Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. november / Geller

Geller

„Fiam, csak a politikába ne ártsd bele magad!” – Még mindig a fülemben cseng szüleim ízes palócsággal megformált figyelmeztetése. Az intő szavakat valamikor a hetvenes évek végén, első versközlésem alkalmából intézték hozzám, s azóta is mindig megismétlik, ha bárminemű közszereplésemről tudomást szereznek.

Túlzott szülői aggályoskodás, gondoltam kamaszként. Ugyan mi politizálás lehet egy egér-farkincányi lírai önvallomásban? Aztán a nyolcvanas évek elején, az idő tájt, amikor a hazai értelmiségi ifjúság első szárnycsapásait tette a magyarországi demokratikus ellenzék a lengyelországi Szolidaritás és a cseh chartások irányába, egy egyetemista barátom felrótta nekem ezt a korai versemet. Nem a megformálás gyengéit, sőt nem is a vers „tartalmát” kifogásolta, hanem a megjelenés helyét. A kesernyésen játékos lírai szösszenet a Szlovák Kommunista Párt akkori magyar nyelvű napilapjának vasárnapi mellékletében látott napvilágot. Az ún. normalizáció kulturális gaztetteinek legvérfagyasztóbb korszakában.

Korabeli politikai éretlenségem markáns bizonyítéka akkori kifakadásom, melynek során (elvörösödő fejjel) többek között úgy érveltem, hogy csak az az enyém, csak azért vagyok felelős, ami a nevem és az utolsó verssor utolsó betűje között szerepel, a többi politika, nem irodalom, ahhoz pedig semmi közöm, többek között éppen az a versem is azt bizonyítja, de ha már itt tartunk, kettőnk közül nem én vagyok az egyetemista, következésképp nem én járok politikai gazdaságtanra, nem én látogatom a politikai szemináriumokat, nem én vizsgázom a burzsoá társadalmi rend elkerülhetetlen bukásának Moszkvában megírt forgatókönyvéből, és ezért nem én kapom az ösztöndíjat a totalitárius államtól.

Persze, ma már tudom, volt némi igazság túlzott buzgóságában. És részben igazam volt nekem is. Így hát rendben is lenne a dolog. Csak hát, az a gyanúm, ő azóta sem mérlegelte, s részben sem fogadta el az én érveimet. Pedig azóta történt egy és más... Nem sokkal a fordulat előtt például a CSKP napilapjának, a Rudé Právonak a hasábjain – kijátszva a cenzorok éberségét – feltűnt egy hirdetés. Az akkoriban éppen soros börtönbüntetését töltő Václav Havelt köszöntötték barátai születésnapja alkalmából. Ráadásul a köszöntő szövege mellett az ünnepelt képmása is ott díszelgett. Ettől többet én sem követtem el. (Biztos ami biztos, szalonképtelen helyen nem publikáltam többet a fordulatig.) Aztán meg azt hittem, lezárult egy korszak. Úgy gondoltam, esszének, tárcának, versnek..., irodalmi igénnyel megírt szövegnek, a megjelenés helyétől függetlenül, sosem lesz már politikai éle. Hogy a megbékélést és az elmélyülést szolgálni hivatott szavak soha többé nem kapnak gellert feltüzelt törzsi indulatokon. Nem így lett.

„Ne ártsd bele magad!” – visszhangzik bennem a figyelmeztetés, s amióta egy jó nevű folyóirat főszerkesztője vagyok, egy olyan havilapé, mely a Művészet és Gondolat ügyét kívánja szolgálni, tehát célja, bármely fórumon is képviselje azt, a napi politika részéről indifferens kéne hogy legyen, ...egyszóval most, ebben a helyzetemben mélyen belehallom a szülői intelembe azt is: „Ne árts magadnak!” A politikai légkör szennyezett.

Ne vegyek hát levegőt?!