Bűz

IGEN, KÉREM, VAN SZOBÁNK. LAKOSZTÁLYT PARANCSOL. A napos oldalon? A másodikon. Értettem, nagyon örülünk. Egy csokor rózsa. Javasolnék hosszabb itt-tartózkodást, akár egy hétnél tovább is, kivételes árak. Csrrr, csrrr. Teplicei kapcsolás vége?

Szerencsés ötlete támadt: nem oda megyünk, hanem Teplicébe. Energikusan, ahogyan csak ő tudja, fölhívja, elmondja. És már itt is van: megbeszélve. Szobánk van a napos oldalon. Senki sem fog tudni rólunk. A mieink sem.

Amikor fölhúzták az ujjára a karikagyűrűt, azt suttogta a menyasszonya fülébe: Drágám.

Mi baj?

Ó, ha most belevethetném magam a vízbe, kedvesem. Ez minden.

A vőlegényről csak úgy szakadt a víz a szertartás alatt és a gratulációk közben, aztán a fényképésznél, amíg beállítgatták, meghajszolták, mint a versenylovat.

Viseld el, kedvesem, ez örök emlék lesz.

Az viszont szép volt, amikor az asszonyka a kerek bőröndből kihajigálta az öreg kalapokat. A bőröndöt a szoba közepére állította a padlóra. Levetette a koszorút. Ő letérdelt és a bőrönd fölé hajolt, mint valami kút fölé. Az asszonyka pedig belehelyezte a koszorút. Utánahullott a fátyol is, akár a leszálló, gomolygó köd. Aztán a feleség bezárta a kincsüket, kulcsra.

A többiek azt hitték, hogy csókolózni fogunk előttük. De hát miért csókolóztunk volna őelőttük?

S-s-s, s-s-s, a vicinális. Néznek bennünket. Gyerünk az ablakhoz, hogy ne bámuljanak ránk, amiért újdonsült házasok vagyunk. Gyere, nézzük, hogy futnak el a rétek, a fák, a dombok. Csak fussanak, ha így kell lennie.

Tényleg ezen a vicinálison sokkal jobb, mint a gyorsvonaton volt. Miért? Tudod, szomorú voltam, nagyon szomorú, amikor otthagytam a nagymamát. És búsultam a bőrönd miatt is. Egy ilyen fátyol, az azért már valami: köd előttem, köd utánam, hogy senki meg ne lásson. De most, hogy átszálltunk a gyorsvonatról erre a vicinálisra, sokkal vidámabb a dolog. Derékig kihajolhatunk, és a szél nem kap belénk. Egy ilyen kis vicinális maga a csoda. Fut, zihál, kész csoda, hogy nem lóg ki bele a nyelve, oda visz, ahová akarod... Persze nekünk most nem sürgős. Mire gondolsz, kedvesem?

Csak úgy bámészkodom. Magam sem tudom. Csak bámészkodom, akárcsak te. Le van kaszálva. Itt sokkal később szoktak aratni, mint odalenn nálunk, de már itt is le van kaszálva.

Kislány, szép dolog a házasodás. Csakhogy én téged János napján akartalak elvenni: még be sem alkonyodott, máris virrad. A frontról szakállasan jöttem meg, tétovázok a kaszárnyában, eltart ez nekem egy ideig. Öregem, szabadságot kaptál, nősülni akarsz, a nyár a végét járja. És nekem eltart egy ideig, míg nekiveselkedem és leborotváltatom a szakállamat, fő, jó, nem akartál szakállasán nősülni. Na de szakállasán is elintézhetted volna a hivatalokban a formaságokat. Nem? De igen. Miért tartott hát akkor olyan sokáig? Azt vártam, örülni fog, amíg magam is örülök. De ő egész idő alatt szenvedett miattam, nem történik-e valami bajom, hetente írt, s én még mindig nem örülök, hát nem örülök, nem örülök úgy, ahogyan örülnöm kellene. Szeret, látom, én is szeretlek, más lányra rá se néztem, akár hiszed, akár nem. És mégsem tölt el öröm, ahogyan el kéne hogy töltsön. Tudd meg, egyáltalán nem örülök annak, hogy most Teplicébe érkezünk, és lesz egy közös szobánk – a napos oldalon. Bámulsz rám. Hogy mire gondolok? Meg vagy riadva.

Kedvesem, te azt hiszed, megeszlek? Nem, egyáltalán nem eszlek meg. Ettől ne félj. Ha egyszer majd kinyitjuk azt a kerek bőröndkét, körülleng bennünket... Fog még illatozni a rozmaring? Akkor már vének leszünk, és nagy gyerekeink lesznek. Vagy talán már ki se nyitjuk többé?

Nem, valószínűleg nem. Csak hurcolni fogjuk magunkkal lakásról lakásra, ha majd költözködünk. De te szomorú vagy. Most itt vagyunk. Szép itt. Olyan, mint hegyen-völgyön, árkon-bokron túl. Senki sem tudja, hol vagyunk most, még a mieink sem. Kedvesem, meg kell hogy mondjam, jól kieszelted ezt a dolgot.

IGEN, KÉREM. A HETVENÖTÖS, A MÁSODIKON. A rózsacsokrot bekészítettük, ahogy kívánni tetszett. Remélem, meg lesznek elégedve. Azt kívánom önöknek, bárcsak egész életükben ilyen elégedettek lennének.

– Janko, kísérd föl őket.

Klárika, látta?

Nyam, nyam, hát persze. Hiába fénylik a szeme, Zakopálek úr.

Klárika, maga nem jól látta.

Láttam, Zakopálek úr. És még módomban lesz látni. Mindent összetúrnak, mindent szétgyúrnak – ezek ilyenek. A lepedőt, a párnahuzatot, majd háromszor is cserélgessem naponta.

Klárika, te irigykedsz. Csak ne irigykedj, hadd legyen jó nekik. Hát mikor legyen nekik jó, ha nem most.

Zakopálek úr, ne mondjon ilyeneket. Nem irigykedem. Mit is irigyelhetnék. Felnőtt férfit a szemeddel meg nem tartasz, ágyba kell bújnod vele.

GYERE, NE ÁCSOROGJUNK ITT, KEDVESEM.

Nos, hallottad, miket beszélnek? A férfi soha nem adja oda magát. Hagyj még egy kicsit, hadd emlékezzem, később már nem fog eszembe jutni. Szégyellem magam. Ahogy ezek ott a portán beszélnek.

Már rájöttem: én sem örülök. Mint amikor kavicsot hajítanak a tükörsima vízbe. De igen, így van ez.

Nyisd ki. Kíváncsi vagyok, miféle csokrot készítettek nekünk.

ELMENT A POSTÁRA AZ ÜDVÖZLŐLAPOKKAL.

Elment a postára, engem meg itthagyott magamra, szundikálni. Milyen ravasz! Megérezte, vagy valahol olvasta, hogy a férfit egy kicsit magára kell hagyni, hadd pihenje ki a női gyöngédséget. Szerelemből nem falhatjuk föl egymást, ahogy mondják, és meghittségből sem fojthatjuk meg egymást. Tegnap és tegnapelőtt fölkelt, csókot nyom a homlokomra és eltűnik. Tizenegy előtt megjön.

Még alszol? Tudod mit fedeztem föl? A jegyző tehenei minden reggel szabadon legelésznek a parkban. Mit szólsz hozzá?

Mit szólok hozzá? Vége a szezonnak. A mi szezonunknak is vége. De ezt nem mondom meg neki.

És tudod, milyen boldog vagyok! Levelét írtam nagymamának. Levelet írtam Danának, akinek van egy Karolja. Üdvözletet küldtem...

A tieid már megtudhatják, hol vagyunk?

Minden áldott nap elmegy a postára, mindenhova leveleket, üdvözlőlapokat küldözget. Nem is reggelizik, reggeli helyett körmöli a leveleit meg a lapjait. Elmegy a postára, végigsétál a parkon, és megérkezik. Öltözz föl, sétálunk egyet kettecskén ebéd előtt. Éhes vagyok már, mint a farkas.

Tudom, kitalálom: fölkeltél, elmentél a postára, végigmentél a parkon, szóba elegyedtél a jegyző cselédjével, amikor megtudtad a dolgot.

Nevetsz, de nem tudod. Nem tudod, nem tudod.

A könyökömről és a térdemről lejött a bőr, ahogy szeretkezünk, de kitalálom és talán tudom is. Nem szándékosan, de belenéztem a leveledbe, amelyet nyitva felejtettél az asztalon. A levelet Danának, akinek Karolja van, így fejezed be: Hát így élvezzük Dušan szabadságát Teplicében. Szép verőfényesek a nappalok, még szebbek a holdas éjszakák, csönd van errefelé. Tetszel nekem és én neked, élvezzük. No de hogy ezért lennél boldog, ahogy állítod? Kislány, ne hidd. Féltél és irtóztál. Most lehullott rólad a félelem és az irtózat, ennyi az egész. A fiú is fél, én is féltem. De ez mind semmi ahhoz képest, amit rajtad láttam, amikor azt mondtad: Nyisd ki, menj előre, kíváncsi vagyok, milyen csokrot tettek ide. A fiú csak attól fél, hogyan oldja meg a dolgot technikailag, vajon nem mond-e csődöt, és férfinak bizonyul-e, kimeríthetetlennek, elcsigázhatatlannak. A szemed iszonyattal volt tele: Akkor most már fektess föl a műtőasztalra és vágj. Tépd ki fogamat, akár az összesét, ha meg kell lennie.

Megszántalak. Csak azért, mert nem estem neked, nem kezdtelek darabokra tépni, most boldog vagy. Csak ezért küldözöd a leveleidet, az üdvözleteidet mindenfelé. Tudod, kedvesem, talán nem is rajtad esett meg a szívem, csak magamról gondoltam, hogy disznó vagyok, vérszomjas disznó. Leoldottam a tőrömet, kigomboltam parádés hadnagyi egyenruhám zubbonyát, hogy akkor most csakugyan lezuhanyozom, és munkához látok. A tőr az ezüst szíjon, a parádés zubbony, rávetve a szék támlájára – ez undorító volt, ez én voltam. Mikor akartam én tiszt lenni? Soha. Sohasem akartam egyenruhát viselni, szintúgy nősülni sem. Egyszer civil zakóban mentem hozzátok, te meg váratlanul fölkiáltottál: Nem áll jól neked. Ez nem te vagy. Csak most, nagy sokára döbbenek rá, hogy az én fáradt külsőmhöz hozzátartozik ez a tiszti egyenruha meg a tőr az oldalamon, ezüst derékszíjra fűzve.

Csak megmostam a kezemet, hideg vízzel megdörzsöltem a szememet, s azt mondtam magamban:

Kedvesem, ha nem vagy nagyon fáradt, menjünk inkább sétálni.

Menjünk, kedvesem, mondtad hálásan és lelkesen, amitől én is megilletődtem.

Megvacsoráztunk és nekiindultunk, nekivágtunk fölfelé a folyó mentén. A kannibál szertartás a szűz életének kioltásával és az áldozat megsütésével elhalasztódik.

Megyünk, megyünk. A folyócska a sétány mellett locsog, susog, végig az út egész hosszában valami susog, jövendöl. Egyik pillanatban megtorpanunk, eláll a lélegzetünk, körülpillantunk: Fölöttünk a telihold. Amott meg a kopár hegy, mint valami zengő ezüsthalom. Fölötte a másik, a harmadik még följebb, szikrázik, minden oldalra szórja a szikrát, mint szökőkút a kékes ragyogást. Letarolt rétek fénylenek mellettünk tengerszemként, a susogó folyócska egyiket a másik után tárja elénk. A völgy felső végéből langyos almaillat árad.

Itt maradjunk, mondod.

Maradjunk.

Egy vén fűzfa kidőlt törzsén keresztül bukik alá a folyócska, mélyedést mosva ki magának. Körös-körül az égerfaligetben tengerszem világít. Megpróbáljuk.

A folyóval próbálkozom: a víz hideg. De próbáljuk meg. Lecsatolom az ezüst derékszíjamat a tőrrel, ledobom a zubbonyomat. Egyet-mást levetek magamról. Mezítláb próbálgatom: Mehet. Belegázolok, egy-két lépést teszek. A vízmosás elég mély. Végre teljesül a vágyam: végre teljes valómban belevethetem magam a vízbe. Fröcskölök. Semmi többre nem vágyom. Közben ő ugyancsak derékig beleereszkedett a vízmosásba. Kiugrottam, vizesen és hidegen, meg akartam ölelni, hogy hozzám érjen mellének forró csúcsával. De kisiklott, belemerült a vízbe. Aztán fölugrott és kiszaladt az égerfák közé, foltosán, feketén-fehéren, mint a szita, csak úgy cikázott. Nem bánta, hogy fölsebződik a meztelen talpa. Utánaeredtem. Szökellve kergetőztünk az égerfák közt meg a lágy, lekaszált réten. Mikor utolértem, ellenszegült, öklével a szemem közé csapott, de közben azt suttogta: Most nem fog fájni. Hidegek voltunk, nedvesek, érzéketlenek. Elvégeztem rajta azt a műtétet.

Ó, ez fáj! Tűnj el innen.

Szót fogadtam. Belevetettük magunkat a hűs vízbe. Nyomban megdermedtünk tőle, minden nyomban megszűnt. A hegyi patak hideg vize élesebben hasított bele a testünkbe, mint a fájdalom. Ugrándoztunk egymással szemben, valamiféle vad táncot lejtettünk, amelyet azért találtunk ki, hogy a hideg vizet lerázzuk magunkról. Már nem hagytam magam megölelni, nem hagytam, hogy keblének forró csúcsa hozzám érjen.

Most már menjünk haza.

Ez minden érdemem. Nem sütöttelek meg nyárson, nem ettelek meg. Ezért vagy nem egészen három napja annyira boldog. Ezért irkálsz, ezért dicsekszel Danának, akinek van a Karolja: Dušan aranyos fiú, erős férfi. Tegnap a karjaiba vett, és fölvitt a szerpentinen, még most is hulla vagyok tőle. Csak te is tarts ki a te Karolod mellett. Hiába, felnőtt férfit nem tartasz meg a pillantásoddal, bármilyen szép is a szemed. Bárcsak kitartanának még a verőfényes napok – és a holdfényes éjszakák –, hogy még élvezhessük őket egy kicsit.

Én is boldog vagyok. Annak kéne lennem. Szünet nélkül kívánlak, fölajzol az illatoddal. Reggel eltűnsz, csókot lehelsz a homlokomra, mintha aludnék, és itthagysz. Beszippantottalak, nem gondolok semmire. Ez jó, ez a legjobb, beszippantottam az étert. Ez a fej nem az enyém. Na de miért? Még valami rémlik. Micsoda?

Tegnap újra ott voltunk. Nappal. Napoztunk. Megmártóztunk a tiszta vízben. Minden nap más ez, olyan, amilyen többé nem lesz. Amikor tegnap eljöttünk onnan, valamit kerestem a kavicsok között.

Mit keresel? Mit vesztettél el?

Kedvesem, semmit.

Nagyon megtetszett a keskeny, hosszúkás kő. Gondoltam, magammal hozom. De minek? Otthagytam. Csak amikor a legközelebbi alkalommal eljöttünk – megint napközben –, csak akkor éreztem, hogy magammal kell hoznom. S mikor végre megtaláltam a sziklák közt – bele az egyenruha zsebébe.

Te meg rögtön, pedig van benned érzés: Mit találtál? Kérlek, mutasd meg, mi van a zsebedben.

Kő.

Kedvesem, bocsáss meg, de mutasd, mutasd meg.

Meg kellett mutatnom, s te egészen megmutattad magad előttem. Olyan szép vagy. Isteni bögyöd van.

Kő, látod.

Kő! És könnyek tolultak a szemedbe. Miért?

Te vagy a kedvesem. Ki akarlak érdemelni. Nem, nem váltottalak meg semmivel. Boldognak kéne hát lennem, mert ki akarlak érdemelni. És mégsem vagyok boldog. Valami szörnyűség rémlik most is. Te látod, és tudod. Kő, fiú. El sem tudod gondolni, mi mindennel tömik tele a fiúk a zsebeiket.

Neked nem elég, hogy megmutatom.

Szép. De te meg akarod tudni. Mire való az neked? Hallani akartad: Emlékül.

Még hogy emlékül? Majd meglátod. Ezzel a kővel megfened a tőrödet, mint a borotvát. Körbetapogatom magam, hol a bicskám, hogy megmutassam, mert hiszen mégiscsak te vagy az a lány, aki az enyém. Faggatóztál ostobán, mint egy nő. Undoknak találtalak. Meggyűlöltelek: ezek a nők nem hagynak meg nekünk semmit abból, amit önmagunkról gondolunk. Nincs nálam a bicska, már rég nem vagyok kisfiú. Hadnagyi egyenruha van rajtam, az oldalamon tőr, ezüst derékszíjra fűzve. Ki gondolta volna, hogy így járok, hogy így veszem el azt a lányt is, aki úgy tetszik, mint senki más. Te, egyedül te győztél meg róla, hogy a civil ruha nem áll jól nekem. Tudod, miért? Könyékig és térdig össze vagyok vérezve, halálosan unom már ezt. Az én fáradt külsőmhöz legjobban a díszes hadnagyi uniformis illik, meg a tőr az oldalamon. Szeretsz, de igazad van.

Mit mondjak neked fennhangon, mire lesz nekem ez a kő?

Ide figyelj, drága kislány, te rácuppantod a homlokomra forró csókodat, mintha még aludnék. De már én sem alszom. Te eltűnsz, a teraszon leveleket, üdvözleteket irkálsz. Szép tőled, hogy magamra akarsz hagyni. De mihez kezdjek? Te leveleket fogsz írogatni, én meg ezzel a kővel mindkét oldalról megfenem a tőrömet. Hogy minek? Ne kérdezd. Inkább ne kérdezősködj tovább, mert még megmondanám, hogy beledöföm valakibe, akihez jogom van.

A tőrt meg a követ félreteszem az ablakdeszkára, az ágy mellé. Ha eltűnsz, én is kimászom az ágyból. Kibámulok az ablakon, amelyet te társz ki. Sóvárgok, várok, tudjisten mi tudna fölvidítani, mi tudná elterelni azt az őrült látomásomat, hogy a kezem könyékig, a lábam térdig véres, hogy disznó vagyok, amiért még nem öltem meg magam, mert nem rendeztem már rég úgy, hogy megöljenek. Mikor ma odacsörtettem az ablakba, kócosan, mosdatlanul, a mi napos oldalunkról látom: mezítlábas kislány terelgeti a ludakat a tarlóra. Aztán egy asszony integet valakinek, aki odakiált neki, aztán a szájához illeszti a tenyerét, mint valami trombitát, és egyszer, kétszer elkiáltja magát: Hahó. Azt akarja mondani: Hallasz engem? Én nem hallak. Látod, kislány, és ez minden, ami ma délelőtt megragadott. A szezon a végéhez közeleg, a jegyző tehenei szabadon legelésznek a parkban. Nem látom őket. Nem akarok és nem tudok így ragaszkodni hozzád unalomból, és nem szerelemből. Már itt kéne lenned.

RÁKÖPÖTT A KÖVÉRE, ELKEZDTE KÖSZÖRÜLNI A TŐRT, MINT fenőkővel a kaszát. János-napkor szokták kaszálni a réteket. Még be sem alkonyodott, máris virrad. Mióta az eszét tudja, arról álmodik, hogy János napján veszi el azt a lányt, aki megtetszik neki, akinek ő megtetszik, ahogyan még soha senki. Fönt, valahol magasan, leheverednek együtt a fűbe. Tombol a nyár, s mindketten tudják ezt. A madarak elcsöndesednek, bennünk is abbamarad, már nem lesz úgy, ahogy volt, de még csókolózzunk, szorítsuk, fojtsuk meg egymást – később már nem lesz ilyen.

Ő azonban most a tőrét élesíti, az éles emlék-kővel feni. És hirtelen minden szertefoszlik. Űr marad utána, csönd, mint a szappanbuborékban. Ne végy lélegzetet sem, titkold el a leheletedet, mert hangosan elpukkan az az üres, csendes buborék is, amelyikben kuksolsz. Elvesztette az összefüggést önmagával – ezt csupán álmodja.

NYICSEVO NYET. MUTATJÁK NEKI, MINT VALAMI VADNAK, hogy az égből valami hullott, permetezett. Látja, itt egy város állt. Látja, most itt nyicsevo nyet. A lány fújt egyet, mintha buborékot fújna. Valami elpukkant, elpattant, összeomlott, föld alá hullott: Nyicsevo nyet.

Iszonyat. Együttérez a lánnyal. De a katona, akárhol is van, semmi másra nem gondol, mint arra.

A lány: Nyughass már. Nálunk minden nő – merő veszély, opásznoszty. Beteg, fertőz.

Én meg: Davaj, opásznoszty.

De hiszen te ember vagy.

Ember? Csak ne képzelj ilyesmit. Ha ember volnék, nem lennék itt, nem viselném ezt az egyenruhát, kedvesem, nem akarnálak leteperni ezen a romhalmazon. Én azonban elsőnek törtem át ide a tankkal, százszor meghaltam, megégtem a tankban, hogyan akarhatod tőlem, hogy még ember legyek, számomra semmiféle opásznoszty nem érvényes. A halál sem. Davaj valami kellemeset... Legalább valamit. Annál is inkább, mert én nem akartam ide jönni... A katonának már csak te jelentesz valamit. Ő, látom, eltereli a figyelmemet, egy szarkára mutat a karón: Odanézz, romok. És ezt te csináltad. Talán én. Kislány, igazad van. Itt a komiszkenyér és fuss. Nesze a húskonzerv. Nos, a lány mégsem futott el. Kézen fogott, és most mutatja nekem mindezt. Kislány, ne haragudj, de én erről nem tehetek. Hogy tudd, én nem vagyok hódító... Én akarnám tőletek elvenni Ukrajnát, a ti fekete földeteket vagonokban elszállítani, és beszórni vele a kertemet, amelyik nincs is? Kislány, ha úgy vesszük, leteperni sem akarlak.

Valamerre vezet a romok között. Elvesztette az eszét ez a lány. Mit akarsz még megmutatni? Gránátot vetsz a lábam elé. Szétvisz. De ne vétsd el. Nekem mindegy.

A hatalmas házból csak a betonváz maradt, egy pleisztocén szörny. Az oldalsó falból valami székformájú roncs lóg le.

Ahogy jobban odanézett, a padlócsonkon ottmaradt a fél hálószoba valami bútordarabbal. Egy asszony ült ott, a gyermeke fölé hajolva. Nem mozdult, negyedóra hosszat sem, amíg ott álltak. Megparancsolta az előőrsnek, hozzanak létrát. Elsőnek indult fel, noha fönnállt a veszély, hogy a téglafal egy része leomlik. Kishíján lefordult ijedtében a létra végén. A fal tetejéről egy kandúr ugrott a fejére, csak arra volt ideje, hogy lehajítsa a sarokba. Veszett volt. Az asszony fejét repesz hasította szét, de ez valahogy egyáltalán nem zavarta, tovább dajkálta ölében a kisdedet. Megrázta az asszony vállát, mintha föl akarná ébreszteni. Csakugyan dajkálta iszonyatos kicsinyét. A pólyából egy vicsorgó, megrágott arcocska meredt rá. A veszett kandúr tehette ezt a szörnyűséget vele. Lelőtte az állatot.

Hah, a bosszúálló! Köszörüli a tőrt az éles kővel.

Legelőször gombostűket szúrtak a körme alá, beszélsz, nem beszélsz? Recsegtek a csigolyái. Beszélsz, nem beszélsz? Homokzsákok a fején, a hátán. Loccsant az agy, loccsant a gerincvelő, medulla spinalis, beszélsz, nem beszélsz?

Tőrét feni az éles kővel. Ez nem igaz. Ez csak rossz álom. Elég fölkiáltani, hogy szertefoszoljon. A tüdejében nem volt egy korty levegő sem. Beszélsz, nem beszélsz, égő cigaretta a mellbimbóján. A lány torka kiszáradt, hörgött, nyöszörgött. Elájult. Vizet, és újra, te bestia. A két férfinak csorgott a nyála, összenyálazták magukat.

A gombostűk segítenek szóra bírni, meg a forró vas.

Egész összenyálazták magukat azok ketten.

Éles kővel feni a tőrét.

Ügyesen kitalálta. Rongyokba öltözött. Mint púpos anyóka ment ki a faluból, batyujában köles, alatta meg a konzervek. Szép, szép. Mezítelen talpával temette bele őket a porba.

Talán akaratlanul éppen ő árulta el a lánynak. Ég veled, holnap indulunk. A faluból csak egyetlen út vezetett ki. Beszélsz, vagy nem beszélsz, te bestia?

Ahogy ott görnyedt a rongyaiban, s mezítelen lábával a port kotorta a kerékvágásban, a katona rácsapott a fenekére. A másik meg elkapta. Miféle vénasszony vagy te, mi? Ketten voltak, féltek egymástól. Elvezették a lányt.

Azok ketten majd a nyálukba fulladtak. Ez nem igaz, ez nem álom. Csak föl kéne kiáltani, ha lenne egy csöpp levegője. Odavetett egy szót: Holnap indulunk, vagy csak: Ég veled, a lány meg ebből azt gondolta, de hiszen nem gondolhatta.

Fenem a tőrömet az éles kővel. De hiszen ez nem igaz, ez csak rossz álom.

Kedvesének teste akár a hab, derékig megmerült a tengerszemben.

A hegyes tőrrel beledöfött a levegőbe. Ez nem igaz, ez csak rossz álom. A lány nem vérzik, nem nyafog. Az a veszett kandúr alighanem föltámadt halottaiból, mikor elindultak. Fölkerekedett, mint valami fekete zsák. A húgocskámat már megrágta a pólyában. A romok között egyedül ő támadt föl halottaiból. Mint egy zsák megsűrűsödött sötétség, úgy ugrált nesztelenül ablakból ablakba. A halott városban hallatszik a menekülők lábdobogása, ütemesen csattognak a győztesek léptei, halkan lopakodik a fenevad, a sötétséggel tömött zsák. Egy ugrással felszökkent a galíciai bolt rombadőlt falára. Foszforeszkáló pillantásával belebámult a sötétségbe, csak ne zavartassam magam. Hopp. Onnan a cégtáblára huppant, egyedül az világít, akár a kihunyó nap, amely ott kísértett a láthatáron, amikor mindennek vége szakadt. Aztán az akasztott lány vállára ugrott. Nyújtózkodik, majd belemar a lány ajkába. Mire kirágta, kinyalogatta a szemgolyóját, éjfél lett.

Hess!, éjféli kísértet, el az arcomból, hess!

Jéggé dermedt, megmerevedett.

Éles kővel feni a tőrét, eszelősen kínlódik vele.

Mikor sikerült elvonni tekintetét a tőr éléről, minden, amit maga körül látott, egészen valószínűtlennek tűnt fel: a zárt tér, benne a reménytelenül elveszett tárgyak, a rózsacsokor az asztalon. A vázában poshadó víz bűze úgy terjed szét, mint a füst. Eszébe jut, hogy megélesítette a tőrét. Az a jó, hogy az emberek legalább meghalnak. Belemártja, az éleset, a hegyeset az asszony tarkójába. Csak úgy, legalább látni fogja, hogyan fröccsen ki a vér.

Ajtócsapódás.

Megjött az asszony.

Te még mindig azt a tőrt élesíted?

Még nem öltem meg senkit, válaszolt a hangra hanggal.

Miket nem hordasz össze?, térítette magához az asszony. A szívem is vadabbul kezdett verni.

FELORDÍTOTT, SZÖRNYŰSÉGESEN FELÜVÖLTÖTT, MERT MÉG elkapta a ház betonvázából visszhangzó elfojtott kiáltást, meghallotta, ahogy az épület acélváza megroppant. Megkönnyebbülten fölsóhajtott. Még szerencse, hogy az asszony nem eresztette le a redőnyt.

Rátekerték a szigetelt drótot, mint valami tömlőre. A huzal mindkét végén fülhallgatók voltak, két arasznyi ördög készült beleüvölteni egy valamiért rémes szót: Gazany, te gazany, és így megölni őt.

Csak mire egészen eltűnt a kép, nyitotta rá a szemét a verőfényes égboltra, s kikászálódott az álom szorításából. Körülnéz, kedvese mellette hever az ágyon, furcsán, egész furcsán elterülve. Nem lélegzik, ijed meg a férfi. Fölugrik. Közelebb hajol, szájával érzékeli a leheletét. Ej, mit rémüldözik! Lélegzik! Lélegzik, mint a rózsabimbó, nesztelenül, láthatatlanul. Érintse meg a vállát és ébressze föl? Nem volt hozzá bátorsága. Felöltözik. Minek? Szándékosan zajt csap közben. Kedvesem, ne félj, elmentem a városba, írja föl egy cédulára, de tüstént zsebre is vágja a cédulát. Miért kéne félnie?

Céltalanul kószál a parkban. Már rendben van. De mit is akartam? Valamit akartam, de elfelejtettem. Nyugtalanul megtorpan. Tekintete a virágosbódéra téved. Aha, veszek neki rózsát, ilyen vöröset. A rózsa úgy lélegezik, akár a kedvesem, nesztelenül, láthatatlanul. Az öregasszony, csúf, csont és bőr, az álla az orráig előmered, szikár kezével, foltos körmével csokrot köt a vörös rózsabimbókból. Ezek azok! Különös körülmények között ismerte meg a rózsának ezt a fajtáját. Hollandia csillaga volt a neve. Ragyogott, mint egy buja vércsepp, légiesnek, illékonynak tűnt. Majd az ölébe helyezi. Arcát az ölébe fúrja, és szagolni fogja. Kedvesem, hagyjál. Ha beszippantalak, nem gondolok semmire, jól érzem magam, megint kisfiú vagyok melletted. Nem akarta megszagolni a rózsát, előbb a lány szívja be az illatát, behunyt szemmel.

De aztán nem tudott ellenállni. Sóvárogva beleszagolt, mélyen beszívta. Beleszagolt egyszer, még egyszer: Büdös! mondta magában. A rózsa ismerős illatából tisztán kiérezte az undorító bűzt. Ilyen virágot mégsem tehetek az ölébe! Azt már nem. Őrültség lenne.

De mitől bűzlik? Kátránytól, a rothadástól, vagy mitől?

Nem hagyta annyiban. Emlékezetébe idézte az összes szagot, elballagott az új távíróoszlophoz. A kátrány egész kellemes szag ehhez képest. Szándéka ellenére elkóborolt Teplice régi negyedébe, ahol kedvére föllelhette az összes szagot, de egyik sem volt oly nyugtalanítóan bűzös, mint a rózsa. Szaglászott minden illat és bűz után, mégsem hasonlított egyik sem a rózsáéra. Semmi nem tudott annyira rejtetten bűzleni, ami a nap fényében élt és növekedett. A faggyúgyertyák szaga a templomban? Minél több szagot és bűzt elemzett, annál inkább nőtt benne a szorongató nyugtalanság. Amennyire ismerős volt számára ez a bűz, egyszersmind annyira távolinak, oldottnak is tűnt, akár az a hátborzongató emlék.

A homlokára csapott: hogyhogy nem jött rá azonnal. Nyomban vissza kellett volna mennie, és meggyőződnie róla. Ha a többi rózsa is ennyire undorító, rendben van. De ha nem?

Messziről látta, hogy a virágosbódéban elfogyott a rózsa. Az ilyen rózsát, az ilyen csillagot megvásárolja mindenki, ha megpillantja. Egy kicsit megkönnyebbült. De azért csak odament a bódéhoz, belefúrta a fejét egyik-másik csokorba. Semmi. Nem, itt sem találta meg azt a bűzt, amely üldözte. Fejében kavarogni kezdtek a háztetők, gyertyák, temetések, alighanem azért, mert az öregasszony a virágok közt egészen úgy festett, mint maga a halál. Látja a nyitott szemét, száját. Nem, dehogy akarja ő visszaadni a csokrot, majd bolond lesz. Visszatért a parkba. Az ördögbe is, egészen beleizzadt. Ennek véget vetünk. Előhúzta a tőrét, a parádés tőrt, az éles kővel megfent tőrt. Lemetszett egy bimbót. A tenyerébe fektette, hogy belülről megszagolja. De nem tette. A tenyerén egy észbontóan szép szívecske feküdt. Letette maga mellé a padra. Aztán hidegvérrel, elszántan levágta a másik bimbót. Megint megcsodálta a tenyerén, és az előző mellé helyezte. Ekképpen valamennyi bimbót levagdosta, majd szépen, gondosan körberakta őket. Ez már tetszik. Gyönyörű nyakék, az én megboldogult kedvesemnek.

FÖLÁLL, LEVERTEN KÖRÜLNÉZ, KÉTSÉGBEESETTEN körbehordja a pillantását. Mit is akartam valójában? Ja igen, kigombolni az ingem nyakát, és megoldani a nyakkendőmet. De nem tehetem. Jól néznék ki, a tiszti díszegyenruhában. Egyszer-kétszer fölszegi az állát és kinyújtja a nyakát a szoros gallérból, amely fojtogatja. Igyekezetét gépiesen követi a következő mozdulat. Odafricskáz az ádámcsutkája alá. Mintha megütöttek volna egy dobot. Egymás közt ez azt jelenti: Egy kis rumot kell leeresztenie a torkán. Jó sokáig tartott, míg rájöttél, mi hiányzik. Akkor hát rajta, mert amióta szabadságon vagyok, minden csupa érzelem, rum meg egy csepp sem. A tulajdon esküvődön úgy istenigazából nem önthetsz föl a garatra. A jövendőbelid arra vár, hogy, ahogy illik, gondját viseld.

Te aztán szép kis disznó vagy. De hagyjuk, mi nem jut eszünkbe. Valahogy el kell viselnünk egymást, utóvégre együtt kell élnünk egy személyben, ebben a tiszti egyenruhában. Te csak ne köss belém, hogy disznó vagyok, én sem mondom, hogy pásztor volnál.

Főúr, hozzon egy üveg rumot. Vagy inkább hármat. Ez a fiú velem jöhet? Fél órán belül visszaküldöm. Tégy be szépen mindent a kosárba. Csomagolja be valahogy ízlésesen, kössön rá maslit is. Adjon a fiúra tiszta fehér kabátot, hogy megadjuk a módját.

Micsoda szerencse, hogy ebben a fürdővárosban van katonai üdülő is. Itt vesszek meg, ha nem találom ott azt, akire szükségem van.

Nahát, örülök, hogy rátok találtam. Fiam, tedd csak le azt ide, az asztalra. És elmehetsz. Köszönöm.

Öt hadnagy egyenruhában, kinyalva, ahogy illik, a hatodik pedig, a rozmárbajuszos még pizsamában, mezítláb, zsugáznak. A mezítlábas, pizsamás férfi tartja a bankot, előtte egy halom bankjegy. Mutatóujját a homlokához érinti, ami annyit jelent: Légy üdvözölve, ha eljöttél, ülj is le. Unottság árad belőle, aminek alig volna jelentősége, ha nem ülne itt az öt uniformisban feszítő zöldfülű, akik ott, mármint Keleten, még soha nem jártak, de oda készülnek, és most félnek. Aztán az öt férfi tisztelettudóan odébb húzódik a székével, jelezve, hogy üljön közéjük.

Leül közéjük.

Ülnek, zsugáznak tovább. Csak nem szólni egy szót se, ez hozzá tartozik.

Nagy sokára a pizsamás férfi valamiféle furcsa torokhangot ad ki magából: kh, kh, fölvonja a szemöldökét, körülnéz, ami csak azt jelentheti: Fiúk, nem azért, de valamit ihatnánk is közben. Reggel van, odakint szép az idő, de ehhez nekünk semmi közünk. Az egész nem ér egy... Egyikük, a legfiatalabb, a legmaflább, fölugrik.

Hányan vagyunk? Tálcára rakja a poharakat. Tölt.

Koccintanak. Játszanak tovább. Időnként valaki tölt, időnként találomra a pohár után nyúlnak.

Ő meredten a szemközti falat bámulja. Úgy rémlik neki: a falon, az egyiken, a másikon fehér holdszőnyeg kúszik alá. Amikor ez a szőnyeg rájuk hullott, az ágyra, akár egy takaró, fölkelt, ledobta a takarót, és nézte az asszonyt, ki is ő. Elvette az ablakdeszkáról az éles kővel megfent tőrt. Zajt akart csapni, hogy figyelmeztesse. Belerúgott a székbe, de hasztalan. Odalépett hozzá – az ágyon feküdt, elnyúlva, szétvetett kézzel, lábbal –, és megölte. A kulcscsontja fölötti gödröcskébe mártotta bele a tőrt, várt, míg föl nem tört a vérsugár, és szét nem folyt a két melle közt. Aztán kiment, és rázárta az ajtót.

– Fiúk, nem érzitek? Szagoljátok. Hullaszag. Hullaszagot árasztok.