Az indulás; Anzix; Genezis

Az indulás

(Hibernált angyal)

„nem vigyáztál rám jól hagytad körülvegyenek

maszkos bitangok – ! árnyékuk lopd ki álmomból

isten”

Z. T.

álmaimba arcok lopóznak

szájak fülek szemek

először egy majd egy

újabb végül még egy –

durva sálamat a számra

kötik aztán kezelésbe vesznek:

a füleimbe mindenthalló-készüléket

tesznek rövidlátó szemem immár

vesébe lát – hallja barátom

az erdőt és látja a fát –

és a jegyzetfüzetet (ebek

harmincadát) ajándékként nyomják

remegő kezembe ……………

………….. elromlott valami nagyon

elromlott álmomban sírok (szegény

Sztrogoff Mihály) és a zokogásom

elnyomja a rengeteg zaját s míg

a könnyeimet nyelem csak

magamat látom magamat hallom

s miközben fojtogat a torkomra

csúszott nyakkendő-hurok

folyton magamat jegyzetelem

            *

előbb szárnyakat ad

aztán lekötöz mi nem enged

árnyékomra veti magát egy

árnyékvilág

Anzix

(Cím és címzett nélkül, felbélyegezve)

ami sosem lehet

nos

arról lemondani sokszor

mindennél nehezebb

mint az eszkimó

aki egyszer

azt olvasta hogy

a Kert

valaha az Északi-sarkon

lehetett

Genezis

ez a vers sem szándékos

lőn

többnyire mindegyiket

gondatlanságból

követem el

nem előre kitervelten

nem nyereségvágyból és

nem különös kegyetlenséggel

de a cserbenhagyás

az mindennapos

és a nyolc napon túl gyógyuló

sérülések

visszaeső

vagyok