Az angyal pillantása

A szlovén irodalom utóbbi öt-hat évének legjellegzetesebb jelensége az elszakadás a posztmodern gondolkodás- és írásmódtól, amely nagyon népszerű volt a nyolcvanas évek második felében. Közben háttérbe szorult az a komponens, amely lassan újra érvényesül: megint fontossá válnak az egyszerű emberekről szóló egyszerű történetek. Mind több a realisztikus elbeszélés, amely elbeszélésmódjával képes magával ragadni az olvasót.

Ilyen bűvöletes, magával ragadó olvasmányként aposztrofálták a kritikusok a negyvenhat éves Drago Jančar legutóbbi novelláskötetét, Az angyal pillantását, amely tizenhárom rövid történetet tartalmaz. Egy éven át közölte a Srce in oko című művészeti folyóirat Jančar rövid történeteit, s úgy látszott, az író önmagának feladott penzumot teljesít. Minden hónapban megjelentet egy elbeszélést, szigorúan betartva a terjedelmi követelményeket, s a klasszikus novella többi írott és íratlan szabályait. Érdekfeszítő olvasmányok tüzére született ebből az írói vállalkozásból, az utóbbi évek egyik legnagyobb szlovéniai könyvsikere. Valamiképp jelképes könyv is, ha tekintetbe vesszük, hogy az író miről és miként beszél.

Hiszen a könyv megjelenésekor érkezett Szlovénia önállóságának első évfordulójához. A függetlenséghez vezető folyamatban tevékenyen részt vettek az írók, s a legátütőbb módon, nemzetközi publicitással Drago Jančar beszélt éveken át Szlovénia önállóságáról. Számos esszét adott közre a nyolcvanas években, írásaiban tulajdon népének definíciójával foglalkozott, amint azt a Jelenkor Kiadónál tavaly megjelent Az eltört korsó című kötetben is szemlélhetjük.

A nemzeti önállóság kivívásában éppen a konfliktusok megfogalmazásával, nevén nevezésével óriási szerep jutott az íróknak, egészen odáig, hogy aktívan részt vettek az új szlovén alkotmány, a különböző felhívások megfogalmazásában, s a háború idején mozgósították a világ közvéleményét. A történelem első szuverén szlovén államának megszületése mégis éppen csak felsejlik az ezután születő irodalmi alkotásokban. Normálisan működő országokban viszont ez a dolgok természetes rendje.

Ami az írókat illeti, a politikai váltással egy időben világosan kiderült, ki az, akit a politika érdekel igazán, és kit az irodalom, eredeti hivatása. Ez a változás nyomon követhető a szlovén függetlenség szellemi műhelyének, a Nova revija című folyóiratnak alakulásán is. Míg a nyolcvanas évek folyamán a tabu témák felmutatásával a lap eljutott a legfőbb tabu, a szlovén függetlenség alapos feltérképezéséhez, és mintegy műhelye lett az önállósodás folyamatának, 1991 nyarán azután egyik szellemi főhadiszállása a tíznapos háborúnak, majd úgy tűnik, a Nova revija ismét visszatér 1982. évi alapításakor kitűzött céljához: a költészet és gondolat, az irodalom és a filozófia folyóirataként funkcionál tovább.

A múlt őszön is napvilágot látott különszámuk A szlovének és a jövő címmel, de már érezhetően elkülönítve a lap eredeti programjától. A különszám hagyományt folytat, hiszen 1987 tavaszán a Nova revija híres 57. számának szerzői azt a nemzeti programot fogalmazták meg, amely az akkori Jugoszlávia egyre mélyülő válságából való kiút lehetőségeit kutatta. Majd a választásokkal szinte egy időben, 1990 márciusában a 95. szám már önálló címmel jelezte, hogy itt koncepciózus számvetés készült egy bizonyos kérdéskomplexumról, amely nem más, mint A szlovén függetlenség. A jugoszláv hadsereg 1991 nyarán végrehajtott agressziója idején a Nova revija szerkesztői és szerzői elkészítették a The Case of Slovenia című, dokumentumokból és irodalmi alkotásokból álló antológiát. A szabadság harmadik, belpolitikai válságokkal teli évében, 1993 nyarán megjelent gyűjteményes kötet a szlovén helyzet áttekintését vállalja, mindazokat az összetevőket, amelyek a mai válságot meghatározzák mind a közelmúlthoz, mind a jövőhöz való kapcsolatban. A szerzőgárda ismét a szlovén élvonalból verbuválódott, többségében azonban nem írókból, hanem a különböző társadalomtudományok művelőiből.

Maga a folyóirat hű akart maradni az alapítás idején kitűzött elvhez, amint azt a lap idei első számában a főszerkesztő, Niko Grafenauer deklarálta. A posztmodern világ elszemélytelenedett pluralizmusát, a nyelvi kommunikáció ellehetetlenülését érzékelve, Italo Calvino gondolatával jut el a következtetésig, miszerint egyedül az irodalom teremtheti meg az antitesteket e ragály ellen. Ennek jegyében kíván tovább működni a Nova revija mint a gondolatnak és a költészetnek szentelt folyóirat, és a filozófiai, valamint a szépirodalmi alkotásokkal a minél egyénibb megszólalásra hív fel a politika, az ideológiák, a bürokrácia, a tömegtájékoztatás, valamint az iskola által szuggerált uniformizálódás ellen. A Nova revija ennek jegyében fogadja be Európa és a világ jelentős alkotóinak írásait és a szlovén szerzők, írók, szociológusok, filozófusok munkái mellett havonta közölnek egy-egy blokkot, írásokat, kísérőtanulmányt, kommentárokat a jelen, valamint a közeli és a távoli múlt egy-egy kiemelkedő írójától, gondolkodójától: Novalis, Büchner, Kafka, Apollinaire, Cvetajeva mellett Botho Strauss, George Steiner, Italo Calvino jelzi például a folyóirat tájékozódási irányait. Tudatosan fordulnak a szerkesztők a magyar irodalom felé, amint azt a Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Göncz Árpád műveiből és a munkásságukkal kapcsolatos írásokból összeállított csokor is jelzi az utóbbi két évben. Mindezt, mint hangsúlyoztuk, a mai szlovén írásművészet és filozófia publikációival való kontextusban.

Megszabadulván a politikai szerepvállalástól, úgy tetszik, az irodalom ma sokkal fontosabb Szlovéniában, mint az önállóság előtt volt. Azelőtt pedig sokkal többen olvastak irodalmi műveket, mivel az írók fogalmazták meg a nyolcvanas években az önálló Szlovénia politikai vízióját, s mint jeleztük, a Nova revija időnként politikai kézikönyvként jelent meg. Az írók irodalmi metaforákkal, mégis politikai víziókat fogalmaztak meg, ami azonban normális körülmények között nem természetes.

Az 1992-es év jelenségeihez tartozik, hogy a politikussá avanzsált írók közreadták memoárjaikat, s nem várva meg az ilyenkor illendő több évtizedes hallgatást, dokumentumokat tettek közzé a közelmúltból, a fordulatról, a háborúról, sejtéseiket hozták nyilvánosságra, s kavartak viharokat köteteikkel. Főként Janez Janša védelmi miniszter Elmozdulások című kötetére áll ez, és Ciril Zlobec költő, a szlovén politikai és kulturális élet veteránja „ellenmemoárjára”. De hasonló kötettel állt elő Dimitrij Rupel, a volt külügy-, továbbá Andrej Capuder, a volt kulturális miniszter. Olyan személyiségek nyilvánultak meg politikusi minőségben, akik korábban íróként, publicistaként, fordítóként voltak jelen hazájuk szellemi életében. Az írói mesterség vértezetében megírt köteteik mindazonáltal a helyi politikai élet utórezgéseinek tudhatók be, és a balkáni események kordokumentumainak fognak számítani.

A szlovén írók többsége azonban boldogan hátat fordított a politikának, hogy újra a szerelemről és a félelemről, vagyis az úgynevezett örök témákról beszéljen, de anélkül, hogy a mű kapcsolatban állna a közvetlen politikai témákkal. Az író ismét magával akarja ragadni olvasóját, rákényszeríteni, hogy vele együtt szálljon alá a lét rejtelmeibe. Ehhez ismét alkalmazza a posztmodern idején már-már feledésbe merült eszközöket: a realisztikus elbeszélésmódot, a tömör történet, a dramaturgia szabályait, az áttekinthető metaforákat. Mindez egyre inkább megjelenik a költészetben is, amely többé nem kísérletező, nem önmagával foglalkozik, hanem a kinti valósággal. Ezen átalakulásból azonban nem következik az, hogy az irodalom veszítene elit jellegéből.

Sorsok kavalkádja, pompázatos, vonzó olvasmány, amely nyugodtan vár olvasójára – e szavakkal konferálta fel a kiadó Jančar novelláskötetét, Az angyal pillantását. Ha meggondoljuk, a tizenhárom elbeszélés voltaképp Szlovénia vészterhes hónapjaiban született. Azon hónapokban, amikor a hadsereg, a belgrádi irányítás a szlovének s a világ szeme láttára készült az agresszióra, érzékeltette napról napra, hogy a legészakibb köztársaságnak sincs esélye a külön útra. Különös véletlen vagy az írói intuíció dolga, hogy a kötet háborús novellája éppen a szlovéniai tíznapos háború idején, s a balkáni őrület első heteiben látott napvilágot. (A sorsüldözött szerelmesek magyarul a Lettre 1991. évi őszi számában olvasható). De nem mint az éppen aktuális háború illusztrációja vagy kommentárja, hanem írói érzékelése az aktuálisnak, a mindig fenyegető erőszaknak.

És ilyen áttételes módon van jelen valamennyi elbeszélésben a kor, amelyben élünk, annak fenyegetései, a magánéleten hagyott nyomai. A karcsú elbeszéléskötet valamennyi darabja sorsfordító szituációkat sorjáztat, olyan helyzeteket, amelyekben minden kockára tétetik. Abban a pillanatban, amikor élete csúcsára ér az ember, megéri bukását is. Mint Czillei Ulrik, a Kasztíliai freskó hőse (Tiszatáj, 1992/10), aki egy eldugott spanyol kápolnában szembesül a reá váró végzettel. Ezt a felismerést írja le Jančar minden egyes történetében Danilo Kišre emlékeztető és következetességében már-már félelmetes, részletekbe menő pontossággal. Világa a látszólagos rendezettség ellenére tele van fenyegető véletlenekkel, melyekről sorra kiderül, hogy nem véletlenek, lévén hogy eleve beleíródtak a hősök sorsába.

Már nem a politikai erőszakszervezetek, a történelem erői lesnek fenyegetően Jančar hőseire, mint korábbi írásaiban. Időközben kiderült ugyanis, hogy a fenyegetettség mélyebb, kikerülhetetlenebb. Hogy „az embernek egyszerűen nincs többé áttekintése arról, ami a világban és őbenne történik”. A végzet, akár az antik tragédiákban, bele van plántálva a sorsába. Az emberébe, akinek lépéseit, mint a gyilkosét a címadó novellában, egy néma angyal pillantása kíséri...

Az irodalom „felszabadulása” új, felszabadult viszonyt alakított ki a jelen szellemi kihívásaihoz, valamint a múlthoz, a tradíciókhoz is. Úgy tűnik, a mai harmincévesek is termékeny dialógust folytatnak a rájuk testálódott hagyománnyal, úgy, hogy nevén nevezik és új módon viszonyulnak hozzá. Kritizálják, de nem utasítják el teljességgel. Nem törekszenek a folyamatosság szétzúzására, a hagyományból és a történelemből merítenek, hiszen érzik, hogy mindez az övék. Ez a hagyomány jelen van, benne élnek, folyamatosan kapcsolatban állnak vele, feldolgozzák, meghatározzák és folytatják is. Ennek révén ma ismét sokkal elevenebb az a tudat, hogy a költő a nyelv, a hagyomány, eszmények és értékek őrizője, mely értékek talán nem teremtődnek meg mindig, a vers azonban implicite ezekért áll ki.

A költőkre egyébként kevésbé hatott a posztmodern, mint a prózaírókra, ezért is távolodtak el tőle korábban. Ezt tükrözik a fiatalabbak, a harmincévesek nemzedékéből az utóbbi évek olyan verseskötetei, mint Jure Potokar: Tárgyak az űrben, Aleš Debeljak: A félelem percei, Alojz Ihan: Pókerjátékosok, Miklavž Komelj: A delfin fénye. Az elmondottak mellett e kötetekre jellemző valami könnyed, magától értetődő, természetes kapcsolat nemcsak a tradícióval, hanem a tömegkultúrával is. E sokszor elátkozott jelenséggel, amellyel ez a nemzedék együtt nőtt fel, amely ha tetszik, ha nem, része lett az életünknek, amit tudomásul vesznek és természetes mozdulattal építik műveikbe. Dialógust folytatnak a tömegkultúrával, akárcsak a tradícióval.

Az 1993. év érdekessége volt az ötvennégy éves Svetlana Makarovič verseskötete, Az az idő, amely a kitaszítottakról, a nomádokról, a szlovén irodalom egyik klasszikus témájáról beszél, régi dolgokról ír új módon. Makarovič mindig a szlovén népköltészet, a mítoszok világából merített, versei ezen hagyományos tartalmak s formák felhasználásával szólaltatják meg mai félelmeinket, szorongásainkat. Mindez éppen az archaikus népi beszédmód által kap különös erőt, szuggesztivitást.

Ami a tradicionális költői megszólalást illeti, meg kell említenünk Kajetan Kovič Szibériai versekjét, amely az 1993. év legjobb verseskötetének kijáró Jenko-díjat nyerte el. Ady, Radnóti, Weöres szlovén fordítójának versei nem ismeretlenek a magyar olvasó előtt, folyóirat-publikációkon túl 1979-ben önálló kötetét is megjelentette az Európa Könyvkiadó Lator László fordításában. Az elmúlt év végén napvilágot látott kötet az utolsó tizenöt év verseiből ad válogatást, köztük a tél, „Szibéria”, Zsivago motívumaira, sőt egy Paszternak-kötet ihletésére született szonetteket és háromszakos négysorosokat. Antik és bibliai, majd irodalmi alakok révén s általuk szól a lét értelméről és céljáról radikális tömörséggel a szlovén vers egyik legkiválóbb művelője. Paszternak mellett Puskin, Rilke továbbá szlovén klasszikusoktól és a népdalokból vett stílusidézetekkel érzékelteti, hogy az írók, a mitológiai hősök, irodalmi alakok, a család elhunyt tagjai mellett ki mindenki szól hozzá az árnyak birodalmából. Sajátságos gesztussal, a Szibériai ciklus darabjai mellett közölt verses kommentárokkal avatja be az olvasót a versek megszületésének folyamatába.

A szlovén szellemi életre jellemző, hogy az 1993. év legjellemzőbb kötetei nem a függetlenséggel vagy a nemzeti hagyományokkal kapcsolatosak, hanem a legaktuálisabb szellemi kihívásokkal való dialógust illusztrálják. Az idei év elején két könyv is megjelent Szlovéniában, amely Amerikával foglalkozik: Drago Jančar regénye, melynek címe hevenyészett fordításban a Nevetséges vágy és Aleš Debeljak amerikai esszéinek kötete, a Levelek külföldről.

Amerika mindig is kitüntetett szerepet foglalt el a szlovén köztudatban és a szellemi életben. Az Újvilággal való találkozásokból született Tomaž Šalamun huszonöt verseskötetének java attól kezdve, hogy a szerző 1966-os, Póker című könyvével végrehajtotta hazája irodalmában a radikális modernista fordulatot. De ennél korábban kezdődött ez a párbeszéd, azóta, hogy a magyar gazdasági és politikai emigrációval párhuzamosan nemzedékről nemzedékre tömegek keltek át Szlovéniából is az óceánon túlra. Amerika a szlovének számára a szembesülést jelentette a tulajdon kicsinységükkel, a vele való találkozások alkalmával mérlegre tétetett nemzeti identitásuk, elszigeteltségük, provincialitásuk, sőt megkockáztatom, megmaradásuk kérdése is. A költők, így Šalamun és Debeljak számára pedig a dilemma: nyelvet váltani, kint maradni vagy hazatérni.

Mindezt igen erőteljesen fogalmazták meg Tomaž Šalamun költeményei a hetvenes, nyolcvanas évek folyamán, majd Jančar esszéi a nyolcvanas években, különösen a Jelenkornál megjelent kötetben is olvasható Terra incognita, Aleš Debeljak említett verseskötete, A félelem percei, 1993-ban megjelent Levelek külföldről című esszékötete és Drago Jančar regénye. Sajátos válaszokat találunk bennük arra a kérdésre, milyen pontra jutott ma e kis nép szellemi életében az Amerikával való konfrontáció.

Az 1961-ben született Aleš Debeljak 1988–1990 között folytatta posztgraduális tanulmányait a Syracuse Egyetemen, s a New York-i East Village lakójaként megtapasztalta, mit jelent a világ fővárosában élni. Két éven keresztül küldte reflexióit, beszámolóit a szlovén meg jugoszláviai lapoknak az Amerikában látottakról, a legjellemzőbb szellemi irányzatokról. így született meg a posztmodernről, valamint az amerikai tömegkultúra jelenségeiről írott levelek sora. Ez az önként vállalt tudósítói penzum jelentette az eleinte ösztönösen, később tudatosan fenntartott kapcsolatot a hazával, az anyanyelvvel. S e kettős kötődésből született meg a tudat, hogy Debeljak, a költő, egyedül anyanyelvén, szlovén nyelven írhatja meg verseit, míg egyéb műfajokban, például a publicisztikában, értekező prózában akár nyelvet is válthat. A költészetben ez lehetetlen. A másik, második nyelv viszont eszköz a másik kultúrával való találkozásra.

Könyvének summázata, hogy Amerikában van megszületőben a világ egységének mítosza, mely egység a tömegkultúra által valósul meg. Ez nem nemzetközi, hanem amerikai tömegkultúra, amely mindenütt jelen van, és nemcsak a Coca-Cola meg az égi csatornák révén, hanem az amerikai irodalom, a film, a zene által is. Amerikából küldött írásai azt kutatják, mi az érték e hatalmas komplexumban, és mi a veszély. Debeljak számára az Amerikával való „leszámolás” azt jelenti, hogy megpróbálja kialakítani integritását anélkül, hogy rabjául esnék e tömegkultúrának, ahogy megtörtént sokakkal, akiknek nem voltak meg a saját pozícióik. Ezért fontos számára a hazai s egyúttal az európai, közép-európai tradíció meghatározása. Továbbá azé a jugoszláviai tömegkultúráé, amely az amerikai hatása alatt, de Debeljak hazájában is létezett. Nem csupán Szlovéniában, hanem a hajdani Jugoszláviában is, amely a szerző számára szellemi otthont jelentett. Szerb, horvát, bosnyák és más kulturális impulzusok együttesét a hazai, szlovén hatások mellett. Egy olyan kulturális közeget, amely létezett, nemzedékek szemléletét alakította, s amit hosszú időre felszámolt a háború. Erről a hajdan volt közös szellemi hazáról beszél egyébként Szlovéniában és Németországban közzétett tanulmányában (Leomló bálványok), ahogy ezt siratja el Drago Jančar Emlékek Jugoszláviáról című, brilliáns esszéje is Az eltört korsó kötetében.

Az Amerikával való találkozás, a „világ fővárosában” megtapasztalt szellemi áramlatok az egyénre kényszerített kulturális kánonok kérdésével is szembesítik a szlovén entellektüelt. A multikulturális közegben meghirdetett egyenlőség közepette éppen a peremen élők, például az indiánok, színesbőrűek kultúrájának veszélyeztetettségével. És újra a kis közösségek nyelvének, kultúrájának a szlovének számára mindig aktuális létkérdéseivel.

Mert a nyelv, a kultúra cseréje azt jelenti Debeljak megfogalmazásában, hogy mihelyt egy sajátosságot felad az ember, a világról mint egészről mond le. Mivel az amerikai kultúra ennyire kihívó, ennyire vonzó, kinek-kinek meg kell határoznia a vele kapcsolatos álláspontját, és ki kell alakítania valamiféle distanciát. Elfogadni e kultúrának egy sor értékét, nem hagyni viszont, hogy átgyúrjon bennünket. A tömegkultúra jelent lefedő univerzalitásával szembehelyezni a mélységet, a múltat és a tradíciókat hordozó hazai, s tágabban európai kultúrát – vallja Aleš Debeljak amerikai leveleiben.

Ez a dilemma áll a középpontjában Drago Jančar legújabb regényének, a Nevetséges vágynak, amely a szerző amerikai utazásai nyomán született ugyancsak, a New Yorkban és New Orleansban eltöltött hónapok ihletésére. Az Amerika és Közép-Európa közötti távolsággal való drámai szembesülést, az abból eredő kulturális, társadalmi sokkot Jančar érdekes módon nem New Yorkban éli át legpregnánsabban, amint várnánk, hanem a fülledt szubtrópusi, latinos kultúrájú, színesbőrűekkel teli, dzsessztől átitatott, lázasan lüktető New Orleansban.

Regényének címe Tennessee Williams A vágy villamosa című drámájára utal. Hogy ez a vágy voltaképp mire irányul, és miért megmosolyognivaló, arra a regény ad választ. A negyvenes évei elején járó szlovén író, Gregor Gradnik egy creative writing course ösztöndíjasaként voltaképp önmagát keresi a hazájától távol, Amerikában töltött hónapjai alatt. Sok új emberrel, életstílussal, a nyelv, a zene, az emberek közötti érintkezés új formáival találkozva arra keresi a választ, ki ő, honnan érkezik és hová tart. Egyik kalandból a másikba hajtja a vágy, hogy könyvet írjon a melankóliáról, hogy megírja a melankólia anatómiáját. Ezt a nemes, ám meghasonlást jelentő érzést, amit nem megíratlanul maradó könyve testesít meg, hanem maga a főhős élete, közép-európai öröksége. Az írott szó és az élő tapasztalat közti dilemma.

Jančar ízekre szedi mindazt, ami amerikai életstílus és amerikai álom. Élve boncolja a nagy amerikai mítoszt, és egybeveti az otthonról magával hurcolt terhekkel. Önfeledten merül el New Orleans forgatagában. Boldogan feledi Közép-Európa összes mizériáját, hogy azok maguktól bukkanjanak fel. Örömmel fordít hátat a régiónak, ahonnan jött, hogy újra és újra mindig odamutasson. Mert természetes, hogy e könyvben nem Amerika az érdekes, hanem az a hely, ahonnan a szerző jött, s ahová végül hazatér.

Ott vesz ki szobát New Orleansban, amerre a Vágynak nevezett villamos jár. Ablakából minden nap Stella és Kowalski szobájába lát. Gyakorta hallja Blanche hangját. És mindvégig a New Orleans-i zenét. Miután valamelyest megállapodott, következik a farsang, a New Orleans-i Mardi Gras, a „a bűntől forró vad forgatag”, mintegy megtestesülése mindannak, ami indulati, démoni és infernális. Megtestesülése Gradnik-Jančar démonainak: minden felborul, összekeveredik, a párok is természetesen, olyan az egész, mint egy hatalmas részegség, eszméletvesztés, alászállás. Véget ér lassan az írókurzus, ahol olyan aranyszabályokat tanulnak a növendékek, hogy nem szabad írást kezdeni álommal és nem szabad zárni felkiáltójellel. Gradnik boldogan hagyja ott őket. Egyre erősebben szól Ana, a feleség haza hívó hangja. Gradnik anyja halálos beteg, mire hősünk hazatér, édesanyja halott. Ez a regényt záró cselekménysor önéletrajzi és jelképes egyúttal. A rendkívül sodró, erőteljes, hangos amerikai események után Jančar elnyugvó hangulatú, vallomásszerű fejezetben írja meg hazatérését.

A regény a távollét és a hazatérés könyve. Az idegen földé és az otthoné. Idegenek és a család, az író, az anya, a feleség könyve. Az Amerika-komplexusunké. Kísérlet a másság, a két világ közötti eltérés megmutatására. Arról beszél, hogy találkozhatunk az amerikai kultúrával, átengedhetjük magunkat hatásának, végül mégis a középeurópai melankólia határoz meg bennünket. Amerika izgalmas ország, New York a világ fővárosa, viszont nem lehet a hazánk.

Mindez csak néhány példa arra, hogy a szlovén szellemi élet mennyire fogékony a párbeszédre, a dialógusra. Ismeretes, hogy ennek jegyében rendezi meg évente a szlovén PEN a bledi találkozókat, s a Szlovén íróegyesület minden szeptemberben a közép-európai Vilenica-találkozót. Az előbb felsorolt verses-, esszéköteteken, regényeken, a lapokban megjelenő publicisztikákon túl ezt a dialóguskészséget tükrözi az a sorozat, amit a Klagenfurtban székelő Wieser Könyvkiadó indított. Programjuk további külön ismertetést érdemelne, lévén hogy a közép-európai térség kiemelkedő irodalmi műveit adják közre német nyelven, és számos szerzőt lefordítanak szlovénre is, az egyébként igen nívós szlovén könyvprogram mellett. Eörsi István, Esterházy Péter, Kassák Lajos egy-egy kötete jelent meddig a karintiai szlovén Wieser-testvéreknél, és tervezik újabb Eörsi-, továbbá Tandori-, és Csáth-kötetek kiadását. Két éve Peter Handke esszéjével indítottak újabb érdekes sorozatot, amelyben egy-egy közérdeklődésre számot tartó s vitát kiváltó esszét, publicisztikát adnak ki. A szlovén gyökereit számon tartó osztrák író Az álmodozó búcsúja Hetedhétországtól címmel írta le kételyeit Szlovénia önállóságát illetőleg, és siratta el a széteső Jugoszláviában „álmai hetedhét országát”. Nem késett erre Drago Jančar válasza Jelentés Hetedhétországból – látomás vagy valóság címmel, majd megjelent egy valódi párbeszéd, Drago Jančar és Adam Michnik Disputája. Afféle beszélgetőfüzet, dialógus Közép-Európáról, a térség hagyományairól, előítéleteiről, törvényszerűségeiről és kilátásairól, lengyel és szlovén nézőpontból, egy bizonyos nemzedék meghatározó évtizedeiről, két pompás intellektus párbeszéde.