És eljön az ő országa

7.

Ezt a különös, hihetetlen, számos részletében máig is homályos és felderítetlen történetet Asztalos Sándor az én unszolásomra kezdte el írni, s csupán korai és váratlan halála akadályozta meg abban, hogy befejezze munkáját. De erről később. A könyv első része így is az ő műve, jóllehet a kissé ömlesztett és terjengős szöveget, amit hátrahagyott, én tagoltam később fejezetekre és rövidítettem le, illetve egészítettem ki olyan részletekkel, amelyekről a nyomozás során szereztem tudomást. Asztalos Sándor nem volt a barátom. 1989 novemberének forró és szép napjaiban ismerkedtem meg vele. Ő kereste az ismeretséget, s amiről bizalmasan tájékoztatott, az túltett a legvadabb írói fantázia hallucinációin is, úgyhogy magam sem tudtam eldönteni, hogy futóbolond-e vagy provokátor. Asztalos azonban inkább látszott ijedtnek, mint eszelősnek. Mindamellett fegyelmezte magát, csupán a zsebkendőjét vette elő gyakran, hogy megtörölje izzadó homlokát. Az is feszélyezhette, hogy az éppen összeomló rendszer egyik exponált alakjaként tárgyalt velem, s vallomását akár gyónásnak is tekinthettem volna. Az volt az érzésem, hogy szeretné elkötelezni magát a forradalom mellett. Végeredményben elárulta a cinkosait, még ha azok cégéres gazemberek voltak is. Megkérdeztem tőle:

– Nem fél, hogy ha kitudódik az árulása, bosszút állnak magán?

– Engem úgyis halálra ítéltek már – mondta. – Így is, úgy is eltesznek láb alól.

– De mostantól minden megváltozik. Új helyzet van. Asztalos keserűen legyintett.

– Ne legyen ebben olyan biztos — mondta.

Nem vitatkoztam vele, mert a lelkem mélyén én is szkeptikus voltam, s csupán azért hallgattam a kételyeimről, mert azokban a szép, lelkes napokban nem illett kételkedni. A kételkedés a győzelembe vetett hitet gyengítette volna. Aztán, mint a történelem során annyiszor, megint bebizonyosodott, hogy a győztest éppen kételyeinek az elfojtása teszi sebezhetővé. Akárcsak Asztalos, én is jól tudtam, hogy az Iroda hatalmas árnyéka beborítja az ország minden zugát. Az ország összes intézményét az Iroda működtette, ámbár csak ritkán közvetlenül. A hatalomnak ez a példátlan méretű koncentrációja mindenkit fölszabadított a felelősség és a lelkiismeret rabságából. Megállapíthattam, hogy a terror kezdeti tombolása után a hatalom és az állampolgár viszonya egyre inkább a Gazda és háziállatai viszonyára kezdett hasonlítani. Nemcsak a karrieristák, hanem a vonakodók, nemcsak az öregek, hanem a fiatalabb korosztály is csöndben elfogadta, hogy a felelősség terhe ezután a Gazda vállán nyugodjék. Az Iroda a beletörődésre építette föl megrendíthetetlennek látszó hatalmát. Elhitette, hogy a rendszer örökkévaló és a történelemnek vége. Szüleim még fontosnak tartották, hogy megkereszteljenek, nemkülönben, hogy hitoktatásban is részesüljek. Öcsémet már nem íratták be hittanra. Azt mondtam Asztalosnak:

– Nekem sincs jogom szemrehányásokat tenni önnek.

Asztalos hetek óta bujkált. Attól a pillanattól fogva, hogy a fejébe vette, megkeresi Máriát. Alkonyodott, a Nap már átkelt a Dunán és a Morván, korongja megérintette az ausztriai hegyek karéját. Bíbor felhő lebegett a vasfüggöny fölött, a város háztetőire finom por és korom szitált. Asztalos úgy érezte, hogy nincs a számára visszaút.

Amint a Nap lebukott a hegyek mögé, egyszerre borult sötétség a városra, mintha lekapcsolták volna a villanyt egy szobában. Magas hegyek között érkezik ilyen hirtelen és átmenet nélkül az éjszaka. A köd is mintha erre a pillanatra várt volna. A Csallóköz szántóföldjei felől nyomult be a házak közé, s nem utcáról utcára, hanem egyszerre vette birtokba a várost, mint valami ejtőernyős brigád. Asztalos megbánta már, hogy elindult. Ám úgy érezte, hogy gyáva féreg, ha most visszafordul. Egyszer el kell indulni az Úton. Halogatással most nem időt nyerne, hanem időt veszítene. Minden tétlenül elherdált perc közelebb hozhatja a katasztrófát. Bátorság, gondolta, csak semmi pánik. Még elég sokan tartózkodtak az utcákon, nem tudta megállapítani, követi-e valaki.

Emlékezete, szerencsére, megbízhatóan működött. A megálló, ahol autóbuszra kellett szállnia, a régi helyén volt, annak az útkereszteződésnek a bal oldali elágazásában, ahol az első pozsonyi vasútállomás tornyos, lerobbant, bedeszkázott ablakú épülete árválkodott néhány szomorú bérház szomszédságában. A ház most jobb időket megélt előkelő villára emlékeztetett inkább, mint középületre, s falát ocsmány szövegek és még ocsmányabb rajzok borították, mint valami undok tetoválás. Az elmúlás könyörtelensége megrendítette Asztalost. A halottakat el kell temetni, mert a temetetlen holtak egy napon beköltöznek a lelkünkbe, gondolta. A temetők helyén viszont mindenütt a világon megapoliszok épülnek, városok, amelyekben a lélek vacog, s a megváltás reménye alig pislákol.

Melankolikus hangulata, csapongó és borús gondolatai annyira elragadták, hogy észre sem vette, milyen régóta várakozik már a megálló bódéjában. Csak most tűnt fel neki, hogy egyedül van. Türelmetlen lett, autóbusz pedig továbbra sem jött. Megcsapta a hiábavalóság forró szele, amely a vegytiszta pokol, a kínok kínja. Végre megszólította egy arra járó öregember:

– Ezt a járatot megszüntették tegnap – mondta.

– Hogyhogy?

Az öregember megvonta a vállát és továbbment. Nem maradt más hátra, be kellett mennie a központba és fogni egy taxit.

A taxisofőr nem nagyon örült a fuvarnak, s végül is kirakta őt egy iskola előtt.

– Innen már egyedül is odatalál.

– De én nem ismerem a környéket. Először vagyok itt – mondta Asztalos, a taxisofőr azonban hajthatatlan volt.

– Sietnem kell. A feleségem szülni fog – mondta, és miután bezsebelte a fuvardíjat, olyan mérgesen csapta be a kocsi ajtaját, mintha Asztalos tehetne róla, hogy a kölyök nem jött még a világra.

Aztán vagy fél óráig bolyongott, többször eltévedt, megtalálta az utcát, de nem találta a házszámot. Ide küldték, meg oda küldték. Akadtak lakótelepiek, akik még a szomszéd utcájuk nevét sem tudták. Közben sűrűbb lett a köd, s egyszer csak, mintegy parancsra, mindenki eltűnt az utcákról, s ő ott állt egyedül egy betonoszlop mellett, s fogalma sem volt, merre induljon el.

Akkor végre mintha hályog szakadt volna fel a szeméről, s valami jóleső nyugalom áradt szét benne, valami desztillált józanság, amely egy csapásra megállította ebben az ámokfutásban. Röstellte az eszelősségét, s nevetőgörcs szorította össze a torkát, hogy majdnem megfulladt. Ebben a pillanatban a mennyországot egy végeláthatatlan lakótelepnek képzelte el, amelyben süvölt a nagy, kollektív magány szele. Nem kétséges, hogy rászedték. Jól átbasztak, gondolta. Valami nyirkos pincemélyből szomorúság szivárgott köré. Richard Wagner nyilvánvalóan egy szélhámos, gondolta, és Máriát is hiába keresné. Máriát sohasem találhatja meg, mert Mária nincs, ahogy Krisztián sincs, az egész csak Richard Wagner agyszüleménye. A gomolygó ködből egy korcs eb körvonala bontakozott ki. Úgy látszott, hogy a kutya egyenesen őfelé tart, de az utolsó pillanatban megtorpant, majd a járdáról az úttestre trappolt. Szép, bariton hangon, valamilyen ismeretlen dialektusban azt mondta: „Előző életemben vezérkari tiszt voltam.” Azzal nyoma veszett. Meghibbantam, gondolta Asztalos, és érezte, ahogy a félelem barázdákat hasít belé. Egy pillanatra a keresztapját látta maga előtt, aki meghalt már, és aki történetesen vezérkari tiszt volt. Az arcában, erre határozottan emlékezett, tényleg volt valami kutyaszerű. Tehát a túlvilág itt van a földön, gondolta. Mennyország és pokol összekeveredve talán, s ami az egyik embernek mennyország, az a másiknak pokol. Ez a gondolat egyáltalán nem lelkesítette. Szeretett volna minél előbb hazajutni, elbújni az ágy alá, mint gyerekkorában, ha villámlott. Sejtette, hogy miképpen jut el a legközelebbi villamosmegállóig, s tudta, hogy a belvárosban hol kell majd leszállnia a villamosról, ámbár onnan még jókora gyalogtúra várt rá hazáig. El is indult a helyes irányban. Se emberek, se kutyák nem mutatkoztak az utcán, viszont egy kocsma éppen szembejött vele, mintha keréken gurítanák, s Asztalos, akármennyire iparkodott is, nem tudott kitérni a kocsma elől. Elmenekülni sem tudott az ellenkező irányban, mert akkor távolodott volna a villamosmegállótól, és sohasem jut haza. A megátalkodott kocsma egészen nyilvánvalóan feléje tartott, s Asztalos beletörődött, hogy át kell verekednie magát rajta. Ezért hát felgyorsította a lépteit, hogy minél előbb megküzdjön a szörnnyel. A kocsmaajtó, mint egy cet garatja nyelte le, s a szörny belsejében kellemes meleg és emelkedett hangulat fogadta. Kisvártatva két tagbaszakadt férfi jött be az ajtón. Tekintetük végigcikázott a vastag füstben pácolódó helyiségen, és végül Asztaloson állapodott meg. Asztalos meg mert volna esküdni rá, hogy az események hamarosan drámai fordulatot vesznek, s ennek a drámának alighanem ő lesz a főszereplője, ha ugyan nem a hőstenorja. Feneke lyukában a záróizom máris drámai gyorsasággal meglazult. Aggodalma azonban, hál ’Istennek korainak bizonyult. Előbb a bikanyakú férfi biccentett feléje barátságosan, majd a másik is megmutatta meztelen ínyét, amelybe hiánytalan fogsor ágyazódott. A jövevények ezután a söntéspulthoz mentek, Asztalos pedig alámerült a sörében, mint hetyke könnyűbúvár, aki megtalálta a kalózok kincsét. Amikor felmerült, egy féldecis pohárkát is megpillantott az asztalán. Kíváncsian fordult a csapos felé, de a csapos alakját éppen eltakarta a két új jövevény. A jövevények is pohárkát tartottak a kezükben, s olyan nyájasan mosolyogtak, mintha fizetést kapnának érte. A bikanyakú bikanyakának megrándításával félreérthetetlenül jelezte Asztalosnak, hogy „zum Wohl”, s erre ő sem tehetett mást, mint hogy fenékig ürítette a keserűség poharát.

Ezután, nem kis meglepetésére, Hauser arcát pillantotta meg, amint aggódva hajol fölébe. De mintha sok dioptriás szemüvegen át látta volna, Hauser arca egy kicsit megnyúlt és eltorzult, s valami szemcsés masszában úszott. Nem is tudatosult volna benne, hogy a lépcsőkön fekszik, ha Hauser nem nyúl a hóna alá és nem próbálja meg talpra állítani. A művelet kissé sokáig tartott.

– Te aztán jól eláztál – morogta Hauser.

– Valamit belekeverhettek az italomba...

– Mit mondasz?... Én figyelmeztettelek, hogy légy körültekintő... Hol a kulcsaid?

Amikor Hauser ruhástul lefektette az ágyára, Asztalos nagy melegséget érzett a szíve táján, hogy, lám, törődnek vele, de megköszönni már nem volt ereje a gondoskodást, mert az álom forró fuvallata messzi tájakra vitte. A Szentföldön járt. A Betlehembe vivő úton poroszkált, gonoszul tűzött a Nap, s a lába előtt gyíkok cikáztak. Amikor felnézett, ismét Hausert látta. Barátja most szamárháton ült, turbán volt a fején, és nem akarta őt megismerni. Már látszottak Betlehem tornyai. Az egyik hajszálra olyan volt, mint az Eiffel-torony, s csakugyan, a betlehemi úton egyenesen Párizsba érkezett. Fogalma sem volt, hol fog megszállni. Ráadásul két rossz arcú férfi szegődött a nyomába és mindenhová követte őt. Asztalos semmilyen furfanggal sem tudta lerázni őket. A Champs-Élysées egyik kávéházának teraszáról Richard Wagner, a halhatatlan globetrotter integetett felé. Olyan hevesen gesztikulált, hogy Asztalos, bármennyire neheztelt is rá, odament hozzá és kezet rázott vele. Az ügynök nem volt egyedül. Töpörödött, fejkendős anyóka ült mellette, aki egyszerű öltözékével kirítt az elegáns környezetből. Asztalos azt gondolta, hogy kofaasszony. Az anyóka ekkor ráemelte megfáradt tekintetét, s recsegő hangon azt mondta: „Nem vagyok kofaasszony. Mária vagyok. Elrabolták a kis Krisztiánomat.” Asztalos restellte magát, lesütötte a szemét, de Richard Wagner nem hagyta, hogy úrrá legyen rajtuk a kétségbeesés. „Majd előkerítjük. Ha a föld alól is...” – mondta magabiztosan. A két férfi, aki követte Asztalost, most mintegy húsz méterre, a járdaszélen várakozott. Asztalos odahajolt az ügynökhöz, és suttogom fogta a hangját. „Üldöznek” – mondta. Richard Wagner is a fogai között szűrte a szavakat. „Tudom. De ezen is segítünk. Tudok egy helyet, ahol biztonságban meghúzódhat. A kanálison át megyünk, mint Jean Valjean.” A csatorna a kávéház pincéjéből nyílt, s egy garniszálló pincéjéhez torkollott. Mária nem kísérte el őket, hanem azt a feladatot kapta, hogy vezesse félre Asztalos üldözőit. A hotelszobában az ügynök magára hagyta, s Asztalos halálosan kimerültnek érezte magát. De nem sokáig hagyták pihenni. Alighogy Richard Wagner kitette a lábát, egy szép, fiatal lány kopogtatott be Asztaloshoz. Arcának sápadt bőrét sötét hajzuhatag rámázta, s rúzsozott ajkára és némileg hiányos öltözékére pillantva, Asztalos egyértelmű, de helytelen következtetést vont le. A lány olyan utánozhatatlan, elegáns bájjal lépdelt a hotelszoba kopott szőnyegén, mint egy balerina. „A valódi Mária vagyok én is – mondta. – Az az öregasszony is én voltam, csak idősebb koromban. A közönséges halandókkal ellentétben én több testben létezem és a világnak egyszerre több pontján fordulok elő.” Asztalos elámult, és kiguvadt a szeme. A fiatal Mária ezután sietve megszabadult hiányos öltözékének néhány darabjától, éppen a legintimebbektől. Leült a karosszékbe, lazán széttette a lábát és a fedetlen nemi szervére mutatott. „Ez itt a forrás – mondta. – Az örökkévalóság tanyája ez, a halhatatlan szerelemé és az áldott anyaságé. Aki megmerül benne, néhány pillanatig a halhatatlanság gyönyöreit élvezheti.” Asztalos elbűvölve hallgatta, aztán letérdelt a fiatal nő lába elé, s fejét az ölébe fúrta. Abban a pillanatban, sajnos, felébredt.

Ébredése nem kevésbé volt zavaros, mint az iménti álma. Kényszerlakhelyének ócska bútorai a hajnali derengésben a közeljövő nem túl rózsás kilátásait juttatták eszébe. Éktelen szomjúság gyötörte, száraz nyelve szinte perzselte a szájpadlását. Még mindig szédült, de azért megpróbálta összerakni az előző este különös eseményeinek darabkáit. A lakásban valami furcsa szag terjengett. Először azt hitte, hogy a saját rossz leheletét érzi. Az alattomos bűz azonban másmilyen volt, mint a másnapos ember hajnali szájszaga. Egy kicsit kénes, másik pillanatban viszont már-már kellemesen édeskés, mint az aromatizált pipadohány illata, aztán megint kellemetlen, mint a megpörkölődött emberi hús szaga. Asztalos gyomra megemelkedett. Ebben a pillanatban villám hasított bele a novemberi reggel szürke és bágyadt fényébe. Az ebben az évszakban ritka égi tünemény megdöbbentette és félelemmel töltötte el. A villámlást tompa, távoli morajlás követte, s ugyanabban a pillanatban a kellemetlen szag is elenyészett. A konyhában egy idegen férfi ücsörgött.

Az idegen férfi ezüst nyelű bicskával tokaszalonnát vagdosott apró kockákra, s a szalonnadarabokat ugyancsak kockára vágott kenyérdarabkákra szurkálta. Nagyon ráérősen, mondhatni, szertartásosan reggelizett. Látszott, hogy bármit csinál, annak megadja a módját. Negyvenéves lehetett vagy még fiatalabb. Fekete keretes szemüvege mögül egy kicsit ábrándos, egy kicsit kópéskodó szempár szegeződött Asztalosra. Asztalost felháborította, hogy úgy viselkedik, mintha otthon volna. Az idegen előbb jól megrágta a szájában levő falatot, csak azután szólalt meg.

– Rigliz orbit – mondta.

Latinul beszél, hüledezett Asztalos. Mindamellett az egyetemi latin leckéiből nem emlékezett ilyen üdvözlésre.

A szemüveges férfi ekkor úgy tett, mintha csodálkozna azon, hogy ő csodálkozik.

– Szpérmint – mondta ezután a szalonna fokhagymaillata mögül. Látva, hogy Asztalos, úgy látszik, csak a bennszülöttek nyelvén beszél, kissé lekezelően, rövid magyarázatot fűzött a szavaihoz. – Nem mindig kell azt mondani, hogy szpérmint. Ha oldottabb vagy bohókás a hangulatunk, mondhatjuk azt is, hogy Sugárfrí.

Mivel Asztalos fejében még ezután sem gyulladt ki akár csak egy huszonöt wattos égő sem, megszakította táplálkozását, fölpattintotta diplomatatáskája zárját, és elővett egy csomag rágógumit. Előzékenyen fölállt, és megkínálta Asztalost.

– Majdnem olyan hasznos a fogaknak, mint a blendamed. Azonkívül illatosítja a szájüreget, pánikba ejti a kórokozókat és kiszellőzteti a szuvas fogakat. Minden étkezés után ajánlom, ha nincs a keze ügyében fogpaszta.

Asztalos a rábeszélés ellenére sem nyúlt a rágógumihoz, hanem a tikkasztó szomjúságtól nehezen forgó nyelvvel megkérdezte:

– Ki maga, és mit akar itt?

– Biztosítási ügynök vagyok – felelte a szemüveges férfi, és visszaült a szalonnájához.

– Tehát maga az...

– Talán hallott már rólam?

– Egyet-mást.

– Ó, bizonyára csupa túlzásokat. Nem vagyok én olyan fontos ember – szerénykedett a biztosítási ügynök, de valahogy mégis úgy, mintha hencegne. – Nehéz és kegyetlen foglalkozás az enyém. Örökké úton lenni. Sárban és hóban. Szélviharban és rekkenő hőségben... Meg a szállodai szobák... Mindig csak a szállodák... A régiek egy része még poloskás is. De hát hiába, semmit sem adnak ingyen.

Asztalost idegesítette ez a halandzsa, és miközben benyakalt két pohár hideg vizet, jobbnak látta, ha a fél szemét állandóan a biztosítási ügynökön tartja.

– Hogyan jutott be a lakásba? – Mert ez volt itt a nagy kérdés. De a biztosítási ügynököt egyáltalán nem hozta zavarba.

– Nyitva felejtette az ajtót, uram. Én pedig bekukkantottam.

– Bekukkantott...

– Igen. Láttam, hogy mélyen alszik, és nem vitt rá a lélek, hogy felébresszem. Az alvás szent dolog... Ha valaki, hát én tudom. Gondoltam, megvárom, amíg felébred. Addig is kifújom magamat. Na meg meg is éheztem... A biztosítási ügynök akkor reggelizik, amikor az ügyfél pihen.

Asztalost távolról sem elégítette ki a biztosítási ügynök hézagos magyarázata, s úgy érezte, hogy a férfi elhallgat valamit előtte.

– Maga mindenhová hajnalban jár?

Az idegen férfi rejtélyesen mosolygott.

– Én az örökkévalóságban élek, nem kell törődnöm a konvenciókkal.

– Mégis... Minek köszönhetem ezt a... hm, hm... váratlan megtiszteltetést.

– Segíteni jöttem – felelte a biztosítási ügynök.

– Segíteni?

– Úgy van... Ön, hogy úgy mondjam, de igazán ne ijedjen meg, pánikra semmi ok, nos, Ön, mi tagadás, bajban van.

– Ne mondja, tényleg?

– Igen. Sőt. Igazán nem akarom eltúlozni a veszélyt, de nagy bajban van. Ez már nem tréfadolog, kedves igazgatóm.

A biztosítási ügynök most vészjóslóan meredt Asztalosra, s a szalonnás kenyeret még az előbbinél is lassabban rágcsálta. Hosszan, tűnődve nézett maga elé, mintha valóban azon töprengene, hogy miként húzza ki Asztalost a csávából. Asztalosban csak most tudatosult, hogy mi az, ami ennek az embernek a jelenlétében az első pillanattól fogva nyugtalanítja. Nem a biztosítási ügynök tolakodó és álszívélyes modora volt az. Nem is az, ahogy burkoltan megfenyegette őt az előbb. Hanem a keze! A biztosítási ügynök keze fejét olyan sűrű, fekete szőrzet borította, mint valami állat mancsát, s az ujjai mintha össze lettek volna nőve. A félelem jobb tanácsadó, mint a bátorság, gondolta Asztalos, és eltökélte, hogy ezúttal bátran fog félni.