Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. július–augusztus / „Magam fölött állva”

„Magam fölött állva”

Kedves Olvasó (ha vagy), megpróbálom „magam fölött állva” és szerényen. Hogy a „magam fölött állvá”-t mért tettem idézőjelbe, azt nem tudom nyomban elmagyarázni (egyik ok: amint az idézőjelet elkezdtem, hogy a három szó leírásába kezdjek, máris elfelejtettem, hogy mit is akartam velük); mégis bízom abban, hogy az alábbi [hátsó – a szerk. megj.] gondolat kifejtéséből magából, mind nekem magamnak, mind az Olvasó számára (aki van, vagy nincs) érthetővé válik majd e bevezetésben idézőjeles „magam fölött állás” értelme és indoka.

                           

Miért „szerényen”?

A „szerénységet”, az általam valószínűnek tartott általános értékítélettől eltérően, általában nem tartom dicséretes tulajdonságnak. („Olcsón adatott el, mert szerény, mint a kórság.” – József Attila). Mégis vannak bizonyos értelmek, melyben pozitívnak érzem...

Például most, amikor nem tudom kizárni, hogy az az egy mondatban kifejezhető gondolat, amit az alábbiakban, ha nem is kifejteni, de – mivel nem vagyok abban az állapotban, hogy tökéletes koncentrációra képes lennék – legalábbis körülírni, éreztetni igyekszem majd... most, amikor nem teljesen kizárható, hogy az az egymondatos igazság nem olyan falrengetően eredeti, mint ahogy én azt az első pillanatokban gondoltam, éreztem, illetve az is lehet, hogy e gondolat helyes ugyan és egyáltalán nem marhaság, de – mivel kérlelhetetlen, könyörtelen egzaktsággal nem tudom bizonyítani – azt az Olvasó mégis helytelennek, ostobaságnak, marhaságnak fogja tartani és én ez ellen a vélekedése ellen mit sem tehetek... (Remélem, hogy ez utóbbi befejezetlen mondattal, ha kifejteni nem is, de legalábbis éreztetnem sikerült, hogy mik azok az okok és lehetőségek, melyek miatt kötelezőnek érzem szerénynek lennem.)*

Az egy mondatban összefoglalható gondolat egy etimológiai hipotézis; az etimológiához pedig mit sem értek.**

                             

Mit akarok ezzel az egésszel elérni?

– ez a „magam fölött álló” első kérdés. Egy olyan kérdés, amit a német a „hinterfragen” (mögékérdezés) szóval fejezne ki. Egyesek ugyanis – tudom –, ha elolvassák, amit itt írni szeretnék, azt kérdezik majd, hogy vajon valami mást is akarok-e én itt, mint saját eredetiségemet, éles eszemet, különlegességemet (bizonyítani)... és esetleg úgy gondolják, hogy ez se sikerült; ellenkezőleg: valami roppant kicsiny dolognak kerítek itt nagy feneket, rosszul... A saját eredetiség, éles ész, stb. bizonyítása azonban nem feltétlenül hiúság, egoizmus, nárcizmus, Kedves Olvasó! Ha sikerül egy olyan gondolatot elfogadhatóvá tennem, mely minden előképzés nélkül, egy másodperc töredéke alatt, egy különös asszociációként ugrott be, akkor ezáltal egy gondolkodásmód emancipációjáért lépek fel; igen, egy gondolkodásmódéért, mely dilettáns = különös szaktudást nem követel, és a szakemberek autoritására nem sokat ad. Én pedig hiszek e gondolkodásmód létjogosultságában és értékében (ezért is igyekszem művelni).

Pár nappal a hipotézis bevillanása után (melyet még most sem árulok el) gondoltam csak arra, hogy – nem tudatosan – a gondolat honnan eredt, illetve eredhetett...

Néhány évvel ezelőtt Krassó Miklós még élt. A 13 év alatt, mialatt ismertem, sokszáz alkalommal beszélgettem vele. Főleg Londonban, de Berlinben és Budapesten is. Sokszor telefonon. Egy London és Berlin közötti telefonbeszélgetésben (1981-ben, vagy 82-ben lehetett) Miklós egy különösen érzéketlen, részvétlen magtartás leírására kereste a szót (jelzőt). Természetesen magyar szót. Talán pedánsság ideírnom, hogy a beszélgetések (ha más nemzetiségűek nem voltak jelen) magyarul folytak. Krassó Miklós pedig – akinek emlékezőtehetsége legendás hírét is messze felülmúlóan, a szó legközvetlenebb értelmében hihetetlen volt – nemcsak kedvenc költői (Petőfi, József Attila, Ady, Shelley, Goethe stb.) kevés kivétellel minden versét, de az olyan költők szinte minden versét is elejétől végéig idézni tudta, akiket nem igazán szeretett. Egyáltalán: 6-8 évi ismeretség után alakult ki bennem a meggyőződés, hogy Krassó Miklós – nyugodt állapotban – minden ismert, vagy ismeretlen költő minden olyan versét szóról szóra idézni tudta, amelyet életében valamikor egyetlenegyszer hallott, vagy olvasott. Krassó Miklós tehát jól tudott magyarul. Mégis visszavonta a „kegyetlen” szót és hallgatott – egy bizonyos alapállás leírására szolgáló más szót, vagy kifejezést keresve. Nem talált. – „Callous” – mondta végül, tehát egy angol szót, amely egy bizonyos – különösen nagy fokú érzéketlenséggel párosult – hidegvérű kegyetlenséget jelöl.

                             

Callous = kalóz

Most már elárulom a hipotézist, mely nem több és nem kevesebb, mint hogy a magyar „kalóz” szó nem más, mint a „callous” – azaz a ’kœlәs-ként ejtett angol jelző főnévként használva...

Mielőtt a szótárakhoz siettem volna, szótárak nélkül (a fejemben) állapítottam meg, hogy németben, angolban, franciában a „kalóz” lényegében ugyanaz: „Pirat”...

A magyar „kalóz” szónak ezekhez nyilvánvalóan semmi köze...

Egy 1940-es szóeredet-kézikönyv két kérdőjellel is jelzi a magyar „kalóz" szó eredetének igen homályos voltát...

A legújabb etimológiai szótár viszont a török eredetű „kalauz” szóban keres magyarázatot; úgy indokol, hogy valószínűleg a folyami kalauzok gyakorta elvetemült folyami kalauzok voltak: kifosztották, megölték, majd a tutajból a vízbe dobták a földrajzi helyzetet, viszonyokat, mentalitást nem ismerő – kalauzolásra szoruló – utast. Ez a magyarázat nem meggyőző. Hisz a „kalóz” elsődleges jelentése nyilvánvalóan „tengeri rabló” – ezt gyermekkori olvasmányaiból mindenki tudhatja, és Magyarországot, melynek ugyan a tengerrel való kapcsolata történelme során inkább közvetett volt, e történelme annyira elszigeteltté azonban mégsem tette, hogy – hosszabb-rövidebb késéssel, de – azokat a jelenségeket ne ismerte volna meg, melyek országhatárain kívül zajlottak. A tengerrel, óceánnal kapcsolatos dolgokra, jelenségekre is létrejöttek magyar szavak. (Ilyen szó például a – Magyarországon nem ismert, azonban a mai Angliában pommes frittes mellett viszonylag olcsón árult – tengeri halat megnevező „gadóc”, ami az angol „haddock” szó magyarosított változata.)

Nos, hipotézisem abból indult ki, hogy a (már az ókorból is ismert) kalóz olyan foglalkozást űz, amelyet a kegyetlenség egy különös, speciális fajtája jellemez, egy olyan fajta kegyetlenség, amelyet sem a „gyilkos”, sem a „rablógyilkos”, de még az „útonálló” fogalma sem foglal (feltétlenül) magába. A „gyilkos” ugyanis ölhet szerelemből, féltékenységből, felindultságból – a szó nem érezteti az indokot, motivációt – a „rablógyilkos” pedig alkalomszerűséget sugall, vagy legalábbis nem zár ki (1. történetesen meg is öli azt, akit kirabol; 2. egyszer rablógyilkolt, de utána már nem). A kalóz azonban egy olyan többezeréves foglalkozást űz, melynek során – kalóztársaival együtt – rablási vágytól indíttatva békés hajók rakományát rabolja, zsákmányolja ki, majd annak legénységét lemészárolja, illetve a hajóval együtt a tengerbe süllyeszti. A kalóz tehát az az embertípus, aki társaival együtt magát békésen utazó hajók rakományának kirablására szakosítja és e tevékenység rendszerességének, jövőjének, büntetlenségének = perspektívájának biztosítása érdekében azok teljes legénységének kiirtására tör. Hangsúlyozni kívánom hát, hogy a kalóz kegyetlenségét nem abban látom, hogy a kezébe került békés tengerészeket különös bestialitással mészárolja le; ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy a prototipikus kalóz, prototipikus helyzetben, rendkívül gyorsan és efficiensen öl, mint ahogy a tipikus kalózt, tipikus helyzetében egy igen gyors reflexekkel rendelkező, kemény, céltudatos férfiúnak képzelem el. (Nézzünk szembe vele – és ezt a gyengébb nem keménykötésűbb képviselőitől tudom –: a kalóz egyfajta férfíideál.) A kalóz gyorsan, minden fölösleges kínzást mellőzve öl, mert siet. Dolga van.

Ismétlem, a kalóz kegyetlenségének lényegét nem abban látom, hogy kínozná azokat, akik áldozatául esnek – tehát nem abban a módban, ahogy a kalóz öl. Sokkal inkább abban a szituációban, amit a kalóz teremt, amikor villámgyors hajójával békés kereskedők áldozat-hajóját célozza meg; süvölt a szél, dagad a kalóz-vitorla, az árboc tetején ott lobog a fekete halál-lobogó... A kalóz kegyetlenségének lényege maga a helyzet, melyben az áldozatok számára a menekülési lehetőség szinte tökéletesen kizárt. A kalóz foglalkozása merőben különbözik a zsoldosétól, a katonáétól – ez nyilvánvaló. Elemileg különbözik a közönséges útonálló hagyományos típusától is; a kalóznak ugyanis segítséget nyújtanak az elemek: a szél, de főképpen a víz (és persze a tűz: a robbanás az ágyúkban). A kalóz holtbiztosban utazik; igen nagy bizonyossággal jelentheti ki, hogy cselekményének hírmondója sem marad. Cinizmus vagy álcinizmus kimondani, de a kalóz merőben másfajta ember, mint pl. A XX. századból jól ismert koncentrációs táborok őre, vezetője, mérnöke. Ő ugyanis egyfelől bürokrata típus (ami a kalózról nem mondható el), másfelől többé vagy kevésbé „idealista” is (foglalkozása kialakításának mozgatórugói között ott egy eszme: pl. „az alacsonyabb rendű emberfajokat ki kell irtani”). E tömeggyilkosok között lehettek és voltak elvhű, igen: önzetlen egyének, tehát olyanok, akik „magukat nem adták el”, „arcukat a pénz elkerülte” – egész életüket egy eszme, pl. emberfajok kiirtása, szolgálatába állították.

Nos, a kalóz nem (ilyen) önzetlen ember. Ő elsősorban zsákmányt akar, ugyanakkor azt sem hiszem, hogy ha az utóbbi két évezred kalózainak motivációiról szociológiai felmérés/elemzés készülne, az derülne ki, hogy a tipikus kalóz különösképpen lelkesedne bármiféle harcos antihumanista nézetért. A kalóz korántsem önzetlen, kevés a vesztenivalója, bizonyára szeretne jómódú lenni; ami bizonyos: nem bírja ki a bűn-kaland izgalma, thrillje nélkül (emellett a skrupulusok radikális hiánya jellemzi).

                               

A „Tőke” kalóza

Amikor e különös esszé írásának nekikezdtem, nem gondoltam volna, hogy oda fogok kilukadni, ahova most... nem gondoltam, hogy akarva-akaratlan egy marxista igazság kerít hatalmába és hajt tovább...

Mert – a kalóz mellett – melyik mesterséget, vagy embertípust, jellemez ilyen fokban 1. a zsákmány mint cél, 2. a skrupulustalan érzéketlenség, mint a zsákmány megszerzésére alkalmassá tevő képesség...? Bizony, a Marx Tőkéjéből és a Kommunista Kiáltványból oly jól ismert kapitalistát, a borgeois-t!

                               

Betyár-idealizmus

Azonban vissza a kalóz- és a westernromantikából, a Schillertől, a magyar romantikából, de a Sztálin-életrajzokból*** is ismert útonállók, betyárok közötti disztinkciókhoz. A kalóz fogalmát nemcsak a radikális antihumanista eszmék, de a Rózsa Sándor-féle elnyomottak iránti heroikus segíteni akarás sem jellemzi. A kalóz tiszta típus: magának dolgozik, és punktum. Természetesen itt elsősorban nem a kalózról, mint szociológiai jelenségről van szó, hanem a kalóz ideájáról. A kalóz ideáljába, ideáltípusába a szegényekkel való szolidaritás azért „nem fér bele”, mert ez a típus merőben alkalmatlan arra, hogy bármiféle nosztalgikus, szentimentális romantikákat lövelljenek belé – a szegényekkel, elnyomottakkal, vagy bármiféle hasonló embercsoporttal való szolidaritás érzelmére a kalóz ideáltípusát alkalmatlanná teszik e kalóznak kérlelhetetlen radikalitással megvalósított tettei, illetve az a radikalitás, mely magából a megvalósított tettből olvasható ki.

A fentiek – bár a szabatos kifejtéstől igen messze állnak – talán érzékeltetik, éreztetik, hogy az emberi fájdalmak, humanizmusok, szép, vagy nem szép eszmék iránt tipikusabban, tisztábban, radikálisabban érzéketlen embertípust aligha lehet találni, mint a történelemből oly jól ismert kalózt.**** A kalóz a szentimentalizmus- és humanizmusmentesség, a részvétlenség, érzéketlenség szobra.

                           

Kedves Olvasó!

Az esszéstílust végképp feladva, némiképp töredékes módon szögezem le kiinduló tézisemet: a magyar „kalóz” nem lehet más, mint az angol „callous”. E hipotézist nem cáfolja meg az, hogy a „callous” egyértelműen a latin „callosus”-ból ered; a magyarban egy sereg olyan szó van, mely a latinból angol közvetítéssel jött át...

Amint sejtésem beugrott, lelki szemeim előtt megjelent egy középkori angol nyelvű krónika, mely arról számol be, hogy bizonyos hajók nem érkeztek meg rendeltetésük helyére, mert „callous people” kirabolták, legénységét lemészárolták, majd a tengerbe süllyesztették. „Kalóz emberek” – így olvasta talán a művelt – angolul is tudó – középkori magyar (mert tudta, hogy a callous-t így kell ejteni) – kegyetlen emberek, „kalóz emberek” igen kegyetlenek, kalózus emberek...

                                     

Szabbat

„Szabbat = Szabad” – íme itt a (második) tétel. Ismét bizsergő remegésben húztam a könyvtár szótár-polcaihoz, hogy megtudjam: a „szabad” szó eredete kétséges, annyi azonban bizonyos: szláv. A század eleji orosz etimológiai szótárak több feltevésről adnak számot, az egyik ezek közül magával Dionysos-szal, a görög félistennel hozza kapcsolatba a szót!... Feltevésem alátámasztásául – bízom benne – nem kell mást felhoznom, minthogy a zsidó Szabbat napján épp az szabad (igaz, ugyanakkor kötelező), ami a hét többi napján tilos: Szabbat-kor szabad nemdolgozni haszonért, szabad oly tevékenységet végezni, melynek – hétköznapi szempontból – semmiféle haszna nincs. A Szabbat ennyiben magasztos nap: szabad (és egyben kötelező) nem realistának lenni, nemrobotolni, nem-kalkulálni... És mi mást jelent, jelentene a Szabadság, mint éppen ezt? (jóllehet egy következetes Szabadság-fogalomba természetesen beletartozik az is, hogy valaki választhassa a rabszolgaságot, a robotot, kínt...)

Az általam legutóbb olvasott könyvből, Huxley „The devils of Loudun”-jéből („Loudun ördögei”) tudom meg, hogy a középkor századaiból „Fekete Mise” néven ismert orgia-ritus napjait a részvevők – akik az élményt annyira élvezték, hogy azt semmilyen kínzás hatására nem tagadták meg (pogány élvezete-hitükért akár máglyára mentek) – Szabbat-nak nevezték. (Meglepő módon Huxley kategorikusan jegyzi meg, hogy ez elnevezésnek a Biblia Szabbat-jához semmi köze... Bár Huxley csupán állít – nem bizonyít – nem zárható ki, hogy igaza van... Annyi azonban leszögezhető – maga Huxley szögezi le – hogy e Szabbat részvevői bizonyos tabuk alól felszabadították magukat, ezért életüket kockáztatták és élményüket az inkvizíció kamráiban sem tagadták meg.)

                                               

* Egy másik mondat-próbálkozás része: „... a tudományos jellegű értekezések szabályainak ismeretében nem állíthatom valamiről, hogy biztosan igaz, »csupán« azért, mert én meg vagyok győződve róla, és legalábbis úgy kell tennem, mintha állításom cáfolható lenne, mintha azt sem lehetne teljesen kizárni, hogy ez egy marhaság, mindaddig, amíg én (vagy más) cáfolhatatlanul be nem bizonyította, és mivel nem bizonyos számomra, hogy a jelenlegi feltételek mellett tételemet kérlelhetetlen, könyörtelen egzaktsággal be is tudom bizonyíta­ni, sőt még az sem bizonyos számomra, hogy ez esszé-féle végére egyáltalán el fogok-e érkezni – ezért és más hasonló okok miatt érzem magamra nézve kötelezőnek, szerénynek lennem.”

** A vulgáretimologizálás vádja azonban nem vág(na) húsomba...: Jakob Böhme, a filozófiatör­ténet által kétségtelenül nagyra értékelt és eredetinek minősített egyik alapgondolata, mely szerint a „Qualität” (minőség) szó a „Qual” szóból (kín) ered, nyilvánvalóan egy durva etimo­lógiai tévedésből indul ki...

*** Az egyik Sztálin-életrajz tanúsága szerint a fiatal Sztálin olyan tűzzel járt egy lakodalmas táncot, hogy az a (mind mensevik, mind bolsevik) körbeállók egymással is egyetértő elismerésére talált: „Mint egy abrek!” – kiáltották (abrek – hagyományos grúz útonálló). Sztálin a mellére csapott: „Igen, egy abrek vagyok!” Ebben a kontextusban nem érdektelen megemlíteni, hogy Marx családi, baráti körben használt beceneve „A Moor” volt, Schiller Haramiákjának főszereplője, Kari Moor neve után...

**** A „Tőke” kapitalistájának egyedüli kivételével.