Kalligram / Archívum / 1994 / III. évf. 1994. október / Egy elektromos könyv*

Egy elektromos könyv*

Mivel *-ben(ne) érintett is vagyok, csak fél-kritikát tudok róla írni: az egyik fele személyes, a másik meg a kritikus. De nagy kérdés, hogy hol és mikor találkoznak, és egyáltalán, találkozhatnak-e, mármint a személyes felem és a kritikus felem; íme, milyen csapdák elé állít Dippold Pál és könyve legalább egy embert: tessék megnyilvánítani mindenkinek a dédelgetett paranoiáit, a személyiségét összetartó rögeszméit. 1. Ugyanis ez a könyv később kifejtendő módon erről is szól: a lélek két felének és a köztesnek – hiszen ki ne ismerné el, hogy az egyházatyák fáradozása nyomán a pokol, a purgatórium és a paradicsom bennünk bizonyosan megvan – megfeleltet egy hármas nyelvi állapotot. 2. Ugyanúgy: a lélek két végpontjának – sárkány és a galamb között – megfeleltet egy több madárral is bejelzett tartományt. Ki mondaná, hogy az emberben nem történik meg a folyamatos állapot–átlépés? 3. Valami az agresszivitásról, így sorjáznának a könyvvel kapcsolatos ismeret-feltételek, merthogy Dippold Pál lakos dokumentumeposza szerző, olvasó, társadalmi lény pszichohármas előzetes végiggondolását kéri, az számomra nem kétséges. Ez írott mű filozófiáját jobban meg kell ragadnunk.

A szerző abból az emberfajtából való, aki a bőre vásárra vitele céljából soha nem ódzkodott megtenni a szükséges lépéseket, sőt ezt az írói munka egyik feltételének tekintette. Eszembe jut például egy, a ’80-as évek végének Kolozsváron tett látogatása; a lakos akkori A. K. barátjával érkezett ide, narancsszínű Škodáján egy fekete sas ármánykodott. (Társaságban többször ki is jelentette: Sas vagyok.) Ezekben az években meglehetősen ingerültek voltak itt nálunk az ilyen demonstrációkra, no de semmi baj: barátaink vígan alukáltak a Sport Szállóban, és reggelre kelve azt vették észre, hogy gépkocsijuk mögött egy zöld (!) Trabant nyomul, miközben különböző fő- és szerkesztő és egyéb barátaikat látogatják. De valahogyan: ennek a bűzszekérnek kitűnő és zajtalan motorja van, gyorsul, néha el is hagyja őket – feltehetően képek készítése céljából –, majd komótosan visszasorol mögéjük. És így megy ez két napon át: egy narancssárga Škoda sassal, majd egy gyorszöld Trabant – ez is elég ritka szín, valljuk be (nem is nagyon vannak ekkor már idegen rendszámtáblája kocsik Kolozsváron). Aztán egyik reggelen együtt ülünk mindannyian K. L. szerkesztőnél, reggelizünk, amikor félrevon K. L. barátunk, és azt mondja: nézd csak, ilyet még te sem láttál, és valóban, a sasos kocsi mögött ott pompázatoskodik egy mélyvörös tűzoltósági terepjáró. Mondom ekkor nekik: na jól van, kedveseink, én most elkísérlek benneteket a város határáig, de semmi tűz, mert ha lesz valami, ez eloltja nektek. (Mi tagadás, néha a szekuritáténak kimondott érzéke volt a szimbolikus üzenetek megfogalmazásához.) Főhősünk, a polgári életben Barsi Tamás azonban nem csupán a mindannyiunk számára mitikus Traiskirchenbe kalandozott, indult ő Kelet felé is gépkocsijával 1989 emlékezetes romániai decemberében, csakhogy Nagyvárad határában a sorozattűz kellőképpen nem méltányolható módon visszafordította: méltányolható, pedagogikus visszafordítás ez, hiszen lakosunkat otthon várta a családja. És még hány történet, melyről nem vagyok hivatott nyilatkozni, azonban verset írtam róla (nem a Dippold Pál kötetében szereplőt). Egyszóval különböző mindennapi és elég extrém helyzetben alkalmam volt megtapasztalni, hogy olyan fajta szerzőről van szó, aki valamilyen humán higanyként barométerezi a környezetét, olyasmiket tesz, avagy olyasvalaki, ami és aki nem tud lenni az emberek többsége, mert belefagy a bőrébe, avagy túlfut magán. Kéretik mindezt figyelembe venni a könyv olvasásakor: ennek az embernek aztán igazán nem volt könnyű a bőrében maradni (lehet, azért is bukkan föl oly sokszor könyvében a nyúzás motívuma)! Figyelmeztető jelek és érvek az integritás megtartása mellett.

Próbáljunk meg mármost néhány tudósabb szót ejteni arról, hogy mégis, miként foglal állást hősünk a szabadság kérdésében, hiszen látnivaló, hogy mámorosan szabadnak születik, és számára nincs sem iniciáció, sem betörés – hisz tudvalevőleg, kamasz- és ifjúkora között a leggyakrabban, az embert egyszer úgy elintézik – sok intézménye van erre a társadalomnak –, hogy aztán egész életén át minden szabad cselekvéslehetősége előtt visszaemlékezik erre az alapeseményre és alkalmazkodik. Tehát a pozitív szabadság elmélete voltaképpen egy mítosz csupán, amelyet a negatív szabadság könyörtelen mezeje jelenít meg. Barsi Tamás sem mindennapjaiban, sem felfogásmódjában nem esik azonban e könyörületes szemléleti csapdába, korán ráébred arra, hogy célszerűbb a szabadság reális antipódusa, a kényszer, esetenként pedig a nyílt erőszak felől megközelíteni a kérdéseket ahhoz, hogy folyamatos kinyíratásaink lehetőségét legalábbis elkerüljük. E felismeréseihez Barsi Tamást szorosan hozzásegíti a Kádár–Csermanek-korszak Magyarországának szürke és bunkó magánvalósága: Komócsi Zoltán-realitás, Biszku Béla-realitás. (Ezt azért érzékelni lehetett; anélkül, hogy különösen belebocsátkoznék, hadd említsem meg, hogy mindig is furcsa volt „hamvas erdélyiségem” számára az a különös belső befalazottság, ami a Kádár-korszak átlagemberét jellemezte. Megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy ez volt az a legnagyobb hatás, amelynek következtében egyre inkább és érezhetőbben elvált az anyaországbeli és utódállamokban rekedt magyarság pszichéje: számos összetevőben.) Hősünk tehát úgy veti bele magát a szabadságba, hogy folyamatos kényszerhelyzetben van. Ebben a horzsolóan éles viszonyban, amelyre valóban a bevetettséget tarthatjuk a legalkalmasabb kifejezésnek, magamagán sok olyasmit lemér, amit egy szabadságszerető állatnak valóban le kell mérnie ahhoz, hogy a társadalomban létező valóságos szabadságfokokat érzékelhesse. Iszonyú vadság kell ehhez és romboló élet, a másik végleten pedig a leírhatatlan érzékenység és a vele párosuló gyengédség. Ennélfogva Barsi erőteljesen hermeneutikai, létmegértő viszonyban is van emberi környezetével. Aligha írnak le őszintébben szavakat egy férj-feleség viszonyról: Kati itt valóban az emberség és emberiség olyan tüköre, amibe bele kell olvadni. (Néhol bizony eszembe jutott Füst Milán világhíres regénye, a Feleségem története.)

A Szalutálás az olvasónak ironikus előszóként és elég érzelmesen megvallja, hogy itt rock-regényről lesz szó, egyébként tartalomról és formáról, másrészt kétségbe nem vonható módon egy Magyarországhoz és annak szimbólumaihoz fűző ragaszkodásról, ami csak azt illetheti meg, aki a maga számára meghódította: azé ez a tér, aki visszaveszi azoktól, akik eldobták (lásd A Párt), és házakat épít a tájba, megszámolja és számon tartja szeretett túzokait. A szabadság-felfogás ennélfogva a cselekvés középponti eleme, zsigeri kényszer, ámde nem romantikus eszménymonolit, hanem nagyon is duális jellegű, mértékelvű képződmény: „Társadalmi-emberi lényegen az emberi szabadság és alávetettség-kiszolgáltatottság dialektikus egységét értik. A szabadság az ember megkülönböztető jegye, minthogy csak az ember képes arra, hogy a szükségességet felismerve céltudatosan, szabadon tevékenykedjék. Történelmi fejlődésének egységes irányát, fő tendenciáját is az határozza meg, hogy céltudatos tevékenységével úrrá akar lenni azokon az erőkön, amelyekkel szemben alávetetten-kiszolgáltatottan áll, vagyis, hogy fokozatosan kiteljesítse szabadságát. Az abszolút szabadságot azonban sohasem tudja elérni, hiszen mindig lesznek olyan törvényszerűségek, amelyeket még nem ismer, s mindig lesznek olyan ismeretlen erők, amelyekkel szembekerül. Az emberi lényeg ezért a szabadság és alávetettség-kiszolgáltatottság történelmileg változó, fejlődő egysége. A szabadság azonban nem csak lehetőségként jelentkezik a történelem folyamán, hanem szükségletként is. Az embernek azért van hiányérzete, ha célkitűző és megvalósító tevékenységében korlátozott, s ezért keletkeznek benne pozitív érzelmek, ha szabadságszükséglete kielégül.” Félretéve most a szabadság-pólust, amely eszményként mint az alávetettség-kiszolgáltatottság-pólus nagyon is érzékelhető realitásának antipódusa szerepel, az utóbbi úgy működik, mint egy, az ember lehetőségeit megmutató indícium, INDEX, a valóság-filozófiáknak is egyik legkeményebb kategóriája. Ahhoz azonban, hogy praktikusan valóban működjék, tapasztalati tényként nagyon is pontos érzékelésének és tudatának a birtokában kell lenni: márpedig az őrültséggel határos opció a kiszolgáltatottság és alávetettség folyamatos választása. Ámde a szabadság reális érzékelése számára – e filozófia számára – nélkülözhetetlen.

A szocialista Magyarország szürke szabadságpótlékaival szemben az egyik lehetőség a Rock volt. Persze kellékrendszere is nélkülözhetetlen volt: maga a ZENE – amiből hősünk leggyakrabban az ARÁNY ősi püthagorikus, kozmikus, létre tartó vonzatát emeli ki, szemben a nemlét akoszmiájával –, a csoportos együttlét, annak összes pusztító pólusaival, a teljes egybeolvadással és a végletes konfliktusokkal; egy, a jobbágyi röghöz kötöttséget tartózkodási modellként vállaló társadalmi berendezkedési móddal szemben a mozgékonyság, az örökös vonulás, végül pedig az öltözködési normák, a gesztusviselkedés elvetése, a kaszt saját szimbolizációja. Mi származott a ROCK-ból? Egy, a korlátozott és folyamatosan szűkített szabadságban létrejövő, ellentétes folyamatot megtestesítő táguló szabadság, a zsigerek eltüntetésével szemben a szív és az érosz zaklató jelenléte, egyszóval a bővülő szabadság. Olyan ellentmondás vállalása, amely helyből deviánssá tette és halálközeibe sodorta a rockereket, és sokakat ki is végzett közülük, de ugyanúgy lassan ölő méreggel oltotta be a politikai eliteket és a hatalmat, mert kívülhelyezte őket egy működő valóságon. Aki nem élte, nem tudja: ezért Dippold Pál rocker nemzedéke a szó metafizikai értelmében túlélő és magányos, és most már, mivel mást többé nem tehet, kénytelen az utánuk jövőkkel könyvben is megosztani tapasztalatát. (Ilyen értelemben nemzedéki kulcsregény is.) Elérkezik persze az az idő is, amikor a maszk messzemenően elégtelen: a kiszolgáltatottság és a pária-lét egyetemes játékszabályait elfogadó alávetettek és urak számára egyaránt. Ekkor a rocker, aki túlélte saját élet- és halállehetőségeit, kénytelen megnyilvánítani azt, tehát magasabb szinten fellépni; az egyetemes mozgásművész-ego a lehetőségek teljes skálájával ruházza fel és képesíti az alanyt. Schwarzenegger mindenható. A könyv egyik legszebb dokumentuma ezért az Arnold Schwarzeneggerhez címzett levél, a mítoszi ego felvételének valóban költői erejű dokumentuma, ugyanakkor szerkezetének is egyik kulcsa: „Arnold Schwarzenegger Úrnak. Tájékoztatom, hogy életem 1988-tól 1990-ig folyó szakaszára felvettem az Ön nevét. Kelet-európai léthelyzetem legfontosabb kifejezője e név, bealkalmazása külső és belső adottságaimnak megfelel. Az elkövetkezendő két évben tehát Schwarzenegger Pál mozgásművész művésznéven tevékenykedem. Üdvözlettel Schwarzenegger Pál. Dippold Pál. Magyar Népköztársaság. Budapest, 1988. november 15.” Ez az időpont is következményjellegű, ugyanis Barsi 1983-ban kilép a Magyar Szocialista Munkáspártból, és a következő öt év elhasználódással, de ugyanakkor épüléssel telik, egyrészt kimerítődnek a magyarországi dolgos mindennapok szereplehetőségei, másrészt fel lehet készülni Schwarzeneggerre. Mindezt tartalmazza a Narancs-realizmus ciklus (ámbár a ciklus megjelöléssel csínján kell bánnunk, hiszen a ciklusok is egymásból és egymásba épülnek, van olyan amely mintegy nyomaték kedvéért megismétel egy másikat – persze más arányok más szerkezetet is jelentenek). Dippold világa (leképezése a dokumentumeposz szerkezete) különös alakú; engem leginkább egy filmekből ismert, mechanikus és mágneses gyújtóberendezéssel egyaránt ellátott gömbakna-csoportra emlékeztet, amint hol emelkedve, hol süllyedve libeg a tengerben. Van egy különös szerkezetismétlési szabálya, amennyiben a megszűnő Barsi Tamás helyét átveszi a minden szempontból univerzális és teljhatalmú Schwarzenegger, akivel azonban – ez a magyar rögvalóságban gyökerező furcsa paranoia – furcsa módon, minden ugyanúgy esik meg, mint Borsival – persze, ő másként beszél róla. A történet tehát aszimmetrikusan visszafele is megismétlődik az időben, azonban biztató, hogy a jelenben mindig van egy találkozási pont két ego, két identitás, két főszereplő, két beszéd között. A találkozási pont egy örök asszony, meg egy nyelvi referenciális rendszer. Barsi alakváltozása azt jelenti, hogy a dokumentumeposz alanya is átlép a szürke pokolból a purgatóriumba és alapjában véve megváltozik a beszédmódja is. Egy dokumentáris pontosságú tárgynyelv helyett egy több szinten képviselt nyelvi normát megvalósító rendszer jelenik meg. Ennek középpontjában egy, az indexeket meglehetősen nagy statisztikai előfordulási valószínűséggel használó rétegnyelv áll (az agresszivitásig türelmetlen rocker-argó), amelyet Dippold stilárisan egy maga által is gyártott fordulatrendszer, egy saját normát képviselő mondatperiódus segítségével egyénít. Egy következő szint az interpunkció nélküli folyamatos írásé, amelyben látomásos módon felbomlanak a mindennapok képi rendszerei, és a látás lecsupaszítja a szereplőket nem sajátos testi és viselkedésbeli funkcióikra. Ez a felbomlás valaminő visszaléptetés az emberi társadalomból, eltüntetés az elemek pokolbeli rendszerében. Az álcák és az álságok leképezésében, átvilágításában, savas perspektívák alkalmazásával Dippold a mindennapok valóságának, ebben pedig egy elnyomó rendszernek az efemer, de zsigeri voltában pokolbéli mivoltára fényképez rá. Ezzel a fenyegető, majd feloldódó valósággal szemben (van valami kétségtelen rémlátomás jellege) szükségszerűen felerősödik a narrátor szerepe, erős, kiemelt szövegek is jellemzik a personát, a proszophónt, az egyre karakteresebb körvonalakat kapó arcot. A személyessé váló beszéd következő megvalósulási módja a rock mint műforma, amelyben az avantgárd klasszikus automatikus írásmódjának a segítségével egy látványforma keretében élményalakzatok rögzítődnek; politikai alapformák is ezek egyben a nyolcvanas-kilencvenes évekből. Néhol a katonai lexika jelenléte túlsúlyos: ezzel is jelzi Dippold, hogy valahol azért ezt a századvéget is a nagyhatalmak írták, bölcsen lemondva a világháborúk hátrányairól a helyi háborúk előnyeiért. Egyes rockokban a nyelvezet – főleg az ismétlés és a képhasználat, bizonyos ritmikai elemek – a poétikai megszerkesztettség felé mozdul el, amelyet a slágerekből származó vagy azokra emlékeztető betétek valamilyen szabálytalan dal-hatással is felruháznak. Jambus persze elkerülve. Végeredményben ezek a különböző periódus-szabályok szerint megszerkesztett prózamondatokból felépített, egységes markerekkel jellemezhető szintek avagy szövegtípusok a megszerkesztésben három vagy akár több nyelvi diszpozíciót is megcéloznak, mindez pedig az olvasónak, a befogadónak egy erőteljes feszültségi állapotát teremti meg. Szerintem megfelelő gyorsaságú olvasás nyomán az ember mikroamperekben kifejezhető töltése folyamatosan nő (van ilyen: egy virtuális kondenzátor egyik pólusa leszünk, és ez akár fájdalmas is lehet ránk vagy partnerünkre a kisüléskor) – ezért állítom, hogy Dippold Pál könyve elektromos könyv. Nyelvi eszközeivel ugyanakkor közli a hetvenes-nyolcvanas évek egyik magyar idegtípusát is. Ilyen összefüggésben kétségtelenül nyelvteremtő, hiszen egy sajátosan értelmezett mediatikus funkció számára hoz létre adekvát nyelvi eszközöket. Persze a dolognak van egy sajátos következménye is: ahány formálisan elkülöníthető szövegtípus, tehát beszédmód, annyi valóságszint is felbukkan a maga jellemző érzékelhetőségi karakterisztikáival és struktúrájával. Több létszintű világ alakul így ki, amely szintek között megint a viszonyok egész sokasága bomlik ki. Ez a belső gazdagság figyelemreméltó következménye a nyelvi szintezésnek. Egy példa.

A purgatóriumban elvesznek a célszerű viselkedés bizonyos földi és világi szempontjai, ami azzal jár, hogy a színélmények egész rendszerét is át kell hangolni. A III., Lila realizmus-ciklus az implicit Csermanek-szürkével szemben előtérbe emeli Schwarzenegger/Barsi iniciatórikus élményét: a Mama bordó dzsörzékabátban indul el Székesfehérvárra szülni. Péter, az öccs erőlködéstől lila fejét tolja világra. Ezért: „Kedvenc színe valami lilás-bordós-vöröses féle szín lett, amit csak ritkán észlel.” Az élhető szín virtuális középpont, a plasztikus élmény, a kromatika alakítója. Egyébként is: a szem, a tekintet, a pupilla igen fontos gyúpont, az igazság, az adekváció helye. Színbiózis – mondja játékosan a Katolikus rockban, bevilágít az évek tömbjei, bütei, a játéktér sarkai közé. De nem csak a tekintet módosító szögeivel és fény-hullomásaival bíbelődik, hanem a sas-nemzetségbe tartozó különböző madarak röptével is. (Áruljuk el, hogy önéletrajzában szerepel az öntöttbronz turul rituális megmászása, a korszak mitológiájának kiemelkedő eseménye, mettől kezdve a magyar táj mondjuk halászsas, parlagisas-, keselyű-, rétisas és karvalyszemmel lesz nézve?!) Persze, ha valaki járatlan a sasszemben, azt sem tudhatja, hogy van annak egy ijesztően meggondolkoztató égő sötétnarancs gyűrűje, lila szegéllyel... Meg hogy ez a szem a legerősebb, egy 300-as Zoom-objektív tulajdonságaival rendelkezik. Másfél kilométer magasságból veszi észre a nyuszkót, és 4500 méterről egy 30 000 hektáros területet fog át. És hátra is lát!

Schwarzenegger karbantartó véleménye szerint az esztétikum egy bizonyos belső látás eredménye is, ebben megint ellentmond az Előszó-beli cenzor látleletének. Felfogását, amely egyben Schwarzenegger redaktor elképzelését is minősíti, szinte pedánsan fejti ki szabadság-elképzelése előtt, imigyen igazolván azt a Montesquieu által a francia Nagy Enciklopédiában kifejtett és G. W. F. Hegel által is megerősített gondolatot, amely szerint ízlésünk mintegy szabadságunk szerve, és mint ilyen megengedi azt, hogy a zsigerekkel és az érzékekkel valóban valami lényeges kezdődik: „Esztétikumon azokat a jelenségeket értjük, amelyekben társadalmi-emberi lényeg fejeződik ki érzéki-szemléletes formában: láthatóan, hallhatóan vagy a belső látás segítségével elképzelhetően. Az esztétikum szférájába tartozó dolognak tehát elengedhetetlen feltétele, hogy valamilyen módon érzékelhető legyen, vagyis tartalmát, jelentését ne fogalmilag, ne elvontan tárja elénk, hanem jelenségszerűen, konkrét, egyedi jelenségek formájában. Ennek megfelelően a megismerő mindig az élményszerűen megragadható jelenséget szemléli, s attól jut el a lényegig: az általános emberi tartalomig, az ismeretig.” Bajunk csak ezzel a sok általános emberivel meg társadalommal van: egyébiránt Arnold karbantartó velősen megfogalmazza a kódot. Végül is a dokumentumeposz legnagyobb erénye pontosan az, hogy képes megragadni a létezőt, azt, hogy kik vannak és mi van: van a traiskircheni rendőr, az Ost-függelék Péter, meg sasok, feleség, gyerekek. Ebben a világban minden valamitől vagy valakiktől van – és legkevésbé egy állammonopólium-esztétikai kódtól, amely, valljuk be, nem egy magyar alkotásban keményen visszakísért –, és pontosan ez volt a mi világunk lényege: a léttel feltételezettsége és kölcsönösségei, a tiszta individuáció hiányai. A szocializmus gyermekei valóban gyermekek, még ha a tárgy, amely mondjuk meghatározta őket, el is tűnt.

Valami azonban soha nem fog eltűnni: az a hihetetlen agresszivitás-mennyiség, amit a létezett szocializmus képes volt az emberi viselkedésbe bekódolni. Akik felismerték, képesek voltak egy kezelési stratégiát is kidolgozni, a kemény foszfor betokosítva azonban ott szunnyad az avar alatt. Erről is szól Dippold Pál könyve; ne gondoljuk, hogy valami végképp le lenne zárva. Schwarzenegger mélyhűtött, és bármikor énekelni kezdheti hogy: „Repülök, elrepülök...” Vagy valami mást.

                       

                 

* Dippold Pál: Schwarzenegger el volt utazva