Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. március / Vérszomjas Villamosok

Vérszomjas Villamosok

Addig-addig szerettem volna már a Gézának elmesélni, hogyan mentem át egyszer egy barátomhoz, míg aztán egész máshol kötöttem ki a nagy mesélési kedvemben. És persze egészen máskor, tehát minden más.

Mindig minden más. Még a Géza se pont ugyanaz ilyenkor, amikor megint csak kikívánkozik belőlem valami. Valami más.

Különben biztos eszembe se jutna se ez a barátom, se az átmenés hozzá. Minek is? De most hogy lett ez a Géza, és a gézaérzés kitart a találkozásaink között, hirtelen elkezdtem átmenni a mi kapunktól az ő kapujuk felé.

Nem hirtelen. Először is, azt se tisztáztuk, hogy mióta van a Géza nekem. És azért sem hirtelen, mert az a tény, hogy én kisomfordálok a kapunkon, nagyon lassan alakult elhatározássá. Valamivé, hogy hova menjek.

Telt az idő. Nevezzük ezt az időt lapoknak. Tehát lapok múltak el azóta, hogy a Gézával kétszer egymás után összefutottam. Fogalmam sincs, mi okból, azt képzeltem, hogy gyorsan lesz még egy harmadik ellenőrzés, így aztán készenlétben éltem, vártam. Talán ezért bicsaklott meg az átmenésem is, hogy majd aztán. Ha letudtam a melót, mert a kötelesség mindenekelőtt.

A legjobban akkor tudok mesélgetni, ha nincs ott a Géza. A készenléti állapot még csak-csak segít, mert akkor, ugye, már közel van, még sincs ott.

Viszont tudni kéne, hogy mi van. Mi lesz.

Így csak bóklásztam a félig nyitott kapu előtt. Mivel a kapun rögtön kijöttem, csak még akár vissza is mehettem volna.

Valami hiányzott. Épp az, amitől a kapuk meg az utcák megtelnek velem. A mesélési vágyammal is például. Hogy mesélve menjek. Hogy menjek és meséljek. Ehhez kell a Géza. Jó, ha van.

A hamarosan bekövetkező találkozás reménye nélkül az embeer bárhová mehet. Csak megy-megy. (Nincs mese.)

Amíg tehát nem jutok dűlőre a Gézával, csak kattogok szárazon, mintha én is csak egy tény lennék, egy utca, két átellenben lévő kapuval.

Géza-géza, merre jársz?

Egyszer valaki földíszítette a kapunkat lila meg fehér orgonával. És a zöldjével is. Befűzte a szárakat a vasrudak közé, volt olyan szár, ami el is tört. Egyes levelek lepottyantak. Ez a valaki egészen közelhajolt hozzám, amikor én közelhajoltam a kapuhoz. Tudom is, hogy ki, viszont jobb így, ha csak valaki. Ekkor éppen. Ő nem is ő, csak a keze ő. Ami díszít. Ez nekem így jó. Közel vagyok, és ez a közelség az, ahonnan el akarom mesélni. Az orgonákat. A zöldjüket. A töredezett szárukat. Lógtak külön héjak, alóluk meg kifehérlett az orgonaág fája. A kicsit rozsdás vaspálcák közé behúzva.

Elmélyülten néztem, mert ami így van, az így van. Nem láttam még orgonát így, vassal. Érdekelt, de az, ami érdekelt, nem pont ez volt. Viszont ezt láttam meg, ezt néztem azzal az érdeklődéssel, amivel mást is bámulhattam volna. Az érdeklődés mintha maga hajolt volna közel. A letördelt orgonák szinte beleborzongtak az utolsó leheletükkel, hogy én milyen közel vagyok.

És hogy milyen vagyok, ami persze nekem is furcsa lett volna orgonaszemszögből.

Vannak ilyen első díszítések. Örökök. Mindig nagyon közelhajolok, ha ott vagyok, még a megnyúzott orgonaágak fehér húsának a még fehérebb belét is megfigyelem. Hogy ez a bele.

Az égen pedig repülőgép röpül. Nálam a kapudíszítés és a kondenzcsík így együtt jó. Biztosan ez az én első kondenzcsíkom. Első találkozás az ünnepivé, államivá, érdekessé rongált éggel. Mert különben az ég csak olyan, amilyen.

Ekkor például ki is táncoltam az úttestre. Pörögtem, mint a szélvész. Legalábbis forogtam, ahogy én tudtam forogni. Az pedig nem semmi, ha én.

Az úttest meleg volt, és a kockakövek annyira megcsiszolódtak a lovaskocsiktól, a biciklikerekektől és az emberi talpaktól, hogy fénylettek. Szürkén. Szürkén tükrözték vissza a kék eget, így ünnepeltek. A kockakövek közé, a mélyedésekbe, fekete kátrányt csorgattak. A feketéről tudtam, hogy fekete. Attól fogva, hogy megszülettem, s rövidesen kiderült, hogy más is van, mint fekete. A kátrányt, azt öntötték. A mélyedéseket, kapirgáltam, vagy csak néztem. A kockakőre lépni kellett.

Azt nem lehet elmesélni még egy gézának se, ahogy én ünnepeltem. Elmesélni el lehet, csak hol kezdjem, s főleg, mikor hagyjam abba. Annyi minden van még belül, benne ebben az...

Hát itt hagyom abba, és átkapcsolok a hétköznapokra, különösen egyre.

Egy nagyon-nagyon véletlen napon, mikor ugyanúgy az ég és a kockakövek közt álltam a kapunkban, olyan kicsi voltam, hogy alig látszottam, még magam is nehezen vettem észre magamat. Ha az ember így néz magára, tanácstalan, és csak áll. Mindenki csak áll. Azt a valakit figyeli, akit nem is lehet látni. Figyelné, de minek?

Az ilyen nézések, amelyek szinte félrenézések, jönnek, és gyorsan jönnek, előhírnökök nélkül, mintha csak el akarnának suhanni. Megjelenik, ami megjelenik, de úgy, hogy még csak meglepő sincs benne. Megjelenik, aki megjelenik, de úgy, hogy idő telik bele, míg észreveszem, hogy van. Van, és még nem is látom. Minden jel arra mutat, hogy rögtön el fog tűnni. Csakhogy nem.

Ezért voltam olyan icipici a kapuban. Láthatatlan, de makacs. Odacövekeltem magam, kénytelen-kelletlen eltűrtem, hogy ez így van, most aztán nem mozdulok.

Mozdulnék, de ki kell azt várni.

Ilyenkor aztán az ember akarattal is elmozdíthatja magát: hogy tessék, indulás! Menj ide és ide! Hova szoktál menni? Hát akkor menj most is!

Mi van akkor, ha az a kis alak nem engedelmeskedik? Még csak nem is ellenkezik, mivel szólni nem szól. Nem áll, mozog ide-oda. Leszökken a kapu lépcsőjéről, és visszalép. Vagy: előbb lassan lelép az egyik lábával. Lerakja az egyik lábát, lejjebb egy szinttel, a járdaszintre. Így kezdi mindenki, aki jön kifelé. Most következhet a másik lábacska. Következik is. Persze nincs kapkodás. Az nem jellemző.

Mégsem történik semmi. Leszökkent a csöpp tétovázó, majd ha tett is egy kis köröcskét a kapu előtt, se híre, se hamva az indulás szándékának. Nem igaz, szándék az van. Mocorgás, lépkedés, majdnem totyogás. Épp olyan, mint amikor valaki nagyon koncentrál, hogy merre? Vagy nem koncentrál, hanem csak vár-vár. Arra vár, hogy ő mire vár.

Legalább tűnne el, gondolom, viszont erről szó sincs. Épp ezért hamarosan – mondjuk egy-két hét múlva – foglalkoztatni kezd a kérdés. Ha elküldöm, és persze megy engedékenyen, a megoldás oly egyszerű, hogy dugába is dől. Bandukol a küldött. Nemsokára vonszolni kezdi magát. A vonszolásnál is lassúbb tempóra kapcsol, ha egyáltalán még látható. Mert van, amikor annyira lelassul, hogy csak annyira mozog, mint a házak. Semennyire. így össze is mosódik velük. Tehát megy-megy, és sose ér oda. Akárhová, ahová küldtem. De ez nem is lenne baj.

Csakhogy kicsoda az ott újra a kapuban? És egyáltalán a kapu. Hogy kerül az újra elő, amikor már réges-rég elhagytuk? Elhaladtunk az óvoda előtt is, még mielőtt a szétlassuló, a cafatokra széttűnő, végül eltűnő elenyészett volna.

A kis görcs makacssága nem ismer elenyészést. Elindult, semmivé vált az óvodán, sőt még a zöldségesen is túl, mégis tovább posztol idegesítő, maradásos lépkedéssel a kapu előtt. Elküldött maga helyett valakit. Egy ugyanolyat. Egy összetéveszthetőt. Egy összetéveszthetetlent, őt magát. Mert amikor engedelmeskedik, nem csak látszólag fogad szót, hanem tényleg. Akkor nem is marad senki a kapuban. Ő indult el, a kapu végre tátong az ürességtől. Megkönnyebbülhetek tehát. Géza!

A legfurcsább az, hogy elszántan találgatok, közben előre tudom, hogy merre fog osonni. A sejtésnél erősebben sejtem. De amikor küldöm is oda, a füle botját se mozgatja, bár olyan pici a pici fején a füle, hogy magát a füleket is alig látom. Még ez se pontos. Elindul ő néha oda is. Eltűnve megérkezik. A félúton már alig létezve.

De az is jellemző, hogy oda nem megy. Bárhová bemozdul, akármelyik irányban hajlandó a maga helyett kibocsátott önmagát elengedni. Neki mindegy, melyik úticél felé közeledvén szívódik föl. Viszont oda nem!

Vannak olyan napok, hogy ha mégis, akkor is elkanyarodik sunyin az úttesten, vagy éppenséggel visszakanyarodik, és akkor már én akarom, hogy tűnjön el! Vissza se érjen! Nehogy meglássam még egyszer a kapunál. Mint aki egész idő alatt ott állt.

Esetenként föl is adom. Álljon, ha állnia kell, ki törődik vele!

Én törődöm vele.

Nem törődöm, hanem örökké ott van. Előttem. Elébem tolakszik. Nem tolakszik, hanem bandzsítok, hogy észrevegyem. Gyömöszölöm, forgatom a szemgolyóimat, hogy földerítsem az őpicisége változatlan helyzetét. A belső szemgolyóimat. Mivel nem hagyja valami, hogy megfeledkezzem róla. Magamba gúvadok, mialatt nem is érdekel.

A látványa néha olyan látvány, ami nem is látszik. Az agyamban fészkel. Az agyam és a szemgolyóim határán. (Lásd japán-magyar közös határ.) Megbújik, mint egy gondolatnál is kevesebb, egy kis feszülésnél is ernyedtebb mániákus mellékkörülmény. Hatodrendű melléklátvány, ami már ki is esett a látószögből.

És akkor az történt, hogy mintha mi sem történt volna, usgyi. Mégcsak kezdete se volt. Se szökkenés, se lépkedés. Parancsolni se volt időm, de nem csak időm nem volt. Az akaratom eggyé vált az övével, bekövetkezett az előre nem látható. Ami azt jelenti, hogy mesélve ment. Én meséltem, ő ment. A kis izgága, alig tudtam utolérni szavakkal.

Először csak szavak nélkül meséltem, a jóváhagyó tekintetemmel. Nem akartam hinni a szememnek, miközben hittem. Így aztán lekéstem a szavaimat, kapkodva gézáztam, árkon-bokron át.

Előre is rohantam, mint aki előre tudja, hogy mit fog mesélni. És már meséli. Mielőtt mesélné. Mielőtt a mese maga megtörténne.

Ez is megesett velem, bár hihetetlen.

A nagy nekilendülések megfeneklenek, hiába mesélem. Mesélném, de elfogy.

Számtalanszor elindultam, de csak egyszer értem oda. Egyszer aztán odaértem. A kicsi kis surranások szívósabbak, mint az előremesélés.

Vannak olyan napok, amikor senki se vagyok, csak egy mesélő, akinek nincs mit mesélnie. Az ilyen mesélő, mint egy üvegbura, ráborul a világra. Alatta süket csönd. Csönd van, mert minden mozdulatlan, sőt láthatatlan. Pontosabban minden egyszerre látszik, s ez összetéveszthető a semmivel. Elmesélhetetlen, akárcsak a hiány. A túltelített semmi.

Rászorítottam magamat magamra, mint egy szájával lefelé fordított poharat az asztalra. Már az elején kiröpült alóla a légy. Kiszökött, vagy eleve alá se került, csak én a sietségtől és az izgalomtól nem vettem észre.

Fulladozik az ég a bura alatt. Lepotyognak a madarak belőle. Levegő hiányában. Vagyis mese hiányában. A röpülők visszapattannak és egy másik napom felé kénytelenek navigálni. A házakra mesegyilkos hő ömlik. A macskák próbálnak fölmászni egészen a fák csúcsáig, hátha ott jobb. Egy szürke, mint a lajhárok szoktak, túlmászik a lombon, lezuhan. Talpra esik, mert mégiscsak macska, viszont sehova se rohan. Lapul a talpain, mese hiányában nem képes semerre se elrugaszkodni.

Nincsenek is már lombok. Kopaszon meredeznek az ágak, és kopasz fából is kevés van. Ez egy nagy kánikula. Több rettenetes gyerekkorra elegendő a hőség. Sül a lószar a macskaköveken. A csatornákból főtt patkányokat mesélek ki a Gézának, a kertünkből kiszáradt gilisztákat mutatok neki. Van a sarkon egy bolt, de bezárt. Dörömbölnek az emberek, hogy nyisson ki, de az öklük odaég a vasredőnyhöz. Ők a gyerekkorom szereplői, sokukat fölismerem, de nem segítek rajtuk. Éhesek, rázzák az üres szatyrukat, fújják a megpörkölt kezüket. Van akinek harmadfokú a sebe, de én csak röhögök.

Következik a borbélyüzlet. Bedugom a fejem, majd rögtön berontok inkább. Első pillanatban senki sincs ott, mert ki nyiratkozna ekkora forróságban? Láttál fekete olajospadlót valahol a nagyvilágban, Géza? És milyen, amikor kékesszürkén gomolyog belőle az olajpára? Szinte meggyullad a levegő, és ráég a tüdőmre. Ilyen hangulatom van ma.

Futkározom, forgok, ütök. Szétrombolom a berendezést. A levegőt. Levegőlényként. Minden a helyén marad, csak Lévai, vagyis a bácsi, aki mindig bácsi lesz, ha bácsi volt, hajol közel a tükörhöz. Én most egy ősz bajszú vendég vagyok, testes, nehézkes, aki büszke a bajszára. Elterpeszkedem a nyakamba gyűrt lepedő alatt, miközben azért tudjuk, hogy öltönyben, nyakkendőben, mellényben érkeztem egy végső nagy bajuszigazításra. Jobb későn, mint soha. Én vagyok a nagy mesemondó, mivel a borbélyom szűkszavú. Talán süket, azért hajol annyira közel. És azért a tükörhöz, mert azt gondolja, hogy a tükörképem beszél hozzá. Ebben a bura fedte pokolban a szemekre is átterjed a keszonbetegség.

Villamosok süvítenek. Hőálló ruhában ülnek bennük a vezetők, az utasok már rég szétégtek. A kalauzok kezében kilágyult a lukasztó, de semmi vész, akkor se lenne új fölszálló, ha figyelembe vennék az állomásokat. A vezetők védőöltözete csak menet közben ér valamit, tehát: nincs megállás!

Mi ebben a dögmelegben is képesek voltunk élni. Vágtázó villamosok könyörtelen csörömpölésére ébredtem, és villamoscsörömpölés volt az altatódalom is. Egyes szerelvények kisiklottak a kanyarban, merő véletlenségből vagy merő kíváncsiságból. Vagy a forró száguldás előbb-utóbb oda vezet, ahova vezet. Bedöntötték az áramfejlesztő művek kapuját, s mindez olyan gyorsan történt, hogy a portás képtelen volt a kommunikációra. Sínek nélkül tétován gördültek még egy kicsit ezek a szerelvények, aztán kidőltek a sorból. Nem is sejtették, hogy milyen közel kerültek minden villamos lényegéhez: az áramhoz. Az áram fejlesztéséhez. Ámbár lehetséges, hogy a villamosoknak az áramfejlesztő művek iránti végzetes és olthatatlan vágyára vezethetők vissza ezek az esetek. A fölhevült síneken történő túl gyors rohangászáson kívül.

Utasok nélkül minden villamos könnyű és céltalan.

Próbáltunk olykor fölpattanni rájuk, de csak keveseknek sikerült.

Amikor már nagyon késő volt, szinte este, akkor én fölülről megérkeztem. Lebegve süllyedtem, bele a mi utcánkat keresztező utcába. Magasan kezdtem, de nem annyira magasan, hogy ne lássam, mi felé közelítek. Ez a mi vérbugyogás volt, forróságban fortyogó vér. Máskor meg sötéten fénylő vérfelszín. Nem edényben.

Koromsötétben jöttem. Alkonyatkor ereszkedtem le, mindent láttam. Mindenfélét, ami még alkonyatkor észrevehető. A sötét és az alkonyat nem egymásután következett, hanem egyszerre volt ez is, az is, megtörténhet gézázáskor.

Ez az egyszerre koromsötét és egyszerre alkonyat ritka napszak, megfelel a hazaérkezéshez. Gézázó fénytelenségben láttam, amit láttam. Ilyenkor a látvány hangulat. A fény az idő. Alkonyat és koromsötét közti megvilágításban bocsátkoztam rá az időre. Nem múlt idő, mert bennem van. Távoli örök jelen, csak időnként akar közelebb jönni.

Úgy, hogy én megyek közelebb, viszont én nem vagyok látható. Se hallható.

Nincs én, mert minden én. Az a bugyogó vér is én, így hát nem mindig bugyog. Kiszámíthatatlan a látvány, mert: én.

Félek. Titokban őriztem, nem tudtam, hogy a Gézának.

Titkoltam, hogy van bennem egy levágott láb. Mert a vér egy levágott láb vágásában bugyog, amikor bugyog. Vágásán. Körbeveszik a lábat, és tartják. A levágott résszel fölfelé. Vagy a csonkot tartják. A csonk folytatása, maga az ember, nem is látszik, annyira izgatottan és szorosan hajolnak fölé. Ha egy villamos valakinek levágja a lábát, hirtelen nagyon sokan össze tudnak gyűlni bennem. A legkülönfélébb, válogatott alakok. Annyira aggódnak, máskülönben meg csak egy sötét karéjt alkotnak a bugyogó és nem bugyogó csonk körül. Vagy lábdarab körül. Nekem úgy jó, ha nem dől el, hogy mi. A segítőkész rámeredés a fontos. Senki nem tesz semmit, ez a mozdulatlan segítőkészség illik az én döbbenetes megérkezésemhez. Belém. Az utcánk utcájába. A valakinek a lábához.

Mögöttünk meg végre áll egy szerelvény, és nem vágtat, mint mindig. Ha kívül alkonyat is lenne éppen, benn a villamosban nagyon sötét van. Ott benn aztán semmi, az egy lezárt ügy. Egy ennyire leállt villamos tömören sötét. Nincs is belseje, sötétségből áll az egész. Kívülre van rárakva a villamossága. Tömör sötétre sárga lapok. Ablakszélek. Oldalak. Ütköző.

Ilyen villamos áll bennem. Néha bűntudatosan sötét, néha meg félelmetes, elütésre kész.

Inkább elütésre kész, mintsem valaminek vége van. Nincs vége attól, hogy már elütött valakit. A tömör sötétsége inkább egyértelmű mint kétértelmű. Ez sem dől el, talán attól, hogy mellékes. Úgy mellékes, hogy nem is mesélek róla a Gézának, csak van, ott. Mese közben látható. Ettől még akár a főszereplő is lehet. Akit félre akarnak szorítani. Ideig-óráig. Egyszer majd elindul. A csörömpölést örökké hallom, ha hallom. Ha odafigyelek. És ha nem figyelek oda. Ha nem figylelek oda, hallgatatlan. Majd mindjárt fog csörömpölni.

Semmi sem dől el, még az sem, hogy férfi láb vagy női láb a láb. Csak a Gézának ez nem elég, és egy grimaszoló női fejet mutatok neki. A közelemben van, mert már megérkeztem. Későre jár, igyekeznem kell lefeküdni. Majd fogat is mosok, és a női fej mutatja a fogát. Nem tudom eldönteni, hogy melyik a legfájdalmasabb arcállás. Próbálkozom többel is. Vicsorgó után zokogóval, elalélttal. Nagyon szeretném a legkeservesebbet, a legszörnyűbbet megmutatni Gézának, mert ez felelne meg annak, amit magamról el akarok mondani. Az utcánkról. A folytonos száguldozás mögötti veszélyekről. A majdnem kibírhatatlan gyerekkori hőségről.

Csak ezt nem lehet. Kerülgetem az arcot, sejtetni engedem a legfájdalmasabbat. Körbe járok, és ez az. Ez lenne. Közben meg göndör, legalábbis hullámos a haja. Meg kellene állapítani, hogy végül is milyen, de úgyse dőlne el ez sem.

Egy szőke fejnek fáj. Szőkésbarnának. Vagy inkább feketének. Vörös, Gézám, az is lehet, hogy vörös. Legtöbbször szőke és szőkésbarna, de ebből se következik az, hogy milyen.

Tartják a csonkot, vérrel fölfelé, mint egy tálat. Egy véres eseményekben bővelkedő gyermekkorban. Ez még talán az első vérek egyike, ezért áll minden. És hallgat. És sötétlik. Még a fájdalom is titkolózik. Néha bevillan, fölvillant valamit a tartalomból, mint egy előszó a nagy, véres kínokhoz.

Ehhez érkeztem meg lefekvés előtt. Ha a villamosdöbörgés lehetett az altatódalom, akkor aznap a levágott láb volt a mesém. Becsukott szemmel továbbmeséltem magamnak.

Becsukott szemmel, az ágyamban, sokkal közelebb furakodhattam az egylábúvá vált nőhöz (az ágyamban már nő volt, szinte mindig), és olyan közel jutottam, hogy ráereszkedtem, a levegőből, ahonnan jöttünk haza. Jöttünk, de nem tudom, hogy melyikükkel (apa, anya?), mert annyira mellékesek, hogy ugyanúgy csak tömörödnek mögöttem, fölöttem, mint a gázolásra kész villamos. Ők is sötétségek, és a fekete tömörségre van ráerősítve az, amitől valaki anya vagy apa. Nem számít.

Ráereszkedtem, mert az ágyamban már le tudtam küzdeni a félelmet. Az ágyam felelt meg a legjobban erre a célra, igaz, hogy a legtöbb félelem, mintha csak sejtette volna ezt, éppen az ágyban tört rám. Meg a bátorság is ott tört rám.

Nem lehet mit csinálni, ha az ember egy ilyen nőt (vagy férfit) lát. Körbe lehet építeni körülményekkel. Hogy látható legyen belőle egyáltalán valami. Miközben éppen a láthatatlan része az, amit a Gézának elmesélek. Ami elmesélhetetlen. Erre kíváncsi a kis ravasz. Őt már csak az izgatja föl, ami sehol a világon nem fordul elő, csak bennem. És még bennem se látvány. Ilyen kegyetlen szipolyozók a világutazó gézák, talán nem is kell hozzá szállodaportásoknak lenniük.

A láb sötéten, de azért fénylik, amennyire az érkezésem hangulata engedi. Kitartóan, minden mondaton átcsillog. A csonk. A láb. Mint egy tölcsér. Mint egy kürt. Mint egy vérrel csordultig telitöltött serleg.

Előszó egy gyerekkorhoz, hiába vagyunk már túl az előszón. Közepe valaminek, miközben a szélére akarom mesélni.

Nem jajgat.

Nem vérzik el.

Csönd van, mint általában lefekvés előtt.

Jó utat, Géza! Remélem, hamarosan személyesen is találkozunk. A vérszomjas villamosok utcájától Keletre. Vagy Nyugatra.