Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. június / És eljön az ő országa

És eljön az ő országa

folytatás

8.

                     

Az Elbeszélő egy ifjúsági táborozáson ismerkedett meg Ingriddel, és nem sejtette, hogy évek múltán egy időben jut válságba a kapcsolata a lánnyal és akad el egy regénnyel, amely éppen az előbbi kapcsolat válsága miatt válik érdektelenné a számára. Két elsietett házassága kudarca után, két válással a háta mögött éppen torkig volt a nőkkel, s megfogadta, hogy élete hátralevő idejét az irodalomnak fogja szentelni, és szerzetesi szigorúsággal fog őrködni fogadalma betartása fölött. A tábornak egy rút városka adott otthont tíz napra. Az Elbeszélőt J. hozta el a Škodáján Pozsonyból, és velük tartott még I. is. Ők is elbeszélők voltak, azonkívül barátai az Elbeszélőnek, ezért jól megértették egymást. Sejteni lehetett, hogy a tábor szervezői nem véletlenül kérték fel előadni éppen őket, hanem hogy teszteljék a bátorságukat, és megtudják tőlük, hol húzódnak a szólásszabadság határai. Az Elbeszélő és két barátja a várakozásnak megfelelően szerepelt, s a hallgatóság azzal fejezte ki rokonszenvét, hogy szemtelen és provokatív kérdésekkel bombázta őket a jelen levő titkos ügynökök nem kis örömére. Mivel esett és kutya hideg volt, a szervezők beterelték őket a legnagyobb fabarakk legnagyobb termébe. Ingrid valahol hátul ült le, az Elbeszélő nem ismerte még, ezért nem is emlékezett rá, hogy látta volna az előadás alatt. A lányt az előadás után mutatták be neki. A tábor egyik szervezője szólt az Elbeszélőnek és vezette oda Ingridhez, majd tapintatosan kettesben hagyta őket.

Ingrid kezdeményezte a beszélgetést, amely tíz percnél nem tartott tovább. Megdicsérte az Elbeszélő egyik korábbi regényét, s ezzel mindjárt az elején eredményesen belefojtotta a szót az Elbeszélőbe, aki utálta, ha a könyveiről beszélnek. A megírt könyvei egy busman törzsfőnököt is jobban érdekeltek talán, mint őt. Számára olyanok voltak, mint valami elhasznált, kinőtt, divatjamúlt ruhadarabok. Az Elbeszélőt kizárólag a még meg nem írt könyvei érdekelték. De ezt nem mondta meg a lánynak. Inkább úgy tett, mintha lelkes volna és kíváncsi a lány véleményére. Ingrid egy csöppet sem látszott megilletődöttnek, fesztelensége és kategorikus ítéletei már-már zavarba hozták az Elbeszélőt, aki nem bánta volna, ha a lány legalább egy félmosollyal jelzi, hogy nem kell mindent komolyan venni, amit mond, s hogy egyáltalán: könyvekről beszélni annyi, mint éhgyomorra felidézni egy kiadós vacsora emlékét. Az Elbeszélő mégis elbűvölve hallgatta őt. Egy-két órával később szinte semmire sem emlékezett abból, amit Ingrid mondott neki, a hangját azonban napok múlva is hallotta még. Ingridnek eszébe sem jutott, hogy a hangjával nyerte meg őt. Szépen artikulált, akár egy előadóművész, minden vessző, pont, pontosvessző és gondolatjel a helyén volt. Mindez azonban kevés lett volna ahhoz, hogy az Elbeszélő már az első pillanatban beleszeressen a hangjába. Ami igazán megragadta, az Ingrid hangjának az érzelmi telítettsége volt, színessége és spontaneitása, a véleményében és ítéleteiben megbúvó vallomásosság, amellyel többet árult el magáról, mint a beszélgetésük tárgyáról. Időbe tellett, amíg az Elbeszélő rájött, hogy a könyv ürügy csupán a lány számára, hogy általa üzenjen valamit neki. Üzenetéből az Elbeszélő azonban egy sort sem tudott megfejteni, az üzenetet a hanglejtés, a váratlan szünetek, egy-egy szokatlan helyre, szótagra kitett váratlan hangsúly közvetítette. Mintha nem magyarul, hanem valamilyen ismeretlen balti nyelven beszélt volna. Mindez nyugtalansággal töltötte el az Elbeszélőt, miként az is, hogy nem tudja eldönteni, szépnek vagy csúnyának látja-e Ingridet; ez utóbbi kérdés is csak napokkal később merült föl benne, amikor kiderült, hogy az arcát nem tudja igazán élesen felidézni, csak a hangját hallja szüntelenül, azt a különös muzsikát, amelynek mélysége van, s amelyből hol öröm, hol bánat szól.

Második alkalommal körülbelül azokban a napokban találkozott Ingriddel, amikor Richard Wagner megérkezett a szanatóriumba, hogy hozzáfogjon egy furfangos, a maga nemében egyedülállóan ördögi terv kivitelezéséhez, amelyet élete fő művének tekintett, s amely, egy kis szerencsével párosulva, pályája zenitjére repíthette őt. Az Elbeszélő, természetesen, akkor hírét sem hallotta még Richard Wagnernak, az ügynöknek, ő a zeneszerző Richard Wagnernak némely művét ismerte csupán. Az Elbeszélő nagy zenebarát volt, annak ellenére, hogy egy hangszeren sem játszott, amióta tizennégy éves korában egy futballmeccs miatt elszabotálta a zongoraóráját, s nem mert (de nem is akart!) többé a zenetanárnő szeme elé kerülni. Mielőtt megismerkedett volna Ingriddel, először érezte úgy, hogy sok évi hányattatás után végre révbe jut, s hogy élete ötödik évtizedének a küszöbén végre szilárdan megvetette a lábát az anyaföldön.

Ezen a nyáron az Elbeszélő féléves ösztöndíjat kapott soron következő regénye befejezésére, s mivel a könyv kéziratának a háromnegyed részével elkészült már, tulajdonképpen féléves fizetett szabadság hullott az ölébe. Ösztöndíjából szerényen élt, de alkalmi írások tiszteletdíjából havi jövedelmét megemelte annyira, hogy nem voltak anyagi gondjai, nem kellett mindennap talponállóban étkeznie, hanem olykor drágább éttermek konyháját is megismerhette, s a gyerektartás sem döntötte nyomorba. Az Elbeszélőnek mind a két házasságából született gyermeke, s ezen a nyáron őket is gyakrabban látta, mint azelőtt. Az Elbeszélő mind a kétszer szerelemből nősült, vagyis kétszer követte el ugyanazt a hibát, de egyszer egészen biztosan, hiszen a második házasságát megelőzően okulhatott volna az első kudarcából. Ehelyett a második alkalommal is ragaszkodott ahhoz a forgatókönyvhöz, amely miatt az első házassága zátonyra futott. Mind a két alkalommal elhamarkodottan döntött, rövid ismeretség után. Egy kicsit úgy volt a nősüléssel, mint az írással. A közlés kedvéért írt, nehezen viselte volna, hogy írásai íróasztalfiókban porosodjanak hónapokig, esetleg évekig. Sok vesződségébe és vívódásába került, amíg a közlési kényszer görcsét leküzdötte, amíg meggyőződött róla, hogy a kéziratok „fektetése” vagy átdolgozása írásai színvonalának javára válnak. Alig szeretett bele az első feleségébe, máris a nősülés gondolatát forgatta a fejében, mintha a házasságkötés kedvéért lenne szerelmes, mintha házasság nélkül a szerelem fabatkát sem érne. A nőtől, akit szeretett, azonnal gyereket akart. Egyetemi hallgató volt, amikor először nősült, s még mindig egyetemista volt, amikor az első felesége féléves gyerekükkel elhagyta őt, mivel az Elbeszélő gondoskodásnak álcázott zsarnokságát nem bírta elviselni. Az Elbeszélő csak nagy sokára látta be, hogy a házasságot összetévesztette a regényírással, s hogy a felesége végső soron nem regény vagy elbeszélés, amelyet verejtékes munkával ő teremtett, s ezért nem tarthatja fogva egy dossziéban, mint valami kéziratot. Ennek ellenére néhány évvel később egy másik asszonnyal megismételte ugyanazokat a hibákat, mint először. Aztán többé nem kísérletezett a házassággal. Életében ugyan jöttek-mentek a nők, az Elbeszélő azonban vigyázott, hogy ne szeressen beléjük. Ismeretsége Ingriddel egyelőre nem fenyegetett tartós következményekkel.

Ezen a nyáron az Elbeszélő sokat utazott, és aránylag keveset foglalkozott magával. Az utazás, a szüntelen helyváltoztatás, életfilozófiája kiindulópontja volt, amióta a második felesége is otthagyta. Amikor később a Richard Wagnerről szóló történetek egyikéből megtudta, hogy a titokzatos ügynök életfilozófiája azonos az övével, minden viszolygása ellenére is elismeréssel adózott az ügynöknek, bár az Elbeszélő sosem a halál elől futott, mint Richard Wagner, hanem életét szerette volna minél teljesebben megélni. Ha Richard Wagner számára a kalandok hajszolása volt az élet értelme, számára a kalandokban, az események kaotikus kavargásában megragadható magasabb rendű teljesség, amelynek a birtokában fittyet hányhat minden veszélyre, meg a halálra is. A rendezett polgári élet egyet jelentett számára a halállal szembeni beletörődéssel, s egyirányú menetelésnek tűnt a halál felé. A családalapítás vagy utódok nemzése ugyanezt jelentette a számára. Ezért aztán a produktív individualizmust mindig is többre becsülte a kollektív alávetettségnél, a nyájszellemnél vagy a fajfenntartási ösztönnél. Talán ezért vallott kudarcot a házasságaival. Az Elbeszélő csak rövid távú célokban tudott hinni. A kollektív gesztusokat elnéző mosollyal helytelenítette, mint valamely oktalan, gyermeki felbuzdulást, amely nem a valóság helyes ismeretén alapszik, hanem vágyakon és képzelgéseken, amelyekben a lélek túlbecsüli erejét, hogy később szárnyaszegetten és sértődötten szállást csináljon a kishitűségnek. Nagy bajnak tartotta, ha a lélek nem öregszik együtt a testtel, mert az öreg testben lakozó fiatal lélek lehet ugyan szép, kedves vagy megható jelenség, de mindenképpen egy kicsit nevetséges és szánalmas, mint egy század eleji gőzmozdony, amely versenyre próbál kelni mai utódaival.

Ezen a nyáron az Elbeszélő mégis aláírt egy kiáltványt, amelyet a földalatti ellenzék bocsátott ki, jóllehet a rövid távú cél, amely megfogalmazódott benne, a diktatúra enyhítése, legalább annyira elérhetetlennek látszott, mint a középkorban a holdutazás. Az Elbeszélő feladta előkelő semlegességét és elkötelezte magát, ennek pedig nem igazán örült. Barátai keresték meg a kiáltvány szövegével, amelyet az Elbeszélő kétszer is gondosan elolvasott, mielőtt tollat ragadott volna, hogy odakanyarítsa a nevét a szöveg alá. Barátai nem erőszakoskodtak, a legcsekélyebb érzelmi vagy morális zsarolástól is tartózkodtak, ellenben felhívták az Elbeszélő figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek a kiáltvány aláírásával együtt járnak. Minden zsarolásnál többet nyomott a latban az a tény, hogy felkeresték őt. Őt is! Az Elbeszélő maradéktalanul egyetértett a kiáltványban foglalt követelésekkel, a szöveget akár ő is írhatta volna. Sajnálattal tudatjuk, hogy kötelessége teljesítése közben feladta elveit, gondolta azután, amikor a neve ott díszelgett már a listán a barátai neve mellett. Produktív individualizmusát súlyos csapás érte, az Elbeszélő kötelességének érezte, hogy vezekeljen. Ráadásul elkötelezettsége nem volt egészen őszintén a szívéből fakadó. Egy percig sem hitt abban, hogy értelmes dolog kiáltványokat firkálni és aláirkálni. Az efféle kiáltványok után a diktatúra rendszerint bekeményített, elkezdte zaklatni, üldözni, bebörtönözni az aláírókat, s ezt a gusztustalan színjátékot a népnek nevezett tömeg szemrebbenés nélkül végignézte és még tapsolt is hozzá. Az Elbeszélő olyasmihez adta a nevét, aminek az értelmében és sikerében nem hitt, és csatlakozott egy csoporthoz, amelyből a barátain kívül jóformán senkit sem ismert. S csak azért csatlakozott, mert egy pillanatig gyönge volt, és szégyellte magát. Barátai egytől egyig csóró fiatalemberek voltak, még csak tegnap alapítottak családot, a hó végén alig futotta már a fizetésükből kenyérre és tejre, újságcikkeiket az utolsó betűig átfésülték a mindenféle zord és koros rovatvezetők és főszerkesztők, akik rég beletanultak már az alakoskodás művészetébe, amióta egyszer meggyűlt már a bajuk a titkosrendőrséggel. Az Elbeszélő barátainak ennélfogva volt is vesztenivalójuk, meg nem is volt. Bármikor börtönbe csukhatták őket, s szabadulásuk után az ilyesmi állásvesztéssel is járt, tartós létbizonytalansággal és rendőri megfigyeléssel. Mindnyájan egy kissé sápadtak voltak és soványak, mint akiket szüntelenül az Eszme foga rág. Olyan dolgokon töprengtek örökkön örökké, amelyeket az emberi faj évezredek óta sem képes megoldani, akár istenhívő, akár ateista alapra helyezkedik. Az Elbeszélő nem rokonszenvezett a nyugtalanságukkal, ám értette és bizonyos fokig tisztelte szándékaik tisztaságát, s életének arra a korai szakaszára emlékezett, amikor ő is sovány volt még, s csupán mindenféle zavaros társadalomjavító eszme hízott benne – szerencsére nem sokáig. Az Elbeszélőnek már volt vesztenivalója, és életében először szégyellte magát ezért. Az Elbeszélő úgy gondolta, ahhoz, hogy hitelesen írjon bármiről, egy idő után el kell felejtenie mindent, amit az úgynevezett valóságról tud. Most, hogy szolidaritást vállalt a barátaival, új fejezet kezdődött az életében, s többé nem ugyanaz az ember volt, aki a kiáltvány aláírása előtt. Barátai semmit sem vettek észre a vívódásából, olyan magától értetődőnek tartották, hogy odakanyarítja a nevét az övék mellé, mintha sohasem lett volna efelől szemernyi kétségük sem.

Éppen ezért, amikor az Elbeszélő másodszor találkozott Ingriddel, egy kicsit más ember volt már, mint az első találkozásuk alkalmával. Ingrid felbukkanása készületlenül érte, és megzavarta egy kicsit. Az Elbeszélőt barátai meghívták egy városkába, valami „forradalmi” tanácskozásra, amelynek az első, érdemi részéből kirekesztették őt, s csak az érdemi és konspiratív részt követő forradalmi sörözésre bocsátották be. Útja sokat sejtetően indult. Az Elbeszélő alig fért fel a vonatra. A Berlin és Budapest között közlekedő gyorsvonat dugig tele volt keletnémetekkel, akik nemcsak a kupékat szállták meg, hanem teljes hosszában a folyosókat is, s már a vak is látta, hogy itt most elkezdődött valami, ezt a lavinát tankok sem állítják meg, ez az exodus, egy nép tüntető kivonulása a hazájából több és más, mint száz demonstráció vagy sztrájk. Az Elbeszélőt lenyűgözte a németek fegyelmezettsége és elszántsága. Nem ittak és nem lármáztak mint máskor, hanem tiszteletet parancsolóan csöndesek voltak, már-már megilletődöttek. Mindenki tudta róluk, hogy nem nyaralni indultak, a Balaton partját nem szeptemberben szokták megszállni. Tudta a kalauz, tudta a vasúti rendőrség és tudták a határőrök és a vámosok is, akik ekkora tömeget nem mertek visszafordítani. Az Elbeszélő semmi kedvet nem érzett a forradalomhoz. Úgy gondolta, minden forradalom csupán egy rövid, lázas epizód két restaurációs korszak között, és semmilyen forradalom soha semmit nem oldott még meg. A keletnémet menekülők azonban, úgy látszik, tudtak valamit, amit az Elbeszélőnek nem állt eddig módjában megtanulni. Ezért az Elbeszélő irigyelte őket egy kicsit, meg csodálta is őket, meg a szíve mélyéig szerette őket ebben a pillanatban, és kívánta, hogy mindnyájan, az utolsó szál emberig, akadálytalanul átjussanak a határon. Az Elbeszélő soha nem utálta még ennyire a diktatúrát és a leigázott Csehszlovákiát, mint ezekben a pillanatokban, amikor elvegyült a menekülők között. S bár félt a forradalomtól, most egy pillanatig őszintén kívánta, hogy igenis legyen forradalom, akár vérontással végződik, akár nem.

A keletnémetekkel eltöltött másfél óra alaposan felborította a lelki nyugalmát. Tele volt aggodalommal, de egyben várakozással is. Mintha sejtette volna, hogy élete igazi nagy kalandja még csak vár rá. A forradalmi sörözéssel egybekötött intellektuális önkielégítésre barátai a városka legjobb kocsmáját szemelték ki, ahonnan ragyogó kilátás nyílt az esztergomi bazilikára, a csonka Duna-hídra, és szinte a lábuk előtt folydogált tova, Budapest irányába, a trianoni országhatár. A híd, amelyet a háború végén robbantottak föl, monumentális csonkaságával a történelem monumentális kisszerűségének a szimbóluma is lehetett volna. Traverzei mögött a szeptemberi délután párába burkolódzó horizontján felrémlett Auschwitz és az orosz gulagok képe, s az Elbeszélő szinte hallotta az önmagába visszazáruló történelem kapuján a lakat kattanását, mely nem volt fülsértőbb, mint a halál pillanatát megelőző sikoly vagy a nyakszirt diszkrét roppanása egy gondosan megtervezett és pedánsan végrehajtott akasztás végén. Az Elbeszélő barátai, bár röstelkedtek miatta és csak suttogva, szégyenlősen merték bevallani, még vártak valamit a történelemtől, ha mást nem, legalább a diktatúra végét. Ebbéli várakozásukban az Elbeszélő is osztozott. Ami azután következik, az már inkább volt hasonlatos a keletnémetek rokonszenves ámokfutásához. Persze a romokon előbb-utóbb kisarjad a fű. Az Elbeszélő azért volt tele aggodalommal, mert várakozással volt tele, de amit várt, annak csak az elejét látta, mint egy kardból a markolatot. Az Elbeszélő barátai viszont magabiztosak voltak és felszabadultak. Úgy viselkedtek, mintha épp az imént konzultáltak volna a történelem kormányosával, aki mellesleg egy kedves, bohém, de megbízható fickó, a kapitány és az első tiszt bizalmasa. Jókedvük hamarosan ráragadt az Elbeszélőre is, de mivel az ő jókedvének hiányzott a gravitációs tere, úgy érezte, mintha a teste a súlytalanság állapotába billent volna át. Hangulata minden ok nélkül volt mámoros, hacsak nem a sörtől, amelyet szervezete szivacsként szippantott föl a bágyasztó melegben.

Ebbe az idillbe robbant be Ingrid. Bevonulását az Elbeszélő kissé színpadiasnak találta, de ez a színpadiasság nem látszott begyakorolt modornak, ily módon közönségesnek sem, hanem természetesen elegánsnak és módfelett öntudatosnak. Ingrid úgy volt természetesen elegáns, ahogy másvalaki természetesen lompos vagy természetesen közönséges. Vérvörös kosztüm volt rajta, s kosztümben másképpen illik járni, mint farmerban vagy miniszoknyában. Ahogy első alkalommal a hangja, most a járása bűvölte el az Elbeszélőt, s mindjárt meg is sértődött a lányra, amiért az csak kimérten biccentett felé, s a helyi irodalmi kör vezetőjének a díszkíséretében nem az ő asztalához ült le. Ettől a pillanattól fogva az Elbeszélőt fárasztotta a parttalan intellektuális-sznob fecsegés, amelyben eddig ő is nyakig elmerült. Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy mit akar. Ingrid úgy ült le, hogy az Elbeszélő a szeme sarkából figyelemmel tarthatta. Ennyivel egy darabig be is érte. Arra számított, hogy a lány előbb-utóbb átül hozzá, de ez a pillanat egyre késett, s az Elbeszélőn türelmetlen ingerültség kezdett úrrá lenni, hasonló ahhoz, mint amikor a becserkészett vad nem hajlandó lőtávon belülre jönni, s ahány lépéssel ő közelít hozzá, az annyival mindig távolodik tőle. Aztán arra gondolt, hogy a lány csupán bátortalan és az ő kezdeményezésére vár. Kezdeményezését azonban félre is értheti, azt hiheti, hogy akar tőle valamit, holott ő semmit sem akart Ingridtől, csak éppen nem tudta levenni róla a szemét. A forradalomnak lőttek egyelőre, gondolta, a forradalmat legalábbis el kell napolni.

Nem sokkal később az Elbeszélő megszöktette Ingridet. Türelmetlensége legyűrte ágaskodó hiúságát és sértettségét. Fej vagy írás, mindegy, gondolta. Fölpattant és odament a lány asztalához, ahogyan csak a határozatlan, habozó és vívódó emberek képesek hirtelen cselekedni, amikor a döntéskényszer nyomását elviselhetetlennek érezvén, egyszer csak elvesztik önuralmukat, s azon túl a vak ösztöneikre bízzák magukat – lesz, ami lesz.

– Jöjjön. Sétáljunk egyet – mondta.

– Minek? – kérdezte a lány.

– Mert itt nagy zaj van. Nem lehet beszélgetni.

Ingrid kivárt egy pillanatig, mintha figyelmeztetni akarná az Elbeszélőt, hogy túlságosan közel merészkedett hozzá, s kapcsolatuk nem olyan bensőséges, hogy indokolttá tenné a tolakodását.

– Miről akar velem beszélgetni? – kérdezte azután.

– Akármiről – felelte az Elbeszélő.

Ingrid elmosolyodott, de ez a mosoly nem az Elbeszélőnek szólt, hanem asztaltársainak, akiktől ezzel a mosollyal mintegy elnézést kért.

– Jó – mondta. – De ne menjünk messzire.

Az Elbeszélő megnyerte az első csatát, de ez a győzelem annyira kimerítette, hogy már nem is érzett nagy kedvet a sétához. Ingrid most még nagyot sóhajtott, s így minden kétséget kizáróan kinyilvánította, hogy csupán az Elbeszélő unszolásának enged. Vonakodásával az Elbeszélőt erőszakos és tolakodó fráter gyanújába keverte. Később, amikor az Elbeszélő jobban megismerte Ingridet, megdöbbenve tapasztalta, hogy a lányt szinte betegesen izgatja, hogy mások a legkedvezőbb képet alakítsák ki róla, s ezért a teljes önfeladásig is képes elmenni. Mielőtt bármiről véleményt nyilvánított volna, előbb ravaszul kipuhatolta a társaságában levők véleményét, s az övét a számára legfontosabb személy véleményéhez igazította. Néha több véleményt is készenlétben tartott, ilyenkor mindegyik vélemény az ő véleménye volt, vagyis egyik sem. Az Elbeszélő azonban nem neheztelt emiatt a lányra, mert sok dologról neki is több, egymásnak ellentmondó véleménye volt.

Egy parkot céloztak meg, közel a sörözőhöz. Leültek az egyik padra, amelyre árnyék borult, s akkor Ingrid, egészen más hangfekvésben, mint a kocsmában, azt mondta:

– Én tulajdonképpen maga miatt utaztam ide.

– De az előbb...

– Az más. Nem kell mindjárt mindent nagydobra verni.

– Mit kellene nagydobra verni? – kérdezte az Elbeszélő, s egyik ámulatból a másikba esett.

– Most mondtam, hogy semmit.

– De talán megmagyarázhatná, hogy...

– És mire menne vele? – kérdezte Ingrid. – A legtöbb magyarázat csak önmutogatás. Szerettem volna újra látni. Ilyen egyszerű az egész.