És eljön az ő országa

10.

Valamikor régen azt mondta az Elbeszélőnek egy öreg paraszt (távoli rokona), hogy egy napon mindent el kell felejtenie, amit megtanult, azért, hogy a tudása anyaggá változzék, mert enélkül a tudás nem tudás, hanem csak ismeret, dísz vagy cicoma a személyiségünkön, aminek semmi hasznát nem vesszük az életben. Az öreg paraszt kissé habókos ember hírében állt, nem is volt igazi paraszt, jóllehet a földet művelte, inkább filozófus volt, akinek furcsa, kusza gondolatok kavarogtak a fejében, amikor az eke szarvát tartotta, s ha az egyik évben megnősült, a másikban a felesége elvált tőle. Filozofáló parasztokkal nem tudnak mit kezdeni az asszonyok, gondolta az Elbeszélő rosszmájúan. Az Elbeszélő sem vette komolyan őt, amit pedig a felejtéssel kapcsolatban mondott, badarságnak tartotta. Később azonban gyakran eszébe jutott ez a mondat. Az öreg paraszt néhány éve átköltözött a másvilágra, a negyedik felesége temette el, aki csak azért nem hagyta ott, mert alig öt hónapja volt a felesége. Az öreg temetése napján az Elbeszélő egyre csak ezen a mondaton rágódott, mintha örökségként hagyta volna rá a megboldogult, vagy a bosszantására, hogy fejtse meg, ha tudja, mit akart vele mondani. Talán olyasmit akart mondani, hogy az egyik ember gondolkodás nélkül is helyesen cselekszik, amíg a másik sok tépelődést követően helytelenül. De egyáltalán nem biztos, hogy erre célzott. Mert hogy mi a helyes és mi a helytelen, sohasem azonnal dől el, mert helyesnek látszó döntés következménye is lehet kudarc, míg a helytelennek látszó döntésé diadal, s nem biztos, hogy ami ma bukásnak látszik, az holnapra nem alakul-e át győzelemmé.

Az Elbeszélőt bosszantotta, hogy az öreg parasztnak ebbe a tudálékos mondatába így belegabalyodott, mert egészen másról készült írni, ezt a mondatot csak bevezetőnek szánta. Persze ez csacsiság, megtanulhatta már, hogy a valóságban nincs bevezető mondat, se végszó, ott minden mondat összefügg mindegyikkel, legföljebb az egyiknek nagyobb súlya van, a másiknak kisebb. Aztán az is megeshet, hogy az öreg paraszt pontatlanul fogalmazott, és fölcserélte a sorrendet. Elfelejteni nem lehet valamit csak úgy, parancsszóra. Ellenben az igaz lehet, hogy amikor a tudás anyaggá változik, elfelejtődik mint ismeret, s lehet, hogy fontos, hogy ez minél gyakrabban így legyen. De mi legyen azokkal, akik soha semmit nem tanultak meg, ezért nincs is mit elfelejteniük? Akik úsznak az árral, mert ár mindig van?

Két évvel ezelőtt az Elbeszélő elkezdett írni egy regényt, s nemsokára azt vette észre, hogy a tudása nem válik a szövegben anyaggá, jóllehet a tudása nem is olyan nagy tudás, mondjuk Einsteinéhez képest, ámbár ő meg verte a feleségét. Elkeserítette, hogy betonfal választja el a szövegtől, amelyet ír, s ez a fal egyre vastagszik. Még idejében rájött, hogy a módszere hibás. Valamiféle tudást akar anyaggá párolni, ami olyan képtelenség, mintha a bort akarná visszaváltoztatni szőlővé. A regény így indult volna:

„1989 novemberének egyik sorsdöntő napján, néhány órával a tüntetés kezdete előtt, az Elbeszélő kávéházban ücsörgött az egyik barátjával.” Ebben a szimpla kijelentő mondatban két olyan szó is található, amelyet magára valamit is adó író csak fenntartásokkal használhat; két pontatlan, már-már pongyola szó. Az egyik a „sorsdöntő”, a másik a „barát”. A helyszín és az időpont meghatározásával kevesebb probléma van, bár ez esetben is lehetne kötözködni. A kávéház szó túl általános és homályos, mert sokféle kávéház van, és egy pozsonyi kávéház nem egészen olyan, mint egy párizsi vagy egy isztambuli, ahogy a macskafélék rendjébe tartozó hópárduc is különbözik a kaffermacskától. Az időpont megjelölése is csak azzal a feltétellel fogadható el, hogy ma 1994. június 19-e van. Ha tehát ma 1994. június 19-e van, akkor volt 1989 novembere is, mégis helyénvalóbb lenne talán szerényen annyit mondani csupán, hogy „ma”, arra a régi napra vonatkozóan pedig azt, hogy „egy napon, valamikor a múltban”. Ha az Elbeszélő figyelembe vette volna ezeket a kifogásokat, a regény első mondata ekképpen alakult volna át: „Egy (sorsdöntő) napon, valamikor a múltban, néhány órával a tüntetés kezdete előtt, az Elbeszélő a pozsonyi Krym kávéházban ücsörgött az egyik (barátjával).” Ezzel a módosítással a mondat nem lett se pontosabb, se elegánsabb, ellenkezőleg, körülményeskedő és nehézkes lett, és a hangzása is rosszabb, mint az alapvariánsnak. Ezeken a fogyatékosságain kívül még más problémákat is fölvet. Hiába nevezte meg az Elbeszélő pontosan a kávéházat, tíz olvasóból kilencnek ez a megnevezés semmilyen többletinformációt sem nyújt, ahogy a Luxor, Grand, Savoy vagy Carlton sem mondana. Annak az egy olvasónak pedig, aki esetleg bejáratos volt erre a helyre, nem a kávéház neve bír jelentéssel, hanem a név konnotációi. Szólnia is kell az Elbeszélőnek tehát arról a nem elhanyagolható apróságról is, hogy a Krym kávéház az egyetem szomszédságában található, s neve évtizedek óta az egyetemista, értelmiségi ellenzéki szavakkal konnotál. (Barátjával) az Elbeszélő nem véletlenül kereste fel éppen ezt a helyet, hanem abban a reményben, hogy ott a tüntetés néhány egyetemista szervezőjével szót válthatnak. Az alapmondat következő variánsa tehát így hangoznék: „Egy (sorsdöntő) napon, valamikor a múltban, néhány órával a tüntetés kezdete előtt az Elbeszélő, az ellenzéki értelmiségiek és egyetemisták által közkedvelt pozsonyi Krym kávéházban ücsörgött az egyik (barátjával).”

Sorsdöntő napról kellene értekeznie ezután, de hogy valóban kell-e, előbb tisztáznia kell, vannak-e sorsdöntő napok az életünkben, s ha igen, melyek azok. Sorsdöntő napok persze nincsenek. Legföljebb sorsdöntő események vannak. Sorsdöntő esemény az, hogy megszülettem, és sorsdöntő esemény lesz az is, hogy meghalok. Ami közbül van, csak hajózgatás hol csendes, hol viharos vizeken. Sorsdöntő nap helyett ezért az Elbeszélőnek inkább a kevésbé hivalkodó „emlékezetes” napot kellett volna írnia. Ami pedig a barát szót illeti, senkiről sem állíthatjuk olyan végletes bizonyossággal, hogy a barátunk, ahogy az anyánkról vagy a testvérünkről, hogy az anyánk vagy a testvérünk.

Ennyit az elbeszélés nehézségeiről.

Most pedig következzék az alapmondat két módosított változata:

a/ Egy emlékezetes napon, valamikor a múltban, néhány órával a tüntetés kezdete előtt, az Elbeszélő az ellenzéki értelmiségiek és egyetemisták által közkedvelt pozsonyi Krym kávéházban ücsörgött egy vele nagyjából egykorú férfival, akit a barátjának tartott, persze annak tudatában, hogy senkiről sem állíthatjuk olyan végleges bizonyossággal azt, hogy a barátunk, ahogy az anyánkról vagy a testvérünkről állítjuk azt, hogy az anyánk vagy a testvérünk.

b/ Az Elbeszélő Szigetivel ült a Krymben.

Az Elbeszélő először a b/ variáns mellett döntött. Tehát:

Az Elbeszélő Szigetivel ült a Krymben. Azt kérdezte tőle:

– Most mi lesz?

– Forradalom – mondta ő.

Válaszát az Elbeszélő mulatságosnak és patetikusnak tartotta, mint egy Verdi-áriát. Az Elbeszélőnek nem tetszett ez az indítás sem. Kitalált hát egy harmadikat: „Szeptember utolsó hetében ügynök érkezett a szanatóriumba.”

Párás, nyirkos novemberi délután volt, az Elbeszélő a sebtében ácsolt tribün mögött didergett a sorára várva, hogy elrebegjen néhány lázító mondatot a tömegnek, amely szinte betöltötte a hatalmas teret, de még a térbe torkolló mellékutcákat is, és olyan csöndben és áhítattal hallgatta a szónokokat, mintha valami párját ritkító, hatalmas szabadtéri istentisztelet résztvevője lenne. Nem sokkal előbb, egy idős író, a rendszer egyik oszlopa, azt mondta az Elbeszélőnek: „Micsoda marhaság novemberben forradalmat csinálni, amikor mindenki fázik. Ez nem fog sikerülni nektek... Egyébként is, mióta vagy te forradalmár?”

Kérdése annyira meghökkentette az Elbeszélőt, hogy elképzelt egy párbeszédet az oszlopos író és a szülei között, akik régen meghaltak már, és semmi esetre sem voltak a rendszer hívei. Valahogy így:

„Nem értem, hogyan lehet a fiuk ennyire meggondolatlan. Kijavítani a rendszer hibáit, az rendben van. De a megdöntésén munkálkodni... Ezért kötél jár.”

„Mi sem értjük – felelné az Elbeszélő valamelyik szülője. – Pedig tőlünk jó nevelést kapott... Csak meg ne fázzon ott a téren.”

Az Elbeszélő valójában soha, semmilyen körülmények között, évekkel az események után sem gondolta azt, hogy forradalmár lett volna. Egy percig sem volt forradalmár. Csupán beleunt abba, hogy mindenki nevelni akarja, hogy kiskorúnak tekintik, hogy a nap minden órájában tökfilkók magyarázzák neki, hogy osztályszempontból melyik végén helyesebb feltörni a lágy tojást vagy hogyan kell kanalazni a bablevest. Nevelte a párt, a szakszervezet, a „munkahelyi kollektíva”, talán még a Vöröskereszt is. Ezekben a kellemetlen tapasztalatokban nagyon sokan osztoznak vele, és ezek az emberek most kijöttek a térre, hogy ország-világ színe előtt demonstrálják, elegük van abból, hogy kiskorúnak nézik őket. Ilyen pofonegyszerűnek látszott az egész. A rendőrség tétlenül szemlélte az eseményeket, a katonák a laktanyákban maradtak. Az Elbeszélő eléggé el nem ítélhető módon azon morfondírozott, hogy ezek itt mind, ez a sok ember a téren bizonyára szintén jó nevelést kapott, s ezek most nem tesznek mást, mint hogy lecserélik a régi nevelőket újakra, akiktől titokban azt várják, hogy szintén neveljék őket, csak egy kicsit másképpen, mert az a világ természetes rendje, hogy az egyik oldalon ott vannak a nevelők, a másikon pedig azok, akiket nevelnek. Legyen csak a felelősség terhe továbbra is a nevelőké. Ha nem úgy nevelnek, ahogy szeretnénk, majd elkergetjük őket is. Ilyesmin töprengett egy keveset, s közben rumos teával védekezett a csípős és nyirkos novemberi hideg ellen, de egy idő után kezdett neki nem ízleni a tea. Jó tanácsokkal szolgáljunk? Ezt ni! Boldoguljon mindenki úgy, ahogy tud.

Mivel soha senkinek nem adott tanácsokat, az Elbeszélőt sokan önzőnek tartották, közönyösnek és cinikusnak, ő pedig azzal védekezett, hogy aki semmilyen tanácsokat nem ad, az legalább rossz tanácsokat sem adhat. Hasonlóképpen gondolkodott az öreg paraszt rokona is – ő viszont nem fogadott el tanácsokat, s amikor a legtöbb volt a munka a szövetkezetben, otthon maradt és a hasát süttette. A lógósból különféle kellemetlenségei származtak, de ő nem törődött a kellemetlenségekkel, és bizonyára minden feleségét a sírba vitte volna, ha az asszonyok nem kapnak idejében észbe. Ők azt gondolták, hogy az öreg lusta.

– Mért nem mész dolgozni? – kérdezte valamelyik (talán mindegyik) asszony az öregtől.

– Ma gondolkodom – felelte az öreg.

Ettől a választól az asszonyok éktelen haragra gerjedtek, mint mindentől, ami a gondolkodással kapcsolatos, s az öreg néha elmélázott azon a furcsaságon, hogy az asszonyok miért gurulnak dühbe, ha valaki gondolkodik a társaságukban, s hogy miért gondolják azt, hogy a gondolkodás nem munka.

De a gondolkodás miatt az Elbeszélőnek is meggyűlt néha a baja a feletteseivel, s ilyenkor eszébe jutott az egyik tanárának az aranyköpése. Ő azt mondta:

– Ne gondolkodj, hanem tanulj.

Ebből az Elbeszélő arra a merész következtetésre jutott, hogy ha a gondolkodás betegség, akkor erre a betegségre a tanulás a legalkalmasabb gyógyszer. Az ember tehát vagy gondolkodik, vagy tanul, s e kétféle cselekvés között összeférhetetlenség van. Következtetései helyességéről egyetemi tanulmányai során győződött meg, az orosz megszállást követő első években, amikor a gondolkodó tanárok zömét eltávolították az egyetemről, hogy megneveljék őket: hogy ezentúl ne gondolkodjanak, hanem inkább tanuljanak, hogy megtanulják végre azt, hogy az ember vagy gondolkodik, vagy tanul. Megmondták nekik azt is, hogy mit kell megtanulniuk. Aki ezek után is makacskodott, arról azt mondták:

– Ez semmiből sem tanult.

Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében az Elbeszélő számára érthetőbbé vált az asszonyok többségének idegenkedése a gondolkodó férfiaktól. Ha gondolkodni veszélyes, akkor a gondolkodó férfi veszélybe sodorhatja nemcsak magát, hanem a családját is, s így vélekedhettek az öreg paraszt asszonyai is, akik nem azért mentek férjhez egy mezőgazdasági munkáshoz, hogy az a nászéjszakát és a mézesheteket követően átlényegüljön veszedelmes házi filozófussá, hanem hogy túrja a földet és tartsa a száját. Ha az asszony türelmesebb volt, még megkérdezte:

– Aztán min gondolkodol?

– Mindenen – mondta az öreg paraszt.

– Azt nem lehet.

– Dehogynem lehet. Mindent lehet.

A mindent lehettől már csak egy lépés a távolság az önelveszejtésig, a nyílt zendülésig, a teljes anarchiáig. Az okosabb, feleségnek termett asszony már ekkor kereket oldott. Pedig az öreg megpróbálta volna kiengesztelni.

– Mindent lehet – ismételte meg konokul, majd mégis így folytatta: – De nem mindent szabad.

Az Elbeszélő élete minden szakaszában a „szabad” és a „nem szabad” dilemmájával viaskodott, és finomította, árnyalta a problémát olyan következtetésekre jutva, hogy például „szabad, csak ki ne tudódjék”, meg „nem szabad ugyan, de kell” satöbbi. Még pelenkás korában megtanulta, hogy az állatokat nem szabad bántani, ezt valahogy nem is kellett megtanítani neki, ez természetes volt. Bántani nem szabad az állatokat, legföljebb elfogyasztani pecsenyének, ami azért más, mondták a nála okosabbak, de hogy miért más, arról hallgattak. Az embert viszont – végső soron – szabad volt bántani, viszont nem illett feltálalni pecsenyének. Az Elbeszélőnek és sorstársainak a nevelése a „szabad” és a „nem szabad” pólusai között teremtett tengely mentén gyakoroltatott igen intenzíven és a nap minden órájában. A játékszabályok sok esetben áttekinthetetlenül bonyolultak voltak, s Elbeszélő legyen a talpán, aki négy-öt éves korában eligazodott rajtuk. Úgynevezett csúnya szavakat nem használhatott az Elbeszélő, s ilyeneket csak nagyon ritkán hallott otthon. Mégis előfordult, hogy valamelyik szülőjét elöntötte az epe olykor, és például ekképpen fakadt ki: „Csak tudnám, hová a valagba tettem az ollót.” Mivel a valag a nem kívánatos szavak rendjébe tartozott, az Elbeszélő azt hitte, hogy ezek szerint most már átsorolták egy másik kategóriába, és így megszűnt tabu lenni. Közkeletűbb és divatosabb szóval: a valagot rehabilitálták, nyakra-főre lehet használni ezentúl. Az Elbeszélő nem volt rest és egy közeli alkalommal használta: „Hová a valagba lett a lapátkám”, mondta dühösen a homokozóban, és kapott egy pofont. Egy csapásra világossá vált a számára, hogy egyes alacsonyabb rendű szavak használata, illetve a rájuk kimondott tilalom életkorhoz kötött.

Előadódtak azonban ennél nagyobb gubancok is. Családi körben a kommunistákat és a rendszert utálni illett, az utcán, az iskolában vagy idegenek előtt azonban szeretni kellett, így ami az egyik pillanatban szabad volt, az a másikban tilos. Ez a felemás helyzet más tiltások értelmét is megkérdőjelezte. Hazudni soha, semmilyen körülmények között nem volt szabad, így az Elbeszélő nem tudta eldönteni, hogy akkor hazudik-e, amikor szidja a kommunistákat, vagy akkor, amikor dicséri őket. Akiket utálunk, azokról csak jót szabad mondani, gondolta. És fordítva: akiket szeretünk, azokat pocskondiázni illik. Azért persze nem ejtették fejére az Elbeszélőt, tudta ő jól, hogy a kommunistáktól mindenki fél, még a kommunisták is, mert ők az urak, mert fegyverük van, mert akármikor börtönbe csukhatják az apukát meg az anyukát, mert ők azok, akik azt hiszik, hogy mindent szabad. Ki tehát a kommunista? Honnan ismerszik meg? Arról, hogy ő azt hiszi, hogy neki mindent szabad, gondolta az Elbeszélő, a nem kommunista pedig az, aki tudja, hogy nem mindent szabad. Hazudni tehát nem szabad, hanem kell.

Az Elbeszélő negyven év alatt alaposan megtanulta a leckét, és tudta, hogy akik kijöttek a térre tüntetni, mind alaposan megtanulták a leckét, s most talán eljött az ideje annak, amikor ezt a leckét el kell felejteni, noha nem lehet. Most ezek mind tiszta lappal akarnak indulni, gondolta dühösen és szégyenkezve, és ő is tiszta lappal akar indulni, ennyiben nagyon hasonlít hozzájuk, ebben egy őközülük. Azért választották ki őt szónoknak, gondolta, mert az ő lapja is piszkos, s ez most egy nagy kollektív megtisztulás lesz, nagy, világraszóló színielőadás, dugig katarzissal, fogadkozásokkal, örömkönnyekkel, bűnbánattal, szerecsenmosdatással, aztán leszáll egy angyal, és mindenkinek kiosztja a tiszta lapot. Az Elbeszélő egy rituális megtisztuláshoz fog ministrálni rossz lelkiismerettel, lelkesedést mímelve, s ezt tudják azok is odafönt, akik bevethetnék a rohamrendőrséget, a hadsereget, a tankokat, és mégsem teszik, mert nem is olyan nagyon félnek, mert tudják, hogy itt nemcsak ők sárosak, hanem mindenki. Mindenki cinkos, ki többé, ki kevésbé, s a piszkos munka magától elvégződik, nem kell tankokkal és rohamrendőrséggel elvégeztetni. Legyen egy pillanatra az övék a győzelem illúziója!

Így próbált az Elbeszélő az ő fejükkel gondolkodni, amíg a sorára várt, s ha nem bízzák meg, hogy felolvasson egy rövid nyilatkozatot, el sem ment volna a tüntetésre. Másnap azután, bár nem olvasott fel újabb nyilatkozatot, Ingrid unszolásának engedve mégis elment tüntetni, s végignézte a színjátékot lentről, a térről, s bár röstellte, a lenti mámor és lelkesedés magával ragadta őt, akárcsak Ingridet, aki nem politizált, viszont élvezte a balhét, és majd kibújt a bőréből, úgy odavolt. Az Elbeszélőt meghatotta a lány lelkesedése, s az önfeledtség és a gyengédség forró hulláma öntötte el őt magát is, és kisöpört belőle minden kétséget és kételkedést, ezt a hol tompa, hol lüktető fejfájást, amely napok óta kínozta. Lehet, hogy Ingrid színészkedett, de akkor mindenki színészkedett a téren, mindenki elhitte, hogy szabad emberré lett és szabad polgárrá, s hogy ez a kettő ugyanaz. Az arcokon nem harag, hanem meghatottság látszódott, s az Elbeszélő egyetlen bosszúért kiáltó megjegyzést sem hallott. Mindenki egy kicsit ünnepélyes volt, mint a gyermekei ballagásán vagy egy esküvőn. Az Elbeszélőt olyan érzés kerítette a hatalmába, hogy nem is tüntetésen van, hanem valamilyen fesztiválon, s nem otthon, hanem külföldön.

Hamar beesteledett, a jó hangulat azonban tovább emelkedett, s akkor egy pillanatra átvillant az Elbeszélőben, hogy itt a lényeg, nem az elvekben, nem a programokban, nem az emelkedett, hellyel-közzel dagályos szónoklatokban, még csak nem is a vakmerőségben, ahogy ez a sok ember kivonult az utcára megmondani végre a „nem szabad”-ról azt, hogy szabad, hanem abban, ahogy mindnyájan odaadják magukat a pillanat kivételességének. Hogy a forradalom mindenekelőtt felfokozott idegállapot, az eddig alaktalan, papirosízű, katedraszagú, élettelen szabadság megélése egy pillanatra. A vágy megszüli a doktrínákat, majd leigázza, megtelíti élettel. Az Elbeszélő segélykérő pillantást vetett Ingridre. A lány kissé elsodródott tőle, de ugyanabban a pillanatban kereste ő is az Elbeszélő pillantását. Az Elbeszélő kiábrándultnak látta őt.

– Fázom – mondta a lány. – De ne menjünk még haza.

Az Elbeszélő kézen fogta Ingridet és kivezette az embergyűrűből. Befordultak a város egyik fő utcájára, de mintha tíz vagy húsz évet mentek volna vissza az időben. A téren kívül minden más volt, minden a régi volt, a megszokott, talán csak a falakra és a lámpaoszlopokra ragasztott ezer és ezer plakát és felhívás bizonyította, hogy rendkívüli időket élnek, hogy aminek az előbb a szemtanúi voltak, nem káprázat és nem álom, hanem a sokáig csak pislákoló életnek egy hirtelen fellobbanása, amely fényt és melegséget áraszt. Máskülönben a villamosok közlekedtek, mint más napokon, mindennap, amióta ebben a városban lakott. Az üzletek mind nyitva tartottak, s némelyikük előtt sorban álltak az asszonyok az utcán. Járókelő sem volt kevesebb, mint más napokon. A forradalomtól a téren kívül érintetlen volt a város, mint egy áthatolhatatlan, forró esőerdő, amelynek a törvényeit, a kusza belső rendjét a leghevesebb emberi akarat, a legátgondoltabb, kívülről ráerőszakolt rendszabályozás sem képes megbolygatni. Az Elbeszélő a saját szemével látta, hogy akik nem mentek el a térre meghallgatni az újsütetű néptribunokat, többen vannak, mint a lázadók.

Érdektelenségük lehangolta az Elbeszélőt, s idegennek, csaknem árulónak érezte magát a városnak ebben a főtéren túli részében, ahol minden a leghagyományosabb módon volt rendezett és hétköznapi.

– Utazzunk el – mondta a lánynak a villamosmegállóban. – Néhány napra csupán. De még ma este.

Ingrid egyetértett vele, nem kérdezte, hogy hová, azt sem, hogy miért. Az Elbeszélő megsejtette, hogy a lány rábízta sorsát, és ez a felismerés nyugalommal töltötte fel.