Nagydíjak

Országomat egy lóért

Shakespeare

Vasárnap reggel van, a Pardubicei Nagydíj napja, plusz a békés állatvédők két akciója, én meg máris nyugtalan vagyok attól, amit a tévében láttam a békés állatvédők elmúlt akcióiról, én ugyanis mindegyik Pardubiceit végignéztem..., a Thurn-Taxis gátat viszont nem, elfordítom a tekintetem, a lovakat és a lovasokat nézem, csak később, a hírekből... Már szombaton vacogott a fogam, de ahelyett, hogy meleg kakaóban áztattam volna a lábam, miként azt Libor Fára szokta volt tanácsolni, finn vodkával öblögettem a torkom, és már nyolckor ágyba dőltem, hessegetve a gondolatot, hogy az, ami a Pardubicei Nagydíjon történni fog, ismét durva lesz, s előre féltem...

Ma viszont már október tizedike, reggel, derült ég és hideg van, bejött Cassius is, mint aki tud erről, éppen ataralgint vettem be és multivitaminnal ittam le, pezsgőtabletta kerskói ásványvízben feloldva, aztán a kemence mellé telepedtem, Cassius pedig az ölembe ugrott, s amit már több mint egy éve nem tett, elhelyhészkedett a lábam között, majd fejecskéjét a mellemre hajtotta, úgy éreztem magam, mint Libor Fára tanácsa után, dugd a lábad meleg kakaóba, ha reszketsz, mint a kocsonya, akkor lehúztam a kemencéről a Rudé právót, s elolvastam benne, amitől már egy hete félek, hogy 14.10-kor Pardubicei Nagydíj, egyenes közvetítés..., s hogy kissé feledjem azt a Thurn-Taxis gátat, arra gondoltam, egy hete épp ilyen szép idő volt, mint ma, s azon a vasárnap délelőttön is izgultam, mert Loděnicén 14.18-kor ünnepi gyűlést rendeztek a Szigorúan ellenőrzött vonatok 27. évfordulója alkalmából, ahová mindenkit meghívtak, aki a filmben szerepelt, beleértve Jiří Menzelt is, és én egy hete is, ahelyett, hogy meleg kakaóba dugtam volna a lábam, reszkettem, és annak a borókának a maradékával öblögettem a torkomat, amit Danka küldött Szlovákiából, hogy gyógyítgassam vele az idegeimet...

Így hát egy hete Pavlíkkal és Olinkával elmentünk az autójukkal Loděnicébe, s amikor begördültünk az állomásra, reszkettem, annyi ember meg kutyus várakozott már a peronon, a Hynek fogadó kocsmárosa műanyag söröspoharakat osztogatott, a sört a peronon csapolta, felismertem piros szolgálati sapkájában Václav Neckářt, amint forgalmista lapátjával a sínek mellett álldogálva abba az irányba nézett, ahonnan rövidesen befutott az a személyvonat, amely a peronon várakozó mintegy száz ember és kutyus közé ürítette emberi tartalmát, mindazokat, akik csak azért jöttek, hogy részt vegyenek a Jiří Menzel rendezte Szigorúan ellenőrzött vonatok huszonhetedik születésnapján. Én pedig meg voltam hatva, lépni sem bírtam, széket nyomtak alám, ültem hát a peronon az októberi napsütésben, mint a pléhhordó, melyből Jirka Rejtar aranyszínű sört csapolt a fehér pohárkákba, Jirka Menzel még mindig olyan kisfiús volt, az állomásfőnökné a fehér kötött szvetterében rám akaszkodott, fényképezőgépek és kamerák felügyelete alatt felemelkedtem és bementem az állomásirodába, megdöbbentem, s újfent le kellett ülnöm, mert a vágányok kijelzései, s az egész panel ugyanolyan volt, mint Kostomlatyban, ahol negyvennégytől negyvenötig szolgáltam..., a Siemens Halske gyártotta, itt áll a hajdan volt osztrák idők óta..., az állomásfőnökné szerint ez Csehország legidősebb panelje..., de én, mint valami álomkóros, a vágánykijelzők percegését hallgattam, a távbeszélő készülékek kattogását, a szolgálatát teljesítő forgalmista hihetetlenül fiatal volt..., mondom... Vonattalálkozásaik is vannak?... Elmosolyodott... Kettő vonattalálkozás naponta... Én meg kibotrogtam a peronra, a napra, üdvözöltük egymást azokkal a színészekkel a mi filmünkből, a hangulat ünnepélyes volt, aztán Václav Neckář mintha újabb útjára bocsátotta volna a szerelvényt..., s én némi bizonytalansággal, ám mégis ráismertem azokra a színészekre és színésznőkre, aki a huszonhét év alatt azért egy kissé csakugyan megváltoztak, de annyira mégsem, hogy ne ismerjem fel a vonásaikat..., megint a padon ültem, az állomásiroda mellett, az emberek kezet ráztak velem, ittam a pohárkából a sört, újságírók kérdéseire válaszoltam, mintha álmomban..., Jirka Menzelnek, az Oscar-díj tulajdonosának azt mondtam... Ön úgy van öltözve, mintha épp az imént gázolta volna el egy autó, de semmi baja sem történt volna... olyan tépett, mint az ágrólszakadt..., próbáltam viccelni... Jirka pedig kisfiús mosollyal válaszolt... A munkából ugrottam ide el, forgatok és vágok... de! Innen is el kell ugranom... Chrustenicébe a Na kovárně nevű vendégfogadóba... S mindazok, akik eljöttek, már kapaszkodtak is egy felfelé vezető úton a gyönyörű Chrustenicébe..., én meg benyomakodtam az új fehér Fiatba, s Pavlíkkal meg Olinkával nekivágtunk, kétszer eltévedtünk, de végül is a Na kovárně nevű vendégfogadónál kötöttünk ki...

A táncterem már dugig megtelt. Középütt vetítőgép, az ablakokat, hogy sötét legyen, gombostűkkel összefogott abroszok takarták, a pincérek sört hordtak szét a félhomályban, leültem a vetítő mellé, mellettem Šofr úr ült, a Szigorúan ellenőrzött vonatok kameramanja, korához képest hihetetlenül fiatal volt, Jirka Šmoranc költő óriási alakja haladt el mellettem, hófehér üstöke elhúzott a zajosan ünneplők tömege fölött..., Šmoranc egy üveg pilzenit küldött nekem, exportra szánt hét deciset..., s akkor a szervező, Martin Machovec, az, aki már évek óta írja Egon Bondy életrajzát, szintén egyenruhában, olyanban, mint amilyet akkoriban én is viseltem... Az emelvényen Machovec intézett pár szót a nézőkhez, majd egymás után hívta a pódiumra a Vonatok szereplőit, hogy mondjanak valamit a nézőknek...

Engem Valento úr lelkesített fel, aki egyebek közt azt mondta, hogy amikor az oroszok 68-ban bejöttek, egy percig sem habozott és egy héten belül Nyugatra szökött, s később Kanadában mint autómosó nyert alkalmazást..., ám épp az idő tájt volt ott a Szigorúan ellenőrzött vonatok premierje, s a sofőrök, akik látták a filmet, barátaik figyelmébe ajánlották, menjenek Valenta úrhoz az autójukat mosatni, ő az, aki a Szigorúan ellenőrzött vonatokban az egyik főszerepet játssza... És még elborult tekintetű dámák is jöttek hozzá, ráadásul némelyikük saját pecsétjét is magával hozta... S amikor rám került a sor, akkor csak annyit tettem hozzá, hogy szinte minden, amit a néző látni fog, velem történt meg, s ha nem velem, hát másvalakivel, s akkor azt a sztorit egy méter sörért vettem vagy egyszerűen elloptam, szóval az a pecsétes jelenet, úgy hallottam, a Dolné Byšičky-i forgalmistával esett meg... Aztán jöttek a színésznők is; Máša, Jitka Bendová, elnézését kéri, külföldön tartózkodik, éppúgy, mint Naďa Urbánková...

Aztán már kialudt a reflektor, a vetítő elkezdett kattogni, és elkezdődött a film..., én meg kezdtem feloldódni a filmkockákban, s annak ellenére, hogy a Vonatokat számtalanszor láttam, mindig egészen másként láttam. Majd kiugrott a szívem... és Jirka Šmoranc, a költő egy újabb, majd egy további üveg export pilzenit küldött, s én..., ahelyett, hogy meleg kakaóba dugtam volna a lábam, egyenest az üvegből kortyolgattam... Šofr kameraman csendben azt mondta... Csak figyelje meg, mennyire látszanak fekete-fehérben az éjjeli vonat szerteszóródó szikrái... Hát így peregtek a kockák, a nézőket is bevonták, a gyerekeket is..., s akkor, közvetlen a vége előtt, abbamaradt a hang, megszűnt..., s így a film néhány száz utolsó méterét maga Machovec úr volt kénytelen elmondani, aki Jitka Zelenohorská segítségével elmondta, mi minden száll..., és száll a varja, száll a vonat, száll az idő..., majd a beálló csöndben csak a film pergett, és Miloš Hrma a tehervonatra hajította a robbanószerkezetet..., azután kapott egy lövést a szigorúan ellenőrzött vonat kísérőosztagától és a vagon ponyvájába zuhant..., és megszólalt Milan Machovec mint Zednicek birodalmi közlekedési felügyelő... És így Hubička forgalmista elkövette a német nyelv megsértésének bűntettét... És akkor a képet robbanás rázta meg..., a detonáció szele..., és a sapka egészen Máša lába elé karikázik... És kanyec filma...

Ez egy hete volt, s ma itt ülök Cassiusszal, és rettegek, nehogy a Pardubicei Nagydíj is így érjen véget, ahogyan a Szigorúan ellenőrzött vonatok című film a chrustenicei Na kovárně kocsmában, nehogy ennek is a vége, a Taxis-gáton való átugrás, közvetlenül a vég előtt megszakadjon... Nehogy szintén kanyec filma legyen...

A Szigorúan ellenőrzött vonatokat követően, még szintén a Kovárna söntésében, sajtótájékoztató volt, velem, Vladimír Valenta úrral és Václav Neckářzsal, kérdés kérdést követett, mikor kit kérdeztek, és én minden kérdezettnek a fejére raktam azt a piros szolgálati sapkát, és így, amikor magamhoz vettem, arról kérdeztek, mennyire örültünk, amikor a Vonatokért megkaptuk a Mannheimi Nagydíjat, azt válaszoltam... Örültünk... De akkor a legszebb az volt, hogy a Szabad Európa szerkesztője és riportere megkérdezte tőlem, mit szólok a mannheimi sörhöz. És én azt mondtam neki a készülékébe... Nem rossz, de a világ legjobb söre a pilzeni sör... Az, ami a katolikusnak Róma, a kommunistának Moszkva, az a sörivónak Pilzen... de! Téved mindenki, aki azt hiszi, hogy a legjobb sör abban a Pilzenben van... A legjobb sört Prágában csapolják, az U Pinkasů-ban... És uraim, mondtam a Na kovárně riportereinek, amikor Jirka Menzellel hazahoztuk a Mannheimi Nagydíjat Prágába, hát ülök egyszer Libeňben az Örökkévalóság Töltésén, röviddel előtte felfutottam a bevásárlással, s most ott pihengettem, hát jött egy fiatalember, és én megijedtem... Ő meg azt mondja... Ugye, hogy megijedt? Én a Bartolomějskából vagyok, és önt kell elővezetnem! Én meg megölelgettem őt és köszönetet mondtam neki... Annyira megijedtem, azt hittem, hogy író-olvasó találkozóra tetszik invitálni... Hát így esett... Amikor aztán a Bartolomějskában kihallgattak, s elismételtem, amit a Szabad Európának mondtam, a tiszt az asztalra csapott az öklével és ordított... Mit keveri bele a sörről szóló hantázásába a kommunistákat! Én meg erre... Én csak reklámot akartam nekik csinálni... Hát ezt mondtam a piros sapkával a fejemen a Na kovárně söntésében tartott sajtóértekezleten. A sajtóértekezlet aztán folytatódott tovább, csak közben mindenki megivott egy korsó friss pilzeni sört...

Most viszont vasárnap van, a Pardubicei Nagydíj napja, délelőtt fél tizenegy, kezdem magam rosszul érezni, majd kiugrik a szívem... Mit érezhetnek Pardubicén a lovasok, mit a rendezők és a nézők, akik már megérkeztek, vagy azok, akik már ott vannak, a lovasok és a versenylovak? Mit érezhetnek a rendőrök, akik azt kapták feladatul, hogy verjék össze azt a néhány száz állatvédőt, csak Ausztriából több százat várnak..., Brnóból meg ötszázat... Ülök Cassiusszal az ölemben, de ez sem hoz megnyugvást... Némi reménnyel töltött el, hogy Václav Havel Bécsben van látogatóban, mi lenne, ha Klestil osztrák elnökkel ebben a pillanatban azt mondanák... Mi lenne, ha ebéd után átugornánk Pardubicéba, és együtt megnéznénk azt a Nagydíjat? És ez a gondolat egy kissé megnyugtatott, mintha meleg kakaóba dugtam volna a lábam... Még nincs kanyec filma.

Hát ülök Kerskóban, az ég derült, a színes lombok impresszionista képet nyújtanak, nekem meg a nagydíjakon jár az eszem, azon gondolkodom, amit az Aranytigrisben mondott nekem Mackie Hanzlík úr, Košíře helytartója, minden lóversenydíj nagy tisztelője, az az ember, aki szenvedélyes fogadó valamennyi versenyen, a zsokékra gondolok, akik már bizonnyal készülődnek, lazán, lazán öltözködnek, ráérősen és elmerengve majszolnak valamit, a szemük ragyog attól, ami van, s ami ma őket meg a lovukat várja, a papok is eszembe jutnak, akik katolikus ünnepeken éhgyomorral készülődnek a nagy misékre... Nagypéntek, a zsoké számára talán fehér szombat, a torreádorokra és a matadorokra gondolok, akik a viadal előtt kápolnájukba húzódnak vissza, exkluzív magányukba, sőt, némely torreádor a viadal előtti délelőttön magukhoz veszik az Úr Testét, s aztán már csak imádkoznak... Egy kissé ugyanez történik ebben a pillanatban a Pardubicei Nagydíj előtt is...

P. S.

És kanyec filma! Ebéd után a szomszédoknál öntöttem magamnak egy kis ásványvizet, adtam hozzá néhány csepp Rescue remedy idenyugtató cseppet, amit Adler asszony, angliai írónő küldött nekem, de nem emeltem számhoz ezt a gyógyító italt, úgy reszketett a kezem, hogy szétöntöztem a farmeromon, ültem a kemence melletti karosszékben, néztem a Pardubicei Nagydíjat megelőző előfutamot, Cassius az ölemben aludt... Láttam az előfutamot, a híres Nagydíjat megelőzőt, a Nagydíjat, melyért vagy millióan őrültek meg csak a tévék előtt, és nem volt szükség a STOP feliratú léggömbre sem, petárdákra sem, nem kellett a versenyzők és a lovak elé feküdni... A Nagydíjat egyetlen ló futotta meg, Rigoletto, lovasával, Libor Štencllel..., egyedül futottak az oly gyönyörű természetben, sehol másutt a világon nincs ilyen arisztokratikus pálya, sehol másutt ily gyönyörű ősz, melyben Rigoletto futott, az egyik kanyarban előtte futott az árnyéka, a másikban vele együtt, s mögötte százezer néző volt a kulissza, egyetlenegy lónak és egyetlenegy lovasnak, s mint ahogy Nap is csak egyetlenegy van, Hold is csak egy, a Pardubicei Nagydíjat is egy ló nyerte meg..., mert hat ló csődöt mondott a Thurn-Toxis gáton, s így az, ami a Pardubicei Nagydíjon eddig kétszer esett meg, most megtörtént harmadszor is... És a lovas majdnem egymillió koronát nyert, győzelmét pedig hírül adja valamennyi televíziós sporthíradás, én meg két kupica finn vodkát öntöttem magamba..., mert minden máshogy esett, mint vártam... S alighanem ez volt a Pardubicei Nagydíjban a legszebb, hogy Cassiusszal átéltem a szorongást és annak félelmét, mi történhetett volna, és mi lett volna, ha... Mert, miként azt a Haza Atyja, IV. Károly mondotta volt, aki Közép-Európában akar élni, annak nem szabad kijózanodnia... Különben Cassius, végig, mialatt a lovak kínlódtak és estek és iszonyattal zuhogtak az ürességbe, Cassius csak feküdt a kemence melletti kockás pokrócon, és édesdeden aludt... Cassius, ez az igazi természetvédő...

Én meg azért este mégis meleg kakaóba dugom a lábam..., mert az, hogy az orosz zsoké úgy fusson neki a Taxisnak, hogy ezzel hat ló esését eredményezze, az nemcsak Isten kárörömét múlja felül, hanem az állatvédők fohászait is...

Kersko, ’93. 10. 10.