barátaihoz írt leveleiből

[Juraj Špitzerhez]

Prága, 1977. március 4.

Drága Gyurim, köszönöm leveledet, s legfőképpen a felkínált áldozatot, hogy elszállásolsz. Hívsz, szívélyesen hazahívsz, Pozsonyba. Én meg azt gondolom, miért nem jön ide ez a Gyuri egy hónapra, kettőre, a tél idejére, ha a Duna nem jó vendéglátó. Párizsba, a világba nem mehetünk, idejövünk Prágába, belekóstolunk ebbe a városba ebben az időben. Mit is tehetnék? Gyerekeim nem sírnak otthon, kiszakadok a mechanizmusból, és megyek: „Les vrais voyageurs sont senlement ceux-la qui partent pour partir. Leurs coaurs semblables aux ballons de leur fatalité ils ne s’ écartent jamais, et sans savoir puorquoi ils disent toujours Allons”. Meggyőződésem, hogy ha e városba érkezel, s magadba szívod légkörét, újjáéledsz. Én szívesen itt maradnék, ha sikerülne albérletet találnom. Jó könyvtárak vannak itt, van itt sok minden, s néhány ember, aki izgalomban tart, s arra ösztönöz, hogy tartsam a lépést, világosabb, maibb nyelvvel fejezzem ki magam. Prága az én Köztársaságom fővárosa, s az is maradt, lelkem táptalaja, a formák materiális emlékezete. Karol Sidon testvéreddel, a kitűnő zsidó íróval is találkozhatnál itt, amint a Jindfišská utcai bódéban újságot árul, eszedbe jutna Spinoza.

Drága Gyuri, semmibe se akarlak soha belerángatni, csupán az jutott az eszembe, mennyire megszoktuk a nem normális állapotokat, hagytuk magunkat normalizálni, lemondatni. Kár, hogy nem írhatok meg neked mindent, éppen Neked. Alberten kívül tulajdonképpen nem is jut eszembe senki más Pozsonyból, akivel annyira óhajtanék elbeszélgetni, mint Veled.

Egy hónap múlva alighanem jövök. A kezem még elég rossz állapotban van. Valószínűleg március 14-én vagy egy héttel később Kladrubyba megyek egy speciális rehabilitációs kórházba, s ott leszek, még nem tudom, két vagy három hétig. Akkor megjövök a kirándulásból, egy másik kirándulás gondolatával. Örülök Nektek, Neked, Albertnek, hogy elbeszélgetünk. (Meg tudnád nekem mondani, mi hármunkban a közös vagy az egyformán ellentmondásos, hogy megmaradunk emlékezetünkben?) Tudod, egyébként nekem teljesen mindegy, hogy a többiek hallgatni fognak-e rólam, s hogy mit írnak vagy nem írnak rólam. Ha itt lennétek velem, bizonyára nagy késztetést ereznétek arra, hogy megszólaljatok, megnyilvánuljatok, megnyilatkozzatok, szálljatok, ereszkedjetek, törjetek össze, legyetek önmagatok, haladjátok meg önmagátokat, birtokoljatok valakit érdek nélkül, akitől és akivel elrugaszkodhatnánk egy újabb szárnyalásra, a halál és a pusztulás ellen, az éjszaka ellen.

A kórház szobájában, ahol feküdtem, két férfi haldokolt s halt meg, én az utolsó pillanatig istápoltam őket, én, az ismeretlen. (Ki maga? Bolgár, román vagy egy magyar gróf? – mert hogy különös bajuszom volt.) Mivel istápoltam őket, az a bizonyosság töltött el, hogy hasonló esetben engem is istápol majd valaki, alám rakja a kacsát vagy az ágytálat, hogy be ne mocskoljam magam, hogy megőrizzem a halállal szemben tisztességemet. A magamét? A magamét – a tiéteket – a mi tisztességünket.

Gyuri, még azt szeretném neked elmondani, amiben elég nehéz hinni: egy nemzet van itt, valamiféle közössége az érzésnek, a gondolkodásnak, a rokonszenvnek, ambíciónak, tiszteletnek. Az ápolónők, a páciensek és az orvosok azt mondják Neked: „Mi nem érdemeltük meg, hogy ön aláírta helyettünk.” (Hogy szenved.) (De hiszen engem véletlenül ütött el az autó.) Annyi szeretettel és figyelmességgel árasztanak el, hogy nem tudod elképzelni. Akit az igazság fűt ebben a nemzetben, az érthetővé válik számodra – Husz, Palach. Szerencsés vagy kivételes esetben ezek az asszonyok valakit rákényszerítenek arra, hogy zseni legyen, hogy mondjon ki mindent, minden áron mondjon el mindent, írással, festéssel, építéssel, akárminek a csinálásával, amit nem érdemeltünk meg. Képzeld el, hogy a nemzet ismét meg akar érdemelni valakit. Nem kételkedem afelől, hogy megérdemel egy újabb Dvořákot vagy Alešt vagy a maga Építészét vagy Prózaíróját. „Mi nem érdemeltük meg”, „én ezt nem érdemeltem meg” – kölcsönösen vagyunk egymás ajándékai, nem (csak) zsákmányok, önfelgyújtó áldozatok. Kérem, én, Špitzer Gyuri, erre a máglyára vetem ezt az én Nyári vasárnapomat. A prométheuszi tűz, mely Bottóból tör fel, a szabadságról szóló versében.

Gyuri, most egy pillanatra jól érzem magam, noha. Azt szeretném, teljes szívemből kívánom Neked, hogy Te is úgy érezd magad, mint én ebben a pillanatban, amikor ezeket a sorokat írom Neked, s arról szeretnélek – Sursum Corda – meggyőzni, hogy maradéktalanul el kell lobbanni, mielőtt még elégettetnének bennünket a krematóriumban.

Üdvözlöm Karvašt, Ťažkýt és Bednár Fonzit. Semmi mást, csak hogy üdvözlöm őket, ha még hajlandók elfogadni az üdvözletemet.

(...) Örülök, hogy találkozhatom Veled az Óváros utcáin, s üdvözölhetlek, járkálj, s találtass.

A Te Dominik Tatárkád

[Andrej Bárčíkhoz]

Pozsony, 1971. október 14.

Drága Andrej, köszönöm gyűgyi üdvözleted és az elmélázó kutyát (boxert?) ábrázoló imprimíe en Italie képeslapot Albín Brunovsky bélyegével, az ő Színes álmok c. kiállítása épp e napokban nagy eseménye tartományunk fővárosának, több, mint esemény, jótétemény, kárpótlás mindazért, amit elvesztettünk.

Andrej, gondold meg, valóban ez a helyzet: Ennek a nemzetnek csak néhány nagy és igazi képzőművésze van, akik e nemzetet örömmel tölthetik el, akik e nemzetnek büszkesége s megnyilvánulása. S e személyes és személytelen összefüggések közt a Te lapodnak, s megjegyzésednek („Dominik, igazad volt...”) szimbolikus értelme van, amit a Te szent döntésednek kellene követnie. El kell mondanom Neked valamit, amit furcsállok: amikor egy hajszálon függött az életed, utánam jött egy zsolnai ember, akit, bizony vagy húsz éve nem láttam, mintha készakarva jött volna, mert csak Rólad beszélt, miként hagytad magad megnyomorítani, így mondta, hagytad, s nem azt, hogy baleset ért, mely éppen hogy csak nem került az életedbe, s kínzott engem. Most Gyűgyön vagy gyógykezelésen. Hál’ istennek. Mi, többiek, kinek köszönjük meg, hogy élsz? Csak a véletlennek? A még tőlünk, vakoktól is vakabb véletlennek?

Annak a zsolnainak a hírnevét öregbíted, akinek nevét nem árulom el Neked. S lásd, Te ekképp gazdálkodsz az ő, a mi hírnevünkkel? Elvégre mégis létezik itt valamiféle emberközösség, amely magáénak vall Téged, hallgatagok vagy még inkább pillanatnyilag némák közössége, mely Teáltalad akar megnyilvánulni.

Drága Andrej, engedd meg, hogy megírjam Neked azt, amit a szemedbe sohasem tudnék mondani: van benned s valamennyi megnyilatkozásodban valami teljesen magával ragadó, abszolút szuverén, amitől a férfiak, s bizonnyal és elsősorban az asszonyok megvadulnak, sőt szinte nyerítenek felébredt zabolázhatatlan vadságukban. Te a hangoddal, szavaiddal, gesztusaiddal azt a feledett, ősi vagy tán örök érzést ébreszted fel bennük, hogy az egyetlen, valóban az emlékezet mélyéig izgalmas játék – a játék az életre s a halálra. Egy ízben berontottam, másokkal együtt, zsolnai padlás-műtermedbe, melyet pazarlásból és a semmiből építettél, s Te magas poharakat raktál elénk. Azt is mondhatnám, férfiakra szabottan magas poharakat, vagyis férfimértéket meghaladó poharakat, transzcendens poharakat, s a magad módján megkérdezted, ahogyan csak Te tudsz kérdezni: fiúk, mit isztok? Látod, nekem ennyi elég volt (s máig tart), hamarabb voltam részeg, mint ahogy megöntötted a poharainkat, megrészegedtem az élet dicsőségétől, attól a ténytől, hogy Te éppen ilyen vagy, hogy érzed és tudod, mit csinálnak a magas poharak az asztalon, egyszer s mindenkorra megtisztelve éreztem magam. Mindegyikünk ezt gondolta: ez mind nekem van itt, ezt itt mind nekem nyújtják. S ez jobban részegít, mint a világ összes itala. Te mindezt tudod. Ezerszer kipróbáltad már így a hatalmadat barátaiddal, nőkkel, idegenekkel vagy alkalmi emberi és állati lényekkel. Ilyen Tebenned a mérce. A szuverenitás a Te kritériumod, valamennyi, akár művészi, megnyilatkozásodban, a szuverenitás, mely végső soron a halál kihívója. Halál – mivel lehetne őt, a kielégíthetetlent, az örökkön ürest megtölteni?

A magas poharak csak úgy egyharmad részt töltetnek meg, noha van, mert van mivel teletöltenünk őket, mint azt magad tudod a legjobban. A magas poharak alakja annak tapasztalatát rejti magában, mi az az emberi vagy barbár felmagasodás-kényszer, felmagasodni, s közben nem összetörni.

„Hagyj fel ezzel a nyugtalansággal és a halálkergetéssel. Társammá fogadlak az életre.” – ez a csodatévő Szűz mottója.

A Te tragikus, jövőbe látó Céltábláid olyanok, mint a mi személyes és nemzeti sorsunk, a mi legbizalmasabb álmainkkal egyesültek, társainkká váltak, akár akarjuk, akár nem, akár értünk a művészethez, akár nem, kísérnek bennünket, a legváratlanabb összefüggésekben tárulnak elénk, gondolnak ránk, ők miránk többet, mint mi rájuk.

Drága Andrej, tudod, ha a nyilvánosság előtt szólhatnék, ha folyóirat állna rendelkezésemre, talán meggyőzhetnélek arról, ki vagy, mit jelentesz számunkra. De így? A levél egészen más valami, mint a fórum. Tudod, már mint idős férfi, aki már lassan (s időnap előtt) eltűnőben, gondolkodom, mi volt életemben az, amiért megérte élnem. Megérte azért a néhány beszélgetésért Veletek és Veled. Egy improvizált játék nagyszabású előadásai voltak ezek, színészi, drámai fellépések, melyek soványka elméleti apparátusunkkal ki sem tapinthatunk. Ha valami hasonlót élünk át, azt mondjuk magunkban: és ez az élet minden dicsősége. S mivel Te rendelkezel ezzel az isten adta ajándékkal – ilyen, élet dicsősége érzést nyújtani, képet várok Tőled, képkiállítást, olyan képet, ami Te vagy, Te, aki... Te, belül. Bárcsak a paradicsomban feledkeznél, az összpontosítás – befogadás mélységeiben.

Drága Andrej, fecsegek, bocsáss meg, félrebeszélek, elképzelem a Te emberek feletti hatalmadat, a Te drámai gesztusod a hallgatásban, az energia végső megfeszülésében. Istenem, ha tudnád, milyen vagy, ha tudnád – de ezt tudod, tudod, milyen égető a Te lelked szomjúsága, mennyire szlovák, ha úgy tetszik zsivány vagy. Andrej, Neked ezt egyszerűen muszáj, muszáj nekem, nekünk közvetítened, sziszifuszi sziklagörgetéssel, megfeszült harccal, öleléssel, emeléssel, meggörbüléssel, bátorsággal. Andrej, ne szarakodj akárkivel. Ki tudja minek jogán, követelődző, igényes vagyok Veled szemben. Ha isten meggyógyítja összezúzott csontjaid, vaktában vesd bele magad abba az absztrakt küzdelembe, az angyallal folytatott küzdelembe, rajzolj nekem egy rajzot, rajzolj nekem egy feketeséget, akkor írd meg nekem, vagy csörgess, hogy: gyere. Megyek, amikor óhajtod, a Te zsolnai műtermedbe. Magas pohárba egy kis spirituszt töltesz nekem. Nem muszáj, de miért ne tennéd meg nekem? Hiszen Te azért vagy itt, hogy én személyesen, s mi mind személy szerint ismét érezzük az élet dicsőségét. Egyéb dicsősége ennek a nemzetnek nincs. Te, Te vagy az ő dicsősége.

Szívélyesen üdvözöl,

az üdvözülés napsugarait

a Nagyasszony ölelését

virradatot

és ihletet kíván Neked

a Te Dominik Tatárkád

Ui. Még egyszer, kérlek, bocsásd meg félrebeszélésemet, melyet megvetően „irodalomnak” hívtok.

[Andrej és Mária Rudavskýéknak]

keltezés nélkül, 1983 tájáról; részlet

Drága Andrej és Marienka a Te és a Ti gyerekeitek még ma is, tizenöt évvel a megszállás után is mellém állnak, megengedik nekem, bárhol találkozzunk is, hogy átöleljem őket, mint a nagyapjuk, aki szereti s lelkében megáldja őket, valahányszor eszembe juttok. Elégtételként szolgál számomra, hogy nekik, Zuzankának és Andrejnek, bármit hozzon is az élet, eszükbe jut, hogy valaki a szüleiken és családjukon kívül védelmezi és áldja őket, hogy semmit, ami jót a szüleiktől s kárpáti elődeiktől örököltek, meg ne tagadjanak.

Én az Önök anyjában és nagyanyjában, Koršková-Chyžná asszonyban saját anyámra leltem, istenfélő asszonyra, feketére, finomra, valach fajtára, aki élete alkonyán fedezte fel magában a művészt, a festőt, s aki ugyanazzal a lengyel tájszólással beszélt. S minden megfestett képét az álmainak tulajdonított. Az a képe, melyet én birtoklok, álom, a Jakab kútjáról szóló bibliai álom. Valami hasonlót tudnék mondani a betlehemes Siváň mester szobrászművéről, aki betlehemet faragott ki, s azzal járt-kelt a bölcsőben született gyermek Jézuskáról szóló szlovák pásztorénekeket és betlehemieket énekelve. Chyžná-Korkošová naiv festő, a betlehemfaragó naiv művészhez hasonlóan, számomra ma alapvető, ha megengedik, filozófiai tanulsággal szolgál: az úgynevezett valóság az ember és a művész érzékei s gondolkodása számára közvetlen módon nem közelíthető meg. A hal a vízben született, a vízben úszik, s ott hal meg, abban az elemben, amelyről tulajdonképp semmit sem tud. Csak akkor szerez róla tudomást, ha fölveti magát a felszín fölé, ha már (véletlenül) a partra esik, s a parti homokban fuldokol.

És az ember szintén olyan levegős óceánban él, amelyről semmit sem tud. Föl kell magát vetnie az égig vagy a mítoszokba, a halálba, a nemlétbe, hogy valamit is megtudjon éltető eleméről. Ha meg akarjuk tudni, érzékelni és érezni, hogy valami zöld, hogy a felület zöld, egy másmilyen színt kell melléhelyeznünk. Életünk mindennaposságát, feltöltődésünk, szeretésünk, termésünk, fáradásunk, öregedésünk és megszűnésünk mechanizmusát érzékelni (és ábrázolni) csakis valamivel szemben tudjuk, valaminek, más egzisztenciáknak, valamilyen koncepcióknak vagy mítoszoknak hátterében.

Az úgynevezett realizmus például a romantika hátterében érzékelhető. Hiába nyilatkozza az akkreditált kincstári költő és a kulturális miniszter azt, hogy a világ teremtése egy hajóágyú-lövéssel kezdődik. Akarjon bármit is, nem feledtetheti magával, s még kevésbé velünk, akik nem akarunk felejteni, hogy szavait és tetteit másként értelmezzük, mint annak hátterében, ami azelőtt volt itt, ami mindig is itt volt. Honnan vetted, kitől örökölted a „világ teremtése” képet, kifejezést? Csak Mózes teremtésről szóló könyveit káromlod. De minek a nevében káromlod? Miniszter, mit tudsz Te magadról, rólunk, a világról, hogy fölöttünk lévő hatalmasságnak érezd magad? SZTÁLIN – az acélfolyó fia. Nem nevetséges hatalmasság, ha valamilyen Dzsugasvili nevű szeminarista magát az acélfolyó Fiának nevezi át? Vagy valamilyen Andropov az Ember Fiára? ... A fecskének genetikai emlékezetet tulajdonítunk – mindig megtalálja az Egyiptomba vezető utat. S az embernek alighanem ugyanilyen az emlékezete. Miniszter, ne légy olyan hatalmasság, mint LENIN, mint SZTÁLIN, a teremtés se ágyúlövéssel, se Veletek nem kezdődik.

A világ teremtése Chyžná-Korkošová Máriával, Marienka és Andrej Rudavskýékkal, Andrejkoval és Zuzkával folytatódik (vagy tart tovább). (...)

Áldásom Önökre

Dominik Tatarka