Kábítás és tévelygés

Miért nem sikerül a párbeszéd?

Nyugtalanságot vált ki a hír, mely szerint ugyan nem kormányszintű, ám mégiscsak hivatalos megbeszélések kezdődnek a szudétanémetekkel. Állítólag „rossz az időzítés”, „öngólt” jelent ez stb. Az efféle értékelés inkább alkalmi, semmint érdemleges megközelítése a helyzetnek. A hazai visszhangok túlnyomó része negatív.

Előkészítetlen lépés

Ne várjunk káprázatos sikereket ezektől a megbeszélésektől. Ugyanis nem előzte meg őket megfelelő előkészítő munka. Nem olyanra gondolok, amely a nyilvánosság háta mögött zajlik két fél megbízott közvetítői között, ahogy az a politikai tárgyalásokon lenni szokott, hanem valami másra. A politikai képviselet tanácskozásait – legyen bár az a politikai reprezentáció kormányon kívüli – meg kellett volna előzniük a cseh és a szudétanémet kulturális (szellemi, egyházi) élet képviselői közötti megbeszéléseknek. Még előbb, esetleg velük párhuzamosan vitát kellett volna folytatni magán a cseh társadalmon belül. Röviden: a cseh–szudétanémet párbeszédet meg kellett volna előznie egy „cseh–cseh” vitának. Nyílt, személyesen elkötelezett vitának, azaz olyannak, mely megvilágította volna a mi egymásnak kölcsönösen ellentmondó vagy már önmagukban is ellentmondást hordozó álláspontjainkat. Nehezen lehet kihámozni az értelmét és jelentését olyasminek, ami egyszer „kitelepítés”, máskor „kiűzés”, egyszer „igazságtétel”, máskor „az egyetlen értelmes preventív intézkedés”, míg máskor „az apokalipszis része”.  Ha nem szüntetjük meg önerőből ezt a szétdaraboltságot, valamint az eseménnyel szembeni ambivalenciákat, nehezen állunk helyt, bárkivel tárgyaljunk is, akár kormányszinten, akár más fórumokon.

Ha sajtónk gúnyosan fogja kommentálni a hivatalos tárgyalások esetleges sikertelenségét, vállalnia kell a felelősséget azért is, hogy nyilvánosságunk nincs felkészülve ezekre a tanácskozásokra, és lehet, a „kormányon kívüli” tárgyalófelek sincsenek.

Elszalasztott alkalmak

Nem lenne tisztességes azt állítani, hogy ama „cseh–cseh” párbeszédre semmiféle felszólítás nem hangzott el az elmúlt három esztendőben. Érkeztek ilyenek a csehektől, a szudétanémetektől is, kezdve azzal, amit nagyon pontatlanul „Havel bocsánatkérésének” mondanak. Csakhogy nem hallgattattak meg a javaslatok, melyekkel Peter Becher és Rudolf Hilf fordult hozzánk, a polémia szándéka nélkül. Tapasztalatból tudom, milyen kételyekkel, közönnyel és félelmekkel találkozott egy, erről a kényes témáról szóló szöveg közlése, amennyiben mást fejezett ki, mint elutasító álláspontot. Amikor mégis sikerült publikálni, nyomban semlegesítették egy másik, egyértelműen elutasító szöveggel. Abban a pillanatban olvasói levelek sora született, de volt a szerzők között szakember is. Például, Lubomír Brokl (Lidové noviny, 1993/113) alapvetően ellene van egy ilyen „cseh–cseh” vitának. Az ok? Állítólagos alattomos szándékok megjelenése a lehetséges résztvevők egyike részéről, valamint a következményektől való félelem. Nyilvánvaló, hogy ezek között a feltételek között egyáltalán meg sem kezdődhetett valamiféle összefüggő párbeszéd (mint nyitott folyamat; melyet nem befolyásolnak előre szándékok, illetve egyik vagy másik részvevőnek az elképzelései).

Az utóbbi hetekben, a készülő „kormányon kívüli” megbeszélések bejelentése után, hírközlő eszközeink szokatlanul gyakran foglalkoznak a szudétanémet kérdéssel. A politikai légkör, tehát bizonyos erőtér pillanatnyi állapotának figyelése számukra mindig fontosabb motiváló tényező, mint a problémák racionális megközelítése. Majd csak amikor a nyilvánosság nyugtalansága felszínre hozta az igényt, akkor jönnek elő a médiumok friss kínálattal.

Kérdés ez? Nem kérdés?

Csak mostanában lépnek fel nyilvánosan és nagyobb számban szellemi életünk képviselői. Azelőtt vagy nem érezték szükségét, hogy valamiképpen hozzászóljanak a kényes témához, vagy a hírközlő eszközök nem voltak kíváncsiak a véleményükre. Ám az ő véleményeik sem építőkövei a szükséges párbeszédnek. Figyeljük csak meg a legjelentősebbekét, például a Václav Bělohradskýét (Lidové noviny, 1993/127), a Pavol Tigridét (uo. 1993/136) és a Jiří Dienstbierét (uo. 1993/139). Valamennyi apologetikus, bizonyosságot adó, kérdést mellőző. Valamennyi kész interpretáció, illetve szakvélemény. Nem egy dialógus kezdete vagy folytatása, hanem inkább annak zárófejezete (ponttal a végén).

Felmerül a kérdés, vajon nincs-e ennek a kampánynak (végül is nem párbeszéd folyik itt) bagatellizáló szerepe. Ez mindenekelőtt Jiří Dienstbier szövegéről juthat eszébe az olvasónak. A volt külügyminiszter felülnézetből szemlélődve igyekszik mozogni a politikai racionalizmus talaján, csakhogy elcsúszik: „A mi sajtónk írásai alapján ítélve, olykor úgy tűnik fel, mintha a szudétanémet kérdés lenne a cseh–német kapcsolatok legfontosabb eleme”. Félek, itt a vitás téma nem megfelelő kontextusba történő szándékos átcsúsztatásáról van szó. A szudétanémet kérdés valóban nem a legfontosabb eleme a cseh–német kapcsolatoknak, és ha ilyen értelemben írna róla sajtónk, az tévedés lenne. Lehet, hogy más okok miatt sürgető a kérdés. Azt már nem kérdezi meg a szerző, hogy melyek azok az okok, de kijelentésével tagadja a téma jelentőségét.

A döntés – kérdés ez, vagy sem?, kell-e beszélnünk róla, vagy sem? –, úgy tűnik, valamiféle nehézségekbe ütközik. Az imént idézett szerzők közül ezt az ambivalenciát a leginkább talán Pavol Tigrid tudatosítja. Nincs egyedül, érzik mások is, ha el is terelik róla a figyelmet vagy „rábeszélnek”. Úgy gondolom, éppen ez az ambivalencia teszi a szudétanémet témát súlyos problémává. Nem külpolitikaivá, hanem a mi cseh problémánkká, ha úgy tetszik, „cseh belüggyé”. Sőt, vannak sötét zugai.

Nem akarjuk ismerni

Akik akarjuk, van elképzelésünk róla, hogy 1938-ban mi történt a határvidéken, mi a heydrichiáda idején, a Pankrác kínzókamrájában, a koncentrációs táborokban stb., noha ezt a mi elképzelésünket ma már csupán távoli és hiányos beleérzések támasztják alá. És sokkal kevesebben vannak köztünk olyanok, akik tudják, mi történt a határvidéken és a gyűjtőtáborokban 1945–46-ban. A szélesebb nyilvánosság nem ismeri a puszta tényeket. Sőt, azt tapasztalom, nem is akarja ismerni.

A nácizmus borzalmainak és a „kitelepítés” borzalmainak eme egybevetéséért lehurroghatnak, hiszen valóban két különböző kontextusról van szó. Kérem, várjanak még a lehurrogással. A kontextusok valóban különböznek egymástól, azonban mindkettőnek megvan a maga „tertium comparationis”-a, ez pedig az individuális emberi élet szempontja (a cinikusok kedvéért hozzáteszem: például a tízéves gyerek individualitásának szempontja az egyik vagy másik „kontextusban”). A földi létre és benne az emberi sorsra vonatkozó eme szemlélet semmibevétele – Emmanuel Levinas megfogalmazásában – azt jelenti: megfosztani a másik embert emberi lényegétől.

A két kontextust különben nem kell egybevetni. A borzasztóan racionális náci projektum – amely, az európai zsidóságot tekintve, végül is megvalósult – intencióiban és esszenciájában valami más, mint a cseh plebejusi vérszomj kitörése, mégha ezt nem egy jeles személyiségünk ösztönözte is. Azonban az emberi élet értékének aspektusa (akár a vallás felől, akár a humánum felől nézve indoklunk) nem engedi meg, hogy a náci borzalmat amolyan füstfüggönyként használjuk, amely mögött csendben anulálhatjuk némely elődünk bűntetteit. A szudétanémet kérdés ezért a mi „cseh belügyünk” is.

Nehezen fogadjuk ezt el. Ezért inkább úgy tekintünk erre a kérdésre, mint tisztán szudétanémet problémára, mint az „ő problémájukra”. Így teszünk apró dolgokban is. Jan Křen (televíziós szereplés, 1993. 6. 18.) rámutat sok mai szudétanémet megnyilatkozásra, különösen ama nürnbergiekre, mondván, siralmas a történelmi megalapozottságuk, ugyanakkor nem vetette alá kritikai elemzésnek némely mai cseh megnyilatkozás történelmi megalapozottságát.

A kommunikáció hanyatlása

Így aztán közös múltunknak ez a szakasza ugyanaz marad, mint volt három évvel ezelőtt és korábban. A kiűzött németek számára a sérelem érzetének forrása, mely sérelmet nem kell semmilyen módon kárpótolni vagy legalább mérsékelni. A mi számunkra a szorongás, a veszélyeztetettség és ugyanúgy a sérelem érzetének forrása. A határon keresztül folytatott szópárbaj körülbelül így néz ki: „Kiűztetek bennünket évszázados településeinkről, elloptátok a birtokunkat, sokakat közülünk bestiálisan meggyilkoltatok, és hagytátok elpusztulni a szülőföldünket.” Kontra: „Ti voltatok azok, akik előidéztétek a pusztító förgeteget, amely egész nemzeteket elért, beleértve a miénket is, csak azután fordult ellenetek, előidézői ellen!” Vagy: „Örjöngésetek áldozatául estek ártatlan emberek, köztük gyerekek!” Kontra: „Azelőtt a mi oldalunkon voltak áldozatok, szintén ártatlanok, és több volt belőlük!” stb.

Ez a megkésett vita, sajnos, tisztán populista jellegű, és mindkét oldalra az a szemlélet jellemző, amit én a saját szenvedés abszolutizálásának nevezek. Ezzel az ellenfél morálisan megzsarolt helyzetbe kerül, ami, minthogy elfogadhatatlan számára, gyűlölettől átitatott önvédelemre kényszeríti őt.

Nem kellett volna ennek így alakulnia, ha közülünk az arra hivatottak (igen, a mi értelmiségünk széthullott közösségének képviselőire gondolok itt) megtalálnak olyan partnereket a szudétanémet térfélen, akiknek a megértésében és készségében biztosak lehetnek. Tudniillik, ők adtak hírt magukról, csakhogy itt többnyire nem találtak rokonlelkekre. Így visszavonultak. Populizmusra hangolt sajtónk és a kitartóan ismételt hivatalos imperatívusz – „semmi tárgyalás” – a szudétanémet oldalon is megerősítette a populista tendenciákat. Az ő szóvivőik szerepét olyanok vették át, akikkel fölöttébb nehéz lesz az egyetértés. A kölcsönös licitálással nagyon alacsony színvonalra süllyedt a cseh–szudétanémet érintkezés és párviadal. A megegyezés sorsa ma azok kezében van, akik nem a párbeszédre hivatottak, hanem a közvélemény felizzítására.

Ceterum autem censeo

Az ebből a helyzetből kivezető tisztességes utat abban látom, ha visszatérünk ahhoz, amivel kezdenünk kellett volna és kezdhettük volna (úgy, hogy nálunk marad a kezdeményezés) – tehát a „cseh társadalmon belüli” nyílt vitához arról a súlyos problémáról, mely egyebek között a mi cseh problémánk is. Egyébiránt, több súlyos cseh probléma van. Úgy tetszik, hasonlítanak egymásra abban, hogy nem sikerül megoldani őket.