II. Fülöp halála
La mort de Philippe II
Térey János fordítása
Louis-Xaver de Ricard-nak
Lebuktában bevérzi a szeptemberi nap
a búskomor mezőt és a fanyar szierra
szegélyét, lassú köd szitál le távolabb.
A Guadarrama küld a kiégett homokra
idő előtt szelet, mely célpontot keres
s olajfák csenevész ágát mohón sodorja.
A falánk karvalyok eveznek szögletes
vonalban át a matt, vörösesbarna égen,
s rikácsolásuk oly rekedt és ideges.
Páratlan gőggel, a zenit előtt merészen,
sok nyolcszögű torony sora ragyog,
áll az Escorial gránitfala a fényben.
A szögletes falon monoton ablakok,
merev, fehér, csupasz és dísztelen szegélyek;
majd koronák között faragott rácsfokok.
Zaj támad és olyan, mint pásztor fegyverének
ütését követő, üvöltő medvehang;
s a hörgés a konok visszhangban újraéled,
a sziklákra a lárma hullámokban zuhan,
s lassacskán elcsitul, továbbmormolva hosszan,
baljósan kondul a légbe az estharang.
Fönn a várudvaron, egy homályos sarokban,
kígyóvonalba zárt processzió kering,
pár fáradt szerzetes daróccsuhába vontan:
egymás után haladnak, aszkéta-rend szerint,
derekukon kötél és kezükben a gyertyák,
kántálgatnak mezítláb, hangjuk recsegve ing.
– De ki haldoklik itt? Vajon kihez vezet hát
e szalmával beszórt út s e fátylas kereszt,
katolikus rítust követve, mért mered ránk? –
A szoba tágas és magas, sötét. De neszt
a rendkívül tömör, nagy mahagóniajtó
se kelt, olajozott a sarok s a retesz.
Éjjelnél szomorúbb, bágyadt, vörösbe hajló
fénycsík szüremlik át az ablaküvegen
s a kárpit ráncain: a csillogón kavargó
alkony fényt festeget a háztetőkre lenn,
tárgyak sarkára benn, a sötét mennyezetre;
fényudvara sajátos, akár festményeken.
Az áttetsző, a mély homályban megremegve
mozgolódnak riadt férfiak s asszonyok,
lopóznak, mintha mind kóbor hiéna lenne.
Csupa jólöltözött főúr és hölgy, lobog
bársony, szatén, brokát, a hermelin s a selymek:
a luxust éltetik e pompás anyagok;
nagy rézpáncéljaik ragyogása a dermedt
homályt lyuggatja át, a soruk egyenes:
őrök, művészi rendben, hármas csoportba gyűlnek.
Egy férfi fekete palástban és rezes
arccal meghajlik, a keze combját simítja,
az ágy fölé hajol, mint ki könyvébe les.
Falként merev a függöny arany drapériája,
amott a nyurga, ében baldachin komorul;
gyémántkemény szemét a látványuk zavarja.
Az ágyban elaszott, sovány test; csókja hull
az olvasóra, mit kínban morzsol, s kezén meg,
e fonnyadt szőlőtőn, tíz kampós, görbe ujj.
A szája hosszasan s tompán mormol, az élet
végső jele, talán már az agónia,
– lélegzete riasztó bűzt ontva szerteszéled.
Őszes, fakóvörös szakálla s a haja,
sárgult csipkék szegik tisztátlan ágyneműjét
és mindenünnen az éhes tetvek hada
rajzik mohón elő és hemzsegve terül szét,
féltőn lepi el a vöröslő beteget,
egész sereg siet, kiszívni szörnyű vérét.
Király, akit kopasz orvosa óvna meg,
ő Második Fülöp spanyol király, – köszöntsük!
Az alkóv rejtekén az osztrák sas remeg
s pár büszke címer a falon ragyogva fönt függ;
zászlókon fekete madarak, amelyek
ernyedten lógnak itt, nem volt sohase röptük...
– Az ajtó most kinyílik. Éles fény tölti meg
a szobát hirtelen és széltében kiterjed,
mint vízszintes lepel, belengi a teret;
a fáklyahordozók extázisban ügyelnek,
tíz kapucinus közt, akik imájukat
végzik: kiválik egy, aztán az ágy felé megy.
Karcsú és fiatal, nagyon sovány alak,
a lépte kőkemény, Hitétől ösztökélvén
szempilláján rogyog folyvást a kábulat;
lépte határozott és súlyos, mint a Törvény,
ritmusra döng, amíg a szőnyegen halad:
megy a Király felé, szemeit földre sütvén.
S térdeire bukik, rajongó mozdulat,
háromszor szegezi öklét a mellkasának,
mivel a Szentséget viszi e vézna pap.
A bolond kegyesen fordít hátat az ágynak,
és a test orvosa ilyenkor oly szerény,
átengedi helyét a Lélek orvosának.
A Király túl van a kínon, látszik szemén,
a félelem közel s arca kisimul éppen,
nyugtatja a hitéből táplálkozó remény!
A szerzetes tüzes éber tekintetében
vegyül az irgalom és a vád lázasan,
megáll az isteni törvény követeképpen.
– Baljósan kondul a légbe az estharang.
***
S a Gyónás kezdetét veszi. Elcsuklik olykor
a Felség hangja, mely gyöngülő, vézna, halk,
a máglyákról beszél, kínról, vérről, zsidókról.
– „Mért kéne bánnia nemes buzgalmakat?
Zsidót égetni, ez élvezet önmagában,
ön hű, ön ortodox és minden tette nagy.” –
És szinte megkövül az elragadtatásban
a Tisztelendő és a fejét fölveti, –
Az Inkvizíció szobraként, kőbevájtan.
Lélegzetet vesz újra, és gondolatai
mélyén fölébred a vad lelkifurdalás: mint
ha valaki a rongyot a fénybe emeli;
a Királyra a fáklya tragikusan világít
és csontos arca, sápadt homloka fölragyog;
ezt súgja: Flandria, Alba, rablás, halál, sír.
– „A flamandok, akik lázongtak a papok
ellen, ők igazán méltán bűnhődtek érte.
Felség, ez nem lehet aggodalomra ok.”
„Folytassa.” A Király most don Carlost idézte,
csorogni kezdtek a könnyek csontjaira
tapadó s iszonyú arcán, vadul peregve.
– „Bánja tettét, enyém a föloldás joga.
Az Infáns biztosan vétkes minden esetben;
Spanyolországot a sárig lehúznia
neki se sikerült: angol eretnekszellem
és konspiráció, utálatos cselek
az Úr, az Atya és a szent Fölkentek ellen!”
Az áldás szavait ő ismételte meg
az összes bűnökért föloldozást keresve,
Ostyát helyeztek az istenfélő kezek
Királya bűnvalló nyelvére. Síri csendbe
dermedt az Udvar és az elgyötört, fakó
szájak mondtak imát, halkan, senki se sejtse,
őszinte a fohász, avagy képmutató.
– Ki látna rajtuk át? a csend titkuk takarja,
minden mocskot a köd lep el, cinkos csaló.
A Király áldozott, a párnájára hajtja
álmos, tikkadt fejét s mámor vidítja fel,
mert Bűnbocsánata volt egyetlen jutalma
és a bizonyosság fénye arcán tüzel,
elégült mosolya száján kedvtelve játszik,
heves láz s angyali nyugalom tölti el.
S körben a hercegek, a grófok és a márkik
aggódva lesnek; a Király lelke szabad
s derült, már följutott az egek magasáig;
azután hirtelen hörögve kiszakadt
a végső hang melléből a fönséges betegnek:
minthogyha hurrikán járná a romokat.
És aztán semmi több; ezer lyukból kigyűltek,
mint fészkeikből a fagyos kígyók hada,
a férgek s tompa testén tetvek közé vegyültek.
– Jobbjára vette ma Fülöpöt az Atya.