Ha Franz Kafka nem lett volna...

Hetven évvel ezelőtt, június 3-án, a Bécs melletti Kierling szanatóriumában halt meg Franz Kafka, kit június 11-én temettek el Prágában. Teste porrá lett, lelkét azonban legjobb akarata ellenére sem adhatta vissza teremtőjének, hiszen annak tápláló bugyraiban azóta is élősködők sokasága tenyészik, nélküle ugyanis a kritikusok szegényebbek lennének kedvenc, szinte szópótló gyanánt használt definíciójukkal, unalomig ismételgetett vesszőparipájukkal, hivatkozási és viszonyítási pontjukkal, értékhasonlítási mércéjükkel – a kafkai világgal, a tárgytalan, vizionáló szorongással. Szegény Franz, micsoda isteni téma lett volna számára, ha megsejtette volna, hogy anno hány pattanásos arcú, ijedős, félős írópalántának keseríti meg az életét azzal, hogy még holtában is elszippantja előlük a levegőt. Lehet-e vajon utána bármifajta lelki gyötrődésről, csupán sejtelmesen körvonalazható félelemről az utánérzés, már-már a plágium határát sértő – s rosszalló ejnye-bejnyét kiváltó – epigonizmus nélkül írni? Mintha a halhatatlan, világirodalmi jelentőséggel bíró, gyakorta fejfájós, bélcsavarodásos, tüdőbajos óriás Mohamed koporsójaként lebegne az egyéb írások sivár sivataga fölött, s művei semmihez sem viszonyíthatóan fároszként világítanák be a 20. századot, a hatásától megfertőzötteket tengernyi mélabús, depressziós, Franz példája alapján szorongó pislákoló szentjánosbogarakként vonzva magához, akiket a toronyőrök, mivelhogy zavarják a fényt, vitriolba mártott tollal riasztanak el további félelmeik megírásától. Kafka halála óta könyvtárnyi tanulmány jelent meg korával, környezetével, műveivel, azok mindenfajta tudományos, nyelvi, logikai szempontok alapján górcső alá vett, felboncolt, kizsigerelt gondolatmeneteivel, mondanivalójával kapcsolatban, hogy, teszem azt, a Milenával felbontott harmadik eljegyzése mennyivel sötétebb tónusokban mutatkozik névutóiban. A kafkológia, mint tudományág, éppoly fontos és sikeres lett, akár más, a miszticizmus felé hajló hókuszpókusz. Az ülések, viták, értekezések, konferenciák tömkelege pedig az ott elfogyasztott kaviár mennyiségével arányosan fényesítette, glancolta Franzi csontjait, alakítgatta a Kafka-mítoszt, mintegy elkendőzendő a lényeget, aminek megvizsgálását egyik sem merte az irodalomtörténetben járatlan, mindennapos depresszióktól mentes léha és képzetlen olvasóra bízni. Kafkát minduntalan hivatkozási, összehasonlítási alapként előcibálni, viszonyítási pontként használni a kritika lehengerlő többségének részéről talán tájékozatlanságra, olvasatlanságra vezethető vissza, vagy ellenkezőleg, az olvasók sorkatonai rétege irányában mutatott tapintatosságra, hiszen minek is szaggatni azok agypályáit valami eredeti elménckedéssel, amikor a Franzi-mítosz a zajos ünneplések és méltatások segítségével már oly sikeresen beágyazódott, egyszóval írásait emlegetve elvárható, hogy ne szakácskönyvre asszociáljanak. Ha így van, ez a jobbik eset.