Gyengéd új történet egy szerelmi történet elmeséléséről

A be nem teljesült vágy az, ami az embert az őrületbe kergeti?

(Schumannra, de önmagámra is gondolva)

Ludwig Wittgenstein

A neveket megváltoztatjuk, hogy senki se haragudjék. A barát, aki elmesélte ezt a történetet, és akinek a nevét a megváltoztatott név első betűjére rövidítjük, ma már gyakorlatilag nincs az élők közt, és már akkor sem volt köztünk, amikor e történetet elmesélte, már csupán önmagával volt, önmagáért és a történetért.

Hosszan és vontatottan beszélt, míg mi újra és újra, önmagunkon erőt véve összpontosítottunk, hogy szavai értelmét felfogjuk, hiszen a történet mesélését gyakran szakította félbe azon tény túlzott hangsúlyozásával, hogy az az érzése, mintha az elméje szétesőben lenne, mintha az elméjében széttöredezett márvány lenne. Apró szilánkok, üvöltötte, ezek a hegyes apró szilánkok az elmémbe fúródnak, üvöltötte, minden fejmozdulatom szenvedést okoz, és ezért már sosem mozgatom, és tényleg, egész idő alatt merev fejtartással állt, fejét enyhén jobb vállára hajtva.

Barátunkat D-nek hívták, és a történetet csak azért mesélte el, mert a szeretőjének, Andreának vélt minket, mely hitében, az ügy érdekében, különböző bókokkal, gyengéd érintésekkel erősítettük meg, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy már nagyon kell neki, néhány közös, hévvel teli éjszakával is.

A történet egy Pozba környéki, alacsony dombokkal övezett kastély helyiségében vette kezdetét. D a hosszú gyalogúttól elgyötörten érkezett a faluba, a kocsmában megivott egy sört, áttanulmányozta a térképet és útnak indult a kastélyba. Andrea idegenvezetőként dolgozott a kastély múzeumában. Találkozni akartak és közösen tölteni el a hétvégét, szerelmeskedni és böngészni a könyveket, amelyeket D hozott magával és melyek felett sokat elmélkedett, remélve, hogy Andrea is sokat fog majd felettük elmélkedni, mert D eltökélte, hogy Andreából a tér fogalmának transzcendentális magyarázatáról is kommunikálni képes személyt farag. Mi is ismertük Andreát, még a történet kezdete előttről, melyet D oly lassan és oly erőfeszítéssel, kitérőkkel és bonyolult kiegészítő megjegyzésekkel mondott el, miközben fejét enyhén jobb vállára hajtva állt előttünk.

Andrea komoly csaj volt. Egész életében csak két szeretője volt. Az első Jerguš Čobogaj, a második pedig D volt. Tehát semmi flört, semmiféle, bárokban és reménytelenül megtelt sörözőkben való ücsörgés, semmiféle lökött karatistákkal való kefélgetés a diákotthonokban. Beleszeretett D-be, és attól a pillanattól fogva már csak az övé volt. D úgy vélte, hogy ez a húsos és érzéki ajkának köszönhetően történt így, de mi azt gondoljuk, hogy mindez valószínűleg gondolatai kristálytisztaságának és mélységének köszönhető. D entellektüel volt. Az elme szétesése sokkal gyakrabban gyötri az entellektüeleket, mint például a szállodatulajdonosokat, ami, véleményünk szerint, egy bizonyos színvonalra vall. D a kastély kapujától húzódó járdán indult el az ajtóig, mely mögött egy fából tákolt padra bukkant. Leült és szerelmét, Andreát várta. Kíváncsian körülnézett, de semmi sem keltette fel a figyelmét, és ezért mi sem, most, így, a mesélő szerepében nem mutathatunk rá a részletekre. Csupán azt áruljuk el, hogy annyi volt a bútor, hogy a fénynek nem maradt placc, pedig a nap már magasan a látóhatár felett járt, de, szóval, e hellyel nem szabad túlzottan foglalkoznunk, mert elhomályosítanánk a történés folyamát, mert a történet, melyet D mesélt el, nem ebben a szobában kezdődött. Egy ideig semmi sem történt, majd a szoba egyik sarkában lévő ajtó kinyílt és egy fekete hajú nő lépett be, résnyi ajka és szemei voltak, melyek az éjre emlékeztettek, az éjszakában pedig szörnyűséges álarcokra és ezernyi, sokszínű, áttetsző ellenzős lampionra, a vékony karú nő belépett, apró mellekkel, melyek alig sejthetően rajzolódtak ki a blúza alatt. D-n olyan érzés hatalmasodott el, mintha a nő vonásai fekete tussal lennének felerősítve. De a nő ekkor már szorosan mellé lépett, az ágyékához hajolt és a nadrág durva szövetén át maszturbálni kezdte D-t, mialatt D görcsösen szorította a pad karját és azt ismételgette, hol van Andrea, hol van Andrea, és a nő azt ismételgette, ki az az Andrea, ki az az Andrea, és folytatta a gyors mozdulatokat, míg végül a padon ülő D szemei kidülledtek a szemgödréből.

Amikor D a történet elmesélésében idáig jutott, a nadrágja felső részén, a lába között egy nedves folt keletkezett. Volt ebben egy adag erotika. A nő D előtt lépkedett, és ő bódultan követte, akár a világ végére is követte volna, mert attól a pillanattól, amikor felállt a padtól, más emberré vált, akarat nélküli romhalmazzá, mert az, amit érzett és akarata megnyilvánulásának vélt, a fekete hajú ördögasszony diktátuma volt, aki D előtt lépkedett és akit D mámorosan követett, a világ végét várva. Egy folyosóba toppantak, hosszú sort alkotó ablakokkal, melyeken szikrázó porszemek hatoltak be, ráhullva a bolyhos szőnyegre. D vitte a beszélgetés fonalát. A szikrázó porszemekről is beszélt, majd az a kérdés kezdte furdalni, hogy ki a fene ez a nő, aki ily ügyesen és gyakorlatiasan elbűvölte. Fennhangon gondolkodott, néha Andreáról is mondott valamit, majd ismét a porszemekről meg a könyvekről, melyeket magával hozott, de a nő mintha nem figyelne szavaira. Igaz ugyan, hogy beszédét sűrűn szakította félbe azon tény túlzott hangsúlyozásával, hogy az előbb a padon ülve elkezdett széthullani az elméje, s ez a nőben azt a véleményt válthatta ki, hogy a továbbiakban D beszédére már nem kell figyelni. Beléptek abba a helyiségbe, ahol kezdetét veszi a történet.

A nő a szemközti falon lógó, jelentéktelennek tűnő festményre mutatott, és elmagyarázta, hogy ő abból a festményből jött, majd hozzátette, hogy a festmény egy Kolosouček nevű, érsekújvári festő műve, aki lenyűgöző imaginációval rendelkező ember, olyan ember, akinek a festék közvetlenül az ujjai begyéből lövell ki, a művészet szellemóriása, mindannak óriása, amihez csak egy kis óriásság szükséges. A kép a Berek erdei vendéglőt ábrázolta, valamint a vendéglő körül húzódó, szétesőfélben levő kerítést és a sárga, piros, zöld és barna, sörrel és más szesszel leöntött, szűk karú, összecsukható székeken ülő illuminait vendégek tömegét, továbbá egy formátlan bodegát, melyben a nyitott ablakon keresztül láthatóvá vált a csillogó csapszék és mögötte egy fehér terület, és a pulttól egészen az előtérig elvezető lábnyomok, és az utolsó lábnyom már kifutott a képből a keretre.

A csaposnő D mellett állt és a keret bal szélére hívta fel D figyelmét, ahol a vászon leporellószerűen széthajtva nyúlt tovább és tovább, egyre terebélyesedett, míg teljesen el nem nyelte a falat, egyesültek, egészen a helyiség sarkáig nőtt, lefordult, maga is fallá változott, és itt már súgott az erdő, és alkoholittas beszéd és verselés volt hallható, egy őrölt poéta szavalata, akit elhagyott a kedvese, s aki itt a vendéglő személyzetének adta elő szívfacsaró végrendeletét, míg fel nem kapott a farostos pléhpultocskáról, mely mögött sült halat és virslis kiflit árultak, egy kést, és a szívébe döfte, és a vendéglő tulajdonosa a tetemét a folyóba vetette, és senki sem vette észre, és ekkor a poéta néhai kedvese szerencsésen és csengő hangon felnevetett és a vendéglőtulajdonoshoz bújt, és egy kicsit tovább ettől a helytől D-nek falevelek hulltak a hajába és a vállára, és felnézett és látta, hogy már a mennyezet is a festmény részévé vált.

D hevesen tiltakozott, azzal érvelve, hogy ez bugyutaság és hogy ez Borges és Pankovčín, de főleg az a balfasz Balla és a „Toledói köpet” c. elbeszélésének plágiuma, ugyanakkor rádöbbent, hogy a posztmodern környékezi, olyannyira, hogy beleszédült. A nő nem vette figyelembe tiltakozását és tovább vezette zsákmányát az erdő mélyébe, az érsekújvári festő újabb és újabb festményeibe, melyek együtt, belsőleg egész világot alkottak, tele elgondolkodtató vonásokkal, majd meg szent kegyelettel, hol hirtelen vígsággal és örömmel, majd mókával vagy csintalansággal. A párocska minden bokor tövében egy jót kefélt. Az ördögasszony szemei kéjvágytól égtek. Vad, telhetetlen és szenvedélyes nő volt. D hozzá hasonlóval még sosem találkozott. Hozzá hasonlítva Andrea csak annyira tűnt izgatónak, mint egy baromfipástétom.

A sötét hajú vadóc a kevésbé exponált pillanatokban ezt-azt elmondott D-nek önmagáról és a módszerről, mellyel Kolosouček művész úr alkot. Ez valamily őrület és megszállottság, érted, suttogta az ördögi teremtés, és D húsos ajkait csókolta, ez egy brutális férfi, böködi a vásznat az ecsettel, teljesen úgy, mintha kiadó menyasszonnyal szeretkezne egy templom padlózatán, és tudod, suttogta az ördögasszony, mellbimbóját D csuklóban meghajlított, mellkasán pihenő keze mutató- és hüvelykujja közé dugva, tudod, annak ellenére is, hogy általában csak picsaságokat mázolgat, mégis lángész, és gyönyör, érted, gyönyör az ecsetében és az ecsetéből lenni. D érezte, hogy a nő egyre erősebben a hatalmába keríti, hogy kiöli belőle Andrea emlékét, beszélgetéseiket egy kétszobás panelházi lakásról, a munkahelyről, konkrétan egy kitűnő munkalehetőségről egy magántulajdonban levő könyvkiadóban, és érezte, ahogy ezek az emlékek kiszorítódnak emlékezetéből, átadva helyüket a nő bohém és szabadelvű disznóságainak. Az emberek, akikkel a festményeken át vezető kalandjaik alatt találkoztak, kivétel nélkül egyszerű teremtmények voltak, eres öklökkel és csak néhány ügyes ecsetvonással ábrázolt ábrázattal. A színek összfénye éles, néha durva hatást váltott ki. D szerelme a képből kilépett nő iránt festményről festményre nőttön nőtt. E kapcsolat tudatosítása lehangolta, mert eddig meg volt győződve róla, hogy minden rokonszenve örök időkre Andreáé, s csak most látja, hogy Andrea egy elszáradt facsemete.

D előttünk állt, ökölbe szorított kézzel tenyerét ütögette, és azt ismételgette, hogy elszáradt facsemete, hogy ez az elszáradt facsemete elfedte előlem az élő és egészséges világot, semmi igaz értéket nem láttam, és teltek a hónapok, és az életünk is telt. D a homlokára csapott és kijelentette, így látta ezt akkor, az ördögasszony bűvköre hatására, azt hittem, a közönséges életstílus és a tervek, melyeket Andreával kovácsoltunk, csupán felesleges időpazarlás volt, ezt meg kell bocsátanod nekem, Andrea, bocsásd meg Andrea. Végül felénk fordult, és mi megbocsátottunk neki és kedveskedő megjegyzések közepette megsimogattuk az arcát, mire egy kicsit megnyugodott és enyhén a jobb vállára hajtott fejjel folytatta a mesélést.

A festmények világában D mindenkinek gyanús volt. Úgy tűnt fel ezeknek az alakoknak, mintha ő nem is lenne része a festménynek. Gyanakvással érintették meg, majd hirtelen undorral elkapták kezüket, mikor ujjaik érzékelték meleg bőrét és sikoltottak, üvöltöttek, és sürgősen eltébláboltak korcs végtagjaikon, melyek oly ügyetlenül kapcsolódtak testükhöz, hogy támaszként ugyan szolgálhattak, de gyors távozásra nem voltak alkalmasak. D-nek több ízben feltűnt, ahogy például a bagzó őzek láttára eltűnni igyekeznek, de komikus lábacskáikon oly ügyetlenül huppogtak, lábaik szinte használhatatlanok, és az őzek sóhajtoznak a kíntól, és nem és nem elillanni, mert Kolosouček festőnek is voltak bizonyos gyengéi, konkrétan, nem tudta ábrázolni a mozgást, és így minden merevnek tűnt és az istenért sem volt képes megmozdulni és futásnak eredni.

Itt jegyezzük meg, hogy minden világnak megvan a maga hibája. Reméljük, hogy e megjegyzés nem kelti fel a filozófusok figyelmét. Az érsekújvári festőművész világa merev volt. Kolosouček tehát a maga módján metafizikus volt. Kiment a folyópartra, előkészítette a szerszámait, és egy pillanat múlva már a vásznon merevedett mindaz, ami látókörébe került. Néha működésbe jött hírhedt fantáziája is, és ekkor gyönyörű táncosnőket és juhászkutyás meztelen ifjúkat szerkesztgetett tájfestményeibe. Ezekkel az ifjakkal szokott D iszogatni és hevesen diskurálni. Így rohantak el fejük felett az évek. Egy napon Kolosouček festőművész megtébolyodott. Művei ugyanis nem voltak kelendőek, hiszen nem is csoda, ez egy ignoráns vidék, és így az alkotóművész kénytelen volt a helyi gimnáziumban elhelyezkedni és oktatni, ámbár ő, művész- és szabadgondolkodóként, és bizony élvhajhászként is, nem bírta a szinte teljesen meztelen lányok mindennapi látványát, akik a tornaórán cikáztak fel s le a salakpályán. A festmények tartalma szélsőségesen megváltozott, és a művész ecsetéből pornográfia született. Ebben az új környezetben D és a vadóc kapcsolatai megromlottak. A vadóc elkurvult, és D rátért a benzedrinre. Céltalanul bolyongott a festményeken, és mindenütt enyészettel és erénytelenséggel találkozott. És az, ami azelőtt felizgatta és lelkesítette, most undorítónak és alacsonynak tűnt neki. Elborult az elméje. Éjjeliőrré vált egy használtautó-kereskedésben. „A bakter éjszakája” Kolosouček festő egyik utolsó műve. A járművek vörös köpönyegbe öltözött kísértétként vannak ábrázolva. Köztük lerobbant farkaskutya futkároz, mintha minduntalan pofára találna esni. D-t ülni látjuk a kis fűtetlen bodegában. Vacog a hidegtől és naplót ír. Azt meséli be magának, hogy úgy ír, mint Kurt Vonnegut. Az autókereskedés felett szörnyűséges felhők gyülekeznek, néha girbegörbe villámokat köpve ki bensőjükből, és a környező családi házak tetőzetére sűrű eső zuhog, és az esővíz az ereszcsatornákba zúdul, és az egész jelenet tébolyi fénnyel van megvilágítva. Nem sokkal e mű befejezte után Kolosouček festő felakasztotta magát a gimnázium padlásán, és így nagyot lendített az általa teremtett csodálatos világon, mert az egyszeriben elvesztette perspektíváit, fejlődése és növekedése leállt. A világ a pincék sarkaiban porosodott, és repedések keletkeztek rajta, és megrágták az egerek. Néhány kusza töredéke jobb sorsra jutott és a művész hű gyűjtői kezébe került, akik esténként kávéscsészével a kezükben e vásznak elé ülnek, csodálják őket és beléjük hatolnak, és mikor meztelen húst látnak, izgalom hatalmasodik el rajtuk. A vadóc visszatért a csapszékbe a pult mögé, a vendéglőtulajdonos a csalásai miatt rács mögé került, a poéta néhai szeretője egy szomorúfűz alatt ontja könnyeit, karjával a szilaj folyóban kutat, hogy megtalálná a poéta nyálkás, széthullott és bizonyára örökre elveszett mellkasát.

Egy hideg téli napon, december derekán, a kastély karbantartói megtalálták az átfagyott és vacogó D-t, a szőnyegen fekve, abban a szobában, ahol a történet elkezdődött. D hosszú haja ragacsos, piszkos és zsíros volt. D bűzlött. A romhalmaz becsületes meglelői értesíteni szerették volna mindenről a hozzátartozókat, de egyet sem sikerült felkutatniuk, végül is D hozzánk került, hiszen első látásra nyilvánvaló volt, hogy a fejében nincs minden rendbe. Most nyáridő van. D lassan és óvatosan dülöng az udvaron, tenyerével átizzadt felöltőjét egyengeti és bágyadtan mosolyog. Annak örvend, hogy mindörökre Andreával lesz. Nincs szívünk közölni vele, hogy nem mi vagyunk az elveszett szerelme, hogy Andrea elment, körülbelül egy évvel azután, hogy D titokzatosan eltűnt, elment a Kígyóvölgybe Jerguš Čobogaj után. Néhány év múlva belepusztult férje szélsőséges szlovákságába. Ma gyönyörű verőfényes napunk van. Botjainkat ritmikusan a szemétkukákhoz ütögetjük. A kerítés mögül a homokozóból a parkon át ide tévedt gyerekek figyelnek bennünket, egy pillanat múlva idefut a tanítónő, lekever nekik két nyaklevest, majd még kettőt, és azt mondja majd nekik, hogy legközelebb ne bámulják meg ezeket a nyáladzókat, s kézenfogva elvezeti őket. Nini, már jön.

(1993)