EGY CSENDES-ÓCEÁNI KIRÁNDULÁSON ALKONYATKOR HAJÓZTAK KI, S TALÁN FÖLÖSLEGES

EMLÍTENÜNK, HOGY MITTEL ÚRNÁK MÁR

AZ ELEJÉN SOK SZENVEDÉST OKOZTAK A MAGAS

HULLÁMOK KAPPUS KAPITÁNY DERŰSEN MOSOLYGOTT

MOST, HOGY VÉGRE SIKERÜLT MEGKÖZELÍTENIE

KUTATÁSÁNAK TÁRGYÁT (MITTEL URAT), JOGGAL HIHETTE,

HOGY KÖZELEBB KERÜL AZ OLY RÉGEN ÁHÍTOTT

NYILVÁNVALÓHOZ. PERSZE HEM SEJTHETTE,

DE MEG BÁLNABÉL PÁRNÁJÁN FEKVE

SEM ÁLMODHATOTT RÓLA, HOGY MITTEL ÚR

(MELLESLEG KÖLTŐ ÉS SZERKESZTŐ) MAGA IS

EZT KERESI. A CÉL (MIT SORSA TARTALMAZOTT) S AZ ESZKÖZ

(AMI AZ ELŐBBIT SZENTESÍTETTE) KÜLÖN-KÜLÖN

DOLGOZGATOTT EGYMÁS MELLETT, A SIKER LEGHALVÁNYABB

REMÉNYE NÉLKÜL.

MITTEL ÚR NEMRÉGEN FELTALÁLTA A VERS

NÉLKÜLI VERSET, MAJD A VERS NÉLKÜLI SZERKESZTŐT,

MAJD A SZERKESZTŐ NÉLKÜLI SZERKESZTŐSÉGET.

DE HA A VALÓSÁGHOZ AKARUNK RAGASZKODNI, OKVETLEN MEG

KELL EMLÍTENÜNK, HOGY A MEGVILÁGOSODÁS

SEHOGYSEM EGYENLŐ A NYILVÁNVALÓVAL. ÉS SIR KAPPUS SOKKAL

MESSZEBB JÁRT MINDEZEKTŐL, MINT AZT

GONDOLTA VOLNA ÉPP AZÉRT HATÁROZOTT ÚGY,

HOGY CÉLJÁNAK ELÉRÉSÉHEZ MITTEL URAT

VÁLASZTJA A HÁBORGÓ ÓCEÁN

ALKALMAS A MEGFIGYELÉSHEZ, A KÖZELÍTÉSHEZ,

A LÉT HULLÁMZÓ SZINUSZGÖRBÉINEK

EGYENGETÉSÉHEZ ILYEN VONATKOZÁSBAN

TERMÉSZETESEN KAPPUS ÚR TÖREKVÉSE IS

JÓCSKÁN TÚLMUTATOTT AZ EGY ÉLETTEL

RENDELKEZŐ KISZOLGÁLTATOTT EMBER

ERŐFESZÍTÉSEIN.

ANNÁL IS INKÁBB, MIVEL MITTEL ÚR HIRTELEN

ELENGEDTE A KORLÁTOT, ÉS A HULLÁMOK

KÖZÉ VETETTE MAGÁT (EL VAGY BOCSÁTVA, ÜVÖLTÖTTE

MEG VISSZA KAPPUSNAK, MEHETSZ, AMERRE LÁTSZ!)

TALÁN ARRA GONDOLT, HOGY A HULLÁMOK

KÖZT ÚSZKÁLVA SENKI NEM LETT MÉG TENGERIBETEG.

S EKKOR A KARDHALAK, POLIPOK, RÁKOK,

DELFINEK ÉS KORALLOK KÜLÖNÖS VILÁGÁBAN NÉZELŐDVE

HIRTELEN MEGLÁTTA A NYILVÁNVALÓT.

Hizsnyai Zoltán

Semmikránia

(részlet)

                                       Patyolattiszta pöttyös pitymallat.

                                     már bugyit tereget egy bögyös nő.

                                   feléje kap egy csíkos troli-csáp.

                                 de jajdul a lyány: „Gyer’ elő, Jenő'!”

                                Tomporán lassan kidugja a nap.

                              s az uccára már szivárog a nép.

                            a rekettyében valami ketyeg,

                          lehet, hogy óra, lehet, pokolgép.

                       Jóhírével készül házasodni

                     a náthalázas, csontváz áruház,

                   letolja térdig a vakolatát.

                 s magából népeket úgy kakáz.

             Csöpög a csap. csipog a mikrochip.

           – az ablakban részeg dunna danáz –

         de túlharsogja mindezt a zenét

       egy új nőstényre vadászó kanász.

     Mily korán jön a postás manapság,

   és a kapuban furcsán szalutál...

 A Mester éppen margarint ken szét

egy kenyérszelet víg ábrázatán.

Bohumil Hrabal

Decemberi tornádó

Kedves Áprilka,

néha, ha felkelek, mikor kivételesen feleszmélek a borongásból, fáj az egész helyiség, ez az egész kégli, fáj az előszoba is meg a fürdőszoba is, mert az állandó ivás elborította az agyam, és egy kissé az erkély is fáj, az utcán meg csak mennek az emberek, mindenki tudja, hová menjen, csak én nem, mert az Aranytigrist festik, azt mondom magamban, Bohumil Hrabal, hát felverekedted magad az üresség csúcsára, miként arra Lao-c’ tanított volt, s arra a Franz Kafka nevű doktoromra gondolok, aki ki akart ugrani az ablakon, mert annyira fájt neki a világ, s Konstantin Bieblre gondolok, erre az én Senecámra meg Arthur Schopenhauer apukájára, akik valóban ki is ugrottak, akik megtették, amit én nem tehetek, mert az őrangyalom azt mondta nekem, hogy könnyű lenne így elmenni, hogy életem hátralevő részét olyan szenvedések közepette kell leélnem, mint annak a szerencsétlen utolsó császáromnak, s hogy ezért az lesz a legjobb, ha városi tömegközlekedési eszközökkel utazom, hi-hi-hi... Így hát városi busszal mentem Brčálkába, úgy éreztem magam, mint egy mozgó gyóntatóban, majd egy pörköltet és egy sört rendeltem, de amikor kihozták azt a pörköltet, megláttam benne Chagall tehénkéinek szomorú szemeit, a vágóhídi malackák szétzúzott lábacskáit, a vágóhídi lovacskák kivágott nyelveit, s benne láttam még az én teljesen szétporciózott Otylka Vranskámat is... S félre kellett tolnom a pörköltet, flambírozott pudingot rendeltem, de amikor kihozták, megláttam benne azokat a szerencsétlen égő hattyúkat... S menekültem Prága-szerte, egészen a Vltaváig, s a nyakamat meg az arcomat paskoltam a jéghideg vízzel, míg teljesen el nem áztam és boldog nem voltam, mert közvetlen a sör után a vizet szeretem a legjobban, s akkor vagyok a legboldogabb, amikor teljesen alámerülök a kádban, s a zuhanyrózsát a köldökömbe nyomom, és szerencsétlen anyukám placentájának emlékével dúsítom magam... S akkor a felhők mögül előbukott a decemberi nap, s én levetettem a nadrágom meg a matrózblúzom, s hajlongtam a folyófelszínen tükröződő képem előtt, gyönyörű napbarnítottságom előtt s gyönyörű lábaim előtt, miközben viszont rettegtem a gondolattól, mit is csinálhatnak a macskáim Kerskóban, emésztett a gondolat, hogy talán éheznek, s megint felöltöztem, és mentem nekik csirkemellet venni, s bosszankodtam, hogy a négerek szebben napbarnítottak, mint én... S akkor észrevettem, amint a folyó közepén valaki fuldoklik és segítségért kiabál..., s elborzadtam, hogy ez a kiabálás nekem szól, merthogy senki más nem volt a rakparton, az a kiabálás megtisztelt és megrémisztett... S eszembe ötlött, miként helyettesítette aláírásomat a Kétezer szó c. memorandum alatt A játék az igazságért c. művem, vagy a Néhány mondat alattit a Varázsfuvola c. művem, s már nem is haboztam ott annak az embernek a folyóban életet adni, új életet..., nekilendültem, s bedobtam neki a Vita nuova c. kéziratomat, hi-hi-hi... Eliszkoltam s botrogtam tovább, T. S. Eliotra gondoltam, meg Martin Heideggerre és Luis Céline-re, Roland Barthes-ra gondoltam és Buddhára, Poszeidónra és a Veverka testvérek fiatalabbikára... S Önre gondoltam, Áprilka, amint először tipegett be az Aranytigrisbe, akkor még mint April Gifford, fénytől övezve..., meg amikor éjszaka kiment egy szál tunikában, akkor már az én Áprilkámként, ez az én Áprilkám, mennyire megörvendeztette a konzul urat, amikor azt kérdezte Öntől, mit is tanul azon a szlavista tanfolyamon, s Ön azt felelte: Well, ki nem szarja le, Mr. Wonásek?... S tovább hátráltam emlékeimben, egészen Růžička úrig, aki szent ember volt, s egész életében kannában hordta ki a szart, s aki minden házat csak a kihordott kannák száma alapján ítélt meg, s így, mikor egy ízben elvittem őt a prágai várba, hogy megmutathassam neki mindazt a szépséget, azt mondta: Szép, de szart kihordani nem szeretnék itt... Ezt mondta nekem Růžička úr, ő, aki úgy tudta megfogni a szarmerő kanál rúdját, mintha az arany szentségtartó, ő meg arany reverendát öltött pap lenne, akit teljesen összekent a mindenhonnan fröcsögő emberi bűn szépsége... S tovább hátráltam egészen a Spálená utcai papírgyűjtőbe, s eszembe jutott az a gyönyörű cigánylány, aki mindig hanyattfeküdt a présem mellett, feltűrte a szoknyáját, gyönyörű hasa és gyönyörű szőrpamacsa volt, én meg arra a hasára hasadékot rajzoltam, melybe aztán belelövelltem forró magomat, mint Jurij Szedih, az a gyönyörű kalapácsvető, s megint én voltam az első, a világbajnok... S hátráltam első, marginális, Perkeo márkájú írásaimhoz, melyek a fejsze vertikális pulzusát és az osztrák fűrész horizontális vágatát viselték magukon, s melyekben a jelzői alárendelő mellékmondatok svéd vésővel készültek, s én annyira megtisztelve s elkényeztetve éreztem magam az írástól, hogy úgy éreztem, mintha egy gyönyörű leány kenegetné a mellemet libahájjal, s ezt Vladimírek nem hallhatta, mert befalaztatta magát a szomszédos szobában, s a friss fal mögül ordította megvetéssel a hangjában: Doktorkám, akkor már vegyen magának inkább függönyöket meg törülközőket, ha ilyen polgári elképzelései vannak a művészetről, s ha még elképzelni sem tudja, hogy maga kenegeti az ő melleit, arról nem is beszélve, hogy elrugaszkodhatna annak a libának a kozmikus képéig, mely annak a gyönyörű leánynak minden hajával van megkenve!... S hátráltam egészen a Poldinkámig, ehhez az én egyedül igazi egyetememig, mely rektorának a haját tündöklő csillag fogta össze, vagy valami hasonló, mivelhogy emlékezetem már hibás teljesítményekre is képes, annál inkább, minél többet vagyok részeg, mint akkor is, Arnošt Lustignál az Amerikai Egyesült Államokban, ahol egész este egy kék színű medencében úsztam, mígnem ráeszméltem, hogy az nem kék színű medence, hanem František Kupka festménye, hi-hi-hi... Ám Dylan Thomas híres költő szintén részeg volt, amikor első ízben érkezett az Államokba, s Abrahám Lincoln és Kolumbus Kristóf is ittak, csakhogy vendéglátóm, Meda Mládková olyan képet vágott, mint A nem ameriakai tevékenységgel foglalkozó bizottság elnöke, én meg boldog voltam, hogy végre olyan huligán vagyok, mint Jeszenyin, Viszockij vagy Lenin, mert hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk csupán, annak a playboy Jézusnak a gyermekei... S az emlékek légnyomása végre Libeňbe repített, ahol Vladimírekkel és a feleségemmel laktunk, egy ugrásra a kísérleti atomrobbantások helyétől, az Örökkévalóság töltésétől, ahol is minden robbantást követően gyönyörű gomba emelkedett fel, s vele együtt a padlónk is, s többnyire a mennyezetünk is leszakadt, s mindent gyönyörű halálos sugárzás ült meg, égett a kertünk, mindent sűrű fekete por lepett be, a feleségem testén pedig hólyagok keletkeztek, Vladimír pedig túlkiabálta a robajt: A szentségit, doktorkám, ez a maga felesége, ez egy kinetikus radioaktív grafika!... S lelkesen gesztikulált a kezeivel, melyeken átviláglottak ujjperecei... Az a Vladimír, aki végül is Klárovon hagyta, hogy átmenjen rajta egy gőzhenger, s hogy ekként háromdimenziós teste kétdimenziós rajzlappá váljék, s hogy egyszer s mindenkorra identikus legyen önmagával, úgy, ahogy a Koh-i-noor Waldes kapcsok egymásba illenek, hogy elmondhassa: Vagyok, aki vagyok, s ami marad, az csak aszfalt...

Milan Kundera

Újabb szomorú tréfa

Annyi év után tehát ismét otthon találtam magam. A Vencel téren álltam, melyet számtalanszor bejártam mint gyerek, mint kisfiú és mint fiatalember is (legalábbis azt gondolom, hogy az a Vencel tér volt – vagy talán a Mariánské náměstí lett volna?), és semmi meghatódottságot nem éreztem. Körülöttem a turisták lázasan fényképeztek valami órafélét, melyen két kis ablak volt, amelyekben meg az apostolok színes szobrocskái közlekedtek, én meg csak egykedvűen hörpintgettem a Pepsi-Colámból. De hazudtam magamnak: az, amit egykedvűségnek neveztem, mint általában, most is gyűlölet volt. Mi az, ami fontos nekem?, kérdeztem gondolatban. Kihez, mihez kapcsolódom? Istenhez?, a hazához?, a néphez?, az egyénhez? Nem, válaszoltam magamnak, az egyetlen, amit fontosnak tartok, a regényeim. S talán még az a bőrfotel, amit Aragontól kaptam, aki meg Brezsnyevtől kapta. Tulajdonképpen nevetséges. Mint a szerelem.

Mindig is mindent át akartam élni: az ostobaságot és a fennköltséget egyaránt. E feladat felét már magam mögött tudhatom, de a másik felére már nem maradt túl sok időm. S akkor még legkevesebb kettő vagy három opust is meg kell még írnom, amint a regényeimet, a zeneművek mintájára, nevezem. Tényleg meg kell, ha olyan nagy író szeretnék lenni, mint Leoš Janáček volt.

Még egyszer körbepillantottam a nem szép téren, s a szálloda felé vettem utam, ahol szobát foglaltattam. Útközben még vettem némi kottafüzetet, hogy itt, Prágában is legyen mibe írnom. Azt mondom ugyan, hogy írni, de időm legnagyobb részét, sajnos, fordítóim munkájának javítgatására kell szentelnem. Valamennyi fordítóm, a legkülönbözőbb módon, javítani szeretne az írásaimon, bebeszélik maguknak, hogy ez lehetséges. Ha ez eszembe jut, elfog az indulat. Az egyik spanyol fordító ráadásul az én eredeti mondatomat („Mutatóujjamat mélyen a felizzott seggébe szúrtam”) szégyenérzet nélkül saját szövegével helyettesítette („Megcsókoltam hűvös arcát”)! Egy másik eset során, A lét elviselhetetlen könnyűsége egyik francia kiadásában a legnagyobb megdöbbenésemre Helena Zmatlíková illusztrációt fedeztem fel. „A tréfálkozás az eltávolodás érthetővé tett megnyilvánulása” – magyarázkodott mosolyogva Zmatlíková. Csakhogy ez nem tréfa volt.

Hirtelen hatalmas, vad vágyat éreztem egy nő iránt, akármilyen nő iránt, minél kevesebb szellemmel van megáldva, annál jobb. Az ideális az a szűz lenne egy párizsi varrodából, akivel a Quai des Orfévres egyik üzletének hátsó részében szoktam találkozni, de őt itt hol lelem? Gyűlölködve bámultam minden nőre, akivel a szállodába menet találkoztam, ám abban a pillanatban, amikor végleg elöntött a kedvetlenség, ellenszenvem a szimpátia némely vonást vette magára: elkezdtem mosolyogni rájuk, s egyet vagy kettőt, csak úgy szemmel, kedvesen megszólítottam.

Amikor a szállodába értem, fél négy volt. Attól a pillanattól, amikor végrehajtom pontosan átgondolt tervemet, nem egész fél óra választott el. Egy röpke fél óra, s véghez viszem újabb hírhedt tréfámat! Ezek a tréfák tesznek szó szerint halhatatlanná: nincs egy hete sem, amikor a Gallimard igazgatója irodájának kilincsét bekentem fogkrémmel – azt hittem, megszakad a nevetéstől! Csupán az bánt, amikor Csehországban néha azt szeretné néhány ember elhitetni velem, hogy tréfáim vétekként is felfoghatók – itt nyilván annak a végtelen hatalomnak az utórezgéséről van szó, mellyel a kereszténység a hívőt eredendő és szakadatlan bűnösségére figyelmeztette... Ezek az elmélkedések kissé lehangoltak, de a szállodában vett forró zuhany újfent visszaadta jókedvemet s a csillapíthatatlan düh jóleső érzését. A magnóhoz odakészítettem a megfelelő kazettákat, s papírzsebkendővel kitöröltem a konyakospoharakat. Majd a zakóm zsebéből előhúztam azt az inkriminált képeslapot, s ki tudja, hányadszor, elolvastam a szövegét:

„Kedves Olga – állt a szövegben –, a pesszimizmus az emberiség morfiuma. A petíciók aláírásának mély értelme van – még ha Kundera fejreáll is. A Te Vašeked.”

Töltöttem magamnak egy ujjnyi konyakot, nem többet: teljesen józannak kellett maradnom, hogy a bosszú pillanatában érintetlen maradjon az emlékezetem (s Kostka barátom a biztonság kedvéért, a szomszéd szobából, titokban mindent felvesz videóra). Bosszú! Ennek bűvöletében élek. Két éven át tanulmányoztam Szicílián a vendettát – mennyire megértettem azokat a temperamentumos embereket! Közülük valónak éreztem magam. (Másrészt nehezen viselem annak a ténynek a tragikus kettősségét, hogy a bosszú édes, én meg diabetikus vagyok. Sosem tudom élvezni.)

Negyed óra múlva eljön. Barátságosan átintegettem Kostkának az áltükrön keresztül, s büszkén idéztem fel magamban, milyen cselesen furakodtam a Jóakarat Bizottság védőszárnyai alá, sikeresen tettetve, hogy érzelmi nyomorék vagyok! Milyen rafináltan beszéltem meg ezt a találkát is! Tekintetem ismét az előkészített ágyra révedt, s talán ezért kezdtem el a szerelemről gondolkodni: fiziológiai gépezete olyan bonyolult, hogy a fiatal férfinek, életének egy bizonyos szakaszában, szinte kizárólag e gépezettel való megbirkózásra kell összpontosítania, s a szerelem tulajdonképpeni tartalma, azaz a nő, akit szeret, eltűnik. Ezt saját tapasztalatom is alátámasztotta – egykoron jómagámnak is igen bonyolultnak tűntek a nőben azok a nyílások, gyakran össze is kevertem őket; a nők meg eltűntek a fürdőszobában.

Az emeleten hirtelen megállt a lift. Valaki kopogott. A terv sikeresen szövődött: az élet igazi alkotója voltam.

– Találkozni akart velem? – kérdezte mosolyogva.

Még attól is irtóztam, ahogy beszélt. Egyszeriben elfogott a félelem, hogy lekicsinyli házasságát, s ezzel megfoszt engem az értékétől, éppen abban a pillanatban, amikor zsákmányommá válna.

– Csak azt ne mondja, az Istenért, hogy boldogtalan a házassága mondtam gyorsan. – Vašek nagyszerű ember, például, ahogyan azokat a petíciókat írogatta alá...

Nem értette.

– Vetkőzzön le, Olga – súgtam. Üveges szemekkel nézett a szemembe.

– Tessék? – mondta.

Arrébb léptem, s levetettem a zakómat.

– Az ön kísértése vagyok – mondtam sötéten. – Vetkőzzön le. Mutassa be nekem azt a verniszázst. És szépen largo!

Egy szót se bírt szólni. Szorosan hozzáléptem. Nyakán aranyszín olimpiai érem csillant.

– Te hatökör! – ordított fel Kostka barátom a szomszéd szobából. – Ez Čáslavská asszony...

Josef Škvorecký

Príma este

(szöveg a Kostelicében történt legfontosabb dolgokról)

A Port Arthur főbejáratának ajtajánál vártam rá. Nem jött, s így egy bambuszszeletet dugtam a számba, s azt képzeltem, hogy egy szelet sonka. Ezért játszottam szívesen a zenekarban is, mert szívesen szopogattam. Irena szűk szoknyában érkezett, csatlakoztam hozzá, s mint akit megbűvöltek, ringó fenekét bámultam.

– Szia, szivi – mondtam –, gyönyörű vagy!

– Ugyan, Danny – mondta, barna szeme nevetett, – Mit akarsz?

– Semmit.

– Hazudsz.

– Nem hazudok.

– Hazudsz.

– Tényleg nem hazudok.

– Tényleg hazudsz. Úgy hazudsz, mintha olvasnád.

– Na de Irena, ne csináld!

– Csinálom. Mi van, nem akarod?

– Mit?

– Azt…

– Azt? Azt nem.

– Megint hazudsz. Tudod, hogy akarod.

– Mikor?

– Mindig.

– De miért, Irena? Miért?

– Mert te egy…

– Mi, Irena? Mi vagyok?

– Szexuális ingyenélő.

– Kegyetlen vagy. Kegyetlen és érzéketlen.

– Ez nem igaz.

– De igen.

– Teljesen melléfogtál – mondta Irena titokzatosan. Kostelec fölött ezüst hold lengedezett, s a hótakaró köröttünk gyönyör fénnyel töltötte meg az utcát. – És egyáltalán – tette hozzá –, ez mind csak olyan semmirekellő duma, tudod, Daníček?

– Hát azért álljon meg a menet! – mondtam, s szétfejtettem jobb kezének ujjait. Csodálkozva nézett rám. – És mi ez, mi? – mutattam dühösen üres tenyerére. – Ez a láthatatlan, mi? Talán ez nem a te lelked, mi? Talán ez a te lelked nem tolja meg egy újabb dimenzióval a mi csevegésünket, mi? – Az irodalomelméletben jobb voltam nála.

– Na igen – mondta megdöbbenve. – Akkor szállj, lélek! – s elfújta a lelket a hólepte fák között.

Körülnéztem. Az utcai lámpa arany sugarában Marie jelent meg. Mögötte Karla. Helena és Lucie jött, majd mások is. Végül vagy tizenkilencen lettek. Olyan érzésem volt, mintha egy lánynevelő intézet tanítója lennék. Szerettem őket, s ebbe majd bele haltam. Hirtelen tudatosítottam, hogy tényleg az osztályfőnökük vagyok, s hogy az iskolakiránduláson valamelyiküket megtapizhatom. Kissé lehangolt, hogy kankóm van. Irena rám nézett azokkal a mosolygós szemeivel. Istenem, add, hogy megszerezhessem!, mondtam magamban. Teológiában szintén jobb voltam nála. Elkezdett szemeregni.

– Figyelj, szemereg – mondta Irenának. – A forradalmat bizonytalan időre elhalasztották.

– Nem szemereg – mondta Irena egy kissé ingerülten. – Átvérzett a kötésed.

Nem tudtam, mit mondhatnék erre, de csak egy ideig. Volt egy idő, amikor a párbeszéd gondot okozott, s gyakran nem tudtam, mit mikor kellene mondanom. A szobában jöttem rá, hogy tökmindegy.

– Gyönyörű vagy, Irena. Tényleg

A társalgás művészetében a tökélyre fejlesztettem magam. Gyerekkoromban ugyanis sokáig gyengélkedtem, s egy ideig Ernest Hemingway ápolt.

– Zdeněk már túl van a halálon – mondta egyszer csak Irena.

– A németek? – kérdeztem részvéttel. Észrevettem, hogy a zakóm egész jó ráncokat vet.

– A Medveszikla – mondta Irena csendben. – Kioldódott a sárkánycsomója.

A hülye, gondoltam vidáman. Egy ideig arról ábrándoztam, hogy a zenekar mindegyik tagja meghal, s én vagyok az egyetlen jazzman Kostelecben. Az lenne csak az igazán príma szezon!

A Granadánál utolértek bennünket a csajok. Az eresz alatti félhomályban egy katona állt. Karla azt állította, hogy biztos német, ha a németekkel háborúzunk. Attól féltem, hogy mindannyiunkat agyonlő, de aztán megcsapott a mentolos rágógumi összetéveszthetetlen illata.

– Are you American? – kérdeztem. Örültem, hogy így megy ez nekem. Irena és a lányok izgatottak lettek: már látták magukat hátul összevarrt nejlonharisnyában. Elsőként Lucie ragadta meg az alkalmat – megragadta a katonát az uniformisánál, s megpróbálta elvezetni a templomhoz:

– Dzö csőcs! Fiftín szencsöri – ordította. – Hef jú nájlonsz?

– I can speak better – mondta nyugodtan Lenka. – Im th ebest guide of all.

A katona azonban olyan képet vágott, mint egy mongol, hirtelen megijedtem, hogy orosz. Észrevétlenül a zsebembe bújtattam az arany karórám, s közben akaratlanul hozzáértem az elgennyesedett fitymámhoz:

– Áááúúú – ordítottam fel.

– Figyelj, ne szarakodj – mondta a katona. Andělín Střevliček volt az.

– Le se szarom! – mondtam csodálkoztva.

– Mi a szart akarsz, Danny?

– Mindannyian elszartuk – mondtam büszkén, s a lányokra mutattam.

– Mit szarakodsz – mondta Andělín.

– Nem szartál be?

– Ne akarj minket leszarni, szarakodsz, mint egy beszari!

– Szaródj fel, Andělín!

– Szarjak le neked egyet?

– Majd összeszarom magam…

– Szarjátok ki a szemeteket – mondta kedvetlenül Andělín.

– Most aztán kiszartál velünk – mondtam szórakozottan.

– Felszartak ezek a hülyeségeitek – mondta Irena. – Merthogy mindenütt csak ezt a szart nyomjátok.

– Hát valamit csak kell szarnunk – magyarázta neki Andělín. Igaza volt.

– Irena, ne szarakodj – mondtam. – Nem tudod, mit írt Neszval: Engem elvakít a kert a mondat közepén / vagy a latrina egyre megy / a jelenségeket az általatok megszabott bájuk / vagy csúnyaságuk alapján már nem ismerem fel.

– Ez most alaposan beleszart a torkába – monda Andělín.

Valaki javasolta, hogy menjünk inkább fürödni.

– Nincs fürdőnadrágom – mondta azonnal. – És gyónnom is kell menni.

– Tűnj el, te idióta – mondta Marie.

– Csak gyere, Daníček, szépen mivelünk – mondta bosszúállóan Irena.

Magukkal cipeltek. Alsógatyában maradtam, s az ugródeszka alatti padra ültem. Úgy tettem, mint aki a medencét nézi, de valójában azt néztem, ahogy a lányoknak a csúszdán a lábuk közti résbe vágódik a fürdőruha. Különösen egy szőkeség nyerte el tetszésemet.

– Egy amerikai cseh – tájékoztatott az úszómester. – Rettenetesen megbecsteleníti a nyelvünket. – Látni lehetett, hogy eredetileg bohemista volt. Nem figyeltem rá tovább, s a lehető legcsábítóbb arckifejezést öltöttem magamra. Rövidesen hozzám úszott, s megkapaszkodott a medence szélében. Szája szegletében bájos fintor jelent meg, de én inkább egy csempék közti hézagot kezdtem el bámulni, mert a felizgultság fájt.

– Te nem lájkolod a szvimmelést? – kérdezte mosolyogva.

– Nincs fürdőnadrágom – válaszoltam óvatosan. – I’ve no trunks.

– Don’t worry.

Kimászott a vízből. Az egész teste csillogott, és klórillata volt. Nekem penicillinillatom volt.

– Te nem nídelsz trankszot – mondta. Dzsojnjál hozzánk a csúszdára. – Valami az ábrázatában óvatosságra intett. Még egyszer butácskán felnevetett, és én megértettem, hogy biztosan tanítónő. Ez felháborított: minden tanító félművelt.

– Gyönyörű pinkes a szkíned – mondta csodálattal, és szétnyitotta a sliccemet.

– Áááúúú – ordítottam fel.

– Oh shit – kiáltotta! – Lúkoljátok meg ezt a nyamvadt bőrdöt!

Vítězslav Rzounek

Két lektori vélemény

Vitana Byšice: Knedlíky v prášku*

A tapasztalt írónő új prózája már expozíciójával felkelti a figyelmet („A tasak tartalmát tálba öntjük, s 200–250 ml vizet adunk hozzá”) – azonnal, terjedelmesebb felvezetés nélkül a történet kellős közepén, azaz a tálban találjuk magunkat. A szerző kiválóan sajátította el a rybáki-tauferi kifejezéstakarékosságot, az egész szövegben nem találni egyetlen felesleges szót sem; a tészta összeállása (egyben a történet főszereplője) a mondatszerkezetek csodálatos összeállását is eredményezi.

A szerző a témát tekintve a cseh irodalom hašeki-kozáki irányzatát követi. A legszélesebb olvasóközönség felé fordul, s rövid, ám mindig szívélyes meseszövése a jólét és a telítettség érzetét kelti. Kedélyes látószögében a történet élettelen alakjai is életre kelnek: valamennyi helyett megemlítem legalább a tésztát – a szerző az összedolgozást követően nem egyszerűen félretolja, hanem természetes emberiességgel hagyja „5 percig pihenni”.

A próza tulajdonképpeni cselekménye látszólag nagyon egyszerű, s a figyelmetlen vagy elfogult olvasó még azt is mondhatná, hogy itt nincs is másról szó, mint knédlikészítésről – ez azonban durva leegyszerűsítés, a valóságban sokkal többről van szó: a szerző ugyanis jól ismeri az „annyit eszik, amennyi belefér” szójárást – s ebben az értelemben a Knedlíky v prášku túlnő az ún. konyhapróza keretein, s a fejlett szocializmus embere örömének sajátságos kinyilatkoztatásává válik.

A knédlik, melyek a történet fináléjában a habzó vízben megszületnek, nyilvánvaló szimbolikus jelentés hordozói is, egy nagyon mélyen gyökerező cseh hagyományt képviselnek – tudatosítanunk kell, hogy ebben a hagyományban a knédli éppoly fontos szerepet foglal el, mint az annyira híres nemzeti szimbólumok, amilyen például az oroszlán vagy a hársfa. Túlzás nélkül állítható tehát, hogy éppen a knédli által (természetesen a disznóhússal és a káposztával való szerves szimbiózisban) nyilvánítja ki a szerző eredeti módon és dísztelenül nemzeti hovatartozását.

Legújabb könyvében a szerző nem utolsó sorban megcsillantja szakmai tudását és stilisztikai virtuozitását is. Figyeljük meg például, miként dolgozik az egészen egyszerű számnevekkel: „A tésztából 2 knédlit formázunk... Ebből a mennyiségből 20 szelet knédlit tudunk készíteni”. Lássuk csak: mindössze két knédliből egyszeriben húsz szelet knédli lesz; szinte az az érzésünk, hogy csak úgy kelnek szemünk előtt a knédlik, ugyanakkor, képletesen szólva, az élesztő szerepét itt a számnév mesteri használata tölti be. Mindenképpen említést érdemel a szerző időfelfogása: szinte hihetetlen, milyen rutinosan képes áthidalni azokat a hosszú, eseménytelen perceket, amikor a tészta pihen vagy fő. Lássuk magában a szövegben: „A tésztát összedolgozzuk, majd hagyjuk 5 percig pihenni” – s ezt azonnal követi, anélkül, hogy akár csak egyetlen új bekezdést is használna: „A tésztából 2 knédlit formázunk, lobogó vízbe helyezzük, s 20 percig főzzük” – ez a filmvágás legnagyobb mestereinek technikája.

A próza mint egész kiegyensúlyozottság benyomását kelti. A szerző, az ismert kultúrpolitikus lánya, ebben a művében pontosan és tisztán ábrázolta a szorgos emberi munkát mint a minden szépség egyetlen és helyettesíthetetlen forrását. Mindkét knédligombóc, melyekre a történés mindvégig irányul, megfelelő alapot és szilárd költői alakot nyújt a prózának, egyszersmind leleplezve titkát is. Kiadásra javaslom.

Orthosan BF 45: Šampon na vlasy s desinsekčními a desinfekčními účinky**

A hosszú és semmit sem mondó cím rövid szöveget sejtet, melynek szerzője számára az elmúlt negyed évszázad láthatóan nem volt elegendő ahhoz, hogy okuljon a hatvanas évek végi irodalom kríziséből. Nyilvánvalóan nincs is egyéb célja, mint hogy felidézze az utálat, az undor és a viszolygás érzetét. E tekintetben jellemző, mily gyakran kínálkoznak művében a legkülönbözőbb kellemetlen rovarok motívumai: „A gyermek-fejtetű vagy az egyéb, a természetben való tartózkodás alkalmával szerzett ektoparaziták (szívás révén megtapadt és nem megtapadt kullancsok, bolhák, atkák és rágótetvek) irtására.” A szerző, mint egy reménytelenül szívós Kafka-epigon, szándékosan lemond a többnyire tetszetős és hasznos cseh faunáról, válogatása demagóg módon tendenciózus. Ezzel együtt diszkreditálja szocialista egészségügyünk kézzelfogható eredményeit, nemkülönben egész társadalmunk eredményeit, mely társadalom összképe a szerző „művében” rosszindulatúan „tetves fejek”-re redukálódik.

Ideológiai szempontból a „Šampon” egyéb más, legalábbis problematikus dolgokat is tartalmaz. Felbukkan például a „tyúktojás” kifejezés: ,A vizes hajra körülbelül egy tyúktojás nagyságú habmennyiséget viszünk fel” (kiemelés tőlem – V. R.). A szerző így kísérli meg naivan felújítani az ismert vitát, vajon a tyúk volt először vagy a tojás, más szavakkal: a lét és a tudat filozófiai kérdését. De, kérdem én, amennyiben a szerző párbeszédet kezdeményez a kérdésről, miért bújik allegóriák mögé? Kit akar így megtéveszteni?

Továbbá efféle kifejezésekre bukkanunk: „a készülék állandó nyomás alatt van”, mely kifejezéssel a szerző kétségkívül a vélt alkotói szabadsághiányra akar rámutatni, továbbá itt van a „Tűzbe dobni még üres állapotban is tilos!” kifejezés, ami a – művelt országunkban folyó állítólagos – könyvégetésekre vonatkozó átlátszó célzás. Bizalmatlanságot keltő a „BF 45” kód is; nemkülönben pedig: a kullancsok felosztása szívás révén megtapadtakra és nem megtapadtakra teljesen mesterséges, osztályszempontokat nélkülöző.

Stilisztikai szempontból a szöveg egyfajta akarnok erőfitogtatás érzetét kelti – lásd például a „Robbanásveszélyes!” mondatot. Az eredetileg hatásosnak szánt ellentétek csupán öncélú artistamutatványoknak bizonyulnak, vesd össze: „gyermek-fejtetű” versus „Gyermekektől elzárva tartandó!” (kiemelés tőlem – V. R.). A baklövés iskolapéldája, amikor nominális mondatot használ a bolha kapcsán: az effajta mondatszerkezet statikussága szinte semmilyen mozgásteret nem tesz lehetővé a bolha számára, s ez a teljességgel valószínűtlen merevség képzetét kelti.

A „Rovarirtó és fertőtlenítő hatású sampon” c. mű a földalatti pincék és az ellenséges árnyak irodalma – nem véletlenül figyelmeztet bennünket arra a szerző, hogy „termékét” tilos „40 fok fölötti hő vagy a nap hatásának kitenni” (kiemelés tőlem – V. R.). Ám, mint tudjuk, ahova nem látogat el a nap, oda az orvos látogat! Hogy még véletlenül se az olvasó látogasson oda, idejében kell világos és sziklaszilárd nemet mondanunk!

Kiadásra nem javaslom. Elégetésre javaslom.

* A byšicei Vitana élelmiszeri-pari vállalat terméke: „Knédlipor”.

** Az „Orthosan BF 45” elnevezésű vegyipari termék meghatározása: „Rovartalanító és fertőtlenítő hatású hajsampon".

Csanda Gábor fordításai