Az ősök földje

Egy idő óta úgy tűnhetett, ólmos zsibbadtság fékezi mozdulataim szaporaságát, mintha hosszú ideig futottam volna valami elől, ami meghatározhatatlanul, körvonalazhatatlanul a ködös messzeségben mögöttem maradt, a páni félelemtől hajtva, ellenben most mégis fennáll a veszélye, hogy észrevétlen, kijátszva éberségem, utolér,vagy éppen ellenkezőleg, a nyirkos párafelhőket szuszogó kopár dombok mögötti célod felé bármilyen hosszú ideig is gyalogolsz konok kitartással, valójában egy helyben állsz, hagyhatsz el magad mellett bármennyi, lomb híján számodra ismertetőjel nélkül maradt, csupasz koronájukat, akár szeszélyesf olyók deltájának rajzát adó fát, csak hámló kérgük alól, kikandikáló csontszínű meztelenségük szeplőit, a féregfuratok alagútjainak bejáratát láthatod,üszkös csonkokként meredező letört hajtásaikat, penészfoltos pergamenekből kigöngyölt családfa térképeként, ahol messziről származott rokonok bólogatnak egymás felé, a föld alatt nyugvó gyökereikből táplálkozván törve az ég felé, de nem szenteltél nagy figyelmet az ágvillákban, a szélben lélekvesztőként hánykolódó szarkafészkeknek, az elhanyagolt makadámút ködbe vesző kanyarulatait fürkészted, a talpad alatt futó szürke köveket, amelyeket néhány helyen felvertek az igénytelen gyomok, és a komisz, télies időjárás ellenére szánalmasan apró üdezöld levélkék szétszórta tollcsoportjait hozva létre, keresztülgázoltál a terebélyes tócsákon, látni való volt, nincs elem, amely feltartóztathatna, az égre piszkosszürke gomolyfelhők terjesztették ki hatalmukat, akárha sötét barlangok világából, dohleheletű régiókból szállingóztak volna ide, csupán annyira voltak áttetszőek a mind sűrűbb tömegű tornyosulásukban, hogy tépett palástjuk hasadékain át láthattad a nap körvonalait, a halottsápadt arcot, üldözött szalonkaként ugrálva a csupasz ágak között, attól tartva, ha észreveszed, elkergeted a mögötted, melletted lopakodó, hívatlan kitartó társad, s felpillantva, éppen akkor, amikor a karcsú szamárhátas ívűablak mérműjén vékonyka sugárban besüt a nap, magasan felkúszva az oszlopokra, könnyedén, mint virgonc legény a májusfa felszalagozott törzsét, küzdve le az egykori, szilárd alapok tövénél nyugvó kőfaragómesterek pilaszterfejezetei állította akadályokat, a régi tűzvészek kormától feketére pácolódott, mozdulatlan dermedtségre ítéltetett márványindákon, útját aranyfonállal vonva be láthatatlan csiga módjára, mely komótosan halad égi pályáján, árnyékba borítva a középhajó boltozatának zárókövéről az egész katedrálist áttekintő koronás, szakállas főt, szeme bölcs ataraxiával figyeli a tobzódását valamelyik mártír szent vakfoltok borította ezüstözött testén, ahogy a támpillér ügyesen elrejtett fülkéjében gubbaszt, elzárkózva az emberek tekintete elől, csakis az évszázadok óta áhított epifámiára várva, a képzelet csatangolására, szítva a napsugár útja által, mely vándorlása folyamán újabb és újabb világot fest a szivárványprizma szőke gobelinképekből, a színes ólomüvegeken átszűrődő padlóra vetített, a hajnal leheletétől merev hüllők testének ábráiból pompás, fényes pikkelyeik tarkaságának forgatagát varázsolva a falakra, a tér, akár magabiztos tollvezetésű, cirádás gót betűkkel telerótt halottaskönyv tárul, szavakká kapaszkodva nyújtóznak ráérősen a padsorok között, csaknem olvashatatlanná mosódott, ijesztően kongó idegen nevek, félelmetes, titokzatos visszhangjuk megriasztott madárként verdes az oszlopsorok között, akárha rég besüppedt sírhalmok alól dörmögték volna el azokat, kiknek már csontjaikat is szétmorzsolta gyökérujjaival az idő, megbékélt defunctus testtel várják a Paraklitosz csodatevő hangját lábak ezrei taposta sírkövük alatt, valamelyik mellékhajóban megbúvó oltár alatt, kolumbáriumok elfalazott szűk celláiban, a tömjénillatban, s a padló kőkockáira vetített ábrák követve a napsugarak által meghatározott útvonalukat, megállíthatatlanul nyomultak a kriptalejárat ászkaszagú csigalépcsői felé, hogy az árnyak egyesülhessenek a nedves, pókhálócsipke-szemfedővel díszített sírkövek alatt porladókkal, lepillantva, a zavaros, szellő fodrozta pocsolyában, akár torz tükörben láthattál egy arcot, amint éles körvonalak nélkül mereven farkasszemet néz veled, ajka megremegett, szemgödre a mélyedés fenekébe veszett, pupilláján keresztül egy csillós féreg úszott át, egy pillanatra felfedve pigmenthiányos, áttetsző orsótestét, rejtőzködve a fagymarta kavicsok között, hogy csak hosszas szemlélődés után fedezhetted fel újra, mikor már arra gondoltál, cipőd orrával készteted búvóhelye feladására, felkavarva a megrekedt esővizet, egyetlen mozdulattal a darabjaira törve a téged bámuló hasonmást, ki riadtan remegni kezd, mintha megsejtette volna szándékod, s úgy tűnhetett, elmosolyodtál, mintegy éreztetve, komolytalan handabandázás csupán fenyegetésed, nincs szándékodban körkörösen gyűrűző hullámokat hagyni magad után, vályújába erecskékben visszaszivárgó kiloccsant vizet, érezted arcizmaid húzódását, ám a ködalak a tócsában, úgy tetszett, még riadtabbá válik, akárha vállad fölött átpillantva valamilyen, a hátad mögött rád leselkedő veszélyt vett volna észre, mely épségedet, biztonságodat kockáztatta volna, akaratlanul is körbehordoztad tekinteted, füleltél, hátha ügyesen rejtőző, lesből, orvul támadó veszedelem fenyeget, majd aggodalmad megmosolyogva erőteljes, a vissza nem rettenést sugalló nyers, kegyetlen mozdulattal nagyot rúgtál a tócsa vizébe, az széles sugárban messzire fröccsent, s míg a cipőfűződ lyukain befolyt vizet dühös dobbantásokkal, ugrabugrálással igyekszel eltávolítani, a hullámzásban lassan csituló víztükrön úgy tetszett, az újra felismerhetővé váló arc rövid ideig gúnyosan vigyorog rajtad, mintha távoli, be nem avatott kárörvendő szemlélőként látta volna tetted, de amikor tüzetesebben meg szeretted volna vizsgálni, megállapíthattad, a felkavart üledék olyannyira elborította a mélyedést, hogy a víz tükre átláthatatlan zavaros maradt, mintha tintát öntöttél volna bele, alattomos, fűcsomók között kúszó légáramlatok járják rajta bolondos táncukat, szalmaszáltutajokat meg rozsdabarna avarvitorlásokat úsztatva, tétlenül álldogálva vártad a hullámzás csillapodását, hátha előbukkan, feltűnik az arc, amely természetszerűleg hasonlítana hozzád, hadd fecsegjen, miközben óvatosan vezetné utam, akárha nagy polgárlakások festményekkel zsúfolt különös, rideg rozmaring illatú szobáiba kalauzolna, ábrándosan a múltba meredően elidőzve néhai életek egyik-másik kedves tárgyánál, melyre rápillantva szövevényes regélésbe kezdene, találó jelzőkkel tűzdelt, szózuhatagokba burkolózhatnék, színes selyemszálakkal díszített hatalmas burnuszba, s álomba ringatóan hallhatnám hangját fényes hercegekről, nélkülözhetetlen címzetes belső titkos udvari tanácsosokról, éltes bálanyákról, ábrándos kisasszonyokról szóló történetek kapcsán, kiknek illatos, keményített batisztkendőcskéi, faragott elefántcsont legyezői miatt szikrákat hányva csaptak össze cirádás markolatú szablyák, dördültek párbajpisztolyok, születtek nemzedékeken át tartó szívós haragok, s míg elégedetten, lehunyt szemmel lebegnék a hajszálvékony kínai és meisseni porcelánokkal zsúfolt intarziás üvegesszekrények között, dúsgazdagságot biztosító kincsekről szóló porlepte história közepébe csöppennék, amelyekhez elfalazott rejtekajtók vezetnek, kövükben cifra címerek tükrét viselő gyűrűkről szereznék tudomást, bizalmasan beavattatnék, hogy jelenleg melyik őt meg nem illető bitorló vagyonát gyarapítják, s a nevek, események, időpontok mindegyre zsongnak, virágba borult cseresznyefához hasonlóan, simogató, napfényes délután, amely talán ugyanannak a világnak részese, mint a mesemondóm, ki ott rejtőzködik gondolataimban, az elme lebernyegei között kinyomozhatatlanul, álmaimba toppanva be hívatlanul, feldúlva szolid ábrándokat, cipelve magával a rég meghaltak foszladozó seregét, csonttiszta gyűlöletet hintve szét, megannyi jelükkel tudatják jelenlétük, bújnak rettegések sodronykesztyűs, acélpikkelyes markába, mikor az a mellkas bőrén siklik, mint jégpályáján a szánkó, a torok felé, ölti vágyálom fátyolszaggató fekete köpenyét, a félelmen hízik, csupasz falon suhanó ragadozómadár árnyaként, mely néma sikollyal tátja demogorgon száját, amikor éjszakánként előosonnak, méregcseppenként gyülekeznek, hogy rémséges szörnyű titkaik testálják az élőkre borzongató leheletükkel, bizseregtessék a gerincoszlopot, akaratfosztó mirhafüsttel vonják be a lelket, aszott kezük érdesen szántja az arcot, mintegy feddőn, csuhájának üres árnyékába burkolt idős alak tart fenyegetően felém, váratlanul megakasztva egy távoli szemkápráztatóan gazdag ecsetelését, amelybe csak kevéssel előbb fogott bele önkényesen, amikor behunytam szemem, s akár álomból felriadva, csaknem kézzelfogható, tovaillant jelenlétük, egy üres, poros teremben, hol a durván vakolt fal mellett díszesen megmunkált koporsók sorakoznak időtlen idők óta egymás mellett, az álmomat fenyegetően megzavarok természetellenes fehér arccal, mély redőikbe ágyazódott savószín szemük meresztgetve látszólag minden érzelemkimutatás nélkül, mintha csak majdani vérüket szeretnék üdvözölni, hogy utána egy kulcsfontosságúnak tűnő mozdulat okán, mely tisztán megmarad a fullasztó, fojtogató ébredés után, rébuszt adva a túlvilági üzenetekkel, megváltottként feleszméljek, ám mielőtt az újjászületés kiröppentene mind terhesebbé váló társaságukból, a polipok karjai szorította dunyhám alól, a világba, ahová csak nehezen követhetnek, látható, tettemmel, az ébredéssel, mintha jóvátehetetlen árulást követtem volna el, szomorú lemondással búcsúztatnak, néma váddal, s a képzeletnek az előbb még oly eleven mezejébe mintha fortyogó szurkot öntöttem volna, elzárva annak átjáróit, adom át magam a napfénynek, amikor a korong tiszafák méregitatta dús koronái közé merítkezik, szinte mozdulatlan belenyugvással várja, a falánk lombok nyeljék le testét, szemed vonzza a hangtalan tusa, ahogy fázósan igyekszel a kihalt úton a település felé, melynek határában az elvadult örökzöld cserjék sáncai közül úgy merednek ki a vaskos kopár fák ágai, mintha mérhetetlen pusztítás csonka romjai lennének, vitorlázatukat vesztett zászlóshajók árbocainak vázai, a zuzmótelepek tarkította szürke palatetőket fürkészted, a kéményekből előszivárgó vékony füstcsíkokat, melyek mintha titkos jelrendszerrel tudatnák érkezésed, lágyan, feltűnés nélkül vesznek bele a páragomolyokba, úgy tetszik, minél közelebb kerülsz a házakhoz, azok annál inkább szeretnének elrejtőzni előled, álmos, didergős szemlélődésed lassan felváltja az éber megismerni akarás, rejtekkutató felfedezési vágy, kíváncsi vizslatekinteted elől barázda mélyén lapító pocok sem menekülhet, kigondolt terved alátámasztó jelek után kutatsz a borostyánnal befuttatott temetőkerítés korhadt, mohazöld palánkjai között, tüskés ágak határolta nyiladékon keresztül lépsz a beszentelt területre, vékonyka ösvények vezetnek halók porladó csontjai fölött, az idő súlya rogyasztotta fejfák feliratait böngészgeted, ám nem olvasol semmi érdekeset, a szokásos pár sor néz vissza rád, amit már számtalan temető tengernyi sírkövén megismerhettél, szinte átsietsz az újabb részeken, mintha attól tartanál, valamelyik friss sírhalom laza földje alól váratlanul kinyúló kéz lábat akaszthat, átvillan előtted a vérfagyasztó, borzongató jelenet, majd sietősen visszatereled gondolataid eredeti szándékához, a temető szívét keresed, s most, akár az érhálózatba jutott vérrög, keresed a legrövidebb utat, átgázolsz a kisgyermekek és csecsemők tenyérnyi sírdombjain, pillantásra sem méltatod a fehérre meszelt kápolnát, benne, az elhagyott darázsfészkek között, a könyörületes hétkönnyű szűzzel, ehelyett az elszáradt kétlaki virágokkal díszített sorokat vizsgálgatod, a keresztek feliratait, melyek évszámaiból világosan következtethetsz arra, vajon a temető melyik részében jársz is, s valóban, meglehetősen rövid idő alatt megleled a legrégebbi részt, igaz, segítségedre voltak a település egykori elöljáróinak emléket állító szürke gránitobeliszkek, ahogy kiemelkedve a pórsírok közül, uralták a teret, tiszteletet parancsolóan magasodtak megsüllyedve is, megkülönböztetett helyzetükről árulkodott, hogy merőlegesen fordultak a többi sírra, valamennyi a kápolna bejáratát nézte, a homlokára festett elmosódott latin feliratot, ami a világ dicsőségének múlását hirdette, testes alapjaik repedéseiből kinőtt bodzabokrok alá térdelsz, hajlékony hajtásokat törsz le, elszáradt zsurlók sárga szárát ropogva zúzod talpad alatt, ujjaiddal tapintod a kővel eggyé lett valamikori aranyozott írást, komor, rejtélyes rövidítésekkel tűzdelt latin címek, hosszú nemesi nevek elevenednek meg előtted, noha nem lehetsz benne biztos, nem csalt-e meg akaratlanul valamelyik repedés, a rangok és tisztségek fontosságának megfelelő kenetteljes komolysággal ejted ki azokat, mintha attól tartanál, egykori viselőjük a hátad mögött megbújva, a verébfészkekkel tűzdelt, száraz termésük rázogató akácok bozótjában csak arra vár, hogy gúnyt űzzenek belőle, s egy majdani álomban tüzet fújó szelindekként a lassan haladó megelevenedett képzelet bárkáját a szorongások féltekéjére kormányozza, fortélyos, tajtékos hullámokat zúdítva rá, de csakhamar várakozásodat megcsaló eredmény nélkül érsz végére a síremlékeknek, a továbbiakban is csak nehezen kiböngészhető, ismeretlen, idegen nevekkel viaskodsz a megbarnult mohapárnák, hengeres hernyóbábok alatt, lanyhuló figyelemmel kerülgeted a roppant gránithasábokat, mígnem forradásos, rücskös gyökerek kifordította vaskerítés akaszt meg, a hámló fekete rozsda ellenére láthatod az aprólékos, mesteri kovácsmunka szépségét, az öklömnyi, csorba szirmokkal pompázó rózsafejeket, leveles rácsindák pontosan hajlított kacsait, a több helyen eltört, törmelék borította széles födémlapot, mely alatt a sírkamrák bújnak meg, az abból béklyókként kiálló emelőkarikákat, őszsárga, derékmagasságúra megnőtt fűfélék között vágsz csapást, hogy a márvány síremlékhez férkőzhess, noha már előre sejted, az is olvashatatlan lesz, meglepődve veszed észre, hogy a valamikor derékban kettétört kereszt felső része színével merőben eltér az alsó szár kopottságától, az szinte újnak tetszik, vörössége élénkebb, össze nem hasonlítható az esők lúgozta, fagyok fakította avarszín sírkerettel, annak ellenére, hogy a repedés varacskos hege mély szurdokként húzódik a két rész között, azok látszólag el sem mozdultak egymásról, elképzelhetően a márványfaragvány belsejében végighúzódó vasnyárson ül a valamikor szerves egyet alkotó kereszt felső része, s a talány magyarázatán töröd a fejed, eszedbe jut, egy régebbi visszatérő álmodban csuhás vénember szokott felkeresni, kezed megfogva minden sietség, megerőltetés nélkül szempillantás alatt éveket utaztok hétmérföldeket lépve, s egyszer eljutottatok egy temetőbe, ahol búcsúztató szertartás közepébe csöppenve magadra hagyott, ismerősnek tűnő gyászolók gyűrűjében, mind tolakodóbbnak érezted mozdulataidat kutató néma tekintetük szúrósságát, kellemetlennek tűntek elutasító, ellenséges megnyilvánulásaik, szorongással szívedben léptél ki varázskörükből, hátra-hátrasandítva magányosan vágtál neki a temetőnek, csuhás kalauzolód után kutatva, akit véletlenül fedeztél fel abban a pillanatban, amikor követhetetlen fürgeséggel egy síremlék alá bújt, miközben a tarkódon érezted az árulkodó gyászolók kárörvendő tekintetét, az ébredés felé tartó úton menekülve sem tudtál megszabadulni a sírkereszt kétszínű márványkövének igéző látványától, meghökkenve, elbizonytalanodva a valamikor átélt történet azóta elfelejtett, akkor mellékesnek tűnő részleteit igyekszel felidézni, hátha csalhatatlan aprósága eligazíthatna, de inkább felhagysz igyekezeteddel, hogy az akkor látott temetőt összehasonlítsd ezzel, hiszen az álomban látott fokozatosan belemerült a felejtés sírgödrébe, tudod, csakis felfokozott képzeleted játéka hatására kötöd össze bizonytalanul a két helyet, a minduntalan felbukkanó új részletek hitetik, hogy jártál itt már valamikor, szemeddel a talajt kutatod, feltételezhetően valamilyen, még számodra sem körvonalazódott nyom után kutatva, mely hitelt adhatna egykori álmod emlékképeinek utalására, de csak az elhalt, megfáradtán fekvő, újjászületésre váró növényeket láthatod, ahogy a szellő lovagolja őket, sörényként rázogatva száraz toklásztermésük, meg cipőd nyomának krátereit a puha földön, hátralépsz, hogy keress valakit, aki felvilágosítással tudna szolgálni a sírról, örökös gyászt viselő fogatlan vénasszonyt, gyomlálgatót, virágpompával ékesítőt, de szólíthattál meg bárkit is, miközben bizalmatlanul méregettek, tanácstalanul rándították meg válluk, s hogy elejét vedd fárasztó kérdezősködéseiknek, inkább gyorsan elköszöntél tőlük, kutató tekintetük érezve hátadon minduntalan visszatértél a vaskerítéses sírhoz, a reménnyel, addigra felfedezhetsz valamit, ami fölött eddig elsiklott a figyelmed, elkerülve vizsgálódásod, várakozásoddal ellentétben a sírkereszt hallgatagon dacolt minden próbálkozásoddal szemben, hogy megfejthesd titkát, s mikorra a vörös napkorong tányérnyivá dagadt az ég alján, rejtett forrásokból lassanként ködgomolyagok kezdtek a felszínre törni, hallgatva a talpad alatt zizegő nyirkos falevelek halk sóhaját, meghátráltál, s a nap utolsó fénysugárüzenetében, mely csaknem oldalról érte a fejfát, a nevedet olvashattad össze a csupán egyetlen pillanatra felvillanó betűkből, melyeket a vágataikba került árnyék rajzolt ki, de alakjuk azonnal beleveszett a fagy rótta rovátkák sokaságába, megbabonázottként meresztetted szemed, az imént látottakat káprázatnak vélve, délibábos érzékcsaló játéknak, véletlennek, de nekiesve a márványnak érzékeny ujjhegyeiddel araszolgattál rajta, ajkad csücsörítetted a kimondhatatlan hangokra, nem törődve a beléd akaszkodó tüskékkel vizsgálgattad a feliratot, a kereszt repedését követve tekinteteddel, nekiveselkedtél, hátha elfordítható, megbillenthető, s alatta titkos kapu kulcsát lelheted, s megmagyarázhatatlan borzongató rettegés kerített hatalmába, amikor tudatosítottad, hogy a félhomályban egyedül maradtál, hirtelen megnőtt síremlékek merednek rád fenyegetően, s alvilági, együgyű dallamot fütyörészve kerülgetett a szél, beléd csimpaszkodva, mintha arra ösztökélt volna, minél hamarabb hagyd el ezt a baljós helyet, tekintve, egyetlen élő sincs már körülötted, dermedt betűikkel csak írások merednek rám, gondos hivatalnokként talán csak a gyarló hiúság makacs kitartássá szilárdult eltökéltsége által vezérelve, megihletve furcsa, zaklató álmok közbenjárásával, mikor az éjszaka tömegéből kilépve, ajtókat sem nyitva, egyszer csak ismerősnek tűnő alakok tolonganak ágyamnál, egy örökké csuhában mutatkozó vénséggel az élen, ki ágyammal szemben fáradtan szokott az egyik karosszékbe ülni, ruhája bő redőiből elővarázsolt hatalmas köteteket tanulmányozva, míg a többiek végigkopogtatják az ódon mórfalakat, szemük cinkosan összevillan, ha üregre valló, mélyebb hangon felelő részhez érnek, máskor felgöngyölik a szőnyeget, s a szúfúrta, festett padlódeszkákon dobognak, elásott aranypénzes szelencék után kutatva, ügyes, fürge ujjakkal fiókokban, polcokon túrnak, előbb csak félszegen, szinte bocsánatkérő, alázatos arccal fordulva felém, míg a tüzetes vizsgálódás tárgyát képező dolgokat gondosan egymás kezébe adják, mintha örökölt vagyontárgyaim eredeti gazdáit keresnék maguk között, összesúgnak egy-egy váza szemrevételezése közben, régi könyveket tanulmányoznak át, ám leggyakrabban lázas kutatásuk egyre szemtelenebb, erőszakosabb, szobám ilyenkor megtelik porceláncsörömpöléssel, ruhasuhogással, ajtófélfán való dörömböléssel, régi pántok nyikorgásával, könyvek puffanásával, majd takaróm huzatjait kezdik ráncigálni, a párnám után kapkodnak kapzsi, mohó ujjakkal, nyilván, hogy a matrachoz hozzájussanak, rettegni kezdek, nehogy éles körmükkel felsérthessék arcbőröm, attól tartok, esetleg valamilyen mérgező anyag juthat vérembe, gyámoltalanul védekezni igyekszem, de ellenállhatatlanul erős karok ragadnak meg, s kelletlen, mind vadabb dulakodásom közepette ébredek fel, orromban még érzem a régi, kézzel sodort egyiptomi cigarettájuk ópiumillatát, noha tudom, hamuját hiába is keresném a szőnyegen, ébredésemmel egyidőben, ugyanabban a pillanatban, amikor végre a nyöszörgő hangok megtalálják az utat a velőtfagyasztó sikolyhoz torkomon át, vagy újabban, mikor távoli rokonomtól jussult fülsértő hangú ébresztőórám éjféli, hajnali időpontra állítva, azt remélve, nem találják meg mindenhez hozzáfurakodó fürge kezeikkel, a szoba valamelyik eldugott sarkába rejtem, s puszta életemet egyre jobban veszélyeztető helyzetemből kimentő kakaskukorékolásként várom repedt berregését, s ha elnémíthatatlanul megszólal, bűvös gyorsasággal raknak rendet, minden egyes tárgyat pontosan a helyére tesznek vissza, mindössze haloványan derengő ujjlenyomataikat, elmosódott rúzsfoltjaikat fedezhetem fel a metszett kristálypoharakon, a különleges, sehol sem érzett avítt illatukat, mely a kámfornál is gyorsabban illan, alig pár szippantásnyit hagyva maguk után belőle, amikorra végre felcihelődöm ágyamból, lerúgva magamról nehéz dunyhám, mely a legtovább őrzi tusánk nyomait, hogy ugorjak, hátha valamelyik másik szobában, esetleg az utcán utolérhessem őket, s kifaggassam, mi okból törnek rám álmomban, mi után kutatnak rendületlen elszántsággal, utazhattam bármilyen messzire is, közülük, ha más nem is, de a csuhás öregember felkutatott távoli szállók fertőtlenítő szagú aprócska szobáiban, kénytelen voltam mellészegődni álmom során, akár a mágnes, vonzott, kénytelen voltam azt a világot szemlélni, amelyet mutatott, általában a szülőföldemet barangoltuk be, az ősök földjét, hol felmenőim nyugosznak, s reggelente, amikor étvágytalanul, elcsigázottan üldögéltem szegényes reggelim előtt, lassanként kialakult bennem a meggyőződés, hogy az álmomban kalauzoló távoli ősöm lehet, voltaképpen nem is kell félnem tőle, ámbár megvallandó, bátorságom tűző napon hagyott jégként párolgott, viselkedése összeszorította torkom, mégis, amikor elhatároztam, hogy látogatásuk folyamán mindenben igyekszem a kedvükben járni, készségesen a segítségükre leszek kutatásaik közben, hiszen elképzelhető, hogy rokonaim, olyannyira megzavartak váratlan rajtaütéseikkel, tehetetlen bénaságra kárhoztatva szemléltem a huzatok közül tevékenységüket, ezzel talán akaratlanul is terhükre vagyok, feltételezhető, bárgyú semmittevésem ingerli fel őket, s akkor megrémítenek, elmenekülök világukból, mely voltaképpen ugyanaz, amelybe ébredek, csupán mezsgyéje túlontúl keskeny ahhoz, hogy jól elkülöníthető hidat lehetne rajta felfedezni, mindazonáltal, miután hallani vélem a bejárati ajtó dühös csapódását, melyen át, feltételezésem szerint, rám neheztelve, bosszúsan itthagynak, képtelenül arra, hogy megértsék fenntartásaim és félelmem, fogvacogtató rettegéseim, hiszen szándékaikról mit sem árulnak el, s csupán az életem féltő gyávaság állíttatja be velem az ébresztőórát, hogy ne saját sikolyomra riadjak fel, testemen démoni szorításuk kék foltjait keresve, a napfényben meghatározhatatlan lelkiismeret-furdalással viaskodva akaratlanul is ők járnak az eszemben, kik minden jel szerint az őseim, hiszen mi másnak tulajdoníthatnám kiváló tájékozódásra valló egérpuha neszezésük, otthonos mozgásuk szobámban, bizonyosra vehető, egykori személyes tárgyaik után látogatnak mindegyre hozzám, rám nézve szégyellnivaló, hogy egyiküket sem ismerem, még ha emlékszem is rá, a fiókok, szekrények mélyéről előkerült, megsárgult régi családi fényképeket érdeklődéssel nézegették, de szótlan forgatagukban teljes bizonyossággal egyikükre sem ismertem rá, kétségeim közt, bizonytalanságom ellenére mégis növekvő késztetést érzek arra, hogy amint meghallom pillekönnyű lebegésük, tisztelettudó, udvarias kérdéseimmel kísérletet teszek szóra bírásukra, vagy legalábbis valamilyen megértetési rendszer kialakítására, feltételezve, részükről érdeklődésre tarthat számot, vajon mi is történt leszármazottukkal, halandók számára sohasem hozzáférhető titkok birtokába juthatok, a múltról, jövőről, az életről és a halálról, szembenézhetnék a rám váró sorssal, eldugott, elfelejtett értékek nyomára vezethetnének, csak a módját kellene kiismernem, miképp férkőzhetnék a bizalmukba, élőként természetszerűleg félek, nehogy végzetes hibát kövessek el, valamilyen megbocsáthatatlan ostoba tapintatlanságot, azzal véget vetve a szellemalakok rám nézve viszonylag közönyös keresgélésének, sokkal rémisztőbb kulisszák közé, szörnyűséges, varangyváladékos álmokba bűvölnének, esténként, mikor az álmosság szelíd csókjaival zsibbasztja szemhéjam, régi okmányok között kotorászom, igyekszem sorba rakni a családom múltjának az időben hátraaraszolva mindegyre hiányosabbá, kuszábbá, olvashatatlanabbá váló emlékeit, a legritkábban használt, feltekert, megsárgult pergameneket simítok ki, cirádás, pókhálófinomságú betűk csoportjait silabizálom, az ágyamban fekve ábrándozom, vajon melyik látogatóm is tartozhat a különös nevek mellé, a képzelet örökké dagadó vitorlája gályáján járom be azokat a településeket, melyekből az irományok tanúságai szerint származnak, cáfolhatatlan bizonyítékok alapján megfordultak ott, tiszta papírlapokra firkálom nevük, a házastársakat gyermekeikkel vonalzó segítségével húzott vonallal kötöm össze, keresztleveleket, kivonatokat tanulmányozok át, a lapok aljára hevenyészett legendákat készítek, születési és elhalálozási évszámokkal, elképzelem az azóta felismerhetetlenségig megváltozott vidékeket, amelyeket láthattak, történeteket adok a szájukba, életüket figyelem láthatatlanul körülöttük forgolódva, titkaikat kutatva, miközben a letisztázott, ám sosem tökéletes, elégedetlenségre okot adó példányokat szétterítve az asztalon hagyom, mielőtt szorongással teli szívvel nyugovóra térnék, vajon sikerül-e elérnem célom, rámutatni, bizonyítani, hogy a vérük vagyok, elszenderedem, lázképeket pergetvén a kopogtatásukra várva, meglepődsz, milyen gyorsan, csikorogva fordul a rozsdás zárban a kulcs, a vastag faburkolat mögül biztosítóláncok csörömpölését hallod, felajzva, feszülten várod, mikor tárul ki az ajtó, a fárasztó, váratlanul gyors sötétedésbe torkollott nap csillaghívogató koraestjén, amikor a település parókiájának bejáratánál kopogtatsz, az udvarias formalitásokba ágyazott kérésed fogalmazgatod, amelynek szövegét már napok óta csiszolgattad, s most torkod köszörülve, előadandó óhajod, hogy megtekinthesd, áttanulmányozhasd a helyi egyházközösség halottaskönyvét, anyakönyvi bejegyzéseket, az esketési kódexokat, minél tökéletesebben felgöngyölíthesd őseid rokoni viszonyainak szövevényes szálait, feltérképezve fehér foltjait, újabb nyomokra bukkanva más irányba indulhass, végiglátogatva a nevük mellett itt feljegyzett településeket, s természetesen titkon abban is bízva, lelked mélyén reménykedve, feltételezhetően megszánnak, s itt tartanak éjszakára, exegéziseket tanulmányozgatva bevetheted magad a szárított keleti növények illatát árasztó vendégszobába, nem kell késő este fogadó után kérdezősködnöd sötét utcákon kóborolva, s meglepődsz, gombóc ugrik gégédre, ajkad széle remegni kezd, csengő hangúnak szánt bejelentkezésed repedt harangként kondul, amikor az ajtót nyitó ráncos arcú öregember feltűnően ismerősnek tűnik, fekete szőrcsuhája belesimul a háta mögötti félhomályba, úgy tetszik, elszakíthatatlan, szerves része annak, csak fehér arca markáns élei ütnek el a barnásszürke árnyalatoktól, valamint akár hegedűvirtuóz, örökké húrokon, hosszú percekből álló sovány ujjai kézfején, amint azok a mozdulatlan környezethez illetlen fürgeséggel, mintha éhes pókokként önálló életet élnének a még mindig mozdulatlan testtől, tapogatják végig a csuha ráncait, a nyitott ajtó élét, a furfangos, kallantyús zárat, a biztosító csapszegekkel egyetemben, miközben a kiugró szemöldök alatti gödörben szúrós, apró szempár fürkész, hirtelenjében olyan érzésed támad, egészen bizonyosan ő is ismerősnek talál téged, s most azon töpreng, vajon miképp is szólítson meg, s a kínos, feszült várakozással telt csendet feloldandó, akadozva, számodra is alig érthetően, minduntalan elcsukló hanggal előadod jöveteled célját, azzal a gyanított, nyugtalanító érzéssel, hogy egyetlen szavadra sem figyel, mozdulatai alapján azt is feltételezhetnéd, hogy minden bizonnyal süket, legalábbis nagyothalló, akaratlanul is emeled hangod, felvetődik benned, talán nem is érti nyelved, gesztikulálni kezdesz, azon töprengsz, latinul meg tudnád értetni magad, ám egyetlen mozdulattal lecsendesít, félreáll a küszöbről, szabaddá téve előtted az utat, beléphetsz a meglehetősen sötét előszobába, izgalmad szüntelen érdektelen fecsegessél próbálod oldani, ám elsősorban a félelem kényszerít a beszédre, a csuhás alak mögéd lépve a zárakkal kezd el babrálni, láthatod tompán csillogó tonzúráját, mely úgy tetszik, egyenesen a bőr nélküli koponya csontjainak homoksárgájával babonázza figyelmed, s mikorra befejezed akaratlanul duzzasztott beszámolódat eddigi fárasztó utadról, a nemrég meglátogatott temetőről, s őseidről, kik nemzedékekkel ezelőtt erről a földről indultak szerencsét csinálni a világba, remélted, nevük kiejtése nyomán szótlanságával ellenszenves házigazdád buzgón bólogatva helyeselni kezd, elmosolyodva, megenyhülve régen elhunyt embereket idéz meg, adatok, kedves történetek tömegét zúdítja rád, ehelyett azonban dacosan összeszorított petyhüdt ajkakkal áll veled szemben, a zavaró tétlen várakozás mind kényelmetlenebbé válik számodra, bájolgást erőltetvén, búcsúzkodva indulnál inkább kifelé, amikor váratlan, gyors mozdulattal, mintha akkor lelte volna meg a legkézenfekvőbb megoldást az imént sűrű udvariaskodásokba ágyazott kérésedre, megragadja felkarod, s szinte végigvonszol az előszoba hosszú folyosóján, ijedten rebegve valamit, a nem várt fordulat miatt mindössze annyit állapítottál meg nyakad tekergetve, hogy vastag szőnyegen lépkedsz, a még világos világra bámuló szenvtelen ablakok mellett terebélyes növények állnak, mellettük elhaladván illedelmesen bólintanak rátok tömött fürtökben pompázó virágfejeikkel, vagy búcsút intenek tenyérnyi leveleikkel, s elámít, milyen acélos szorítású ujjak kulcsolódnak kezedre, hirtelenjében azt sem tudod eldönteni, lazítva a meghökkentő, semmi jóval nem kecsegtető helyzeten, szólalj-e meg, vagy megadva magad sorsodnak, engedelmesen, ellenállás nélkül hagyd, hogy vezessenek, lopva oldalt pillantva az arcát fürkészed, vajon kiolvasható-e belőle a rád mért végzet, agyad lázasan lehetőségek után kutat, mi céllal, hová tartotok, megfordul fejedben, esetleg valamilyen feljebbvalója elé vezet, aki a kopogtató kései vendégre valamelyik barátságos szobában várakozik, örvendezve váratlan szerencséjének, rögtön utasításokat ad faragatlan, bárdolatlan szolgájának újabb teríték előkészítésére, hogy egyedül maradva mentegetőzhessen akaratlan megrémisztésed miatt, bizonygatva a csuhás ártalmatlanságát, összekuszálódott gondolataid igyekszel rendezni, kétségbeesetten igyekezve rájönni, az egyes egyházi méltóságokat miképp illik szólítani, üdvözölni készülsz, aki a segítségedre siet, megszabadít, ehelyett azonban egy gyertyákkal hiányosan megvilágított terembe juttok, s bár már megszokod a félhomályt, mégis vaksin körbehunyorogsz, szemed meresztgeted az átláthatatlan űrbe merítkezett sarkak felé, hátha lila köpönyeges, pásztorgyűrűs alakot fedezhetsz fel ott, nem tudva, ruházatuk melyik jellegzetessége alapján különböztethetőek meg rangjaik, vendéglátód végre karod elengedve ellép mellőled, öblös karosszékre mutat, melyet csak most veszel észre, annak ellenére, hogy az mindössze két lépésnyire áll tőled, a gesztus mintha mázsás terhet emelt volna le válladról, megkönnyebbülve belehuppansz, élvezed a puha bársony simogatását, a faragott karfát tapogatod, érthetően, tagoltan beszélve újra előadod mondókád, melyben, bosszankodva, időpontbeli, logikai hézagokat veszel észre minduntalan, amint egy nagy körmondat elhagyja ajkad, önmagádban jelzőid, hasonlataid máris feleslegesnek, sutának ítéled, kísérletet teszel a tömör lényegre szorítkozásra, eközben tekinteted feltűnés nélkül mindegyre körbejár a helyiségben, furcsának találod a sejtelmes gyertyafényt, amikor felfedezed az aprócska tükörlángokat a mennyezetről lelógó tekintélyes, sokkarú porcelánburás lámpán, a sötét, oszthatatlan darabbá összemosódott bútorok tömegét mennyezetig erő könyvespolcoknak véled, persze lehet, ezt a képzettársítást csupán az vetette fel benned, hogy éppen a halottaskönyvet említed, kezed mozdulataival is szemléltetve annak roppant vaskos formáját, míg az imbolygó, táncoló gyertyafény világította sziluettekhez beszélsz a falon, melyek egy feszületre vetődnek rá, mely láthatóan mágikusan megigéz, megfelelő szavakat kényszerülsz keresgélni, gondolataid közötti szünetek ingerlően elhúzódnak, s még a végére sem érsz, hatásos csattanón törve fejed, mellyel együttműködésre nyerhetnéd meg, amikor a feszületről ellibben az árnyék, a széked fölé tornyosul, a ház ura a kezét nyújtja, mintha fel szeretne segíteni a süppedős kárpitról, felkent szentként esendőt magához emelni, ám mozdulata csak jelzés számodra, hogy kövesd, gyorsan pördül, bő, durva reverendája lágy harangként úszik utána, készségesen felpattansz, nehogy megvárakoztasd, elhagyjátok a termet, a derengő fényben lebegő folyosóra lépve megtorpansz, elbizonytalanítanak az álmosan szűrődő holdsugarakban fürdő növények lenyomatai a padlón, megrémülsz, netán nyomát veszted az előtted sietőnek, fel sem merül benned lehetősége, hogy esetleg utánakiálts, várjon meg, elbitangolt, megszeppent jerkeként szaporázod lépteid utána, leplezve felfokozott, bicegő járású sietésed, könnyen felzárkózhatsz hozzá a fület bántóan recsegő, minden pillanatban összeomlással fenyegető ingatag falépcsőn, mely csavarmenetben vezet felfelé, a nyelvedre tolakodó kérdéssel, vajon hová is mentek tulajdonképpen, ám legyőzöd kíváncsiságod, elveted mozaikkockákként felvillanó elképzelésed, miszerint az emeletre mentek, hiszen oda feltehetően nem szűk csigalépcső vezetne, ellenben bármennyire is igyekszel visszaemlékezni, felidézni a ház alakját, nem tűnt fel idejöveteledkor, hogy az emeletes lenne, élesen él benned a földszintes épület képe, hiszen mielőtt bekopogtál volna, alaposan körülnéztél a környéken, s még az idevezető úton két helybeli is leírta a parókiát, akiktől eligazítást kértél, de egyikük sem említette, hogy emeletes építményt kell keresned, noha a legszembetűnőbb ismertetőjel az lett volna a sok zsindelytetős, hosszú zsellérház között, így padlásszoba körvonalazódik előtted, elhanyagolt, rég nem használt raktárszerű sutra, ahol az egykori levelezéseket, irományokat, régen betelt hivatalos könyveket őrzik, a tönkrement, megroggyant kegytárgyakat, s egyelőre a lépcsőfeljárat tágas, visszhangzó előtérbe torkollott, ahonnan több ajtó széjjelfolyó körvonalait veheted ki, mintha tiszta tó mélyéről tűnnének elő, némán gyertyát gyújt, reszkető lángnyelvénél, melyet alattomos légörvények elől védve szorosan testéhez tart, tenyerével árnyékol, feltűnően megfontoltan, lépteit gondosan igazítva, mintha csak a számára látható jelek mutatnák útját, a legtávolabbi ajtó felé indul, a mögötted settenkedő, mind jobban közelítő félelem ellen írt remélve utánozni próbálod, bár nem érted, milyen megfontolásból kell vigyázva araszolni a széles, súlyotok alatt görnyedező deszkákon, elhagytok egy ráccsal fedett, ajtólap nélküli keretet, mely mögött kísérteties, lidércsápadt megvilágításban úszó, vakolat, valamint téglatörmelék borította berendezetlen szobát láthatsz, bőröd alá légáramlatok hátán utazó, leleményesen ravaszul borzongató félelem kúszik, minden porcikád a visszafordulásért esd, fényes nappalra, a délelőtti órákra halasztva a látogatást, amikor felkészültebben, lelkiekben erősebben, magabiztosabban kopogtatnál be, a rettegés fortélyos üstjéből pattant, mégis megnyugtatónak tűnő szándékok kerítenek a hatalmukba, kedved lenne ízléstelen, vulgáris kocsisnótákat fütyörészni, hangosan katonai indulókat énekelni, bohócok módjára bukfencet hányni, hátha elűzhetnéd az érzékeny idegvégződéseiddel máris jelzett halálos veszedelmet, s csaknem beleütközöl a gyertyát tartó karba, árnyékotok áldozatának örülő gonoszként táncol a repedezett, festéke vesztett falon, a torkodban dobogó szívvel, elkerekedett szemmel kapkodod fejed, amikor úgy tűnik, a fizika törvényei alapján, indokolatlanul több alak körvonala néz onnan vissza rád, katabázisodra várva napfényben vibráló tag, tarkálló mezőkre gondolsz, de megfeszített akaratod ellenére sem tudod szóra nyitni szád, vagy akár kezed kinyújtva megtapintani a vállát, jelezve, bevallva, szeretnél a barátságos fogadóba menni, s elmerülni fecsegő emberek között, kínpadra vontként túlságosan elgyötört vagy már ahhoz, hogy holdtöltés éjnek idején vaskos könyvek nehezen olvasható lapjai között keresgélj, lezárt, lázban égő szemmel mentségeket keresel, megokolandó menekülésed, ehelyett azonban csaknem felökleled az ajtó előtt megtorpanót, megtörten, kimondatlan akaratának alárendelten bújsz háta mögé, amikor a karikán nagysokára megleli a zárba illő kulcsot, szeretnél láthatatlanná változva belesimulni a fal repedéseibe, szárnyallva itt hagyni az ősök földjét, a feltárult ajtó mögött könyvtárak jellegzetes, a ritka szellőztetés miatti nehéz porszaga csap meg, dadogva motyogsz valamit, igyekszel félárnyékba húzódni, nehogy észrevegye disznóháj-fehér arcod, kézfejed megfékezhetetlen remegését, de a magas küszöbön állva, a nagy lángú, bűzösen kormozó gyertyát előretartva utat enged, a hosszú terembe terelve, ahol átadja a gyertyát, amit megkönnyebbülten, hálásan, arra ügyelve veszel át, nehogy kézfejetek összeérjen, majd magasra tartva, igyekezve bevilágítani minél tágasabb teret, megállapíthatod, a helyiségben a padlótól a mennyezetig könyvekkel tömött polcok sorakoznak, határozatlan léptekkel, még mindig az előbbi balsejtelmek hatása alatt, merészséged összeszedve megindulsz előre, hiába is hitegetve magad, hogy a művészi kivitelezésű könyvgerincekre nyomtatott szerzők nevei és címek roppant mód lekötnek, görcsös szorongásod egy pillanatra sem enged zsigereidben harapásán, elmélyült vizsgálódást tettetve megpróbálod megtéveszteni hatalmas lenyűgözöttségeddel, hangos csodálatban törsz ki, elragadtatottságodnak adsz hangot, miközben várod, hadd csillapodjék zaklatottságod, s a másodperc töredékében, amikor megfordulsz, szinte érzékelhetetlenül óriásinak hat, amilyen mértékben elhatalmasodik rajtad a nehezen behatárolható meghatványozódott viszolygás, megnyugtatásért, bátorításért esdekelve hozzáfordulnál, ám az előre nyújtott karodban tartott, himbálózva hajladozó gyertya fénykupolájának derengő fénye már nem világítja meg alvadtvér-barna színűre festve durva csuháját, nem ad arca ráncainak ördög ekéje szántotta, ujjnyi mély barázdákat, s egy pillanatig még valamiféle megkönnyebbülést is érzel, hiszen társasága kopogtatásod óta mind nyomasztóbb hangulatba lovall, megbokrosodott vágtában, de jégnyelvű któnikus lelkek nyaldossák tested, amikor igyekezve a gyertyával minden zugba bevilágítani, sietve szólintgatni kezded, egyetlen fényforrásod magasan a fejed fölé emelve sejlik csak fel előtted a könyvtár felmérhetetlen, átláthatatlan kiterjedése, s a lángot vigyázva, megcsukló léptekkel megindulsz arra, amerre megérzéseidre hagyatkozva sejted azt, aki után hiába is kiabálsz, kegyetlen tréfát kiagyalva nem szól vissza, a súly alatt megroppanó padlódeszkák árulkodó nyögését várod, hogy azok alapján betájolhasd hollétét, merre tartózkodik, kijátszva figyelmetlenséged, észrevétlen elszökve mellőled, rossz sejtés környékez meg, hiszen eddigi viselkedéséből kiindulva csakis arra gyanakodhatsz, kellemetlen meglepetést előkészíteni lopakodott le, ott lapul valamelyik vakon bámuló beugró mélyén, hogy megijesszen, s még ha térdét csapkodva könnygörgető, gurgulázó kacagásba kezdene is utána, aligha tudnád méltányolni torz, beteges lélekre valló huncutságát, megtörténhet ellenben az is, hogy padlóba rejtett csapóajtókat nyit ki, s zuhanásod halálsikolyának csak ellobbanó gyertyád lesz tanúja, számítva arra, előbb-utóbb a keresésére indulsz a polcok labirintusában, azokra felmászva, felülről rád vetődve igyekszik megtámadni, ezért abbahagyod lassú, óvatos araszolásod, ezerfelé, minden neszre figyelve vizsgálgatod a meg-meglibbenő árnyakat, reménykedve félretett gyertyákat, mécseseket, vagy egyéb világítóalkalmatosságokat keresel, szeretnéd fényárban füröszteni a megbecsülhetetlen méretű, veszélyeket rejtő termet, lángocskád hozzáértő kezek mestermunkáiról árulkodó aranyozott bőrkötéseken, színes, égetett zománclapocskákkal ékesített könyvgerinceken csillan meg, érzed a finom cserzett bőr és festékillatuk, az enyvragasztások dögszagát, úgy döntesz, a leghelyesebb, ha visszatérsz a földszintre, s amennyiben ott sem találod, búcsúzás nélkül indulsz a fogadóba, ahol minden bizonnyal egész sor érdekes dolgot tudhatsz meg a házról és lakójáról, az emberek közelségének gondolata óvatos bizakodással tölt el, magabiztosabban kezdesz el forgolódni, úgy becsülöd, gyertyád még néhány órára elég lesz, hangod erőteljesen csattan a falakon, amikor helyzetedről igyekszel számot adni, hátha csak a véletlen sodort el mellőle, s amennyiben itt tartózkodik a polcok útvesztőjében, valamilyen babonás tévhit által vezetve, érthetetlen okból félelemtől némán lapítva, esetleg talán éppen merészséged méri fel, pontosan szemmel tartva mozdulataid, megnyilvánulásaid, ezért újfenn úgy teszel, mintha érdeklődésed roppant módon lekötnék a könyvek, de feltehetően már eldöntötted, legfeljebb negyedóráig maradsz a becsület kedvéért, azután méltóságteljesen kivonulsz a könyvtárból példát mutatva, megleckéztetve vinnyogó szűkölésed, a lesve látni akarót, vaskos fóliánsokról törlöd le a port tenyereddel, hatalmas thesaurusok nyűgöznek le görög betűs címeikkel, ujjad apró szemű láncon akad meg, mellyel az egyik könyvet keresztülölelték, kíváncsiságtól hajtva kiveszed helyéről, s az átellenben található üres polc deszkájára fekteted, ötvösremek kapcsokat bontasz meg, fél szemmel riasztó, sötét környezeted fürkészve, kezdetben oda sem figyelve, félelmed leplezendő lapozgatsz a roppant könyvben, de még így is lenyűgöznek az iniciálék, körömnyi színes miniatűrök a patrisztika jeles művelőiről, akik minden bizonnyal izgalmas távoli világba kalauzolnának, ám a szálkás gót betűket hiába is próbálnád szavakká összeolvasni a foltos lapokon, zajra fülelve zárod be, nem várt nagy csattanással, hogy szinte ugyanazzal a mozdulattal újabb kötetet vegyél ki a sorból, lapjairól a gyér fényben sosem látott szörnyszülött állatok seregei merednek rád, egyetlen heves kézmozdulattal hessegeted el őket magadtól, úgy érezve, azok megelevenedve máris ott csúszkálnak a szomszédos polc alatt, egy másik részen, békésebb környezetben, fakózöld növények sorakoznak, de csak a latin nevük van feltüntetve, így találgatni kényszerülsz, milyen rendszer alapján csoportosították azokat, az ábrák alapján gyógynövény-határozónak véled a fejezetet, talán csak képzelt neszre kapod fel fejed, vizsgáló tekinteted végigsiklatva a falon, az megakad egy hatalmas, fekete fémfedelén aranyozott halálfejet viselő könyvön, a bársonyléptű, hermelinpapucsú halk zörej, melyet a szomszédos könyvtárszobából hallottam, arra késztetett, hogy felkeljek ágyamból, lábammal lábbelim keresgetve a szőnyegen, vaksin hunyorogva, hideg, tompán derengő papírlapokra léptem, nyilvánvalóan a halotti bizonyítványokra, szétteregetett keresztlevelekre, melyeket álombéli barangolásaim folyamán tapasztalt, alvilági erők dagasztotta örvényekkel tűzdelt, váratlanul kerekedő léglökéseknek az ébredésben feledkezett, megszelídült fuvallata söpört asztalomról a padlóra, erről az eszembe jutottak éjféli látogatóim, s a közelgő hajnal rőt pírjában észrevettem testük lenyomatának fészekszerű bemélyedését a karosszékek párnáin, tapogatózva az ébresztőórát kerestem a csipkével leborított, messzi, búcsújáró körmenetek, országos vásárok ócska emlékeit sorakoztató szekrénykén, de a foszforfestékes zöld számlap az asztal polcáról figyelte motoszkálásom, együgyű mondókájával üdvözölt, gyors szemlét tartva a rengeteg haszontalan tárgy fölött, a lámpát keresve, hogy ne kelljen a bizonytalan, virradatra utaló fénylésben szemem meresztgetnem, növekvő, lázas feszültséggel kerestem töklámpásra emlékeztető buráját, mindennél jobban izgatott a kíváncsiság, vajon éjszakai látogatóim hagytak-e esetleg számomra valamilyen jelet, vagy csak meglátogattak, ellágyulva, visszaemlékezve simítva végig egykori tárgyaikon, örökké éber őrökként vigyázva holmijaikra, leellenőrizve azok helyét, vagy tisztán látva jövőm, aprócska utalással, egy tárgy arrébb helyezésével, egyetlen tollvonással figyelmeztetnek fátumomra, megszállott nyomozótisztként szemrevételeztem szobám, megfeledkezve környezetemről a szerteszét heverő okiratokat szedegettem, a szemhéjnehéz korareggeli csöndben, elképzelve azokat, akik élőkként annak idején a kezükben tartották ezeket az írásokat, a másik szobából tisztán hallottam, amint valaki lapoz, világosan következtethettem a papírlapok surrogása alapján, hogy a könyvnek vastag lapúnak, nagy formátumúnak kell lennie, a papír súrlódása ismétlődött, mintha keresgélne a könyvben, belém hasított a feltevés, talán az örökké reverendás álomalak feledkezett itt, s lábujjhegyen, groteszk sietős léptekkel kiosontam a szobából a hatalmas könyvtárterembe, ahová még nem szökött be szinte semmilyen világosság, csupán a polcsorok tetején a tartógerendák izzottak mélyvörösen, a nyugatra néző ablakok mögül az éjszaka lesett rám, pislákoló gyertyafény vezet, igyekezve minél kisebb zajt csapni, a polcokat kerülgetve valóban árnyékot fedezek fel, kígyóként a padlóra lapulva hangtalan kúszik felém, megtorpanok, a csaknem kicsapódó súlyos csendben szapora szuszogásomat egymás hátán felerősítve továbbítják a könyvek, látogatómnak éles a füle, minduntalan körbepillant, táplálkozó ragadozóként nyújtva előre orrát, a rávetődő fényben csak felsőteste egyik oldalát láthatom, arca sötétségbe burkolózik, megriasztott pillangóként tovaillanna, ha rákiáltanék, vagy ügyetlenségem, igyekezetem ellenére, felfedne, akár búvópatak vízgyűjtője felé, osonok irányába a kíváncsiságtól ostorozva, hogy titokban tudtán kívül megláthatom az arcát, hátulról közelítem meg, mikor láthatólag figyelmét teljesen leköti az előtte fekvő könyv tanulmányozása, amelyet könyvtáram legrégibb, főképp bibliofil kiadványokat, ősnyomtatványokat tartalmazó örökségem súlya alatt roskadozó könyvesszekrényből vehetett ki, megkönnyítve dolgom, hiszen az merőlegesen fordul a többi, kényelmi megfontolásból a terem hosszával párhuzamosan futó polcra, ezért észrevétlen olyan közel tudok jutni hozzá, hogy attól félek, nyakán megérezheti leheletem, ágaskodva a válla fölött beláthatok az általa tanulmányozott sorokba, feltűnik, milyen finom, ránctalan, rugalmas erekkel átszőtt fiatal kézfeje van, pedig a mindig a csuha bő ujja alá rejtett kezet barázdáltnak, májfoltosnak, ijesztően csontosnak képzelem, simára reszelt körme ápolt, követhetem ujjai vándorlását a lapokon, s még a kilétének talánya okozta izgalmat is felejtem, amikor hunyorítva, homlokom ráncolva kísérletet teszek, hogy megfejtsem az olvasott szöveget, némi sikertelen nekirugaszkodás után rájövök, hogy halottaskönyvbe mélyed, a gondosan felosztott, különleges papírt sejtető lapokon nyomtatott rubrikák sorakoznak egymás mellett, azokban, a megfelelő helyen, kézírással kitöltve nevek, adatok találhatók párhuzamosan, s meghökkenve, ugyanakkor felszított érdeklődéssel igyekszem betűről betűre vánszorogva minél többet megtudni a hol horgosán durva, hol kacskaringóson pókhálófinom írásból, mely több helyen olvashatatlan kaparást tartalmaz, hiszen a leghatározottabb meggyőződésem, semmilyen hasonló könyvvel nem rendelkezem, az vélhetően a szellemalak féltett tulajdonát képezi, amelyet pár alkalommal láttam már nála, amíg az arcom lesve a karosszékemben üldögélt ágyam végében, s ahogy a sorszámokkal ellátott nevek mellett található időpontok egyre közelebb kerülnek a jelenhez, úgy gyorsul fel a szívverésem, gerjedő nyomás szorítja mellkasom, feltételezem, a halál időpontjának megjelölése, az álomvilág törvényszerűségeinek megfelelően, egyszer csak átugranak a jövőbe, s az oly sokáig böjtölt földöntúli titok birtokosa lehetek, kipirult arccal várok az áhított pillanatra, akár a bűvészpálcát, figyelem kinyújtott mutatóujját, ahogy megremeg, mind sebesebben szánkázik a sorok között, lélekzetvisszafojtva meredek a könyvre könyöke takarásából, mikor ér az oldal aljára, a legutolsó glédához, csak a látásra összpontosítva, mintha soha meg nem ismételhető egyedi látványban lehetne részem, csaknem fizikai fájdalmat okoz pupillám rezzenéstelen merevítése, alig veszem észre, hogy a teste is megrázkódik, hirtelen visszalép, csaknem belém ütközik, elképzelhetetlen, hogy ne vett volna észre, mégsem tud szeme elszakadni a lapokról, az utolsó bejegyzés helyén kétségtelenül a nevem olvasható, az első pillantásra fel sem fogom a keresztnév után következő rövidítések értelmét, csak a sokadik újraolvasás után, lüktető halántékkal tudatosítom, csakis rólam lehet szó, mivel koromon kívül a gondos lajstromvezető pontosan bejegyezte apám és anyám nevét, születésem helyét, a felfellobbanó gyertyafény az első fürge napsugarakkal keringőzik, magasan felkúszva a polcokra, míg a halál okát feltüntető kétujjnyi rovatba írt furcsa jelek megfejtésébe kezdenék, amikor meglátom, halálom napja holnapra esik majd, szobámban kattogva, berregve megszólal az ébresztőóra, repedt lélekharangként, akaratfosztó dermedtséggel ölel körül fülsértő hangja, érzem, amint úrrá leszek mozdulataimon, egymásnak fogunk ütközni, fényben felragyogó, felkelő nap fürösztötte arcát, mélyen a csontok között ülő szemével az enyémbe fog bámulni, akárha tükörbe néznék, szád szólásra nyitnád, szemem sarkából látni fogom, ahogy a polc szélére fektetett, nyitva felejtett halottaskönyv lebillen, a padlóra zuhan, a termet betöltő hatalmas robajjal, kezed ki fogod nyújtani, mintha bizonyosságot szeretnél szerezni lényem tapinthatóságáról, a puffanástól megriadva rohanni kezdek, minden idegszálammal törekedve, hogy megtörve a varázst mihamarabb a biztonságot jelentő, a felgyújtott világ meleg vörösében tobzódó folyosóra fogok összpontosítani, igézve, hátha a köztünk található roppant távolság csoda folytán egyetlen ugrásnyivá zsugorodik, majd felocsúdva tükörképed után iramodsz, minden ízedben remegve, izmaid, csontjaid elképesztő lassúsággal engedelmeskednek majd akaratodnak, szinte érezni fogod, ahogy a megtestesülő átok sodró áradata ellen kell futnod, belebotlasz a könyvbe, ami nevedet a halottak között tünteti fel, becsukott szemmel gázolva át a csapdák tömegével váró sötét folyosón a lépcsőlejárat felé, a mögülem hallatszó, sarkam mardosó, rémisztő hörgéssel, kapálózással, úgy érzed majd, immár magad mögött tudhatod a legnagyobb veszélyt, előnyöd birtokában, léptek fognak döngeni visszhangozva a kietlen folyosón, egyenetlenül gyalult, csomós deszkák hajlanak meg elnyújtottan recsegve, tépve testükből a szögeket, a folyosóra szorult éj tátott torkából a feneketlennek tetsző, szédítő mélységből kinyúló bestiális karmok fonódnak a bokákra, s kíméletlenül, az ellenállásra időt sem hagyva ragadják azokat magukhoz.