Egy elképzelt színház délibábja

Elképzeltünk egy színházat, mely nem valósítható meg. Az volna a meglepő, ha mégis. Műsorunk kora hajnaltól kora hajnalig tart, s ez olyan megterhelés, hogy minden észérv ellene szól. De éppen arról lenne szó, hogy semmilyen megítélésnek ne tulajdonítsunk jelentőséget. Hiszen csak háborúból is ismerünk száz- meg harmincéveset. Úgy képzeljük, hogy ha kora hajnaltól kora hajnalig így vagyunk együtt, sikerül a ruhátlanságig összeszoknunk, készen a játszmára, a megtörtént bűnbeesésre. Mindenesetre pontosan napfelkeltével kezdjük az előadást, abban a pillanatban, mikor a nap megjelenik látóhatárunkon. Akkor hangzik el az első szó, moccan meg az első mozdulat, ami már a miénk. Vagy ekkor lesz hallható a csend, ami addig nem volt hallható.

Színpadunk, színházunk szabadtéri. Nagyjában mindegy, hogy milyen tájat, színhelyet választunk; függ ez attól is, hogy ki az, aki elképzeli, és a föld milyen pontján. Az átélt idő hangsúlyai természetesen mások lesznek, ha kopár síkságon vagy erdőben, hegyek között vagy tengerparton játszunk – anélkül azonban, hogy vállalkozásunk lényege megváltozna. Pontosabban, a kiszámíthatatlan helyzetek, történésrészletek alkalmazkodnak a táj adottságaihoz; ugyanis nem kívánjuk a folyamatos játék színterét színpadterünkhöz kötni. Ha kell és úgy adódik, a domb, a tó, a tenger, a hegy, az erdő, a síkság: minden a kezünkre játszik. Az időjárás váratlan alakulása is. Sőt, imádkoznunk kell esőért, szélért, viharért, csillagokért, holdért, hogy se megrövidítettnek, se megkíméltnek ne érezzük magunkat. Döntő szempont mégis, hogy a színhely valamilyen irányban nyitott legyen – ha másfelé nem, de legalább az ég felé. Szükséges a kipillantás elbizonytalanodó távlata, hogy a színpadtér egérfogójába – ahol együtt vagyunk – fontosnak érezzük a visszatérést.

Ez a szűkebben vett színpadtér ne legyen nagyobb (vagy ne sokkal nagyobb), mint a hajdani, fővárostól messze eső, intimen vidékies amfiteátrumok játéktere. Ezt ülik körbe a nézők oly módon, hogy azonos távolságra keskeny járatokat hagynak maguk között: hét sugárkéve-ösvényt, melyeket ha meghosszabbítanánk, a játéktér fókuszában találkoznának. A játszó személyek alkalomszerűen ezeket is igénybe veszik – mintegy belegyalogolnak a nézők testébe. A járatok csak akkor mosódnak el és szűnnek meg, mikor a lincselés, majd a kivégzés és temetés jelenetére már sor került (a legegyszerűbb analógiát követve, a naplemente vörös pillanatában) – ebben ugyanis a nézők is részt vesznek. A haláleset mintegy véletlenül, mégis a pontos tervszerűség látszatát keltve következik be. Mindvégig nyitott marad, hogy a viaszos arcú, arlecchinoszerű férfi – aki a helyét folyton változtatja a nézőtéren s szelíd erőszakkal minduntalan olyanok közé préseli magát, akik láthatólag együvé tartoznak, és ott kezd el megállíthatatlanul hahotázni és böfögni –, végig nyitott lehetőségnek hagyjuk, hogy vajon a stábunkhoz tartozik-e, vagy valami fertőző jókedv már tűrhetetlen és elítélést kihívó magánszereplője. Kedvünkre lesz, hogy ebben ne foglaljunk állást – szabadságot biztosítunk a figyelmeztető lincselésnek, majd a higgadtabb rögtönítélkezésnek. Végül megkérjük nézőinket, hogy a gödörbe fektetett ismeretlen halottra valamennyien dobjanak rögöt; s utána már mindenki ott ülhet le, ahol akar. Célszerű, ha a járatok helyét – ami a figyelmeztető lincselés során érthető módon semmibe vevődik – már a közönség gyülekezése előtt kijelöljük hét, földre fektetett vastag kötéllel. Az akasztáshoz is ebből vágjuk le a szükséges darabot, s hogy hajlékonyabb, megfelelőbb legyen, a fonás spirálja mentén vékonyabb szálat bontunk ki belőle.

Játékterünknek – mint az amfiteátrumoknak – van egy „hátsó” íve, emögött nem ülnek nézők. De itt sem alkalmazunk semmilyen takarást. A legjobb megoldás, ha a játszó személyek holmijait helyezzük el itt, vagy ide állunk be a járművel, mely az ötletszerűen összehordott kellékeket a helyszínre hozza – rábízva a véletlenre, hogy szükség lesz-e rájuk. Vagy – mert épp kéznél vannak – olyasmire is rávehetnek, amit a véletlen sem indokol. Azt a kertelésnélküliséget kívánjuk biztosítani, amire már rég nem emlékezünk.

Villanyvilágítás a mi esetünkben durva megalkuvás volna. Legfeljebb olajfáklyát használhatunk. A betétszerűen alkalmazott dia- és filmvetítést (a jármű oldalára erősített vászon segítségével) nem zajos aggregátorral oldjuk meg, hanem akkumulátorral. Igyekszünk minden technikai jellegű zajt kiküszöbölni, s így színhelyünk már eleve nem eshet közel a közvilágításhoz, lakott helyhez. Sőt, könnyen járható út közelébe sem. Nézőink csak gyalog közelíthetik meg, és annál jobb, minél távolabbról. Egyetlen kivétel a stáb járműve, mely egyszerű paraszt- vagy ekhós szekér, kiöregedett vagy testi hibás lóval; esetleg szamár, vagy kordé, melyet a játszó személyek háznak. Vagy valamilyen autó az utolsó esetben, a bontótelepek halálraítélt állományából. Ez nem hatáskeltés, inkább csak azt jelzi, hogy kizárólag azért van szükségünk eszközökre, mert néhányuk nélkülözhetetlen.

Teljes jelmezt soha nem használunk. A játszó személyek egyszerű, mai ruhát viselnek, olyat, amely megfelel az adott táj és ország stílusának. Az öltözetet csupán kiegészítjük a szerephez illő ruhadarabbal, tárggyal, maszkkal. Illetve, levetjük a fölösleges ruhadarabot. Ha úgy érezzük, hogy a meztelenség a megfelelőbb, azt választjuk. Kivégzettünk, például, végig felöltözött marad, s csak azok meztelenek, akik majd az ítéletet hozzák. A dolgoknak kétségkívül ez a szokatlanabb rendje, mégis annyira önkéntelen lesz, hogy hallgatnunk kell az ösztönünkre.

Zenéről magunk gondoskodunk, de csak a legprimitívebb hangszerek jöhetnek szóba. S csak néhány esetben veszünk igénybe magnetofont, amelyben minden nehézség nélkül hiteles varázsdoboznak is tekinthető, mint egy monologizáló kavics, vagy egy éneklő cserfaág. Így nem mellőzzük a tárgyakba kövesedett egyéb hangokat sem, sőt, erre fordítjuk a legnagyobb figyelmet (ütés, rázás, rúgás stb.). Minden beszédes társ, csak kímélni nem szabad őket. Úgy gondoljuk, nincs megválthatatlan némaság.

Előadásunk ingyenes, de ugyanakkor a manipulált hírveréstől is tartózkodunk. Pusztán az előadás napját és helyét hirdetjük meg, s csak arról adunk tájékoztatást, hogy mire nem számíthatnak a nézők. Ide tartozik az étkezés is. Megkérjük nézőinket, hogy ne hozzanak magukkal élelmet, ezen az egy napon meg kell elégednünk egymással. Vízről – közeli patakot vagy forrást számításba véve – és az előre fölszelt kenyérről a stáb gondoskodik.

Gyermekeiket, csecsemőiket a nézők magukkal hozhatják; étkezésükről természetesen gondoskodni kell. Jelenlétük nem okozhat rendbontást, még ha annak látszana is; távollétük viszont éppen a mi jelenlétünket tehetné mesterkéltté és ünnepivé.

Előadásunk pontosan a nap felkeltével ér véget, abban a pillanatban, mikor a nap megjelenik a látóhatárunkon. A nézők még elérhetik a munkahelyüket. S amennyire módunkban áll, magunk is azt sugalmazzuk, hogy ne szabadnappal folytassák az előadást, hanem megszokott munkájukhoz térjenek vissza, bármennyire fáradtak és kialvatlanok.

Talán ennyiből is kitetszik, hogy semmi rendkívülire nem gondolunk, csak olyasmire, amire nem jut idő és alkalom. Komolyan szeretnénk venni néhány dolgot, ami huszonnégy órába belefér, s mégis a huszonötödikre halasztódik, mert az már a következő nap első órája.

Mielőtt hozzákezdenénk színházunk módszeres elképzeléséhez, megkérjük az olvasót, hogy vegyen részt a munkánkban. Adja át magát nekünk, akár szó szerint is. Ne sajnálja sem a testét, sem a lelkét. Adja kölcsön a gondolatait, szorongásait, hazugságait, meggyőződéseit, mondja ki és gondolja hangosan, amire eddig nem talált szót, se hangot. Tulajdonképpen meg is halhat vagy gyilkolhat a kedvünkért, mi bizonyosan nem értesítjük a rendőrséget, sem a halottkémet. Vegye úgy, hogy itt mindennek úgy lesz joga megtörténni, ahogy a legtermészetesebb és -célravezetőbb. Akár a víz: oda folyik be, ahol rést talál. A gyertyát addig gyújtjuk újra, amíg csonkig ég. A játék vezetését természetesen vállaljuk, de igyekszünk úgy megfelelni a feladatnak, hogy ne kössük meg előre se a magunk, se más kezét.

A szöveg közé tördelt rajzok úgy tekintendők, mint vállalkozásunk közvetlen-hevenyészett, nélkülözhetetlen melléktermékei: skiccek, ábratöredékek, térképvázlatok, térbeli elrendeződések rögzítései – ízelítő annak az öntörvényű folyamatnak a belső és külső koreográfiájából, aminek úgy tesszük ki magunkat, hogy mégis mi képzeljük el és valósítjuk meg. Fontosnak tartjuk ezeket a rajzokat, mert segítenek még valóságosabbá tenni színházunkat; ami másfelől (bár felületesen csak) esetleg kétségbevonhatónak látszik. Könyvünk végén talál az olvasó néhány üres oldalt: ez az övé. Minden ötletét, javaslatát, kiegészítését, megjegyzését oda írhatja be. Vitázhat, érvelhet, állíthat, kétségbe vonhat, tiltakozhat. Vagy ami még jobb: nyithat olyan ablakot, amilyenről mi nem is álmodtunk. A huszonnégy óránkat azonban ki kell bírni, különben bele se kezdjünk, meg se jelenjünk a választott színhelyen. Öreg példabeszéd: mikor a tibeti katona mindkét lábát elveszíti a harcban, azt mondja: „Muszáj hősnek lennem, nem futhatok el”.

További megjegyzés: ha azt várják tőlünk, hogy most mindjárt rátérünk az egyes „játékok” időrendbe szedett közlésére, a lényeget értik félre. Nincs semmiféle repertoárunk, amely már most rendelkezésünkre állna. Sőt, képzeletünket épp ebben a vonatkozásban igyekszünk féken tartani. Ami persze nem azt jelenti, hogy nincs vagy ne lehetne sejtelmünk az egyes „játékokról”. Van; csupán függőben tartjuk a megfogalmazásukat, míg éppen időszerűek nem lesznek. A bontakozó körülményektől tesszük függővé őket, s ha úgy adódik, az előzményektől. Elsősorban az előkészület mozzanatait kell most elképzelnünk, ami azt is biztosítja majd, hogy hiteles és meggyőző lesz a zavarunk, amikor vaskosan más történik, mint ami elképzelhetőnek látszott. Egyúttal el kell érnünk, hogy olvasó-közönségként lássuk is, amit olvasunk, s miután néző-közönséggé lettünk, úgy hallgassunk, mintha mi beszélnénk.

Vagyis vállalkozásunk elengedhetetlen feltétele a belső felkészülés. Helyes, ha valamilyen mottót választunk kiindulásul (vehetjük a tibeti példabeszédet is – vagy bármi mást, amit megfelelőbbnek találunk). Már az is jó jel, ha gyermekes lelkesültség uralkodik el rajtunk – s már csak ezért sem indokolatlan, ha a pszichés hőmérséklet váratlan változásáról beszélünk. Ehhez azonban kelletik valamiféle tudathasadás.

Vegyünk egy egyszerű példát. Megyünk az utcán, mondjuk a napos oldalon (optimisták vagyunk) – ugyanakkor metsző élességgel látjuk és érzékeljük magunkat a túlsó oldalon is. Elég mindennapos eset ez, ha jobban odafigyelünk – a helyzet mégis drámai. Csak éppen magánjellegű. Magánjellegű osztódás. Mégis örülnünk kell, mert ez lehetne az első lépés, hogy dialógus jöhessen létre (vagy monológ – ami ugyanaz, ha erre is jobban odafigyelünk). Mi több: kétségesnek tartjuk, hogy enélkül egyáltalán elindulhatunk színházunk megvalósítása felé.

Jegyezgető füzetünk, melynek címlapjára évekkel ezelőtt ezt írtuk fel: Panaszfal; majd a sűrítés kevésbé elkötelező formáját keresve, ezt: Lassan minden – ez a jegyezgető füzet sok évszakon keresztül üres volt, míg a szöveg sorjázása nem kezdett sietősebb iramot diktálni. Az elmúlt hetekben a következő feljegyzés került bele:

„...idő: dél, hozzávetőleg háromnegyed egy; színhely: valamelyik forgalmas körút; évszak: nyár. A dramatikus mozgalmasság összehányt masszája az, ami elénk tárul – tömeg, járművek. A látványban nincs semmi egyedi vonás, ha csak azt a nagyvonalú jelentéktelenséget nem vesszük annak, ami minden mást igyekszik: elhomályosítani. Holott tudjuk, hogy n-számú megismételhetetlen korpuszkula közös fellépéséről van szó – ezúttal is. A nap úgy világít, akár egy műtermi lámpa...”

Ennyi. Utólag közbevethetnénk, hogy egy arc vajon mikor kerül igazi megvilágításba? Lehetséges, hogy a fényforrás kikapcsolását követő töredék másodpercben – akkor és nem tovább? Nem fogjuk indokolatlanul élére állítani ezt a kérdést, hiszen színházunk távol esik az ilyen skolasztikus szőrszálpreparálástól. Mi a tényektől gyengülünk el és kapunk erőre. Gyakorlatilag egyébként annyi történik, hogy véletlenül D.-vel akadunk össze a forgalmas körúton. Kis idő múlva D. kényszeres természetességgel belénk karol, és megkér, ugorjunk fel vele a lakására: orvos ismerőséhez nem akar menni, a rendelőintézetektől irtózik, a tablettáktól meg fél, hogy megváltoztatja a bőr és a nyálkák illatát (ami igaz) – egyszóval, egy pesszárium behelyezéséről lenne szó. Régóta ismerjük egymást, így esett ránk a választása. Erős kattanást érzünk, mikor belekezdünk a műveletbe. Az ügy bonyolult, egyszerű. D.-hez nem libidó fűz bennünket, hanem barátság, s főképp nem szívességet teszünk, pusztán kultúrkörünk konvencióit meghaladó szívességet. Olyan közelség teremtődhetne most köztünk (mentesen az elidegenítő rutintól, hiszen nem szakmánk, amire vállalkozunk), hogy barátságunk más bensőségességet kaphatna utána. Mégsem úgy történik minden, ahogy történhetne. A heverő szélén ülünk le, s D. a jobb lábát fölteszi a térdünkre. Amikor hozzákezdünk, felnézünk D.-re – s mintha egyszerre kilépnénk a saját dimenziónkból. Valószínű, hogy ez archaikus vonatkozásban is igaz – mikor keresni próbáljuk egymás arcán ugyanazt az emléket, helyszínt, játékteret, s azokra az elképesztő kataklizmákra, kendőzetlenségre és mozdulatokra, csendre és hasonlókra gondolunk, melyeknek valaha csak az állatok voltak szemtanúi és részesei; s mintha egy lassan alakuló Valami vagy Valaki előtt mi is egy illathoz hasonlítanánk, amelyik más öntudatra ébred – (sőt, meglepőnek fogjuk találni, hogy még egy olyan logikus misztikus is, mint Chardin, hasonló érzésekről számol be, mikor a fronton egy este színpadias monstruozitással fölébük emelkedett a hold, s bevilágította a félig ruhátlanná roncsolódott hullákkal borított csatateret) –, s egyformán gondolhatunk rá, hogy egy ilyen öntudatra ébredés nem mehet gyorsan, idő, felkészülés kell hozzá, próba, esetleg évezredek – vagy éppenhogy villámgyors az egész, s az örökkévalóság egy töredék másodperce elég. S az első pillanatok valóban biztatóak. A nedves forróság, a gyűrűző szorítás, a szervek és tapintás fokozhatatlan in flagrantija: mintha (végre) a bőr se furakodna közénk, s a bőr alatt is lehetséges volna a találkozás. A költő a „belek alagútjaiba” is bemerészkedik szerelmes (szerelmes?) versében – és ez helyes irányvonal. Miért csak egy roncsolt kéz szövete simulhatna rá egy melléje kifordult idegen tüdőre, szívre? A lövészárokból mi is jól emlékszünk ilyesmire; csak mégse pontos illusztráció ez a témához. Már nincs benne élő dramatikusság. Mi pedig nem nélkülözhetjük itt az arc és a pillantás jelenlétét. És legfőképp: közben nem. És D. először meg is felel ennek, mintha csakugyan képes volna a művelet mögé távolodni. Sőt, bizonytalan mozdulattal a fejünk fölé nyúl, az ikonok jól ismert szögletességével – csupán az ujjai nem zártak még, ami az ikonokon a fegyelmezett elragadtatás jele, mely bármelyik pillanatban egy archaikus unió és konfesszió ígérete is lehet – egyszóval, ami mégis csak közelít már a színházunk dramaturgiájához. Mozdulata azonban váratlanul befullad, elbátortalanodik, pillantása is kikapcsol; s ezt még feltűnőbbé teszi, hogy a bevágó napfény épp elhúzódik róla, így arca – önmagára hagyva – tényleg nem tud kilépni az árnyékból. Ott reked. S minthogy kinyújtott karjával tenni kell valamit, jobb híján fölmarkolja a kredenc széléről a cigarettás dobozt és öngyújtót, mintegy belekapaszkodik – s most akár le is feküdhetnénk már, ahogy szokás; csak éppen a mi eltökélt dramaturgiánk szerint ígér keveset ez a folytatás. Mikor kilépünk a kapun, noteszünkből kitépjük az üresen maradt lapot, ahová föl lehetett volna jegyezni valamit, ha lett volna mit. S beleveszünk a körúti forgalomba.

Esetünkben egy narancsos ládákat szállító teherautó képviseli a kárpótló kegyelmet: hirtelen fékezni kényszerül, és leesik egy láda a rakományból. Mintha felsőbb rendezői elv érvényesülne, csupán egyetlen narancs gurul ki a ládából, az viszont valóságos óriás — szinte küldött. És félreérthetetlenül valamilyen megoldásra vár az erős napsütésben. Ugyanolyan kattanást érzünk, mint fél órával előbb D. garzonlakásában, mikor még nem dőlt el semmi. A forgalom lelassul, sőt megáll, és a járdán is megállnak – bár igencsak begombolkozva. Ugyanis egy tízegynéhány éves fiú – saruban, ügyetlen bricseszkében – bekalimpál az úttestre, két kézzel fölemeli a narancsot, majd üdvözült mosollyal belenyomja körmét a köldökébe (a kocsány helyén). Látjuk, hogy préselő szorításától a másik keze lucskos lesz, a lucsok végigcsöpög a bricseszén, tenyerével bemaszatolja az arcát; s a dramaturgia jóvoltából épp ekkor felhősödik el a nap, árnyékba borítva az alkalmi színpadot. A fiú pedig szintén ekkor fordul felénk, a mongolidióták leírhatatlanul nyitott mosolyával; s ahogy várható volt – világít az arca. Pszichés hőmérsékletünk azonnal jelez, mintegy igazolva, hogy ha nem vagyunk türelmetlenek, előbb-utóbb mindig felbukkan és rendelkezésre áll a megfelelő minta. S most már egészen biztosra vesszük, hogy színházunk nem nélkülözhet egy ilyen vagy ehhez hasonló személyt.

Mindez azonban csak vázlatos támpont a játszó személyek elképzeléséhez – amit bizonyára pontatlanul, de azért mégsem megtévesztően nevezünk sorozásnak. Az viszont teljességgel kiszámíthatatlan, hogy kikre is essen a választás. A parttalanság ugyanis meglehetősen erőteljes gazdagság – nem éppen abból a célból, hogy megkönnyítse döntéseinket. Gondoljunk, például, a kutyára, amelyik a meghirdetett hajnalon úgy fog feltűnni a helyszínen, mintha csakugyan mi rendeltük volna oda. Előzményként ismét egy régi feljegyzésünkre hivatkozhatunk – és újra a háborút kell elképzelnünk egy pillanatra. Tulajdonképpen mindegy, hogy hol, legfeljebb annyi megszorítást tehetünk, hogy ezúttal nem a fronton, a lövészárokban, hanem a hadtápterületen, a terepszínű készenlét és veszteglés paradicsomában. Ott még inkább marad idő, hogy egy jelentéktelen mozzanat is végleges drámabetétté élesedjen; hiszen megátalkodottan színházban gondolkodunk. – Valahogy így emlékezünk rá:

– ... vasárnap kora délelőtt, szikrázó napsütés. Hó reggel óta nem esik. Tágasság és törékeny könnyűség a levegőben, a távolság leszűkül. Minden mozdulat pengés és karcolás. Egynemű csend ég és föld között. Amit a havazás meggörnyesztett, összetöpörített, az most megnő és függetleníti magát a háttértől. Óriás fák, vésett füstkígyók, érintésre összehulló bokrok. A vagonok túlméretezett játékkockák a magas töltésen. Összetörnének, ha megindulna a szél. Távol, a sínek között, oldalazó mozgással fekete folt közeledik, időnként megáll, majd változatlan iramban ismét megindul. Hirtelen ugrással a síneken kívül terem, és eltűnik. Mindez olyan gyorsan játszódik le, hogy a vakító fényben bizonytalanná válik: valóban eltűnt? vagy még mindig a töltésen van? A látvány folytatja önmagát, csak a látványt? Már ismét a sínek között üget. A vagonsor közelében figyelve lelassít. A töltés egyik széléről a másikra kanyarodik át, majd indokolatlanul, de annál határozottabban letér a síkság felé. Hasig süppedve lábal előre, néha beleharap a hóba, prüszköl. Később egy kitaposott térségre bukkan; a sorakozók hagyják itt minden nap a nyomukat. Itt megpihen, a bundáját rázogatja és egy helyben topogva szimatol. Rövid kémlelés után ismét visszafordul a töltésoldalba vágott hólépcső felé. Hangokat hall. Jobb elülső lába tétován behajlítva mered a levegőbe, úgy figyel. Megnyúlt testén erősen kirajzolódnak a bordák félkörei, hátán egy tenyérnyi helyen nincsen szőr. Visszafelé néz, de közben előre kúszik. A napfényes fagyban bizonytalan a hangok forrása. Merészen a vagonok mellé ugrik, és besomfordál a kerekek közé. Nyugtalan. Felágaskodva megszagolja a vagonok padlóját, orrát a résekre szorítja, kapar. Utána izgatottan az egyik kerékhez fut, és rángatózó farral vizelni kezd; a következő keréknél megismétli. Nem tudja eldönteni, hogy elhagyja-e a rejtekhelyét, végül elszánja magát, és kilép a keskeny gyalogösvényre. Az első vagonlépcsőnél vinnyogó hangot hallat – az ajtón semmi rés. Tanácstalanul futkos a bejárat előtt, de ugatni nem mer. Ismét berohan a vagonok alá, és ott kezd el ügetni; árnyéka árulkodón követi kint a gyalogösvényen. Hirtelen abbahagyja a rohanást és előmerészkedik, zihálva fújtat. Csend. Érzi az emberszagot, de látni nem lát senkit. Újra próbát tesz, sorra vizsgálja az ajtókat, végre az egyiknél lábfejnyi rést talál. Felugrik a lépcsőre, és a rés meleg légáramába tartja a fejét, nedves, fekete orra remeg, fintorog. Bent alvófélben pattog a tűz, a pokróccal letakart szalmafekhelyek üresek. Senki, és mégis emberszag. Elülső lábával már bent tapogat, de két hátsó lába még a lépcsőn áll; óvatosan azokat is maga után húzza. Most se lát még senkit, a szokatlan melegben bizonytalanul szimatol. A vaskályha lenyűgözi, odalép melléje, testével követi a kályha henger alakját, majdnem hozzásimul, rátekeredik. De nem fekszik le, minden pillanatban ugrásra kész. Csak annyit tesz mégis, hogy kis idő múlva lehunyja a szemét; lecsukló fejét azonnal visszakapja. Később megmozdul valami a sarokban. Gyorsan összehúzza magát, felvakkant, de a kályha mintha fogva tartaná. „Ki az?”, s már ugrik is valaki; nagy csörgés, kemény tárgyak gurulnak szét a szalmazsákon. Egy csajka éppen eléje zuhan, a teteje lepördül, és kiesik belőle egy megrágott kenyérvég. Villámgyorsan utánakap, fogai közé veszi, s lódulva kint terem a vagon előtt. Mögötte félrecsapódik az ajtó. „Te büdös! Rakod le!” Egyszerre kinyílnak a szomszéd vagonok ajtajai is. „Mi az? Mi történt” Éles revolvercsattanás. Vonítva feldobja magát a levegőbe, forogni kezd, nyüszít, de a kenyér nem esik ki a szájából. Aztán hirtelen a síkság felé fordul, dülöngélve elrohan, vörös csíkot húz maga után. Röhögés. „Azt hiszed, most jobban visszahozza?” Még soká látni, ahogy a havas mezőn imbolyog. Kanyargó utat ír le, mintha a hótakaró alatt ösvényre akadt volna...

Ezeknek a hóval fedett ösvényeknek a rejtélye bennünket is izgat. Próbaképpen egy tikkadt nyáron teszünk kísérletet, egy alkalmas réten. S ez már a lehetséges színhely kikémlelése is. Egyelőre nem azon lesz a hangsúly, hogy a terep minden vonatkozásban megfeleljen, most csak a mező, a rét a fontos – melyre legalább is rájátszható egy múlt, hisz enélkül csak álszemérmes színház vélheti, hogy hiteles jelen időt tud elhitetni. Gondolatban havat hullatunk a rétünkre, anélkül, hogy nyári színpompáját a legkevésbé is elveszni hagynánk a szemünk elől. Megszüntetjük az évszakot, pontosabban, engedjük, hogy a „nyár ablakán benézzen a tél.” S amennyire lehetséges, teljes önfeledtséggel pásztázzuk át a terepet. Esetleg magunk is úgy imbolygunk, mint a kutya – hol érintve, hol messze elkerülve egy-egy ösvényt –, mégis azt a benyomást keltve a szemlélőben (nézőben), hogy van valami előre kidolgozott tervünk, elképzelésünk a nekünk szóló egyetlen ösvényről, mely a célunkhoz vezet. Ez a cél először bármi lehet, egyelőre csak a kísérleti légkör megteremtésére törekszünk. Később már eljátszhatunk a gondolattal, hogy nemcsak egy majdani játéktér helyét keressük, hanem ezt a keresést azzal is drámaibbá tehetjük, hogy még az eddiginél is jobban próbálunk azonosulni a mintának vett kutyával. Erős fájdalmat képzelünk a mellkasunkba, vagy golyót a lapockánk közé, s magunk elé vetítve, képszerűén is rögzítjük a saját vonszolódó lépkedésünk látványát: igen, az ott előttünk vonszolódva mi vagyunk, mi pedig ő. S ez már otthonos helyzet. Éppen ilyesmire lesz szükség. Rá fogunk jönni, hogy ilyen körülmények között az sem változtat a lényegen, ha történetesen igazi hótakaró alatt sejtjük meg, illetve, látjuk, hogy a nyár melyik ösvénye merre kanyarog. Tudjuk, és mégse tudunk alkalmazkodni hozzá. Valami teljesen újat kell kitalálnunk és kitaposunk, hogy a célnál fölismerjük: ez az, színházunk helyes úton jár! Természetesen ez a semmi máshoz nem hasonlítható élmény és megidézés is mulandó – egyszeri remekmű, a hóval együtt elolvad. De ha megfordítjuk a játékot és ezt a megidézést, csapásnyomot előre térképezzük (melyet a mintául vett kutya módjára egy nyári réten járunk be) – az is éppúgy mulandó lesz, s nem fogja követni a járt ösvények valamelyik vonalát. Vagy ha mégis lesz valami maradandósága, legfeljebb annyi csak, amennyit egy elképzelt hótakaró vagy színház ideig-óráig megőriz belőle.

Vagyis – valamelyest leszűkítve lehetőségeinket – elképzelhetjük és besorozhatjuk a játszó személyek közé a napfölkeltekor hozzánk csatlakozó kutyát is – vagy akár a vándorló Oidiposzt (akár a hűséges Antigonéval vagy anélkül) –, ahogy a kísérleti rétünkön, majd a választott színhelyen végigcsoszognak, dülöngélnek. S persze magunkat – jobban mondva, mindenki saját magát. Célunknak mindegyik változat megfelel. Sőt, az volna ideális, ha minden változatot egyesíteni lehetne. Végre is, nem kevesebbre vagyunk kíváncsiak – s a puszta kíváncsiságban bátran lehetünk szerénytelenek –, mint az ösvényre, a legmegfelelőbb Játéktérre.

Itt akár szünetet is tarthatnánk, jelezve, hogy a felkészülés korántsem ilyen folyamatos. Ahogy jön – ahogy az élet adja. Ahogy mi elképzelünk meg sorozunk, az például, a legkevésbé sem hasonlít a látványosan előkészített háborúk díszelőadásaira, ahol a súgótól, névtelen díszletezőktől és világosítóktól a játszó hősökig, hullákig s rendezőig mindenkinek megvan a felcserélhetetlen tennivalója, ideje. De ez csak támpont a játszó személyek elképzeléséhez. Hozzávetőleg tizenkét-tizennégyes létszámú stábra gondolunk; s valamivel több férfira, mint nőre. Bár a létszám természetesen bővülhet, de ez a férfi-nő arány legjobb, ha megmarad. Ez nem elfogultság, inkább kabbalisztika. Jézuson és a gyermekeken kívül vajon el tudunk képzelni mást, mint nőt, aki elindul a parton, rásétál a vízre, és nem süllyed el? Ennek akkor lesz fontosabb drámai jelentősége, ha történetesen vízparti színhelyet választunk; és lélegzet-visszafojtva nem csalódunk. A hold fog világítani, és éppen augusztus lévén, a csillaghullás vakító hangtalansággal megáll az űrben és szünetet tart. Mindenesetre rejtélyekkel kell számolnunk, melyek akkor is világítanak, mikor sötétséget csinálnak.

A típusok kiválasztásánál nagy körültekintéssel kell eljárnunk. Először is – néhány fontos kivételtől eltekintve – célszerű, ha lehetőleg fiatalokból áll a stáb. Ennek több előnye lehet. A legvalószínűbb, hogy a falak (mondhatjuk úgy is, hogy „falak”) közé szorított színház hagyományaitól jobban tudják függetleníteni magukat, s nem riadnak vissza a szakmai kiközösítéstől. Sem attól, hogy megverik vagy meghurcolják őket – akár a közönség (ami siker), akár a hatósági szervek (a polícia nevetséges gondoskodása). Színházunk ugyanis már azzal kiválthatja az ellenérzést és rokonszenvet, undort vagy csodálatot, hogy semmi olyasmire nem törekszik, ami nincs. S ennek mi is érezzük a felelősségét. Így pl. akkor sem hátrálhatunk meg, ha kiderülne, hogy valószínűleg minden van.

Fontos a játszó személyek testi adottsága. Púposra, törpére nem bízhatunk gladiátorszerepet, süketnémára monológot, pocakosra matthauseni bentlakót stb. Ám fizikailag is el kell érnünk a teljes őszinteséget. Ha ez sikerül, akkor viszont arra is vállalkozhatunk már, hogy a süketnémával monológot mondassunk el, ami pótolhatatlanul s kizárólagosan az ő teljesítménye lesz, s egy olyan nyelv leleplezése, amiről azt hihettük, hogy csak az illuzionisták s más csepűrágók trükkje.

Legkevesebb húsz-huszonöt hónapot szánunk rá, hogy a megfelelő adottságú személyeket elképzeljük s kiválogassuk. Ez lesz a sorozásunk első nagy manővere, mikor a képzelet „beöltözik” az ún. valóság mimikrijébe. Hivatalokat, laktanyákat, elmegyógyintézeteket, fegyházakat, üzemeket, erőszakszervezetek zártkörű klubjait, papneveldéket, öregek otthonait, művészeti szövetségeket, sportegyleteket, káderképző intézményeket („janicsárdákat”), különböző főiskolákat, kórházakat, bordélyházakat, (vagy ha nincs hivatalos engedély rá, ami van helyette), végül alsó tagozatú iskolákat rostálunk át. Minél több mintát veszünk, annál biztosabban ítélhetjük meg, hogy kikről mondhatunk le veszteség nélkül. Egy jól kiválogatott ministáb végül még az özönvíz után is létre tudta hozni újra, amit az özönvíz elpusztított. S ez a pusztulás és pusztítás mélyebb értelmét is más megvilágításba helyezi; sőt, magát a históriát is. Nem áll messze tőlünk a meggyőződés, hogy a pusztulás-pusztítás biztató ajándék.

Ezért is gondoljuk, hogy minden lehető célra és alkalomra elég egy közepes méretű amfiteátrum, nincs szükség gigantomániás stadionra. A túlságosan nagy létszámú stábnak különben is veszélye, hogy olyan játéktérre kezdenek igényt tartani, amilyennel még a sanda ígérgetők sem rendelkeznek. Ezt elkerüljük – hiszen még a képzelet horizontálisa-vertikálisa is csalóka és véges – lévén gömbkerek univerzumba bezárva –, mint a telhetetlen és abszolutista Paris almája... Ha nem csitítja magát, a saját farkába harap. Az ún. nemzeti színházak örökletes hibája, hogy ha az instrukció „fél kisvárost” említ, mindjárt szó szerint veszik. Egy húsz férőhelyes vágóhídon vagy szülészeten ugyanaz a csoda tanulmányozható, mint egy száz férőhelyesen. Típusaink továbbá nemcsak azt képviselik, akiknek látszanak, hanem mindazokat, akik ilyen vagy olyan körülmények között kitelnek belőlük.

Stb...

Ennyi.

POST SCRIPTUM

Miért töredék ez az írás, tudatosan és véglegesen? Ez érdemi kérdés. Szerző kitérhetne a válasz elől: egyszerűen szereti a töredékeket s viszolyog tőlük; majdnem megütve nem ütik meg a hallgatás mértékét. Új műfaj lehetősége? A töredék mint a teljesség holdudvarának legesélyesebb helyezettje? A chip ravasz ökonómiája? Ami nem a „lefutást” ünnepli, hanem a megállásba, megállításba préselődő és préselhető sebességet? Seregestől adódhatnak magvas magyarázatok, melyek aligha halványíthatják el a gyanút, hogy a szerző lusta (ami jószerivel nem is vehető sértésnek, mert igaz) – de ugyanígy a „lustaság” megfontolt filozófiája is szóba jöhet, szembeállítva a mentális logorea bájával és dömpingjével. Minek figyelemreméltó évadja van. Mégis igaz, hogy mindez nem érdemi válasz. Ugyanis nincs garantált érdemi válasz. Hisz mi történik akkor, ha a szerző netán mégis végigírja azt a bizonyos töredéket? Oda az elmélet – és ér annyit, mint az elméletek általában. A szerzők ugyanis többnyire egészségesen nem megbízhatóak. Ha viszont a képzelet, az elképzelés a tét – feltehető, hogy lehet kísérleti célja a töredéknek. Miért legyen tirannus a képzelet? – olyan cselesen, hogy miközben a szabadság és kötetlenség nevében csapong, s közben azért mégiscsak sorvezetőt kényszerít szelíden az olvasóra-nézőre (vagy olvasó-nézőre) – szívósan a sor végéig. Ám egy jól értelmezett és sikeres töredék olyan együttműködésre csábít, ami botrányosan rendhagyó a koturnusosan „végrehajtott” művek szempontjából. Így elkövetőjük belekóstolhat a majdnem-névtelenség örömébe – felbujtóként ajándékozhat, osztozhat, elképzelések lavináját indíthatja el; s mégis ő marad a hegyek ura. Jóllehet aligha népszerűsíthető megfontolás ez – sok okból (vanitatum stb). A dilemma pedig még csavartabb: végre is hol a töredék határa, s mihez viszonyítva töredék? Mikor teljességképzetünk úgyis csak közmegállapodás, divat, eredendőre konzervált harmónia-ízlés – egyebek. De ezt a gondolat-kígyót most mellőzzük. A végállomás menthetetlenül újabb teória, amivel ezen a területen legfeljebb okosabbak leszünk, nem életszerűen bizonyosabbak. Aztán meg, jelen szerző sem megbízható; s valóban eszébe juthat, hogy a töredéket elrontsa, s a sor végéig folytassa.

Végül idetartozna még a dolgok kishistóriája, sorozásunk egyik-másik példázatos fiaskója. 1979 októbere végén éppen Dubrovnikban szellőztettük ki magunkból a budapesti október 23-a „színházi” élményét. A színhely ezúttal a belváros, Kígyó utca, tömeg, ahol egy birgelicsizmás rendfenntartó hátulról megkísérli eltávolítani esőköpenyünkről a diszkrét fekete szalagot. Mi érthető erőteljességgel megfordulunk, s a mozdulattól az úr feltűnő hevességgel a földön találja magát, oda huppan. A jelenet fölöttébb emlékeztet egy népszínműves Moliѐre gegjére. Már a földön látható az arcán, hogy feszélyezi a spontán gyásznyilvánítás tömegméretű eleganciája, a hivatalos tűrésből adódó kétértelműség, s a tekintélyén esett csorba. A humor forrása beszédes: egy füstbement megtorló gyilkosság miatti ingerültség suta némajátéka. Itt még felmerülhet bennünk, hogy lemondjunk-e vagy sem egy ilyen típusról. Valami mégis visszatart. Másnap világosodik meg jobban, hogy mi kedvetlenít el. Sürgős beidéztetésünkkor egy negyven-s egy alig harmincéves férfi fogad az illetékes, a puritánul üres faggatószobában. Riasztóan érdektelen típusok, de épp a jelentéktelenségük miatt leplezik le mindjárt, hogy nevetségesen nincs közünk a mocskot is minősítő őszinteséghez – amit a mi színházunk ugyancsak elvár. Inkább holmi olcsó kisérdekhez, magánszadizmushoz. Szomorú, ha a mocskosnak nincs hozzá illő égboltja, s ha így próbálja kikezdeni a lehetséges tisztának, őszintének a minőségét. Nálunk mindenesetre diszkvalifikálták magukat.

Persze kérdés, hogy mire föl vagyunk ilyen finnyásak?! Gyanút táplálhat; mint ahogy a „töredék” sem oszlat el minden kételyt, csak úgy egyszerűen. Ez annak idején bennünket is rávett egy kényszerű Post Scriptum-ra. Kedves Szerkesztő barátunk – elszánt olvasónk – ilyen kérdéseket szegezett nekünk Pécsről a távoli Dubrovnikba: „A bevezető fejezet végén a (Stb) kíváncsivá tesz. Talán az olvasót is érdekelné, milyen lesz az egész mű? – Hogyan lehetne a kísérlet jellegét, a műfajt meghatározni? – Mit vársz ettől a könyvtől? – A »reális megvalósítás határa« nem sugall valamiféle elbizonytalanodást? – A »színjáték« tehát itt csak látszólag »in statu nascendi« alakul, valójában azonban... – Milyen színház lenne végül is ez a színház?”

Valami ilyesmi került a levélbe: a koncentrált véletlenek pontossága és szerkesztettségének rögzítése mindig vonzott. Egyébként – vigasztalóan csak körülírni lehet egy ilyen abszurdot. Azt a másikat viszont – mikor egy meghatározott fikcióba ülünk be, a nézőtérre, elhárítva minden mást, átadva magunkat a művészet diktatúrájának (amit illedelmesen nem annak érzünk, hanem a kotnyeleskedő teljesség jogos megzabolázásának; jóllehet a legszemélyesebb hasmenésről is szó lehet közben, s ezer más dologról, ami bizony szervesen beleerőszakolja magát a patyolat fikcióba – de aligha hihetjük, hogy alattomban ne formálna rajta ezt vagy azt, vagy éppen egészen mássá gyúrja) – s ezt mégse merjük egyszerűen abszurdnak, kísérletnek gondolni, hanem a megfellebbezhetetlen varázslat alkati redukciójának. Amin ha átlépünk, csak a legvalóságosabb valóság örvényléséről lehet már szó, határterületről, ahová nem lehet győztesen bevonulni. Meglehet, hogy keveset foglalkozunk a megváltó kudarccal? A töredék erről sejt valamit? A „délibábról”? Ez esetben nem egy lehetséges „könyvtől” várnék valamit – ilyen értelemben itt eleve nincs könyv, legfeljebb egy kurtán hosszú és befejezhetetlen nyitott olvasmányról. Játék és valóság, színház és néző között számunkra nincs éles határ, csak szimbiózisuk létezik. Ezen a senkiföldjén, a legzsúfoltabb földön – a légmeztelenebb minden. Van „kegyetlen” színház, „szegény” színház, s még számtalan – és mindegyik „felöltözött”. Csak másképp. Felöltözötten meztelen.

Stb.

Ennyi.

S végre is mibe kerül? Képzeljünk, sorozzunk, játsszunk – éljünk. Próbáljunk még meztelenebbek lenni. Egyebekben úgyis ezt tesszük; csak hanyagul figyelünk oda.

(1975; 1993)