A történelemből fakadó szomorúság

1993. február 12-14-én volt Pozsonyban egy nemzetközi konferencia, melynek témája: A keresztény–zsidó együttélés, megértés és távlatai. Hozzászólásom terjedelme nem tette lehetővé, hogy részt vegyek a korlátozott idejű vitában. Utólag még módosítottam mondanivalómon, és ezt a címet adtam neki: A történelemből fakadó szomorúság.

J. Š.

A zsidógyűlölet mint hatalmi eszköz olyan szerepet töltött be, amely a keresztény Nyugat méhében hagyománnyá érlelődött.

Detlev Clausen

Eichmann úgy nyilatkozott, hogy készséggel veti magát a sírba – az az érzés, hogy ötmillió ember terheli a lelkét, megnyugtatja.

D. von Wisliczeny tanú

Így akarja Isten! – a keresztes vitézek csatakiáltása.

1.

Elnézést kérek, ha megjegyzéseimből hiányozni fog az összhangot teremtő optimizmus.

Már akkor, amikor a múlt évben Dunaszerdahelyen Az előítélet anatómiája címmel megrendezett nemzetközi konferencián felszólaltam, attól tartottam, hogy Kétség és remény című hozzászólásom bírálat céltáblája lesz, azért a szkeptikus álláspontért, amellyel a zsidósággal és az antiszemitizmussal foglalkozó szimpóziumok és konferenciák iránt viseltetem; ezek ugyanis nemegyszer Brahmsnak a Variációk egy Haydn-témára című szerzeményére emlékeztetnek. A szorongásnak ez az érzése meg is maradt bennem.

Abból a felismerésből és tapasztalatból következik ez, ahogyan az ilyen összejöveteleken a meggyőzöttek győzködik a meggyőzötteket, ahogyan a meghallgatásnak, az érintkezési pontok keresésének és megtalálásának készsége csak a „szellemi elithez tartozók” ügye, ahogyan az eredményekből vajmi kevés valósul meg, s csupán az erkölcsi felhívás jellegű jegyzőkönyvekben vagy tanulmánykötetekben marad fenn. Valamennyi helyett csak egyet említek a múltból, amelynek címe A zsidó kártevőről szóló frázis ellen; ez az emlékezetes 1933-as évből való, amikor Adolf Hitler hatalomra jutására a németek 95%-a szavazott. Zsidók és nem zsidók együttéléséről ebben a tanulmánygyűjteményben olyan szerzők nyilatkoztak, mint Heinrich Mann, Coudenhove-Calergi, Oskar Maria Graf, Lion Feuchtwanger, Max Brod, Theodor Lessing és még sokan mások. Jellemző Theodor Lessing írásának címe A zsidókérdés megoldhatatlansága, mely alatt ezeket a bevezető mondatokat olvashatjuk: „A zsidókérdésről egész könyvtárnyi anyagot írtak már össze és fognak még írni. Az igazság az, hogy a zsidókérdés megoldhatatlan.”

Lessing borúlátó jóslatai bekövetkeztek, és saját sorsa által váltak szimbólummá: „A zsidók tragédiája a megoldhatatlannak tragédiájaként mutatkozik meg, zsidónak lenni szimbólum. Az ember tragédiájáról van szó... Habár nem tudom, miféle méltatlan gonoszok feszítették keresztre a Nemeslelkűt, egyet egészen biztosan tudok, hogy ma Németországban engem mint jobbra érdemes embert a legméltatlanabbak feszítenek meg... A nemzetek okulhatnának: Az, amit ma a zsidókkal cselekszenek, holnap az ő osztályrészük lehet.”

Lessinget meggyilkolták, óva intő jóslatai valóra váltak, s nem vesztettek jelentőségükből ama tragédia után sem, amely a halála után következett be. A tanulmánygyűjtemény többi szerzőjének hangja sem veszített jelentőségéből. Ezek tartalmához más európai gondolkodók, írók sok más kijelentése kapcsolódik, azokéi, akik ugyanazt fejezték ki másként.

Ha a zsidók és nem zsidók együttélésének történetéről készítünk mérleget a XX. század Európájában, az együttélésnek vajon miféle távlatait lehet felvázolni, amikor a zsidó civilizációt és kultúrát s ezek központjait fizikailag és szellemileg egyaránt felszámolták? Kinek kivel kellene együttélnie? Árnyaknak élőkkel? Meglehet, hogy a tudományos dolgozóknak, akik összefogva és megértésben fogják feltárni e civilizáció nyomait, akárcsak a maják és aztékok után megmaradt reliktumokat, mint a csillagászok, akik megfigyelőállomásaikon a különböző országokban vizsgálják a kék galaxisok kihunyó fényét és sugárzását.

Ki kivel éljen együtt megértésben? A kérdés persze szélesebb kört érint, mintsem hogy egy csekély kisebbségnek egy többszörösen nagyobb egységhez való viszonyára vonatkozzék. Talán inkább Európáról, annak nemzeteiről, egymás közti viszonyukról van szó, és arról, hogyan éljenek együtt saját áldatlan múltjuknak megszűnt és kihunyt világával, azon múltéval, amely kínzón átnyúlik a jelenbe. Európának a saját múltjával való együttéléséről van szó.

Európában talán nincs olyan ország, ahol a háború vége óta ne született volna e témáról könyvtárnyi könyv, melyek igyekeznek leszámolni a múlttal, átértékelni, kiigazítani és megtisztítani a történelmüket, mert azt, ami a holocaust vagy a shoa szó mögött rejlik és tárulkozik fel, nem lehet megkerülni.

A kérdés talán fel sem vetődnék, ha az antiszemitizmus hidraként fel nem emelné le nem vágott fejét, és megint egyszer nem adna jelt újjászületéséről, arról a lehetőségről, hogy hagyományos formája összefonódhat a legújabb korival, amikor ismét felélednek az óva intő jóslatok, és vissza-visszatérnek a nyomasztó emlékek. Áldatlan múlttal élni azoknak sem könnyű, akiket sújtott és akik túlélték, s azoknak sem, akik már nagyapák és nagyanyák nélkül, rokonok nélkül születtek. Az antiszemitizmus az antiszemiták ügye, az ő dolguk, hogyan élnek együtt vele és benne. A zsidóknak abban a mértékben és olyan mértékben ügyük, amennyire ennek tárgyai, vagy amennyire veszélyeztetve érzik magukat általa. Bizonyos jelképek felújítása, az agresszivitás és vandalizmus megnyilvánulásai (temetők meggyalázása, zsinagógák elleni támadások) „lent”, a kérdés tabuvá, viszonylagossá tétele, az áldozatoknak saját sorsukért való okolása stb. „fent” – mindez aggodalomra és rossz sejtelmekre ad okot.

Az antiszemitizmussal és a vele összefüggő dolgokkal foglalkozó szimpóziumok és konferenciák indítékának kétségkívül van pozitív jelentősége, de nem lehet nem meglátni ezeknek inkább erkölcsi felhívás jellegét, amely inkább védekező, mint tudományos. A „fent” lehetséges megegyezéssel szemben marad „lent” egy ellentmondásos színtér – egy hagyományos, szinte állandósult archetípus, melynek kezdetén valahol réges-régen olvasható Josephus Flavius eredménytelen vitairata, az Apion ellen avagy a zsidók ősi voltáról, amely megerősíti Theodor Lessingnek azt a szkeptikus tételét, hogy a zsidókérdés megoldhatatlan.

Ez a vita mai napig tart, és beláthatatlan, mikor és hogyan végződik.

Habár A zsidó kártevőről szóló frázis ellen című tanulmánygyűjtemény kiadása óta pontosan hatvan év telt el, és írói meghaltak, ki lehetne adni a folytatását – egy második kötetet, azonos címmel. A több mint fél évszázadnyi tapasztalattal és a jelenkori gondolkodó személyiségek nézeteivel kiegészítve éppolyan időszerű volna. A múlttal való együttélésnek ugyanis lehetséges egy „tapintatos” formája is, amely az íróasztalnál, a törvényhozó testületekben ült, a tisztogató árjásításban részt vett, a rakodó-pályaudvarokon és a szelekció rakodórámpáin működött „méltatlanok és méltatlanabbak” glorifikálásában áll.

A nép nyelvén ezt szerecsenmosdatásnak nevezik.

A zsidó kártevőről szóló frázis ellen című kötet egyes tanulmányaiban a zsidók és nem zsidók közti kapcsolatokat jóhiszeműen a nemzetek lelkialkatának hagyományos tulajdonságaiból és értékeiből vezetik le, figyelembe véve a körülményeket és feltételeket, amelyek ezeket kialakították. Alighanem tisztelni kell a társadalom-lélektant, de azért talán kétségeink is lehetnek, ha a társadalmi konfliktusok okait a nemzetek lelkialkatában mutatkozó eltérésekben keresik, azokkal magyarázzák, és azokra redukálják. Például a szlávok számára a „galambtermészetben” való kételkedés aligha bűn, kivált, amikor a nagy szláv nemzetek történelmére gondolunk. A hasonló és azonos helyzetekben az egyes emberek, társadalmi csoportok és nemzetek megközelítőleg azonos módon viselkednek.

A nemzeti pszichikumban levő „örök értékek” és tulajdonságok meghatározása kétséges. Az örök értékek változnak. Az antik görögökről alkotott elképzelés nem egyezik a mai képpel. Ki akarna a mai svédek szerint képet alkotni azokról o svédekről, akik egykor rettegésben tartották Európát? A skótok vagy a szlovákiai Erdőhát (Záhorie) lakosai sem felelnek meg annak az elképzelésnek, amely róluk az anekdoták és adomák alapján kialakult.

A zsidók történetének bibliai korszaka azt tanúsítja, hogy a zsidó nép túlélése lehetőségeinek védelme során harcias tulajdonságokat mutatott a monarchisztikus birodalmakkal szemben, például a Makkabeusoknak a görögök elleni felkelésében, valamint a rómaiak ellen viselt háborúban. A harciasságtól való későbbi nagymértékű elfordulásnak az oka az állam elvesztését követő történelmi eseményekben és a diaszpórában keresendő, mert az kizárta az összpontosított ellenállást, hacsak nem vállalta volna annak öngyilkos jellegét. A katonai fegyvereket a szellem fegyvereire kellett cserélni. „Az oltár leéghet, de az írás megmarad” – így valahogyan mondta Josephus Flavius. Nagyon sok elszánt konokság, türelmes bátorság és az Íráshoz való hűség kellett ahhoz, hogy el lehessen viselni az üldöztetést, a pogromokat, a keresztes hadjáratokat, az inkvizíció túlkapásait, amely utóbbi jutalmazta a hitehagyottakat, a hűségeseket pedig kiszolgáltatta a máglyák tüzének (F. A. Teilhaber). A „nem e világról való ország” később nyakig belemerült a világi dolgokba, az előbb üldözött, majd később diadalmas egyház szövetkezett a monarchisztikus államhatalommal, hogy szinte a XIX. századig (a római császárság megszűntéig) uralkodjék emberek és nemzetek testén-lelkén. A zsidókat, akik nem hódoltak be a pogány világ monarchiáinak, ily módon bekerítettek (államuk elvesztése után szétszóródtak az egykori római birodalom területen), szinte vasgyűrűbe zárták. Fegyverrel a kezükben nem védekezhettek. Egyetlen támaszuk az írás maradt (Fubnow, Feuchtwanger).

Az ősrégi és a legújabb kori történelem közti párhuzam indítékul szolgálhatna a zsidók történetének, valamint az azt meghatározó általános feltételeknek és tényezőknek objektívebb felfogásához. Auschwitz és a gulagok után ez a feladat alighanem általános és kötelező. Auschwitz és a gulag nem volt a történelem „kisiklása”, hanem annak egy „logikus” szakasza. A visszatérés az ante állapotába a folyamatok értékelése nélkül, a kormányok, egyházak és cselekvő személyek álláspontjának értékelése nélkül – mintha mi sem történt volna, vagy ha mégis, akkor csak egy baleset – igazán csak szerecsenmosdatás volna. Az erkölcsi felszólítás jellegű felhívások és nyilatkozatok kiindulásként szolgálhatnak egy felszabadító elemzéshez (vád és védelem nélkül), a legmagasabb „fent”-től kezdve a legalacsonyabban levő „lent”-ig. E lehetőséggel élni elsősorban azok dolga, akik úgy érzik, felelősek az emberiség közeli és távoli jövőbeli sorsáért. Kivált, ha megvannak hozzá a hatalmi eszközeik. Mert ezúttal már nem csak a zsidókról volna szó.

II.

A történészek szavai mértéktartók. Az a törekvésük, hogy elfogulatlanul, hiteles tények alapján rekonstruálják a múltat; mér e tények kiválogatását és hangsúlyozását sem volna szabad elfogultságnak terhelnie. Ám az objektív előadás mögött szubjektív indíttatás húzódhat meg. A történetírók visszatetszéssel fogadják a metaforikus, képi kifejezésmódot is, bár ismerünk történelmi műveket, amelyek egészükben véve hősköltemények, ódák vagy himnuszok, de lehetnek gúnyiratok is. Meglehet, nem vétünk nagyot, ha esszéírói fegyelmezetlenséggel a kétféle látásmódot egybeolvasztjuk.

Ha például a keresztények és zsidók együttélésének, kölcsönös megértésének problémáját koordináta-rendszerbe foglaljuk, ahogyan a fejlődés trendjét kutató statisztikusok teszik, ha a horizontálisra az antiszemitizmus különféle formáit helyezzük, azokat, amelyekben többé-kevésbé megegyezett a történettudomány, a vertikálisra pedig az időt – bár csak évszázadokra felosztva –, akkor lehet, hogy a süllyedő és emelkedő tört vonal megmutatja a fejlődés és a perspektíva tendenciáját.

Eljárásunk kiindulási nullapontjaként két filozófus két kijelentését határozhatjuk meg:

Bergson:

„Nem kétséges, hogy a kereszténység a judaizmus mélyreható átalakulása volt. Már nemegyszer elhangzott: a vallás helyére, amely lényegében még nemzeti volt, egy olyan vallás lépett, amely képes volt egyetemessé válni. Az után az Isten után, aki a más istenektől kétségkívül különbözött igazságosságban és ugyanakkor hatalomban is, aki azonban hatalmát a maga népe érdekében gyakorolta, igazságosságát a maga híveivel szemben érvényesítette, a szeretet Istene következett, aki az egész emberiséget szerette.”

Freud:

„Az atyai vallásból a kereszténység fiúi vallássá vált. A zsidó népnek csak egy része tette magáévá az új tanítást. Azokat, akik ellenálltak neki, ma is zsidóknak nevezik. Ezzel a többiektől való különbözéssel még jobban elkülönültek, mint azelőtt. Az új közösségtől, amely a zsidókon kívül sorai közé fogadott egyiptomiakat, görögöket, szíreket, rómaiakat s végül germánokat is, hallaniuk kellett a vádat, hogy megölték az Istent. A vád teljes egészében így hangzott: Nem akarják beismerni, hogy megölték az Istent, míg mi ezt beismertük, s így megtisztultunk a bűntől.”

Az előbbi két nézetet sok más hasonló vagy azonos nézet helyett, mintegy azok képviseletében idézem; az ilyen nézetek különféle változatokban a mai napig ismétlődnek. A más és ellentétes nézetekét is egy-egy nézettel képviselve fogom idézni, bár a szelektív módszer magában rejti az egyoldalúság veszélyét. Megtalálni a probléma eredetét és eredetének meg időszerűségének összefüggését, hasonlóan nehéz, mint ösvényt vágni az őserdőben, tekintettel a legendás, a misztikus, a mítoszi, az exegetikus, a történelmi, hatalmi stb. dolgok okozta váratlan fordulatokra, s tekintettel a meghatározó személyek és személyiségek véleményére és tevékenységére. Ám az esszéírói szabadságnak nem kell ellentétben lennie a kronológia és a példaválogatás megtartásával. Sok függ fontosságuk meghatározásától, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy zenemű megszólaltatása függ az ujjrakástól és az egyes billentyűkre mért ütések erőteljességétől.

Erich Zenger, aki a münsteri egyetemen az exegezis professzora, az Első testamentum... című művében az Első és a Második Testamentum viszonyáról folyó régi vita állásával foglalkozik. Egy egész sor ellentétes álláspontot ismertet. Mi ezeknek a közös nevezője?

F. Schleiermacher, filozófus:

„A kereszténység tekintet nélkül a zsidósággal való történelmi összefüggéseire, mégsem annak folytatása vagy felújítása. Sőt mi több, ami különleges tulajdonságait illeti, nincsen a zsidósággal semmiféle más viszonyban, mint a pogánysággal.”

M. Faulhaber bíboros:

„Különbséget kell tennünk Izraelnak a Krisztus halála előtti és utáni népe közt... Krisztus halála után Izrael kizárta magát a kinyilatkoztatás szolgálatából... akkor a Sion hegyén meghasadt a templom kárpitja, s ezzel megszakadt az Úrnak és népnek szövetsége is. Sionnak nővére válólevelet kapott, s azóta bolyong az örök Ahasvérus e földön, s nem lel nyugalmat” (ez a kijelentés is 1933-ból való, amikor a németek 95%-a szavazott Hitler hatalomra jutására).

D. Ritschl:

„... a héber Biblia folytatása az Újszövetségben van, a másiké a Talmudban.”

És még egyszer M. Faulhaber:

„A Talmud írásait ember alkotta, nem az isteni szellem. Az Újszövetség egyháza csak a kereszténység előtti Szentírást vette át örökségül, a Talmudot azonban nem.”

Természetesen ugyanez érvényes a kabalisták tanításaira.

Az idézett nézetekből kitűnik, mi váltakozott az évszázadok során különféle formákban: A zsidók árulók, hűtlenné váltak eredeti küldetésükhöz, nem ismerték el, hanem keresztre feszítették az Isten fiát, olyanok, mint a pogányok, sőt még rosszabbak. Az effajta véleményeket be lehet burkolni különféle, az egyes korszakokhoz illő, alantassá vált érvekkel, ahogyan ezeket az irodalomból és a szájhagyományból ismerjük.

A nyelv eszköz és értelem is, a nyelvvel lehet valamit patetikussá és démonivá, tabuvá és viszonylagossá tenni, lehet vele áldani és átkozni.

Auschwitz után is.

Erich Zenger azt írja, hogy éppen Auschwitz és a második vatikáni zsinat után fontos elismerni az elsőszülött Első Testamentumnak mint a keresztény Biblia elválaszthatatlan részének jogát: „Az Első Testamentum teológiája nélkül a Második Testamentum krisztológiájának nem volnának alapjai és történelme”, és idézi F. W. Marquartot: „Aki érti az Első Testamentumot, azt az új világot tanulja megismerni, amelybe lép.”

A vertikális koordináta irányába tett elképzelt felfelé lépés csakhamar megmutatja, hogy az Úr és népe közti szövetség megszakadásával a kereszténység és a zsidóság közt különbség mutatkozik a fejlődésben, miután a zsidóság államát a rómaiak felszámolták, bolyongott mint örök Ahasverus, nem lelve nyugalmat sehol a földön (holott a föld e helyeinek „eredeti” lakói is jöttek valahonnan, és egykor ők is idegenek voltak), a kereszténység pedig általános, központosított vallássá vált, amely a saját hatalmára vagy az idegen (francia, német) világi hatalomra támaszkodott. A zsidóság sorsáról nem a zsidóság viselkedése döntött, hanem az egyházi és a világi hatalomnak a vele szemben tanúsított magatartása. A kapcsolatok szimmetriájára való bármiféle hivatkozás csak elkendőzi az egyenlőtlen helyzetet. A zsidóknak a sorsa a diaszpóra egyes országaiban az egyházi és a világi hatalom szimbiózisától és e hatalom gyakorlásától függött, legtöbbnyire az ismert kozák tréfa értelmében: Ha te ütöd az én zsidómat, én majd ütöm a tiédet. Az egyes korszakokban és országokban megnyilvánuló effajta magatartás okainak kutatása más téma volna.

A kétkedést jogossá teszi az, hogy még a legnagyobb szellemek sem immúnisak az antiszemitizmussal szemben. Az ész és a logika nem szükségszerűen szünteti meg az irracionálisat és emocionálisat egy gondolkodó vagy politikus tudatában. Említsük meg itt V. Sz. Szolovjevet: „A zsidók, úgy mondják, mindig ellenségei voltak a kereszténységnek, de az utóbbi évszázadok keresztényellenes mozgalma élén nem zsidók, nem is szemiták állnak, hanem az árja fajhoz tartozó, született keresztények. A kereszténységnek némely zsidó származású filozófusok által gyakorolt elutasítása vallásibb jellegű, mint ahogyan az a kereszténység soraiból kikerült filozófusok esetében tapasztalható. Inkább Spinoza, mint Voltaire, inkább Joseph Salvador, mint Ernest Renan.”

Az antiszemitizmus mintha valamiféle érzelemlecsapoló önkiszolgálás szerepét töltené be. De ezzel már a mélylélektan területére tévednénk.

A logika és a belőle folyó erkölcsi konzekvenciák kultusza ellen Bergson is fellépett. „Nagy lehet a csodálatunk a szellem spekulatív funkciója iránt, ám amikor a filozófusok azt mondják, hogy az elnémítja az önzést és a szenvedélyeket, azt mutatják – s ehhez gratulálnunk kell nekik –, hogy az önzés és a szenvedély bennük soha meg nem szólalt. Ennyit az erkölcsről, amely az észre mint tartalom nélküli tiszta formára hivatkoznék. Csak az értelmes lények babonásak.” A szeretetnek a szeretetlenség fölött aratott győzelmébe vetett hitét szkepszissel gyengíti: „Az igazság haladását szívesen határozzuk meg mint a szabadsághoz és egyenlőséghez vezető utat. A meghatározás hibátlan, de milyen következtetést vonunk le belőle? Érvényes a múltra, ritkán történik meg, hogy irányíthatná választásunkat a jövőre nézve.”

A fent kialakult előítéletek felülről leszivárogtak, és mítoszokká váltak, s ezek hosszabb életűek, mint a tudományos ismeretek. Csak a már ismételtnek az ismétlése, hogy a tudományos módszer és a logika a mítoszok fennmaradása ellen tehetetlen, habár az ész nem mondhat le arról a kötelező bátorságról, hogy a dolgokat nevükön nevezze, és ne teremtsen „illúziókat”, ha nem akarja önmagát eltörölni, még ha a racionális az irracionálissal nem összeegyeztethető is: A képzelt „válólevél” ideje óta a zsidók a diaszpórában a róluk démonivá, később animálissá formált arculattal voltak kénytelenek élni (ezt a képet róluk egészen fent alakították ki, és lent tovább élesztették) mint pogányok, renegátok, később mint az igaz hit termékeny mezőin tenyésző, a nemzettől idegen gyom, amelyet ki kell irtani, és mint valami visszataszító jelenséget ártalmatlanná kell tenni.

Az egyházatyák legjelentősebbike, Szent Ágoston sem volt kivétel. Határozottan elutasította a zsidó „Istengyilkosságot”, de megírta Tractatus adversus Judaeos című művét. A zsidók a maguk megalázottságában „a mi igazságunk és az ő hazugságuk tanúbizonyságai” – írta. A De civitate Dei című művében a zsidó népnek a keresztény társadalmon kívül szabta meg a helyét, mely nem tartozik a „közösséghez”.

„Az elfogultság vagy a gyűlölködő ösztön nem fér össze semmiféle bizonyítékkal. A babonák ellen az istenek is hiába küzdenek”. (L. Pinsker).

Az új „Isten népe” az egyház lett. Az ő kötelessége volt a népeket tanítani és az igaz vallásra téríteni – a zsidókat is. Az erőszakos keresztelés, a hajthatatlanok megjelölése, a gettókban való izolálás és az elűzés – ezek voltak a módszerek, amelyek által reális formát nyert az Isten kegyelméből való monarchisztikus és abszolutisztikus kormányzatoknak a Krisztus utáni Izraelhez való viszonya. A XX. század európai diktatúrái ezeket a módszereket kiegészítették a likvidálással, már az egyház ellenére, melyet ellenségüknek tekintettek. A modern fasizmus és kommunizmus számára a kereszténység éppúgy ellenség volt. A hatalom felszabadult az Isten kegyelme alól és ellene fordult.

Voltak (és vannak) zsidók, akik engedték magukra kényszeríteni a démonivá rajzolt képet, úgynevezett zsidókomplexusban, személyiségüknek paranoia, egészen az öngyűlöletig fajuló szétválásában szenvedtek. Voltak, akik az asszimilációban keresték a kivezető utat, mások Izrael államban, az ősi haza megújításában és az oda való visszatérésben, közel kétezer év távlatából. Megint mások őseik hitében találtak vigaszt, mondván, hogy az Úr próbára teszi népe szeretetét, hűségét és odaadását, de nem hagyta el legsúlyosabb ínségében sem, hogy mindenütt vele volt, a halál előcsarnokában és csarnokában is. Mások magukévá tették amaz osztályról alkotott illúziót, amely magát felszabadítva, minden nemzetet megszabadít az intoleranciától és az erőszaktól.

Ez a leplezetlen vagy latens állapot nem sokban változott. Meglehet, hogy ráadásként még hozzájárult ehhez a túlélésért, a valamiben való részességért, részvételért, a hallgatásért, a közömbösségért érzett lelkifurdalás és bűntudat.

„Az igazság haladása mint a szabadsághoz és egyenlőséghez vezető út, mint a jövőre vonatkozó választás” problematikus marad, mint azelőtt volt.

Bergson éppúgy végezte, mint Lessing.

Az ő sorsuk miatt érzett szomorúság és a történelemből fakadó szomorúság megingatja a „szinte reneszánsz módon” felvilágosult Európáról alkotott nemes elképzelést, melyet filozófusok és politikusok tudományos érvei támasztanak alá. Csakhogy rövid szüneteket leszámítva, Európát eddigelé kizárólag negatívan sikerült „integrálni”: Az Isten kegyelméből való abszolutisztikus kormányzatoknak és diktatúráknak.

Most ilyenek nincsenek, s Európa és nemzetei előtt tudományos kifogások nélkül áll a jövőre vonatkozó pozitív választásnak olyan lehetősége, amilyen még nem volt.

De ez egyúttal fenyegető is, ha a diktátorok utószülötteinek a „jogosultság” nevében sikerül kirobbantaniuk egy általános kölcsönös fejbeverést.

Mit tehettünk és mit nem tehettünk – ez sokszor csak a közöny és megalkuvás utólagos mentegetése.

III.

Az antiszemitizmus különféle formáit hasonló terjedelemben lehet elhelyezni a horizontális koordinátán is, azzal az engedménnyel, hogy nem tartjuk meg pontosan a kronológiát, mert bizonyos változatokban – egyszer az egyikre, másszor és másutt a másikra vetett hangsúllyal – mindig együtt léteztek. Ha e formákat könyvekkel, bullákkal, törvényekkel vagy pamfletekkel támasztjuk alá, megállapítható, hogy ezek érvelése mai napig nem változott, hacsak nem a kultúra általános haladásának keretében.

Az antiszemitizmus vallási változata azzal érvel, hogy a zsidók megfeszítették Jézus Krisztust. A szociális változat megvádolja a zsidókat, hogy nyomorgatják a hazai népet. A nemzeti változat azt rója fel nekik, hogy más nemzetiségű elemek, tehát veszélyesek. Már Theodor Lessing felhívta rá a figyelmet, hogy a zsidó akarata ellenére is két nemzetiséghez tartozik, csakhogy ne viselkedjék úgy mint zsidó, hanem mint német, francia, orosz stb. Ha ezek a nemzetek összeütközésbe kerülnek, a zsidó előtt mindig egy elháríthatatlan dilemma áll: vagy-vagy. A nemzeti formától már csak egy kis lépés kell a faji formához. „Amikor törvényt hozunk a zsidókról, akkor csupán az e fajhoz tartozók gonosztetteit büntetjük, de nem az egyes embereket mint a zsidó vallás követőit” – hirdette egy szlovák ideológus 1939-ben (jelenleg demokrata), azzal az indoklással, hogy „a zsidóellenes törvények nem kerülnek semmiféle összeütközésbe a lelkiismerettel, sem a kereszténységgel, amely éppen megkülönbözteti a büntetést és a jutalmat.” Az antiszemitizmus legbizarrabb formája a paranoiás hátterű fantázia-antiszemitizmus; ez abban áll, hogy hisznek a zsidóságnak az egész világra kiterjedő összeesküvésében, a problémákért való felelősséget másokra hárítják, s ehhez éppen a szétszórtan élő zsidók alkalmasak. A fantázia-antiszemitizmusnak nincs szüksége zsidókra, megvan nélkülük is, elég neki az absztrakt zsidóság. Vannak aztán különféle hibrid formák is, kor és hely szerint. A zsidók egyszer a kommunizmus fáklyavivői, máskor kapitalista plutokraták, nacionalista cionisták, nemzeteken kívül álló kozmopoliták. Mindezeket a formákat ki lehet egészíteni a helyi folklór elemeivel.

Mik voltak a következmények, az ismeretes.

Ha elfogadjuk a koordináták fikcióját, amely lehetővé teszi, hogy időben-térben fel- és leszálljunk, s felülnézetből lássuk a dolgokat, olyan kép tárul fel, amely az űrhajós látta képhez hasonlít.

A világűrből látott kép megmutatja az űrhajósnak az óceánok és szárazföldek formáit, a tengeráramlatokat, tájfunok keletkezését, a tűzhányók kitörését – a történelmi eseményekhez és az emberiség tömeges mozgásaihoz hasonló kép ez, a hatalmi, a gazdasági és kulturális központok eltolódása, a népvándorlás, megszűnt birodalmak és kihalt nemzetségek, a folytonosság és összefüggés megszakadása, melyeket a láthatár korlátozottsága miatt a földön nem látni. A múlt és jelen felülnézetből az egész emberiséget átfogó valamiféle egységet alkot – egy helyben való mozgást.

Európa fölött a fantáziaképet szavakká és kijelentő mondattá lehet átformálni: „Az antiszemitizmus sötét árnyékként kíséri az európai »keresztény« civilizációt.” (M. C. Putna az Alekszandr Szolzsenyicin és a zsidók című tanulmányában). A keresztény szó idézőjelbe van téve, amivel a szerző alighanem meg akarta különböztetni az úgynevezett kereszténységet a valóditól, a keresztényt a nem kereszténytől.

A felülnézet szemléletesen mutatja, hogy az Úr és népe közti szövetség felbomlása után hogyan következett be a zsidó kultúrának és civilizációnak az európai kontinensen levő központjai likvidálása: Bizáncban, a Pireneusi-félszigeten, s hogyan tetőződött be ez a pusztulás Közép- és Kelet-Európában a XX. században, hogyan szűntek meg a fejlett építészet, az orvostudomány, filozófia, irodalom és az emberi szellem más alkotásainak központjai, de egyúttal a chaszidok sáros városkái, misztikus regéi, a gáonok önironikus történetei és tanítása.¹

Természetesen voltak itt különbségek: „... a bizánci világban győzött a világi hatalom, éles ellentétben a Nyugaton folyó történelmi fejlődéssel, ahol az erőpróbából az egyházi hatalom került ki győztesen.”

A világi és egyházi hatalom közti viszonynak Európa történetében látható változékonysága nem lehet e megjegyzések tárgya, okainak elemzése nélkül be kell érnünk egy azonos globális eredménnyel: a pusztulással. Az élő zsidó kultúra Európában megszűnt, reliktumként a múlthoz tartozik, mint a prágai zsidó óvárosháza és temető – idegenforgalmi attrakció –, mint a Prágai Kör német-zsidó irodalma vagy a németországi és ausztriai „kétlaki” irodalom, mint a Gólem-legenda. Izgalmas anyag a történészek számára.

Karel Kosík cseh filozófus hívta fel rá a figyelmet, hogy a likvidálás szó a XX. század egyik leggyakrabban használatos szava. Meghatározó tényezőinek a nemzetiszocializmust, a sztálinizmust és a megalkuvást tekinti: a romlásnak ebben a mintegy Bermuda-háromszögében zajlott a nemzetek sorsdöntő története, itt játszódtak le nemzedékek eufóriái, illúziói, reményei, tragikus csatavesztései, nemzedékekéi, melyeket bűntudat gyötör, és be nem gyógyult sebek borítanak, de itt folyik a jelenlegi nemzedékek kínzó választása is, mégpedig az idézőjel nélküli kereszténység és az idézőjeles kereszténység közt. Európa a harmadik évezredbe egyebek közt az európai zsidóság fizikai és szellemi likvidálásának örökségével lép, amely úgy terheli a távlatokat, mint a fogoly lábához lánccal odakovácsolt vasgolyó.

Ki volt a bűnös?

Határozottan el kell utasítani a kollektív bűnösség elvét. Ki szenvedett többet „kollektív bűnösség” címén, mint a zsidók? A kölcsönös vádaskodások zsákutcába vezetnek, ezek csak az agressziónak és annak a ténynek szublimált formái, hogy nem vagyunk hajlandók magunkba szállni és önmagunkban keresni az igazságot. Simon Wiesenthal pontosan emelte ki a lényeget: „Hitler az igazat mondta, s az emberek nem hittek neki, Sztálin hazudott, s az emberek hittek neki.” Az emberek eljártak templomaikba, hogy úgyszólván egészen későn megállapítsák, hogy ezekben a templomokban nem lakozik az Isten. A XX. század nem az emberiség büszkesége, inkább a gyalázat százada.

„Az, amit Hitler tett a zsidókkal (és nemcsak velük – J. Š.), kardcsapás volt, sőt kígyóméreg, amely behatolt a szívekbe, s egyes szívekben még egyre hat” (A. Oz), a sztálinizmus mérgével együtt. Az emlékezet úgy hánykolódik, mint Odüsszeusz hajója Szkülla és Kharübdisz közt, mint az ember két tükör közt. Ha az egyiktől elfordul, a másikban látja meg magát. Vannak, akik megpróbálják mindkét tükröt összetörni, és egy újjal pótolni, azt képzelve, hogy a csúf profil és en face képért a tükör a felelős.

A különbséget tér és idő fölött összeköti ugyanannak az egysége. Például a híres törvénygyűjtemény, a Corpus iuris civilis, melyet a jámbor Justinianus császár megbízásából Triboianus készített 534-ben. Ez az impozáns mű örök időkre meghatározta a zsidók helyzetét, a legalacsonyabb fokon álló alattvalókká degradálva őket. Alapjává vált a középkori törvényhozásnak, és belenyúlt egészen a XIX. századba. 1215-ben a lateráni zsinat után hatályba lépett az a pápai bulla, amely megtiltotta a keresztényeknek, hogy zsidókkal együtt lakjanak, előrevetítve a gettókat és elrendelve a zsidók külön megjelölését. Az ilyen és más rendelkezéseket tetézte Thomas de Torquemada főinkvizítornak 1492-ben, Amerika felfedezésének nevezetes évében kiadott dekrétuma, amikor is négy hónap leforgása alatt zsidók százezreinek kellett a máglyahalál fenyegetésének terhe alatt elhagynia Spanyolországot. Ezek a rendelkezések nem sokban különböznek Martin Luthernek A zsidók hazugságairól című pamfletjében tett javaslataitól és összességükben véve a Hitler Mein Kampf című könyvében kezdeményezett zsidóellenes törvényhozástól és annak gyakorlati alkalmazásától.

Vállalkozzunk a magasságokból a földre való visszatérés kalandjára, és alakítsuk át a szavakat, fermánokat és bullákat képekké.

H. G. Wells A világ története című művében írt arról, hogyan lehet ápolni egy személy, személyiség vagy esemény kultuszát, „ahogyan például a kereszteshadjáratok egész történetét gazdagon ékesítik romantikus és költői részletek, hogyan kell a történelmi mű írójának fékeznie a tollát, amikor a történelemnek e szakaszához ér.” Inkább az Encyclopaedia Britannicát idézi arról, hogy hogyan vonult a kereszteshadak egy része Bouillon Gottfried parancsnoksága alatt Jeruzsálem ellen, és „az egy hónapig tartó ostrom után elfoglalta a várost (1099). Az öldöklés irtóztató volt. A vér patakokban folyt az utcákon. Napnyugtakor értek el a keresztesvitézek szinte őrjöngve a boldogságtól a Szent sírhoz, s véres kezüket az égre emelték, hogy imádkozzanak.” Diadalmas csatakiáltásuk így hangzott: Így akarja Isten!

Egy másik tanú leírja, hogyan űzték el a zsidókat a nevezetes 1492-es esztendőben: „Vonultak ki az országból, ahol születtek, fiatalok, felnőttek, öregek, gyermekek. Gyalog, szamárháton és szekereken... A szerencsétlenek nagy keservesen vonszolták magukat utakon és mezőkön, el-elesve, lemaradozva, haldokolva. Sokan betegségekben pusztultak el, s nem akadtak keresztények, akik segítségükre siettek volna... a rabbinusok buzdították az embereket, meghagyták a nőknek és gyermekeknek, hogy énekeljenek, verjék a dobokat és tamburinokat, hogy bátorságot öntsenek védenceikbe. Így vonultak ki Kasztíliából.”

Nem voltak mások a halálmenetek pontosan 450 évvel később.

Az „estatutos de limpieza de sangre” statútum a konvertitákat is sújtotta, előrevetítve a tiszta vérre vonatkozó jövendő faji törvények árnyékát.

Közép-Európa képviseletében idézhetünk egy nem képszerű dokumentumból, amely tárgyilagos hivatalnoki pedantériájánál fogva meggyőző; bízunk az olvasó fantáziájában, melyet az előbbi képek inspiráltak. A Szlovák Vasútügyi Minisztériumnak a DA-akcióra vonatkozó elszámolásáról van szó – DA volt 1942-ben a zsidótranszportok megjelölése. A dokumentum megmutatja a fináléját valamennyi törvényszerű intézkedésnek, mentőakciónak, hazai és külföldi intervenciónak, ami csak eredménytelen jóakaratról tanúskodik:

1942-ben (III. 25-től X. 20-ig) vasúton Szlovákia határain túlra 57 transzportot, 57 752 zsidót (ez a Szlovák Vasutakon elszállított személyek száma) szállítottak, ebből 38 transzport, 39 006 személy Lublin környékére, 19 transzport, 18 746 személy Auschwitzba (Oswięcim) ment.

Az akció eredménye pénzügyi szempontból a Szlovák Vasutak számára: helyi szállítások (összpontosítás), bevétel 13 600 032,70, DA-transzportok (kitelepítettek) 2 620 608,17. Bevételek a Szlovák Vasutak szállítási szolgáltatásáért 16 362 483,12. A DR-re és az Ostbahnra való szállításért 705 152,50 RM (átszámítás: 1 RM=11,628 Ks), azaz 8,199 513,27 összesen 24 561 996,39.

Az akció a Szlovák Vasutakon simán folyt le. A Belügyminisztérium követelményeit a megváltoztatott diszpozíciók eseteiben mindig figyelembe vettük, és tekintettel az akció hangsúlyozott fontosságára mindig pontosan és idejében végrehajtottuk. Panaszok az egész idő alatt nem merültek fel.

Bratislava, 1943. jan. 14.

... és a rendszerető tisztviselő aláírása

Felróhatják nekem, hogy sokkal inkább a múltba nézek, mint a jövőbe. Azt is, hogy az antiszemitizmusnak a jelenlegi megnyilvánulásait nem tekintem egészen peremjelenségnek. A temetők a ledöntött és meggyalázott sírköveikkel szintén a városok peremén vannak, és a múlthoz tartoznak, s mégis mintha mágikus erejük volna, és veszélyeztetnék az élőket. A gyűlölködő antiszemita és rasszista tartalmú kiadványok, folyóiratok is valahol a közélet peremén helyezkednek el, de hogy meddig terjed hatásuk, azt nem lehet tudni. A nácizmus peremjelenség volt a harmincas években, és fokozatosan szivárgott be a középpontba, a továbbiakban pedig az állam és az önkéntesek paramilitáris szervezetei által megszervezett gaztetté fajult. A perem és a központ emlékezetünkbe idézi az ún. pillangóreflexet, amikor egy pillangó Sanghaj felett megrebbenti szárnyait, s ezzel az amerikai partokon tájfunt idéz elő.

Kosíknak a XX. századra vonatkozó jellemzését át is fogalmazhatjuk, bár a rendszer adta különbségekre való tekintettel, anélkül, hogy tévednénk: Auschwitz, gulagok, kapituláció, likvidáció. Nem kell hozzá túlságosan nagy képzelőerő, hogy lássuk: „a jelenlegi borzalmak csak a múltbeli borzalmak változatai... és a jövő sem fenyeget lényeges változásokkal” (L. Martínek). És nem kell sok elméleti elgondolás ahhoz, hogy megértsük, hogy ha az emberek meghatározott csoportját kizárják például „a kinyilatkoztatás szolgálatából és válólevelet kap”, úgy lehet vele szemben viselkedni, mint egykor a pogányokkal szemben. Más szóval: „Ha egy bizonyos csoportot jogosulatlannak nyilvánítanak, létezése jogosulatlan, biológiai likvidálása aztán már csak idő kérdése”. (Lyotard).²

Az események megismétlődése ki van zárva – mondják nekem az emberek, de a viszonylagosítás, a tabuteremtés és történelemtagadás jelenlegi megnyilvánulásai odafent, az erőszak, a társadalomtervezés, és az etnikai tisztogatások megnyilvánulásai odalent, tömegpusztítás eszközeinek az állami terrorizmussal való összefonódásának fenyegető veszélye jogos kétkedést keltenek. Ráadásul annak vagyunk tanúi, hogy megint egyszer itt a megalkuvás. E jelenségek kezdeti tolerálása, akár a pillangóreflex, végül tragédiához vezethet, amely a megalkuvókat és a hallgatókat is sújtja. Az antiszemitákat is. Már nem egyedül a megmaradt zsidókról van szó, hanem a nemzetekről, és az emberiségről.³

Az első világháború után abszurdumnak látszott, hogy két évtized elteltével kitörjön egy második, mint ahogyan a mai nemzedékek számára abszurditás egy harmadikról beszélni. Hasonlóan abszurd olvasmányok például az egész nemzetek „áttelepítéséről és kitelepítéséről” szóló dokumentumok. A szlovák nemzeti felkelés kezdetén folytatott tevékenységéről ismert Gottlob Bergernek (1944-ben a birodalmi vezérhez írt) jelentésében ezt olvashatjuk a „kisegítő nemzetről” (Ribbentrop kifejezése): „A mai szlovákok nemzetileg öntudatosak, és főként a legjobb középrétegeikben kifejezett nacionalistákkal van dolgunk. E rövid megállapításokból következik, hogy nagyobb arányú áttelepítésre nincs szükség... Ezzel szemben minden feltétel adva van itt az asszimilálásra... A továbbiakban röviden vázoljuk a módot, hogyan lehet a szlovák nemzetnek a fajilag jó részét befogadni a német egységbe, amit már sikeresen kezdtünk megvalósítani.” A jelentés a továbbiakban közli, hogy a nemzet meg nem felelő részeit kitelepítik.

Már tudjuk, mi rejlik a kitelepíteni szó mögött.

Európa fölé ki lehet tűzni a győzelmi fehér zászlót, amilyet az olyan városokban és községekben szoktak volt kitűzni, ahonnan elhurcolták és kitelepítették az összes zsidókat. De a diadalérzésbe belopakodott a félelem: nehogy visszajöjjenek. És az atavisztikus rettegés is, az árnyaktól, melyek ott maradtak. Szorongatón, mint a lidércnyomás.

IV.

Történelemhamisítás, igazságtalan és hálátlan dolog volna, ha nem emelnénk ki a társadalomnak a legfelsőtől a legalsóig terjedő minden rétegéből származó személyeket, személyiségeket, akik nemegyszer tekintélyüket latba vetve és saját életüket is kockáztatva mertek szembeszállni a zsidók diszkriminálásával és üldözésével. E humánus és bátor személyiségek ellenállásának története más értekezések tárgya lehetne, mert ezek mutatják, hogy az egyes országokban milyen mértékű volt a zsarnokrendszerek elfogadása iránti készség, illetve a velük való szembeszegülés; ezek a rezsimek nem tudnak létezni anélkül, hogy fel ne osszák az embereket mieinkre és idegenekre, jogosultakra és jogosulatlanokra, igazhitűekre és pogányokra. Valahol itt kezdődik a távlatokra és reményekre vonatkozó elmélkedés.

Magasan kiemelkedő személyiség korunkban XXIII. János pápa, aki imájával levette a zsidó népről a kétezer éves átkot, és II. János Pál pápa. A Nostra aetate enciklika és az említettek állásfoglalása reményt nyújt a harmadik évezredre, ha lehatol felülről, egészen le, a Vatikán fennkölt termeiből a szerény imaházak és templomok szószékeire. Ha a szellemi megújhodásnak minden szinten integráló részévé válik, és visszhangot kelt a kormányzó hatalmat gyakorlók és kormányzottak körében egyaránt. Egy aprócska reménysugár.

Ugyanezt lehet kívánni a Szlovák Nemzeti Tanácsnak 1991 karácsonyán Pozsonyban egyhangúlag elfogadott deklarációjával kapcsolatban. A hagyományos és újabb kori „fenti és lenti” előítéletek gordiuszi csomóját nem lehet elvágni, csak türelmesen kibogozni – ha megvan hozzá a készség, amelynek példája a szlovák értelmiség és más polgárok egy részének Nyilatkozata volt, amely Dachauban 1987-ben került nyilvánosságra a szlovákiai zsidók deportálásának évfordulóján.

Más viszonylatban felmerül Karol Sidon prágai rabbi neve.

„A régi gettóban a rabbi volt a Nap, az iskola a fénykör, amely körülvette – írja Samuel Bettelheim pozsonyi történész, a pozsonyi rabbiiskola tanítójáról, Chasszam Soferról; az említett iskolából több tucatnyi tanító, gondolkodó és történész került ki a nagyvilágba. – A hitközség jelentősége nem tagjai számától és gazdagságától függött, hanem a rabbinak és iskolájának szellemi nagyságától. Tanulni és tanítani: ez volt a rabbi legfőbb küldetése a földön.” Karol Sidon irodalmi művei arra jogosítanak, hogy a hagyomány hordozóját lássuk benne, ahogyan arról a történész s a Spanyolországból elűzött zsidók szenvedéseinek tér és idő fölötti egykori tanúja beszél.

Az említett személyiségeknek napjaink történelmében való jelenléte enyhíti a remény iránti kétségeinket. De ha valakinek a kétség, a szkepszis szó alkalmatlannak látszik, helyettesíthetjük a történelemből fakadó szomorúság kifejezéssel, mert „a történelem csak ellentmondásként létezik. A tiszta szellem, éppúgy mint a vak lendület, vezethet haladáshoz, és beleveszhet törvénytelen következményekbe” (Raymond Aron).

A történelemből fakadó szomorúság nem kell, hogy kapitulációt jelentsen, olyat, amely a rosszal szembe nem helyezkedő passzivitásba fullad, lehet az tartósabb ösztönzés, mint a pillanatnyi fellángolások. A magányos antik hősök elbuktak, hogy a dráma élőkként emelje fel őket. A sziszifuszi kőszikla, melyet összefogott igyekezettel görgetnek fel a megismerés ugyanazon hegycsúcsára, a benne foglalt súlytól gördül le, s nem tudni, hol áll meg. A lelkes konferenciák és szimpóziumok csakhamar feledésbe merülnek, de a fáradhatatlanok ismét görgetni kezdik a sziklát a meredek hegyre felfelé, egészen a csúcsig. Tudják, hogy az megint visszazuhan, de ők nem tehetnek másként, mert a világmegváltás eszméjének megszállottjai.

A történelemből fakadó szomorúság ellenére.

Intermezzo

Kölcsönveszem Christa Wolf egy kisregényének címét: Mi maradt meg? Ez a mű vitát váltott ki arról, mi maradt meg a németországi diktatúra bukása után, és válaszként felhasználok Danilo Kišnek a Variációk közép-európai témákra című könyvéből vett három idézetet. Pontosabbak, mint amilyen az én bizonytalan válaszom volna. Valamikor szabad volt más zeneszerzők zenei gondolatait újra feldolgozni. Így keletkezett Brahms Variációk egy Haydn-témára című szerzeménye is.

1. Egy magyar írónak szerencsés vérkeveredésből született felesége Kosztolányi özvegyének erre a kérdésére: Honnan származik, hogy olyan szép?, így felelt: Innen, a Kárpátokból.

A válasz éppoly kitérő volt, mint a kérdés, mintha csak a Hófehérkéről szóló mese egyik közép-európai változatából kölcsönözték volna ki.

A boldog férj később kifejtette nekem asszimilációelméletét, amely semmiben sem tér el a Koestlerétől, bár meggyőződésem, hogy beszélgetőtársam maga eszelte ki. „Ereimben ötven százalék zsidó vér folyik, ugyanúgy, mint a feleségem ereiben. Két nemzedék után ez a kevés is eltűnik. Zsidónak lenni azt jelenti: átkozottnak lenni.” Talán nem is tudta, hogy megállapítása Heine szavainak parafrázisa; Heine szerint: a zsidóság családi szerencsétlenség.

Maradjunk a családi szerencsétlenség kifejezésnél.

2. Végül is már az a tudat, hogy a közép-európai kultúra része vagyunk, disszidens állapotot jelent. Az író, akit közép-európainak neveznek, vagy annak mondja magát, leggyakrabban számkivetésben él (Milosz, Kundera, Škvorecký), vagy „félreállítják” és művei szamizdatként jelennek meg (Konrád), vagy börtönben ül (Havel). A zsidó értelmiségi, aki bizonyítja meghonosodottságát, egyszerre arra a felismerésre ébred, hogy a félreértés az ő viselkedéséből fakad, meg abból, hogy mindig elemi erővel vágyódott szélesebb és demokratikusabb összefüggések (horizontok) után – pontosan abból, amit ellene vádként hoznak fel. E felismerésnek a következménye a számkivetés vagy a fogság.

Nemcsak rács mögött.

3. A közép-európai zsidó értelmiségi a klasszikus antiszemitizmus okozta frusztráción kívül, amelyben nevelkedett, még két súlyos traumát élt át: a fasizmust és a kommunizmust. Míg a fasizmus bukása (ha megérte) tudathasadást okozott benne (a nyugati izraeliták esete), a sztálinizmus színre lépése, melynek hordozói nagymértékben zsidók is voltak, nem engedte meg, hogy kiélvezze a felszabadulás mámorát. Ha ehhez még hozzágondoljuk az orosz befolyás alatt álló országok Izrael-ellenes politikáját, amely a pragmatikus politikai doktrínából és az antiszemitizmusból táplálkozott, világosabb lesz, hogy ha ma valaki a felszabadult közép-európai medencében beszél vagy ír a zsidóságról, az lelkiismeret-furdalást és szorongást idéz elő zsidókban és nem zsidókban egyaránt.

Eddig Danilo Kiš.

A hitleri antiszemitizmus álcázatlan volt. A sztálini kozmopolitaellenes álarccal fedte arcát, és példájával a szovjet birodalom többi országában is indítékokat keltett. Az európai zsidóság pusztulásával elveszett az egyik mozgatóerő, melyből zsidóellenes csoportosulások alakultak ki, de ezek elleni demokratikus reakciók is (Danilo Kiš). Mi maradt meg? – a megszokás. Csak a konkrét zsidót felváltotta az absztrakt zsidó.

Orvosi szaknyelven szólva Kiš diagnózisa pontos, csak gyógyszert nem találtunk még e krónikus betegségre. Meglehet, hogy a szervezet idővel hozzászokik, s együtt fog élni vele, mint egy feleséggel. Vagy mint a begyógyult kaverna elmeszesedett falai mögött leselkedő tuberkulózissal.

Feltéve, hogy megtartja a szabályozott életvitelt.

V.

– Hisz ön az antiszemitizmus visszatérésében? – kérdezte Yves Mamoun, a Libération című folyóirat szerkesztője, Vladimír Rabi jogászt, judaizmussal foglalkozó művek szerzőjét.

Nem kell hozzá nagy költői szabadság, ha hasonló kérdést tennénk fel egy feltételezett űrhajósnak, aki a felhők fölötti magasságból nézett le az elbűvölő kék bolygóra, a Földre, s az európai kontinens kosztümös történetének panorámájára, és a rajta folyó mozgásokra, melyeket feltételezett koordináták határoznak meg. Meglehet, hogy úgy válaszolna, mint Vladimír Rabi.

– Hiszek. Úgy vélem, hogy az antiszemitizmus időben és térben permanens jelenség, amely harmincéves ciklusokban visszatér, minden nemzedéket érintve... Írva vagyon: Minden nemzedékben feltűnik egy zsarnok, aki ki akar bennünket irtani, de a Magasságos, áldassék az ő neve...

A szerző nem fejezte be a mondatot. Fejezzük be mi a történelemből fakadó szomorúsággal szembeforduló reményteli elképzeléssel: ...de a Magasságos, áldassék az ő neve, végül minden nemzedékben kiválasztja az igazakat, akik ezt nem engedik. Akkor sem, amikor már nem lesznek zsidók.⁴

És hogy az igazakból egyre több lesz.

Nem emlékművekről, hanem az emlékezetről van szó, mert az emlékezet maradandóbb, mint a gránit vagy a márvány.

A múltat nem lehet megváltoztatni, értelmet csak a jelennek lehet adni. Az együttélés törvény, együttélésre vagyunk ítélve, előítéletekkel vagy azok nélkül. A megértés választás és akarat dolga. „Zsidónak lenni szimbólum” (Lessing). Kereszténynek lenni is az.

A párbeszéd is monológ mint ima, amikor az ember beszél, az Úr csak hallgatja és hallgat, „mert csak tebenned van az Isten, és sehol másutt nincsen” (Ézs. 45, 14. – a szlovák bibliafordítás – Tramoscius, 1978 – szó szerinti fordítása. A magyar bibliafordítás szerint ez a szöveg így hangzik: „mert csak nálad van Isten, s rajta kívül nincsen más, más Isten nem létezik.”)

Jegyzetek

1. Európa krisztianizálásával kapcsolatban ezt mondja Herfried Münkler (Von den Ausmassen eines unbekannten Raumes. Scala, Jan.–Febr. Frankfurt, 1993): „Ha az antik Róma földközi-tengeri orientáltságú politikai és vallási központ volt, északnyugat felé és belföldi jellegűvé orientálódott át... Európának a kereszténységgel való azonosulása lehetővé tette Bizánc meggyengítését és a kereszténység feletti túlsúly megszerzését...Nagy Károly udvara számára Európa és a kereszténység azonos volt.”

A világnak az antik korszakot követő fejlődéséről és Európa krisztianizálásáról avatottan szól Werner Conse könyve (Ostmitteleuropa von der Spätantike zum 18. Jahrhundert. München, 1992), amelyben rámutat a zsidók szerepére, hogy „hogyan élénkítették a kereskedelmet meg az ipart. Ezt a kultúrateremtő funkciójukat a XIX. századtól kezdve a nemzeti propaganda és ellenpropaganda túlbecsülte vagy elvetette... Nem lehet nem látni a zsidóknak a nyugati és a keleti kulturális folyamatban való részvételét, jóllehet különleges jogi helyzetük miatt kénytelenek voltak magukba zárkózni és elszigeteltségben maradni mint »nem keresztény nemzet«”.

2. A központ megfontoltan döntött az áldozatok kiválasztásáról. Fokozatosan és átgondoltan mérte „a csapásokat az ellenségre”: a „kihaló” osztályok és rétegek képviselőire (amikor a megjelölés előrejelezve az ítéletet), az egyházak képviselőire, a párton és mozgalmon belüli ellenségekre, az ellenállás résztvevőire, hivatkozva a dolgozóknak a renegátok elleni „jogos és igazságos” felháborodására stb. Szükség szerint és a várt hatás szerint szervetlenül összekapcsoltak különböző csoportokat és egyéneket, visszaéltek a látszólagos ellentétekkel, előítéletekkel (pl. az értelmiség ellen), a hagyományos animozitásokkal stb. A démoni rendezés hátterében, ahová nehéz volt bepillantani, ez volt: megszilárdítani a zsarnokságot, semlegesíteni a közvéleményt és úgy megfélemlíteni, hogy az emberek riadt nyájként engedelmeskedjenek.

3. A viszonylagossá tétel és a történelemtagadás példáit nem kell messze keresni. „Ha volt nemzet, amelynek oka volt területéről kitelepíteni a zsidókat, az a szlovák nemzet volt” – idézi František Vnuk a volt belügyminiszternek, Alexander Machnak korabeli kijelentését. Az okok közt Vnuk kezdeményező módon felsorolja saját nézeteit: „A választott nép pozíciójából nézve és ószövetségi mentalitásából következően a más nemzetekhez tartozókat alacsonyabb rendűeknek tartották... hűtlenné váltak küldetésükhöz... a deportálások a zsidó hitközség képviselőinek közreműködésével folytak stb.” Az ilyen és hasonló nézetek ezt a végkövetkeztetést sugallják: A zsidóknak részük volt saját likvidálásukban és pusztulásukban, holott már az antik világ elítélte azt a nézetet, mely szerint a rabszolgák maguk felelősek rabszolga voltukért. Az utólagos „szimmetria” megkívánja a viszonylagossá tételt: engedtessék meg a nézet, hogy az áldozat is felelős, legalább részben, a saját sorsáért, hogy legalább valamennyire bűnös. Ez a beállítás ugyanannak a nyelvezetnek a folytatása, amely a „kitelepítés” és (a különböző szereplőkkel történő) likvidálás egységes folyamatában összekapcsolta az íróasztalt és a tollat azzal, hogy a vonat a marhavagonokba zsúfolt emberi rakománnyal átmegy a határon, meg a rakodórámpán lefolytatott szelekcióval, hogy egyazon nyelvről van szó különböző nyelveken, különféle nyelvjárásokról egyazon nyelven, annak lelkesítőn fennkölt szószéki formáján kezdve az ordnerek alantas beszédén, az áldozatokat a halálkamrákba hajszoló ordításig.

Amikor a Szabad Európa rádió hírül adta, hogy az egykori dachaui koncentrációs tábor helyén 1987-ben összegyűlt egy csoportnyi szlovák, hogy lerója tiszteletét a náci rezsim áldozatai előtt, és ott felolvasták a szlovák értelmiség és dolgozók egy részének az 1942-es deportációkkal kapcsolatos Nyilatkozatát, és emlékművet kívántak állítani az áldozatoknak, Ľuboš Pokorný egy cikket írt a Pravda című napilapban, amelyben a Nyilatkozat aláírói ellen intézett támadáson kívül közölte, hogy „a pamflet a zsidó polgártársakat nemzetiségnek minősíti, holott a mi viszonyaink közt a Csehszlovákiában élő nemzetek és nemzetiségek teljes jogú tagjai voltak, és továbbra is azok, esetükben mint zsidó vallásúak.” Azt elfelejtette megjegyezni, hogy bármiféle vallás „szépséghiba” és az ateista nevelés elleni vétség volt, s hogy a hívő zsidók felekezeti hovatartozásukat eltitkolták.

Továbbá: „Csehszlovákiában az antifasiszta harcosoknak és a fasizmus áldozatainak sok emlékművük van, de egyik sem készült vallási alapon.”

Míg a felkelés elleni propaganda azt hirdette, hogy a szlovák nemzeti felkelés néhány zsidóbolsevista és ejtőernyős műve volt, a háború utáni propagandista a felkelést támadó kollégájával összhangban azt írta, hogy a zsidók mikroszkopikus számban vettek részt a felkelésben. Elfelejtette közölni, hogy abban az időben már a zsidók összlétszáma is mikroszkopikus volt.

Mindenesetre az áldozatoknak nem jár emlékmű.

Az áldatlan múlt viszonylagossá tétele és a történelemből való kirekesztése nem vezet a múlt leküzdéséhez, hanem annak rehabilitásához.

4. A végső megoldás „racionális lényegéről” rengeteg írásbeli anyag van, és még újabbak is várhatók, bár úgy tűnnék fel, hogy már csak történelmi problémáról van szó. Eszköz volt-e vagy cél – ez az ismétlődő kérdés, pl. H. Arendt Oswięcim után című tanulmányában is. Ugyanúgy a Götz Aly–Susanne Heim szerzőpáros Rationalität der „Endlösung“ című könyvében (recenziók: Die neue Gesellschaft. Frankfurter Hefte, N. 5, Bonn, 1992). A szerzők közlik, hogy ökonómusok – a népesség szakértői már a végső megoldás előtt tudományosan foglalkoztak a lakosság számának szabályozásával: „Ha annak számát túllépik, haszontalan kenyérpusztítók keletkeznek. Ha a keleti területeknek a Német Birodalom éléskamrájává, készlettárává kell válniuk, akkor elkerülhetetlen a lakosság számának csökkentése. Kiszámították, hogy csak az ún. Főkormányzóságban, Lengyelország megszállt területén ötmillió fölösleges ember – haszontalan ballaszt van. A zsidó lakosság kisajátításával és gettóba zárásával is növekedett a számfelettiek állománya... Az ésszerű terveket legjobban a zsidó kisebbségen lehet végrehajtani, az úgy is diszkriminálva volt, és fokozatosan társadalmilag elszigetelődött... Ebből a számításból ered az ésszerű antiszemitizmus, melyet a németek meghirdettek.” A nagy laboratóriumokban, amilyen Auschwitz volt, a likvidálás rendszert alkotó és metodológiai eljárásának próbájáról volt szó.

Tekintet nélkül a kielégítő válaszra, hogy Auschwitz (s tegyük hozzá, hogy a gulagok) eszköz volt-e vagy cél, létezése a nácizmus és hazai szövetségesei uralma alatt álló Európának a népei számára fenyegető veszéllyé vált. Ezért tartja például Jaspers, Arendt, Lyotard és mások a haláltáborokat történelmi fordulatnak, amely feltárja azt a félelmetes elképzelést, hogy például az éhínség kérdését az éhezők likvidálásával lehetne megoldani. „A koncentrációs táborok realitása, ez a bűvös körben ismétlődő összjáték a hóhér és áldozata közt, elembertelenítésük módja – ez azon jövőbeli lehetőségek előhírnöke, melyek mellett minden egyéb mellékesnek látszik” – írta Jaspers. Akinek ez az ő óva intő látomása megint egyszer abszurdnak látszik, idézze csak emlékezetébe az egész nemzetek áttelepítésével járó etnikai tisztogatások képeit, a tömegpusztító eszközöknek az állami terrorizmussal egybekötött felhasználását, a hajléktalanok és száműzöttek millióit, akik tehertételt jelentenek a más nemzeteknek, diszkriminálásnak, fenyegető veszélyeknek, támadásoknak vannak kitéve.

A kisebb parázsló tűzfészkek, melyek nagy számban újra meg újra fellángolnak, éppoly veszedelmesek lehetnek, mint egyetlen nagy tűzvész, amellyé végül is ezek a kisebbek egyesülhetnek.

A Zsidó Problémák Intézetének statisztikája

A zsidóságnak a végső megoldás következtében elszenvedett veszteségei számadatokban és százalékokban

Ország                                                1938-as állapot            veszteségek      %        

Lengyelország                                     3 000 000                   2 800 000        85,0

Szovjetunió (megszállott területek)       2 100 000                   1 500 000        71,4

Románia                                              850 000                      424 000           50,0

Magyarország                                     404 000                      200 000           49,0

Csehszlovákia                                     315 000                      260 000           82,5

Franciaország                                      300 000                      90 000             30,0

Németország                                       210 000                      170 000           81,0    

Litvánia                                               150 000                      135 000           90,0

Hollandia                                             150 000                      90 000             60,0

Lettország                                           95 000                        85 000             89,5

Belgium                                               90 000                        40 000             44,4

Görögország                                         75 000                        60 000             80,0

Jugoszlávia                                           75 000                        55 000             73,3

Ausztria                                                60 000                        40 000             66,6

Olaszország                                          57 000                        15 000             26,3

Bulgária                                                50 000                        7 000               14,0

Dánia, Észtország, Luxemburg

Norvégia, Gdansk                                  20 000                        6 000               30,0    

                                                          8 301 000                   5 978 000        72,0

(A táblázat a Politik und Bildung Sonnenberg, Braunschweig, 1964, 144. old. Raimund Schnabel: Macht ohne Moral, Frankfurt/M, 513. old. nyomán.)

Irodalom

Bergson, Henri: Filozofické eseje. Bratislava, 1970.

Freud, Sigmund: Der Mann Moses. Amszterdam, 1939.

Gegen die Phrase vom jüdischen Schädling. Prága, 1933.

Gold, Hugo: Die Juden und die Judengemeinde Bratislava in Vergangenheit und Gegenwart. Brünn, 1932.

Keller, Werner: Und wurden zerstreut unter alle Völker. Zürich, 1966.

Košík, Karel: Kapitulententum a la München. Freitag N.2, Berlin, 1992.

Lyotard, Jean Francois: Le Différend. Párizs, 1983.

Martínek, Lubomír: Hledání uloupeného času. Fragment 9. sz., Bratislava, 1992. Pietschmann, Horst: Die Vertreibung der Juden aus Spanien im Jahre 1492. Aus Politik und Zeitgeschichte. Bonn, 1992.

Proces s vedením protištátneho sprisahaneckého centra na čele s Rudolfom Slánskym. Prága, 1953.

Putna, C. Martin: Alexander Solženicyn a židé. Svetová literatúra 5. sz., Prága, 1992.

Sidon, Karol: Evangelium podle Josefa Flavia. Prága, 1991.

Návrat Abrahamův (tiltott kiadás)

Toynbee, Arnold Joseph: Byzantské tradice Ruska. Svetová literatúra 5. sz., Prága, 1992.

Traces, N.3, Párizs, 1981.

Wells, H. G.: Die Weltgeschichte. Berlin, Wien, Leipzig, 1928.

Vnuk, František: Mať svoj štát znamená život. Cleveland, Ohio, 1987.

Oz, Amos: Im Lande Israel. Frankfurt am Main, 1984.

Zenger, Erich: Das Erste Testament. Düsseldorf, 1922., 2. kiad.

Jaspers, Carl: Vom Ursprung und Ziel der Geschichte. München, 1966.

Prečan, Vilém: Nemci a Slovensko. Bratislava, 1971.

(A szerző azonos című esszékötete a Kalligram Kiadó gondozásában jelenik meg.)