Tűz és víz

Nehéz helyzetbe hoztam magamat, amikor elvállaltam e két általam szerkesztett kötet értékelését. Helyzetem bonyolultságát csak fokozza, hogy – a szokástörvények szerinti szerkesztői hatáskörön túllépve – a kötetek anyagának kiválasztásában, elrendezésében és tagolásában is szerepet vállaltam. Sőt, a kiválasztott versszövegek némelyikének újragondolása céljából valóságos műhelymunkát folytattam a szerzőkkel. Tehát több közöm van ehhez a két könyvhöz, mint hogy a gyengéiket az elvárható mértékben érzékelhetném. Egy dologban viszont így is egészen biztos vagyok: mindkét versgyűjteményből igazi költői erő sugárzik. S ezzel a megállapítással tulajdonképpen mondandóm lényegét máris összegeztem. Többet, mást – ilyen biztonsággal! –, úgy hiszem, versekről nem mondhatok. Minden egyéb pusztán a pozitív vagy negatív előítéletek, az elvárások, a korszerűség szemléletenként változó kritériumainak, végső soron az értékelő ízlésének függvénye. Ráadásul számomra mind Csehy Zoltán, mind Z. Németh István versvilága rokon. Legalábbis szeretném ha az lenne. Két ennyire markánsan különböző lelkület összeegyeztetése garantáltan izgalmas és igényes lelki tornagyakorlat lehetne.

Mielőtt azonban a különbözőségekről szólnék, hadd beszéljek a hasonlóságokról.

Úgy vélem, a két költő közt föllelhető párhuzamok forrása soha sem pszichéjük mélyén keresendő. Én mindenesetre csak formális hasonlóságokat észlelek. A kor, a helyszín, az életkor majdnem megegyezik. A kulturális háttér is nagyon közeli, így hát érthető, hogy hasonlóak a költői sablonok: a képalkotás és a szójátékok logikája, a paradoxonok alkalmazása, a gondolati tartalmak sztereotípiái, a dikció, a versformák, a kulcsszavak. Közepes verseiknek egy-egy részletét akár föl is cserélhetnénk: „a testem vagy / lelkem börtöne / szaggató fájdalmam” – írja Csehy (bődült egy); „a sálam / és a sapkám / és mindenem te vagy / veled takarom be bánatom / veled fedem be összetört / csontjaim” – folytatja Z. Németh István (Hadüzenet).

A megszólított személyének lebegtetése, sőt, a szerelmi partner és a teremtő, a sorsot felügyelő Isten alakjának felcserélése, illetve összemosása mint a vers alanyának szimbólummá bővítésére használt verstechnikai eszköz, az Ómagyar Mária-siralom óta a magyar költészetben is ismert módszer. A neoklasszicizmusnak vagy posztmodernnek, vagy egyszerűen csak tudatos konzervativizmusnak nevezett költészet a közelmúltban újra felfedezte ezt a technikát, magamnak is több hasonló módszerrel írt versem van. Ez tehát a két idézett vers között megvonható legformálisabb párhuzamok közé tartozik. Viszont a két költő lelki attitűdje közötti alapvető különbség illusztrálására, sok más mellett, a fönti verstöredékek folytatásai is kiválóan alkalmasak.

Nézzük tehát, hogyan bomlik ki a közös alapszituációból a két jól megkülönböztethető életérzés. Csehy Zoltán így folytatja a verset: „a bennem munkáló / béke menedéke / Istenek Istene / öröklétem záloga”; Z. Németh István pedig így: „beléd bújok, mint fagy a fákba / mint a fáradt halottak / a kedves koporsókba”.

Csehy a nő eszményére kivetített Istenben a költői énjében „munkáló béke menedékét” látja, sőt az „öröklét zálogát”, a személyes élet meghosszabbításának lehetőségét, az organikus létet, egyfajta elvont kozmikus harmóniát. Z. Németh István versében erről szó sincs. Ő az aktust (a megszemélyesített Istennel való találkozást) a halállal kötött frigy beteljesüléseként írja le.

Csehy Zoltán – különben a kötet egészét átható – latin derűje, franciás könnyedséggel és merészen átlényegített aktualitásokkal fűszerezett reneszánsz kópésága, mediterrán extrovertáltságának napsütötte bája nem magyarázható e versek írójának életkorával, a fiatalság önfeledt vitalitásával. A gáncstalan optimizmus nem jellemző a kamaszkorra. Különben Csehy legkorábbi versei is ezt bizonyítják. A tudat expanziójának végességét, a személyiség korlátait megsejtő, felnőtté formálódó fiatal ember alapvetően tragikus világlátása az ő kamaszkori opusaiban is tükröződik. Ám valamiképp még ezek a megformálójuk szándéka szerint sötétre hangszerelt, a magyar költészet bőséges tragikum-technikai eszköztárából jócskán merítő, s a kamaszpsziché tektonikai átrendeződése nyomán keletkező, nagyon is valóságos feszültségeket tükröztető versei is szellősebbek, áttetszőbbek és világiasabbak, mint Z. Németh István akár legjátékosabb, legéteribb költeményei. Hasonló ez a jelenség ahhoz, amit a tragikus népballadák változatainak összehasonlításakor észleltem. A legvéresebb balladai rémdrámák alföldi változatai valahogy mindig könnyedebbek, akkor is, ha a tragédia lefolyása lényegében megegyezik a hegyvidéki változatok dramaturgiájával. Ezen utóbbiak mind szövegük, mind dallamuk, mind összhatásuk tekintetében sokkal komorabbak, sötétebb tónusúak. Vészjósló, baljós előjelektől terhes atmoszférájukat nem is annyira a szituáció drámaiságától, sokkal inkább a megformálás dikciójának valóságon túli, irracionális-misztikus sugárzásától nyerik.

Állapot-líra – mondhatnám Z. Németh István kötetének legjellemzőbb, legjobb darabjairól. Valami talán történik, gondolódik, de mielőtt kibomlana a történet, a gondolat, már érződik az állapot. A lelkiállapot komplex bemutatása tulajdonképpen a vers végcélja. A többi eszköz, formalitás, a szokástörvényeknek való hódolás; egy-egy nyelvi geg, rím, életrajzi utalás, egy odakomponált aforizma – mindez nem hat föltétlenül zavaróan, ha szervesen illeszkedik az adott állapothoz, a vers hatósugarát is tágíthatja, de a lényeget nem érinti. Egy, a pillanatnyi hangulatnál egyetemesebb és időtlenebb állapot statikus, ikonszerű képe dereng elő. Keleties introvertáltság a nyugati költészet formai keretére kifeszített, kimerevített vásznon. Sokszor precíz, rációt sejtető, éles kontúrú költői képek – és maga a vers mégis misztikus, irracionális ködben kavarog. Minden betűjéből ugyanaz sugárzik. Az állapot! De ez a kilúgozott állapot mindig nyugatias: morbiditás, szarkazmus, abszurditás, túlfűtött individualizmus jellemzi.

Állapot előtti líra – vonatkoztathatnám Csehy Zoltán költészetére az előbbi terminus parafrázisát. Valami mindig történik, gondolódik, és miután kibomlott a történet, a gondolat, érződik az állapot. A vers az állapot kialakításának az eszköze. Önhelyzetbehozás. A vers írásának folyamata tulajdonképp az állapot kilúgozásának a folyamata. Nincs kész a vers már az első sorokkal. Még azt sem tudja, mi akarna lenni. Végül is önmagától lesz azzá, ami. A verssorok logikai-empatikus haladványában terebélyesedik életszerűvé az állapot. A képzelet, a szenvedélyes intellektualitás, az ötletek hatványain tör föl a vers önmaga megvalósulásáig. A kulturális hagyományok, a történeti allúziók, az életrajzi elemek minél szélesebb és szövevényesebb bázisán bomlik ki a költemény, annál strukturáltabbá és annál mélyértelműbbé válik. Minél távolibb képzetek, formai megoldások és művészettörténeti utalások koordináta-rendszerében formálódik s ölt testet a lírai én, annál több drámai feszültség indukálódik az alkotásban. Annál valóságosabbá, egyszersmind annál szuggesztívebbé lesz az előidézett – megidézett! – állapot. Minden ízében mozgásban lévő líra ez. Velejéig dinamikus költészet. És jellemzően racionális fogantatású. A dinamizmus egyszerre állapot-alkotó módszere és állapota. Fokozatosan valóságossá, személyessé bővülő-szűkülő, strukturálódó, dúsuló állapota.

Íme, Z. Németh István és Csehy Zoltán – a tűz és a víz, az ég és a föld!

Csakhogy ez az egész roppant nagy túlzásként hat. Sokakban végletekig sarkított és kiélezett, és persze túlságosan is leegyszerűsített képlet benyomását keltheti. És valóban. Ilyen hajszálpontosan megkülönböző két ember nem létezik. Nem létezik két egyforma sem. A világ, hál’ istennek, nem ilyen szimmetrikus. Viszont az emberi elme, sajnos – a természet mélyen humánus (s persze, lehet, mégiscsak látszólagos) szabálytalansága ellenére –, a saját maga kreálta ellentétpárok végletekig sarkított fiktív világában mozog igazán otthonosan. Én most elébe mentem a kikerülhetetlennek. Nem a szóban forgó két fiatal költő lelkivilágáról alkotott homályos képzeteimet próbáltam – ugyan mihez képest?! – a végletekig csiszolni és árnyalni, hanem két költői archetípus karakterrajzát skicceltem föl. Nem a formális egyezések felől közeledtem a versekhez és alkotóikhoz, nem az egzakt módon is vizsgálható formák, irodalmi hatások oldaláról cserkésztem be ezen empatikus igénnyel formált műveket. Úgy gondoltam, ezt hivatottabb bírálókra hagyom. Én az emberről – a versek írójáról és a sorok mögül rám visszanéző közös teremtményünkről, a lírai énről – kívántam szólni. Arról, akinek arcát mind ritkábban próbálják meglesni. Akit a verstechnológiák és létfilozófiák, az irodalomtörténeti párhuzamok és a műveltséganyag kimutatására, boncolására, taglalására, rendszerezésére összetákolt egzakt kritikai módszerek mind jobban eltakarnak az irodalmat tanuló ifjúságtól. A teljesítményorientált, s épp ezért a művészi teljesítményt is a mérhetőség szigorú kritériumai felé terelő technikai civilizáció a szellemi életet sterilizálja. Ha egy mű formális szinten ellenáll a vizsgálatoknak, semmilyen méltatásra nem számíthat. A megfelelni-akarás pedig oda vezet, hogy sok mű, a kritikai hangulatteremtés nyomán, egyfajta spontán öncenzúra árnyékában születik, az alkotó önként besétál a villanypásztor határolta területre, amit jó nevű s finnyás divatdiktátorok jelölnek ki a számára, de ha azt mégse, néhány különválasztható, de (jó esetben) a műbe is illeszkedő divatos formalitással próbálja felhívni a figyelmet jobb sorsra érdemes portékájára a korszerűség zsibvásáron.

Csehy Zoltán és Z. Németh István köteteiben közös – és persze korántsem ez az egyetlen lényegi egyezés! –, hogy ennek a kísértésnek mindeddig sikerrel ellenálltak. Ha a lelkialkatukhoz közelebb álló költői archetípus vonzásában maradnak, ha hűek maradnak romlatlan önmagukhoz, s a művészi spontaneitás még szigorúbb – de öntörvényű – igényességgel párosul, én biztosan örömömet lelem a verseikben. Ennyi, amit bízvást állíthatok.