Mi a cseh?

VI.

Mi mást tehettek a Habsburgok, miután a harmincéves háború kimenetele a Német-római Birodalmat tehetetlenségre kárhoztatta, mint hogy hozzálássanak örökös tartományaik kiépítéséhez? Ehhez el kellett hárítaniuk a török veszélyt, vissza kellett szerezniük, s a maguk számára biztosítaniuk Magyarországot, gátat kellett vetniük Franciaország terjeszkedésének, amely hozzálátott, hogy átvegye az egyetemes európai közép szerepét, amit korábban a szent birodalom töltött be. A Habsburgok mindezt meg is tették, az örökös tartományok, főleg Csehország anyagi erőforrásaira támaszkodva. A cseh rendi állam meghatározó rétege, a főnemesség, a harmincéves háború végén a Habsburgok mellé állt, mivel meg akarta tartani az emigránsok birtokainak elkobzása és a kényszereladások révén korábban megszerzett zsákmányt. Most azonban hosszan tartó háborúk időszaka következett a Balkánon, a Rajna-vidéken, Németalföldön, melyek hatalmas pénzeket emésztettek fel, és csak a cseh tartományok – elsősorban Csehország, de Morvaország és Szilézia is – őrizték meg adófizető képességüket. A haszonleső cseh nemesség, melynek képviselői javarészt nem rendelkeztek szélesebb politikai látókörrel, húzta a rövidebbet: a rendi képviseletnek ugyan adómegtagadási joga volt, de a központi hatalom mind nagyobb nyomást gyakorolt rá annak érdekében, hogy ne gátolja a földek – egyre pontosabb kataszterezés alapján történő – megadóztatását, ami a központi hatalom fő bevételi forrása volt. A rendek, amennyire tudtak, felléptek e tendencia ellen, de mind jobban hátrálni kényszerültek. A közvetlen és közvetett adók, illetve a különadók kivetése annyira megszaporodott, hogy VI. Károly uralkodásának utolsó éveiben az elégedetlenség Csehországban általános lett, ami hozzájárult a cseh állam válságának elmélyüléséhez Mária Terézia uralkodásának első időszakában. (Szilézia elcsatolására sem kerülhetett volna valószínűleg sor, ha a 18. század vége felé felemelkedett Poroszországot, mely a Habsburgok ellenében segítette a protestantizmust és a felvilágosodást Kelet-Európában, nem felszabadítóként fogadják.)

A Habsburg-ház szellemi alapját az ellenreformáció gondolata szolgáltatta. A cseh tartományi patriótáknak nem maradt más lehetőségük, mint hogy csatlakozzanak ehhez, és igyekezzenek megmutatni, hogy katolikus hitben és jámborságban nem maradnak el a többiek mögött.

A cseh, a morva nemesség és a császári ház mezőgazdaságból húzott jövedelme arra mindenesetre elég volt, hogy abból a barokk korban országszerte gyönyörű templomok, búcsújáró helyek, kastélyok épülhessenek, s az ország egy sajátos késő barokk építészet központjává váljék. Nemcsak Dientzenhofer és Santini, hanem olyan bécsi mesterek, mint Hildebrand vagy Fischer von Erlach is részt vettek ezekben a munkálatokban. Ugyancsak figyelemreméltó a kor barokk festészete, s már a 17. században, Michnával és a többiekkel kezdődően, terjed a zenekultúra is. Annak ellenére, hogy Csehország tartományi szintre süllyedt, nem vált pusztasággá. Sőt, a cseh nyelv is megőrzött némi vonzerőt. Ismerünk példát arra, hogy a jogi fakultás Rajna-vidékről érkezett professzorai a 18. század folyamán elcsehesedtek; bár ez inkább kivétel volt. A meghatározó társadalmi rétegek, a főnemesség, a nemesség és a gazdagabb polgárság a német és a francia nyelvet igyekeztek elsajátítani.

Ugyanakkor a barokk Habsburg-birodalom távol tartotta magát a felvilágosodástól, attól a szellemi áramlattól, mely legújabb megnyilvánulási formája volt a középkortól, annak szellemi és életformáitól való emancipációnak, s mely idővel az európai élet uralkodó formájává vált – anélkül, hogy helyette valamilyen saját távlat felé nyitott volna utat.

Poroszország, mely a 17. század végén megerősödött, a Habsburg országokhoz képest egy nemzedékkel korábban sorakozott fel a felvilágosodás zászlaja alá. Könnyebben is tehette, mert a hagyományok kevésbé kötötték: története éppen akkortájt kezdődött, amikor a Habsburg-örökségnek régi történelmi alakulatokból kellett volna egységes, modern állammá szerveződnie. Ezek közé tartozott Csehország, a cseh tartományok, Magyarország és az osztrák örökös tartományok.

A cseh nemesség, melynek kötelessége lett volna Csehország államjogi státusát megvédeni, a harmincéves háború után bekövetkezett társadalmi szerkezetváltozás után erre képtelennek mutatkozott. Az abszolutizmus évszázadában egyetlen jelentős politikai lépésre sem vállalkozott. Más volt a helyzet Magyarországon, ahol a nemesség alaposan kihasználta a lehetőséget, hogy a Habsburgok ellenségeire támaszkodhassék. A Habsburg-uralom alatt álló országoknak ez a két legjelentősebb csoportja egyaránt saját történelmi múltjának volt a foglya.

VI. Károllyal kihalt a Habsburg-ház, s örökébe a Habsburg-Lotaringiai ház lépett. Amikor Mária Teréziának sikerült megtartania örökségének magvát – miután elveszítette Sziléziát –, erélyesen hozzálátott, hogy megmaradt örökségét egyetlen modern állammá alakítsa át. II. József folytatta a megkezdett munkát; szakított az ellenreformációval mint a birodalom szellemi bázisával, és szélesre nyitotta a kapukat a felvilágosodás előtt, amivel kihúzta a talajt a cseh tradicionalisták lába alól. Az új állam nem akarta elismerni a történelmi alakulatokat. Az osztrák örökös tartományok, Csehország, Morvaország és Szilézia, a monarchián belül „német tartományokként” álltak Magyarországgal szemben: ez volt később a 19. században létrejött dualizmus első alapvetése. A régi államjogot formailag ugyan nem számolták fel, de a „német tartományok” számára egységes közigazgatást vezettek be – vagy legalábbis törekedtek erre. Az egységes közigazgatás bevezetésének legszámottevőbb következményei az új tanügyi rendszerhez kapcsolódtak. Az elképzelések szerint a falusi elemi iskolákon kívül a felsőbb tanügyi intézmények német nyelvűek lettek volna, s jórészt azok is voltak. A társadalmi ranglétra ennek következtében nyelvileg is differenciálódott: így Csehországban a szélesebb alsóbb rétegek csehek, a felső rétegek pedig németek voltak. A cseheket az előbbre jutás minden perspektívájától megfosztották; úgy látszott, a szellemi téren elmaradott, a modern műveltségtől elzárt, társadalmilag jogfosztott paraszti rétegek, illetve a városokban a jórészt vagyontalan cseh lakosság áldozatul fog esni a német nyelvi köntösben érkező felvilágosodásnak, s – ami ennek legerőteljesebb tényezője volt – az önkényuralmi abszolutizmusnak

A dunai monarchia fennállása végéig próbálkozott az egységes és modern állam megteremtésével, de célját végül is nem tudta elérni. Ennek oka részben az emancipáció természetében rejlett, melyet az abszolutista állam serkenteni akart, kinyilvánítva elkötelezettségét a jólét, a törvény előtti egyenlőség, a szabad vállalkozás és kereskedelem iránt. A paraszti függőség megszüntetése, melynek következtében a lakosság döntő többsége jogilag ténylegesen felszabadult, a korábban adómentességet élvező földbirtokok megadóztatása – mindezek az egyenlőség irányában tett jelentős lépések voltak. A szabad költözködés, a szabad párválasztás és családalapítás joga, az a lehetőség, hogy a parasztok gyermekeiket iskoláztathatták – a szabadság felé tett lépések voltak. A parasztok öntudatra tettek szert; természetes volt tehát igényük a szociális felemelkedésre, amit viszont gátolt a nyelv. A nyelvi korlát ezt követően már nem a korábbi szándékoknak megfelelően hatott, ellenkezőleg, a társadalom a nyelvi korlát mentén két részre szakadt. Korábban a hagyományos hierarchia, a rendi rétegződés nem zárta ki a társadalom egységét, hanem inkább szorosabbra fűzte: az urak jobbágyaikra voltak utalva. Ezzel szemben az egyenlőség társadalma ott hasad ketté, ahol az egyenlőség útjába akadály gördül. Esetünkben ilyen akadállyá vált a nyelv. Az emancipált ember nem csak jogi és gazdasági téren akar szabad lenni – a paraszt most már ura volt saját földjének, saját erejéből tarthatta fent magát, ami alapja a szabadság konkrét formáinak. De a parasztok, mint mindenki, aki saját nyelvvel, hagyománnyal és történeti tudattal rendelkezik, konkrét szabadság megszerzésére törekedtek. A felvilágosodás és az abszolutizmus ezzel a körülménnyel nem számolt; az alulról épülő, az egyenlőség eszméjére alapozó társadalom ennek aligha volt tudatában. Volt azonban egy vékony értelmiségi réteg, mely a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból – nemesekből, polgárokból, s olykor parasztokból, mint a már említett Josef Jungmann – verbuválódott, s amely gondoskodott róla, hogy ennek tudata egyre élesebbé váljék, és a nép lényegéről alkotott modern felfogásból kiindulva elméleti megalapozást nyerjen.

A cseh nemzet a felvilágosodás óta abban az értelemben új, hogy a régebbi, egységes és nyelvileg aránylag közömbös hierarchikus cseh társadalomtól eltérően új, az egyenlőségen alapuló nemzetet alkot, amely magát az anyanyelv alapján definiálja. A felszabadult szolgák társadalma ez, akik azonban nem önmagukat szabadították fel – ehhez forradalmi tettre lett volna szükség. Uralkodói rendelettel felszabadították őket, és gondolkodásukban sokkal kevésbé voltak radikálisak, mint felszabadítójuk, az uralkodó. Inkább csak tudatosították felszabadításuk előnyeit; gondolkodásmódjuk lényegét tekintve konzervatívok voltak, mivel a hagyomány, mellyel cseh mivoltukhoz kötődtek, lényegében ellentétes volt a felvilágosodással. Távol állt tőlük, hogy egy általános, bürokratizált centralista államért lelkesedjenek, s miatta feláldozzák saját lényegüket. De ez az állam új, általános modern értéket képviselt, hasonlót, mint ami a középkorban és a barokk korban a kereszténység volt. Nem fogadtuk el az általánost, maradt hát számunkra a különös. A modern általánosnak azonban az a hibája volt, hogy ténylegesen nem az általánost képviselte, mivel nem létezett egyetemes állam, hanem csak egyes államok léteztek. A középkori általános ugyanis nyelvi, kulturális és regionális patriotizmusokra épült rá, mint valami magasabb rendű, ami ezeket összefogta. A modern általános viszont nivellálni akart. Ott, ahol az emberek emancipált helyzetükben is lényegében konzervatívak maradtak, a különösnek óhatatlanul nagyobb jelentőségre kellett szert tennie, valósággá kellett válnia; az általános érdekében viszont senki még csak az ujját sem mozdította.

Egyáltalán, a modern nacionalizmus véleményem szerint csökevényfogalom és csökevényállapot. Amikor eltűnt a középkor egybetartó és mindenen átívelő boltozata, megmaradt belőle mindaz, amit korábban egybetartott: a különösségek – mindenekelőtt az etnikai különösségek –, a nyelv és a széttöredezett hagyományok; s amikor az emberek már nem ismertek semmit, ami magasabb rendű lett volna, megpróbálták e partikularitásokat, melyekhez szokva voltak, a humanitás konkrét szerveivé, sőt forrásává tenni. Ez olyan értelemben meg is felel a valóságnak, hogy a tényszerű-esetlegesben vagyunk otthon, s nélküle lehetetlen élnünk. De vajon hogyan kapcsolódhatunk másokhoz, ha csupán az individuális és esetleges létezik, és csakis ez az, ami közös bennünk?

Európának ez a „csökevényproblémája” a dunai monarchiában koncentrálódott. Mária Teréziának bizonyos értelemben igaza volt, amikor II. József felvilágosult univerzalizmusával szemben a barokk egyetemességet és az ellenreformációs katolicizmust védelmezte. Mária Terézia a nemesi és az egyházi kereszténységen alapuló egyetemes monarchiát képviselte; valamit, ami túl volt a puszta empírián, ami akkoriban még hatékony társadalmi erővel rendelkezett, s az egység alapja lehetett volna. Ezt felváltani a racionális technikai ész bizonytalanságával meglehetősen kockázatosnak látszott: hogyan lehet felszámolni történelmi államalakulatokat, hogy eközben ne kelljen szabadjára engedni az ingatag emberi rációt? Az uralkodóház ettől kezdve anya és fia álláspontja között ingadozott, s képtelen volt eldönteni, melyiket kövesse. Mi egyesítse a különböző nemzeti hagyományokat, a németekét, a csehekét, a magyarokét, a lengyelekét, a románokét, a horvátokét stb.? A németnek mint hivatalos nyelvnek a szükségességét lehetett ugyan racionálisan indokolni, csakhogy a német nyelv nem csupán a monarchia népeit összekötő racionális eszköz volt, hanem egyúttal egy népet s annak sajátos tradícióját is képviselte, ami a többi népet ingerelte; s miután a felvilágosodás hulláma elült, óhatatlanul a többiek feletti gyámkodás eszközévé vált. A felvilágosodás olyan problémákat állított a monarchia államférfiai elé, melyeknek megoldására végül is képteleneknek bizonyultak.

A nyelvi nacionalizmus, mely a romantizmus révén mindenütt érvényre jutott, Közép- és Kelet-Európában ideális talajra talált. Európa nyugati felében mindez másként zajlott le: Franciaországban például a nyelv az állam eszköze volt és annak céljait szolgálta. Ausztriában viszont olyan népek éltek, melyek elveszítették saját államukat, de mint népek megmaradtak: csehek, lengyelek és, amennyiben a jozefinizmus korában (s majd Metternich alatt) Magyarországot is bekebelezte, a magyarok. Ehhez társult még egy sajátos probléma: a szláv kérdés. A szlávság meghatározása, mint ahogy a nemzetnek a nyelvből való levezetése is, Herdertől származik, aki oroszországi tapasztalatai alapján tett kísérletet a szláv népek meghatározására. E nézőpontból kiindulva a monarchiát szláv és nem szláv népek lakták, s ez a szláv–nem szláv ellentétpár politikailag hamarosan átfordult szláv–szlávellenes ellentétpárba, így aztán természetesnek tűnt, hogy egyes népek a szlávság, míg mások a szlávellenesség hordozói. Ez utóbbiakhoz tartoztak kezdettől fogva a magyarok, míg a monarchiában élő németek fokozatosan, az ausztriai szlávok sikereitől való félelmükben váltak azzá. A szlavizmust viszont mindenekelőtt a csehek, és néhányan a szlovákok közül próbálták megalapozni és kiépíteni.

Mit jelent szociológiailag az úgynevezett cseh újjászületés? A rendiség elvének megfelelően rétegzett, nyelvileg jórészt közömbös társadalom helyébe a központi államhatalomhoz való viszony alapján rétegeződő társadalom lépett, melyben a felsőbb rétegek németül beszéltek, a csehek által lakott területek alsóbb rétegei pedig szláv nyelven. Ebből két önálló, egymást nyelvi alapon megkülönböztető társadalom jött létre, melyek belső szerkezetét, mint általában a modern polgári társadalmakban, a gazdasági tényező határozta meg. A cseh nyelvű társadalom széles bázissal rendelkezett, felsőbb rétege az „értelmiség” volt, de nem rendelkezett gazdag kereskedő és ipari polgársággal, sem nemességgel (egyes képviselői ugyan csehnek vallották magukat, de e keretben lényegében értelmiségi szerepet töltöttek be). Azt a folyamatot, mely ennek az új társadalomnak, egy új nemzetnek a kialakulásához vezetett, a felvilágosodás szellemében megvalósult emancipáció (mint pozitív mozzanat) és a felvilágosodás korának centralizmusa (mint negatív mozzanat) indította el, s az előromantika (Rousseau, Herder), majd a romantika eszméi (Jahn, Arndt és mások) határozták meg ideológiailag. A történészek e folyamatot több szakaszra osztják: Josef Pekař az ellenreformátorok barokk patriotizmusát tekinti kiindulópontnak, utána következik a felvilágosodás periódusa, amikor a cseh nyelv (s általában a szláv nyelvek) vizsgálódás tárgya lett, melynek eredményeit még javarészt németül rögzítették. A harmadik szakasz a romantikus, a nyelvért lelkesedő, amikor a nemzethez való tartozás meghatározásának alapjává a nyelvhasználat vált. Nem maga a nyelvhasználat itt a döntő és újszerű, hanem a nyelvhasználat által meghatározott zárt társadalom kialakulása, mely magát mind szellemi, mind politikai, mind gazdasági, mind szervező funkcióiban önálló egységnek érzi és az is akar lenni. Világos, hogy a cseh társadalom nem volt könnyű helyzetben, mivel paraszti és kispolgári lévén az önállóságához szükséges eszközöket saját szűkös tulajdonaiból kellett megszereznie, megspórolnia; nem örökölt semmit, sem szellemi (hagyományai elavultak voltak), sem anyagi vonatkozásban.

Mindenekelőtt a romantika van ebben segítségére, mely a napóleoni háborúk korának Ausztriájában érthető okokból hivatalos támogatást kapott: Ausztria valamennyi Napóleon-ellenes koalíció gerince volt, és főszerepet vitt a franciák európai hegemóniájának megtörésében, a végén persze már szövetségben Oroszországgal. A jénai romantika katolikus kiválóságai Bécsben ideiglenes menedékre leltek, ahol a népi gondolatot politikai indítékból támogatták, amiből leginkább az új, születőben lévő cseh társadalom és irodalom profitált. A három nagy, Magyarországról származó (vagy ott tanulmányokat folytató) protestáns, a szlovák Šafařík és Kollár, illetve a morva Palacký a jozefinizmus által formált cseh viszonyokba új szellemet hozott. A felszabadító háborúk elteltével Kollár és Šafařík tanulmányaikat Jénában folytatták, s Palacký pedig, aki Šafařík barátja volt, ugyanezt a romantikus szellemet képviselte. Herder oroszországi élményeire vonatkozó feljegyzéseiből kiindulva Kollár megfogalmazta a „szláv kölcsönösség” gondolatát, mely, noha elsősorban a szellemi kölcsönösségre vonatkozott, bizonyos politikai következtetéseket is magában hordozott. A szláv gondolat Ausztrián belül a szlávok öntudatát erősítette: Nem vagyunk kis nép, Ausztriában a lakosság többségét alkotjuk. Ausztrián kívül viszont azt jelentette: nagyok vagyunk, van egy hatalmas szláv birodalom, mely Európában meghatározó szerepet játszik, és a jövőben még inkább játszani fog. Kollár szemében minden szláv volt, Németország egészen az Elbáig és egész Észak-Itália. Írt egy fantasztikus könyvet a régi szláv Itáliáról s egy terjedelmes költeményt, mely egyfajta vándorlás a szláv világban, hasonlóan, ahogy Dante műve utazás a keresztény világon át. Hexameterekben írott prológusa nem más, mint Herder „Eszmék az emberiség történelmének filozófiájáról” c. művéből a szlávokról szóló fejezet költői tolmácsolása. Eredetileg Palacký is költőnek indult, s az 1812-es eseményekről eposzt, egyfajta „Háború és békét” akart írni.

Šafařík fő műve, a „Szláv régiségek”, az ókori és a bizánci szerzőknél előforduló, szlávokra vonatkozó utalások tudományos taglalása. Az volt vele a célja, hogy a szlávokat úgy mutassa be, mint Európa kialakításában a kezdetek kezdetétől részt vevő harmadik elemet. Palacký később hazafias érzelmű történész lett, miután magáévá tette Bolzano gondolatát, miszerint a cseh öntudatot azzal kell felébreszteni, hogy felmutatjuk az elődök nagy szellemi tetteit. Míg azonban Bolzano ezzel alkalmasint IV. Károly korára gondolt, Palacký mindenekelőtt a huszitizmust s ennek jelentőségét fedezi fel hazája és a világ számára. A huszitizmust talán – sőt biztosan – torzításokkal magyarázta, de mégis a cseh nagyság e legjelentősebb eseményét ragadta meg, és ennek nyomán egy rendkívül becsvágyó konstrukciót hozott létre Csehországnak az újkori Európában játszott szerepéről.

A szláv gondolat képviselői érthető módon Ausztriával szemben egészen más álláspontra helyezkedtek, mint a németek és a magyarok. Az osztrák németek a monarchiában a német Bund vezető erejét, a korábbi birodalom modern utódját látták. A magyarok hagyományában semmi olyan nem volt, ami a birodalomhoz vagy utódjához kapcsolta volna őket, ők elsősorban függetlenségüket, saját államiságukat védték. A csehek számára pedig az a tény volt mérvadó, hogy miután a monarchia kivonult a német térségből, a dunai monarchia lakosságán belül a szlávok többségbe kerültek. Persze csak 1848 márciusa, Metternich és az addig gyakorolt – mindenfajta nemzetileg és etnikailag motivált propagandával szemben álló – abszolutizmus bukása után nyílt alkalom arra, hogy ennek megfelelő pozícióra tegyenek szert. 1848-ban bebizonyosodott, hogy közben a jozefinus reformok – a parasztok felszabadítása, a gazdasági liberalizmus – gyümölcse nemzeti szinten ért be, s hogy a cseh tartományokban a társadalmi differenciálódás olyannyira előrehaladt, hogy politikailag is megnyilvánulhatott.

Az értelmiségiek számára, akiknek – mint pl. Palackýnak – politikusokká is kellett válniuk, a követendő politikai irányvonal magától adódott: ellene voltak a frankfurti nemzetgyűlésbe tartandó választásoknak, s nagy hangsúllyal kijelentették: Csehországnak semmi köze a Német Szövetséghez, államjogi kapcsolata, mely a Német-római Birodalomhoz fűzte, ennek felbomlásával teljesen megszűnt. A dinasztiát meg kell győzni, hogy boldogulását a szláv lakosságra támaszkodva keresse. Ez az álláspontja konzervatív magatartásba torkollott, melyet Palacký haláláig következetesen megtartott (amiért Marx kigúnyolta). A magyarok ezzel szemben a monarchiával szemben radikálisan léptek fel, követelve az önálló, független magyar államiság helyreállítását; majd rögtön a bécsi után kirobbant a magyar forradalom. A bécsi forradalom nemzeti volt és liberális. A Pillersdorf-kormány, engedve a ránehezedő nyomásnak, engedélyezte a frankfurti szövetségi gyűlésbe való választásokat, s a márciusi alkotmány első ízben tartalmazta a cseh államiság kifejezett felmondását. Míg tehát a magyarok a bécsi liberálisokkal való egyetértésben és az egész liberális világközvélemény szimpátiáját elnyerve kivívták szabadságukat, a csehek a rövidebbet húzták. Az általuk képviselt irányvonal nem volt radikális; inkább azzal számoltak, hogy a fenyegetett dinasztiához való hűségüket később majd honorálni fogják. Az össznémet gyűléssel szemben 1848 júniusára Prágába összehívták a Szláv Kongresszust¹. Létezett egy radikális demokrata érzelmű kis csoport, mely a magyarokat akarta utánozni, és nemzeti törekvéseit fegyverrel akarta érvényre juttatni. Fegyvert fogtak, barikádokat állítottak; ezek a felkelők voltak az elsők, akiket levert Windischgratz herceg katonasága. Ezzel a Szláv Kongresszus is értelmét vesztette, s a modern csehség első politikai próbálkozása kudarccal végződött. Arról, hogy a magyarok saját történelmi területükön belül a nem magyar népekkel (szlovákokkal, románokkal, horvátokkal) szemben teljesen illiberális módon jártak el, a liberális világ nem vett tudomást; ami nem volt teljesen alaptalan, mert a szlávokat reakciósoknak tartották. Majd a kocka úgy fordult, hogy Windischgratz sikereinek köszönhetően az uralkodóháznak már nem kellett az először Bécsben, majd Kroměřížben ülésező parlamentre tekintettel lennie, így a cseh nemzeti követelések egyáltalán szóba sem kerültek. A magyarokkal viszont a monarchia nem tudott elbánni, s Oroszországot kellett segítségül hívnia. Ezzel ugyan a magyarok ellenállását letörte, de egyben elismerte szlávellenes politikájuk helyességét és jövendőbeli magatartásuk irányvonalát: a magyarországi nemzetiségekkel szembeni kíméletlenséget, még mielőtt Oroszország érvényre tudná juttatni hatalmas súlyát Európában.

Amikor tehát 1849-ben az abszolutizmus visszatért Ausztriába, a feszültség feloldásával kapcsolatos várakozás motívumai Csehországban és Magyarországon nagyon különbözőek voltak. A magyarok számolhattak azzal – főleg, ha tekintetbe vesszük Ausztria nyílt oroszellenes magatartását a krími háború alatt –, hogy szlávellenes irányvonalukat az állam másik felében is honorálni fogják, míg a csehek szlávságba vetett reményei mind a monarchián belül, mind azon kívül teljesen utópisztikusaknak bizonyultak, s nem volt semmi valós alapjuk sem a modern Európa, sem a szláv világ – s különösen nem Oroszország – fejlődését illetően. Mindenesetre az 1848-as események felszínre hozták azokat a politikai viszonyokat, melyek a cseh, illetve a csehországi német társadalmat jellemezték; ezek elhatárolódtak egymástól, s ettől kezdve önállóan fejlődtek. Amikor 1859-ben a neoabszolutisztikus rendszert új kormányzat váltotta fel, a magyarok a rájuk oktrojált alkotmányt elutasították és 1863-ban megbuktatták, noha az számukra a csehekhez viszonyítva kedvezőbb helyzetet biztosított. Ausztria Poroszországtól elszenvedett veresége fordulatot hozott, ami 1867-ben a dualizmushoz vezetett. A cseheknek 1859 és 1867 között egyre jobban sikerült érdekeiket a németekkel szemben érvényre juttatni, ami a vezető bécsi köröket arra késztette, hogy elfogadják a dualizmus gondolatát, s ily módon biztosítsák a monarchia nem magyar részében a németek, a másikban pedig a magyarok uralmát. Prágában és a cseh városok többségében ugyanis lassanként a csehek túlsúlyba kerültek: a Sokol-mozgalom (cseh tornaegylet) mind nagyobb jelentőségre tett szert, a sajtót és annak befolyását többé már nem lehetett korlátok közé szorítani. A politikai élet mind differenciáltabbá vált, és nemzeti értelemben radikalizálódott. E fejleményéket lefékezte a dualizmus. Csakhogy most a magyarok fokozták követeléseiket, kíméletlenül és következetesen törekedtek programjuk megvalósítására, és – főleg 1871 után – kezükbe vették a monarchia egész külpolitikáját; az 1879-es német–osztrák szövetség az 1867-ben miniszterelnökké kinevezett Andrássy Gyula műve volt. Az akkori belügyminiszter, Tisza Kálmán, 1875-ben kijelentette, hogy Magyarországon szlovák nemzet nem létezik; felszámolta a szlovák szervezeteket, elkobozta vagyonukat, és megkezdte a szlovák közéleti személyiségek üldözését. Magyarországon a szlovákok számára valóság lett az, amit Csehországban a jozefinizmus akart a csehekkel szemben megvalósítani, sikertelenül. 1918-ig a szlovákoknak nem volt Magyarországon magasabb fokú nyilvános iskolájuk, sem gimnáziumuk; maga az egyház is a magyarosítás eszközévé vált.

Kudarcaikból a csehek megtanulták annak taktikáját, hogyan kell kis dolgokért küzdeni; a látszólag liberális 1867-es alkotmányból kiaknázták mindazt, amit ki tudtak aknázni. Az alkotmányt a cseh államjogiság elismeréseként értelmezve 1880-ban kiharcolták a cseh nyelv hivatalos egyenjogúsítását a némettel Csehország területén, cseh műszaki főiskola felállítását és az egyetem kettéosztását cseh és német egyetemre. A szellemi élet szempontjából ez fontos esemény volt, mert egyszerűen attól kezdve a tudomány minden ágát csehül is ápolni kellett, s így a romantikusok nyelvi programja a pozitivizmus korában valósággá vált. Ezt követte a cseh nyelv előjogáért folytatott harc, mely jog legalább a túlnyomórészt csehek által lakott területeken lett volna érvényesítendő. Ezt azonban állandóan meghiúsította a németek obstrukciója. Röviden szólva, szívós harcban kellett megküzdeni minden talpalatnyi földért, hogy a cseheknek ne kelljen másodrangú állampolgároknak érezniük magukat; a teljes egyenjogúsításra persze nem került sor. A kormány megpróbálta a figyelmet szociális és gazdasági kérdések felé terelni. 1908-ban Ausztriában bevezették az általános és egyenlő választójogot, de a cseh–német kiegyezést nem sikerült elérni sem Csehországban, sem a monarchia osztrák felében.

A gazdasági és kulturális fejlődést értékelve mindezt figyelembe kell vennünk. A csehországi németek a felvilágosodás óta kedvezőbb helyzetben voltak, központi támogatást élveztek, s később is úgy érezték, a német birodalom sikerei őket erősítik. Szellemileg egy nagy ívű, világméretű jelentőséggel bíró kultúra vívmányaihoz kapcsolódhattak; szorgalmuk, magas kulturális színvonaluk és szívósságuk meghatározó volt az ipar, az egészségügy és a közlekedési rendszer kiépítésében. Földjeik rossz minősége nem jelentett hátrányt, mert ezt kiegyenlítették a Most (Brüx) és Duchcov (Dux) mellett feltárt gazdag szénlelőhelyek, a kiváló libereci (Reichenberg) textilipar, Jablonecben (Gablenz) létrehozták a bizsugyártást, s végül ott voltak a híres nyugat-csehországi gyógyfürdők. A cseh területekről érkező munkaerő könnyen elnémetesedett, de hamarosan itt is megkezdődött a szívós harc a nemzetiség védelmében, s a Szudéta-vidéken mindenütt maradtak jelentős cseh kisebbségek. A cseheknek kezdetben a kapitalista fejlődés kevésbé kedvezett, de már a kilencvenes években néhány nagyon fontos ipari vállalat cseh kézbe került, s a jólét olyannyira emelkedett, hogy 1911-ben a bankokban és a takarékpénztárákban elhelyezett cseh tőke meghaladta a 2 milliárd koronát (Németországban ez az összeg ugyanekkor 18 milliárd, egész Ausztriában pedig 6,3 milliárd volt); 1912-ben a cseh bankok alaptőkéje 245 millió, a főegyenlegen 2,6 milliárd volt. 1890-ben a csehek önerőből létrehozták a Tudományos és Művészeti Akadémiát, melyet egy gazdag építész, Josef Hlávka (1831–1908), finanszírozott, aki az egész monarchia területén kórházakat, hivatali épületeket stb. épített. Már jóval az első világháború előtt Prágában cseh tulajdonban lévő gépgyárak működtek; ez az akkori korszakot tekintve igen jelentős gazdasági felemelkedés már fel tudta venni a versenyt a hazai németekével.

Mivel élt szellemileg ez a társadalom, melynek legfőbb gondja kezdetben a mindennapi kenyér megszerzése volt? Mi adott neki erőt ehhez a kimerítő, kevés sikerrel és állandó fáradsággal járó élethez? Ennek a társadalomnak nem volt lehetősége a szárnyaló, spekulatív gondolat, a tiszta szellem birodalmában virágzó művészet kibontakoztatására. Az ilyen ambíciókat a társadalom minden tagja irreálisnak, a társadalom lényegével és szerkezetével összeegyeztethetetlennek, az adott kereteket túllépni akaró individualista kitörésnek érezte volna. Ám a szellemi kultúrának az alkotó és közönsége párbeszéde során kell megvalósulnia. A felszabadított szolgák társadalmában, ahol mindenekelőtt azt kell megtanulni, hogyan törekedjék nagyobb szabadságra és önkibontakoztatásra, a kultúrának népnevelő jellege van: az adott társadalom felé fordul, nem pedig az „Ember” vagy az „Emberiség” felé.

Másrészt a cseh kultúra tudatában van annak, hogy létezik ilyen, „az emberiség felé forduló” kultúra, s mivel végső célja az, hogy egyenrangúvá váljék a többi európai kultúrával, nem mondhat le arról, hogy a célszerűséggel nem szennyezett Végső, Nagy és Abszolút felé törekedjék. Ebbe vetett hitét igazoltnak látta történelmével is, melynek nagyszerű voltában a jövő ígéretét vélte megpillantani. Ez a társadalom a historizmus mellett kötelezi el magát; számára a történelem és a történelmi mítoszok a remény forrását jelentik, s történelemfelfogása a mitizálás és az – időnként túlhajtott – kriticizmus között ingadozik, mely aztán, gyakran ugyanannál a személynél, újabb mítoszteremtésbe csap át.

Ebben az egész évszázadban nem volt egyetlen jelentős teológusunk vagy – ami ennél is súlyosabb – egyetlen jelentős vallásos személyiségünk: ebben az időben nálunk minden a világi kérdések körül forgott, az életben maradásra és egy szerény jólétre összpontosult. A filozófiát szükség szerint a kései hegeliánusoknál és a herbartistáknál keresgéltük. Az egyetlen eredeti szellem, nem a mély gondolatok értelmében, hanem az erkölcsi küldetés tudatával és az igazi, sürgető problémák iránti érzékenységével, Masaryk volt. Ő gyökereztette meg nálunk a pozitivizmust és a szociológiát, s egy olyan korban hívta fel Marxra a figyelmet, amikor az akadémikus világ Marxszal mint döglött kutyával bánt; a cseh újjászületésről elmélkedett, Palacký történetfilozófiájáról, Oroszországról és Európáról értekezett, széles látókörrel művelte a politikát, s a legmélyebb meggyőződéssel vette ki részét a monarchia felbomlasztásából. Hosszú éveken keresztül síkra szállt demokratizálásáért és föderalizálásáért, majd saját tapasztalatából meggyőződött ennek hiábavalóságáról, s erről másokat is sikerült meggyőznie. Masaryk egészen kivételes, bár elszigetelt jelenség volt, de ő sem hagyott maga után egyetlen új spekulatív gondolatot sem.

Szeretném idézni, amit erről a témáról egy neves cseh irodalomtörténész, Arne Novák ír „A cseh irodalom története”² c. művében:

A cseh irodalom – a legrégibb a szláv testvérirodalmak közül, eltekintve az ószláv egyházi írásbeliségtől – tiszteletreméltó, hatszáz éves múltja s figyelemreméltó terjedelme ellenére sem hívta fel magára Európa figyelmét olyan mértékben, amilyen mértékben erre igényt tarthatott volna; ebből a szempontból messze elmarad a lengyel írásművészet mögött [...]

A cseh irodalom jelentőségét és fontosságát kezdettől fogva két dolog korlátozza s gátolja abban, hogy a világ színpadán megjelenhessék; a történész persze jól tudja, hogy ezek az akadályok magának a nemzet egészének létfeltételeiből adódnak. A régi korokban ezek vallási korlátok voltak, a közelebbi múltban a beszűkítő nemzeti tendenciák – két olyan erő, melyek más nemzeteknél világjelentőségű művek létrehozására sarkalltak, de a cseheknél különös módon úgy hatottak, hogy az irodalmat egyenesen szolgai alárendeltségbe taszították [...]

Ez a nacionalizmus, noha átjárja az alkotó és áldozatvállaló idealizmus tüze, az irodalmat sokszor gyakorlatias haszonelvűségre csábítja, s ezzel kétségkívül beszűkíti, nemegyszer provinciálissá fokozza le. Az európai szellem tárházából csak azokat a gondolatokat szemezi ki, melyek üdvösek a nemzettest fejlődésére, s fokozzák vitalitását; témáiból és anyagából azt részesíti előnyben, ami a nemzet energiáját fokozni tudja, erősíti önmagába vetett hitét, ébren tartja a föld, a törzsi hovatartozás, a nemzeti nyelv s a nagyszerű múlt irányában érzett lelkesedést; a költői forma időnként olyan – különösen népköltészeti – stílusformákhoz igazodik, melyeket – joggal vagy sem – a nemzeti sajátosság kifejeződésének tartanak [...]

A nemzeti gondolat szolgálatában állt hosszú ideig a cseh historizmus is, melyet túlzás nélkül mondhatunk a nemzeti műveltség egyik leghatásosabb erejének [...]

A cseh nacionalizmus – melynek politikai érdemei és sikeres volta vitán felüliek – irodalmi egyenlege nem túl jó... Ennek oka talán a cseh szellem erős hajlama a gyakorlatiasságra, talán a haszonelvű szempontok túlsúlya az általános eszmei koncepciókkal szemben egy olyan nemzet esetében, melynek egészében véve nincsenek filozofikus hajlamai. A cseh költészetben csak kivételesen és elszigetelten kapnak hangot a nemzet sorsán belül az egyetemes tragikum motívumai, melyek a romantikus életfelfogás tulajdonképpeni keretét adják: Neruda kései messianisztikus lírájában vagy Zeyer két önéletrajzi regényének zaklatott tragikumában, melyek előtt az olvasó, akár cseh akár nem, mély emberi és esztétikai megrendülést érez [...]³

Meghökkentően tapasztaljuk, hogy egy olyan nemzet, mely akkora nyomatékkal és következetességgel képviselte nyelvi és politikai sajátosságait egy évszázadon keresztül, s követelte azokat ember- és istenadta jogra hivatkozva, az irodalomban ily kevéssé vette hasznát saját jellem-, szokás- és erkölcsbeli sajátosságainak. A zenében ez tökéletesen sikerült.⁴ Csehországban sem a költészetben sem a képzőművészetben nem hallgattak Nerudára, aki figyelmeztetett arra, hogy »a világköltészet csak azokat fogadja, akik saját viseletükben érkeznek – még ha az nemzeti is« – főleg a regényben és a drámában hat a cseh élet némiképp színtelennek [...]

Míg a cseh regényírók az európai átlag uniformisát csak jelentéktelen árnyalatokkal színezték, a cseh irodalom díszének számító lírai költészettől nem tagadhatjuk meg annak elismerését, hogy eredeti kifejezőerővel rendelkező személyiségeket tudott felmutatni [...] Különösen a költészet egyik ága, mely a romantikától napjainkig élő maradt, olyan virágokat termett, melyek színét, formáját és illatát az esztétikailag művelt megfigyelő azonnal megkülönbözteti más korabeli európai alkotástól; az olyan nevek, mint Čelakovský és Erbert, Neruda és Sládek, Bezruč, Dyk és Wolker úgyszólván évszázados hagyományt képviselnek. Ezek a lírikusok illetve balladaköltők éppúgy megvetik a dekoratív elemet, mint a szónokit, mely nélkül az újlatin nyelvű irodalmak úgyszólván meg sem tudnak lenni, de nem hangsúlyozzák a zenei elem kizárólagosságát sem, mely a német és az orosz líra lelke; kifejezésmódjuk gnómikus tömörsége és epigrammatikus fukarsága bizonyítja, hogy a kissé bizalmatlan és mindig kritikára hajlamos ész őrködik az érzelmek áradása fölött [...] Ezt az elvet valójában a népdalnál figyelték meg, és abból vezették le. [...]

De a cseh lírának nem ez az egyetlen elve, sőt időlegesen vele ellentétes, idegen költészetből átvett elveknek rendelik alá. Ez kezdetben az antik és a klasszicista német költészet volt, később a francia, mely bőven alkalmaz dekoratív és szónokias elemet, személy feletti objektivitás felé mutat, s az érzelmet a gondolat fegyelmének rendeli alá – ezt a tendenciát képviselték az újkori cseh költészet kezdetén Jan Kollár merész, de ügyetlen próbálkozásai, ezt alakította át nagy költői intelligenciával és egyedülálló formaérzékkel Jaroslav Vrchlický, s ezt használta fel végül, a legnagyobb művészi fegyelemmel, Otakar Březina, akinek a cseh szellem leginkább letisztult alkotásait köszönhetjük.

Hozzátehetnénk még, hogy a cseh epikára Máchától (1810–1836) Zeyerig (1841–1901) szintén erősen hatott a líra; balladai és elégikus elemek szőtték át; megvolt a maga retorikus-dekoratív megfelelője is, például Svatopluk Čech (1846–1908) műveiben. Ezeket messzemenően a cseh historizmus határozta meg, s verses párhuzamai voltak Alois Jirásek történelmi regényeinek, melyek egy rendkívül terjedelmes életművet alkotva széles körben terjesztették Palacký történelemkoncepcióját, de tárgyalták az újabb eseményeket, a cseh „újjászületést”, s krónikáját adták a szűkebb északcseh hazának is.

Mácha, Neruda, Vrchlický, Zeyer, Sládek a 19. század legjelentősebb költői. Mácha teremtette meg a cseh költői nyelvet, az emberi lényeg legmélyébe szállt le, a lét és a semmi, az idő és az öröklét, a bűn és a lelkiismeret szférájába.⁵ Zeyer az újromantikus „megújhodott képek”, mitikus történelmi világok, köztük a cseh világ megidézője. Vrchlický az „alkotó vulkán”, aki mindent át akart élni, fel akart dolgozni és tükrözni.

A zene is a historizmus, a mitikus önstilizálás és nemzeti célirányultság terhét nyögte – erről már ejtettünk néhány szót; világos, hogy éppen ott, ahol monumentális, „az életet szolgáló” vagy „a néphez közel álló” akart lenni, leselkedtek a zenére a legnagyobb veszélyek, s csak ritkán tudta azokat elkerülni.

Mindehhez még néhány zárómegjegyzést kell fűznünk, hogy valamelyest is világos képet alkothassunk arról, mit jelentett csehnek lenni az első világháború előestéjén.

1. A historizmusról, s mitikus terhéről. Fentebb már szóltam arról, hogy kitérünk a saját történelmünkkel való szembenézés feladata elől, ha azt állítjuk, történelmünket birtokoltuk a régmúltban; ezzel hamis öntudatot kreálunk. Nemcsak a hősi énekek 13. századi virágzását, illetve a 9. századi államélet magas színvonalú kultúráját bizonyítani akaró hamis Kéziratokban⁶ figyelhetjük meg e magatartás szimptómáit, hanem abban a készségben is, mellyel ezeket a tudományban és a művészetekben fogadták. Ez óriási hazugságot, a monumentalitás hamis látszatát eredményezte az egész szellemi életben, a kritikai szellem félreállítását, melyre másrészt a csehek gyakran igényt formáltak.

Masaryknak a realizmust hangsúlyozó követelménye szemben állt a historizmussal és természetesen a történelem mitizálásával is. Hogy milyen nehéz volt e mitologizáláson túllépni, Pekař magán Masarykon mutatja be, aki egyrészt meghirdette a realizmust, megszervezte és sikerrel megvívta a harcot a hamis kéziratok ellen, ugyanakkor azonban Palacký történelemkoncepciójának megújításával maga is új mítoszt teremtett, s bizonyos vonatkozásban nem tudta magát függetleníteni azon kéziratok hatása alól, melyek ellen egyébként oly keményen fellépett. Ráadásul Pekařon magán is demonstrálni lehet, hogy történelemfelfogása, miszerint a cseh történelem folyamatosságát alapvetően a nemzeti megmaradás gondja képezi, a nemzetiség nyelvi meghatározásának romantikus forrásából ered. Vagyis ily nehéz, minden kritikus jószándék ellenére, megszabadulni a hagyományos motívumoktól. S még mindig itt állunk e feladat kellős közepében – a régi problémák most marxista köntösbe bújtatva jönnek újra elő.

2. Ha feltételezésünk helytálló, s a nemzeti „újjászületés” lényegét a társadalom szociális szerkezetének megváltozása jelentette, akkor nemcsak e folyamat Masaryk-féle felfogása hamis (mely azt a cseh reformáció, illetve a csehtestvérek eszméinek modern folytatásaként értelmezte), hanem Pekařé, aki szerint annak kezdetét a barokk korban és a barokk katolikus patriotizmusban kell keresni. Ugyanis ez a patriotizmus még a szerkezetváltozás előtti időkből való, amit a felvilágosult abszolutizmus intézkedései indítottak meg. A szerkezetváltozás azonban nem azok szerint ment végbe, mert meg kellett birkóznia a hagyománnyal, amit felerősített az előromantika és a romantika. Mivel a felvilágosodás Ausztriában rögtön a francia forradalom után megtorpant, sőt később üldözték, a már megindult szerkezetváltozás sokkal inkább a későbbi elveket követve, vagyis a nyelvi nacionalizmus szellemében fejeződött be.

3. A csehek szlavizmusa Ausztrián belül nem pánszlávizmus volt, különösen nem volt az a legjelentősebb elmék esetében. Már Karel Havlíček (1821–1856), a neves újságíró is rendkívül heves kritikával illette Oroszországot, melyet saját tapasztalatából ismert, s T. G. Masaryk is a hivatalos Oroszország ellenfele volt, és nem volt híve semmifajta szlavizmusnak. Ez volt az oka annak is, hogy elfordult az általa korábban mindenkinél jobban tisztelt Dosztojevszkijtől. A cseh szlavizmus politikusai tudatában voltak a pánszláv álmok utópisztikus jellegének, de mindenekelőtt az ausztriai viszonyok érdekelték őket, és elsősorban a monarchia szláv népeivel foglalkoztak, Masaryk például a délszlávokkal. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a lakosság széles rétegeiben elterjedt egyfajta pánszláv hangulat, hasonlóképpen, mint ahogy a szudétanémeteknél az össznémet gondolat. Utolsó eshetőségként, ha a helyzet a monarchián belül tarthatatlanná válna, kínálkozott az Oroszországra való támaszkodás lehetősége. Így kell értelmezni az egyébként oroszellenes beállítottságú Palacký (gondoljunk csak a frankfurti gyűlésnek küldött levelére!) moszkvai útját is a dualizmus bevezetése után, s jelszavát: „Voltunk Ausztria előtt, s leszünk utána is.” De közvetlenül az első világháború előtt ez a hangulat is meglehetősen alábbhagyott.

VII.

A monarchia helyzetének magyar koncepciója addig volt reális, amíg támaszkodhatott egy olyan politikai konstellációra, melyben Berlin játszotta a főszerepet, s szavatolta a status quo tartósságát. Amint azonban a Német Birodalom fővárosát a kialakult szövetségi rendszer ellenére elfogta a pánik, s azt képzelte, ellenséges hatalmak gyűrűjébe került, s másodrangú hatalommá válik, ha ezt a gyűrűt nem sikerül időben áttörnie, Magyarország számára minden megkérdőjeleződött. Hihető ezért az az állítás, miszerint a felelős magyar politikusok, mint Tisza István miniszterelnök, ellene voltak a háborúnak, mely mindent, amit Magyarországnak 1867 óta sikerült elérnie, kétségessé tett volna. Amikor azonban a háború mégis bekövetkezett, a magyarok abban teljes energiájukkal részt vettek.

A csehek az első világháború kitörésére nem voltak felkészülve. Nemcsak hogy tapasztalatuk nem volt a külpolitika terén, melytől a magyarokkal ellentétben el voltak vágva, de külföldi, nyugati vagy keleti szövetségeseik, támogatóik sem voltak. Bizonyos lehetőségek azonban arra nézve, hogy valamiféle politikai tevékenységgel – otthon vagy külföldön – egy új európai rendezés esetén az 1867-es alkotmányban rögzítettnél kedvezőbb helyzetet teremthetnek, már rögtön a háború kitörésekor láthatóak voltak, s kezdetben tétován, majd később, a háború elhúzódásával, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a központi hatalmak győzelmi esélyei elenyésztek, azokat mind erőteljesebben ki is használták. Masaryk, aki 1914-ben osztrák birodalmi képviselő volt, ebbéli minőségében minden nehézség nélkül a semleges Svájcba utazott, ahol tájékozódott és kapcsolatokat épített ki. Később, már nagyobb nehézségek árán, újra kiutazhatott, de már nem térhetett vissza. A külföldi tevékenységet kezdetben két koncepció határozta meg: az orosz és a nyugati változat, s a háború fejleményeiből adódott, hogy a Masaryk által képviselt nyugati változat kerekedett felül. Masaryk első célja az volt, hogy a Nyugaton élő csehekből, majd később a cseh hadifoglyokból a központi hatalmak ellen bevethető katonai alakulatot hozzon létre, s hogy ehhez a tervéhez megnyerje a szövetségesek jóváhagyását is (ez különösen Oroszország számára bizonyult kényes dolognak, nemcsak azért, mert ellenkezett a nemzetközi jog elismert alapelveivel, hanem azért is, mert Oroszországnak ellenintézkedésekkel kellett számolnia). Az oroszok kezdetben csak az Oroszországban letelepedett csehekből álló osztag felállításához járultak hozzá, s csak az 1917-es februári forradalom után vált lehetővé cseh hadsereg létrehozása, mely még ugyanabban az évben bevetésre került. Miután a hadsereg cselekvési szabadsága az októberi forradalmat követően veszélybe került, azt a nyugati szövetséges hadsereg részévé nyilvánították, s amikor a szovjetek német nyomásra le akarták őket szerelni, a csehek teljes hosszában elfoglalták a szibériai vasútvonalat, s egy ideig védték a Vörös Hadsereg ellenében. Ily módon sikerült megakadályozniuk a német és osztrák hadifoglyok hazaszállítását, illetve újbóli frontra küldését. A külföldi mozgalom vezetői erre alapozták azt a követelésüket, hogy a szövetségesek mint külföldi kormányt ismerjék el őket, ami a háború utolsó hónapjaiban meg is történt. Ha 1917-ben az új császárnak, Károlynak lett volna elegendő bátorsága különbékét kötni, amire gondolt is, talán még megmenthette volna a monarchiát. Valószínűleg alapjaiban újjá kellett volna szerveznie a szláv lakosság túlsúlyának, vagyis a cseh politika korábbi irányvonalának megfelelően; Károly azonban megállt félúton, s a németek 1918-as tavaszi offenzívájának összeomlása után már túl késő volt.

Masaryk, akinek tekintélye az elért sikerek után más cseh politikusokhoz képest rendkívül megnőtt, az állam elnöke lett, s az maradt csaknem élete végéig. Ő és Beneš, aki a háború alatt évekig a titkára volt, a két világháború közti időszakban különleges pozíciót élveztek, miközben egy végzetes qui pro quo volt köztük. Masaryk merész, határozott, érett megfontolás alapján és elvszerűen cselekvő ember volt, s ennyiben – főleg kisszerű viszonyaink között – kivételes egyéniség. Beneš viszont egy becsvágyó, szorgalmas, bőbeszédű középszer.

Masaryk nyilvánvalóan jól látta az új helyzetből adódó nehézségeket mind a Duna-medencében, mind Európában, s megkísérelt a magyarokkal kiegyezni, de sikertelenül. A szomszédokkal való kiegyezés a monarchia szétverése után nehezebb lett, mint valaha. E problémának ugyanis szociális vetülete is volt: valamennyi szomszédunk, a német, a magyar és a lengyel társadalom – ha nem is szerveződése, de legalábbis beállítódása szerint – hagyományosan úri társadalom volt. Ha a weimari köztársaság valódi polgári demokrácia lett volna, a plutokrácia és a katonai hierarchia régi szövetsége nem tudta volna olyan gyorsan legyűrni. Még nyilvánvalóbban mutatkozott ez meg Magyarországon – Károlyi elnöksége és Kun Béla Tanácsköztársasága után – Horthy alatt, egy restaurációs nemesi uralom formájában. Lengyelországban pedig Pigsudski alatt egy militarista úri klub uralkodott. Valójában a csehek mind Közép-Európában, mind tágabb európai összefüggésben kezdettől fogva elszigetelődtek. A cseh társadalom volt ugyanis akkoriban az egyetlen valóban „alulról” építkező, lényegében kispolgárokból álló társadalom. Az új állam nemzetközileg kénytelen volt a becsvágyó, de kevéssé realista francia politikára támaszkodni. Anglia a kontinensen nem akarta elkötelezni magát – legalábbis nem a mi kedvünkért. A felszabadulás utáni örömujjongásban senki nem vette észre, hogy a háborút csakhamar még a győztes államokban is katasztrófának tartották, nem pedig egy új korszak kezdetének, mint nálunk. A Szovjet-Oroszországhoz fűződő viszony kezdettől fogva feszült volt, s ez a feszültség csakhamar átterjedt az államon belülre is. A munkásság radikalizálódott: 1921-től egy erős kommunista párttal kellett számolni, miután a szociáldemokrácia, mely a legjobb úton haladt afelé, hogy a legerősebb politikai szerveződéssé váljék, két részre szakadt. Ehhez társultak bizonyos nehézségek a szlovákokhoz való viszonyban, akiknek a háború alatt autonómiát ígértek; de mivel a többi kisebbséggel szemben „csehszlovák” többséget kellett produkálni, a prágai centralizmus politikája érvényesült.

Masaryk szerint az első világháború nem volt egyéb, mint a középkor túlhaladott metafizikai elvein alapuló hagyományos „teokratikus” rezsimek és a modern demokratikus államok közötti konfliktus; a háború következményeként a három „isten kegyelméből való” monarchia eltűnt, s helyettük népi rezsimek jöttek létre; az európai válság, a modern szubjektivizmus válsága a hagyományos objektivizmussal szemben lényegében a mérsékelt szubjektivizmus javára oldódott meg. A világháborúnak ez a filozófiája inkább az újonnan jelentkező gondok csitítását szolgálta, s nem tekinthető komoly szociológiai magyarázatnak. Egyrészt mert az „isten kegyelméből való” kifejezés fennálló társadalmi struktúrákra vonatkozott, melyek jórészt a háború után is megmaradtak, másrészt mivel csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy bár a háború valóban világforradalomhoz vezetett, még korántsem ért véget.

A cseh lakosság széles körei úgy érezték, a háború kimenetelével és az önálló köztársaság magalakulásával beteljesült nemzeti vágyuk, s megvalósult az évszázados program, mely az „újjászületés”-t is megalapozta, s az európai partnerekkel paritásra törekedett. E program nacionalista szelleme – ráadásul a hagyományos nyelvi nacionalizmus értelmében – végzetesnek bizonyult az új államra nézve. Mind a hazai németeken, mind a szlovákokon erőszakot követtek el egy eszme nevében, mely a kisebbségeket arra ítélte, hogy idegen érdeket szolgáljanak. Hiszen a szlovákok még a múlt században létrehozták saját irodalmi nyelvüket, s azt nem tekintették a cseh nyelvjárások egyikének: nyelvnemzeti szempontból ellenzéki álláspontjuk valójában csak következetes volt. Csehszlovákia 13 milliós lakosságából két és fél millió volt a német s több mint három millió a szlovák⁷, nem is beszélve a lengyelekről és az erős magyar kisebbségről.

1924-ben Olaszországban mozgolódni kezdett a fasizmus, s az „isten kegyelméből való” elv helyébe a totalitarizmus lépett. Olaszország Ausztria és Magyarország támogatásával megpróbálta Közép-Európában is megvetni a lábát. 1927-ben a Szovjetunió megkezdte a „szocializmus felépítését egy országban”, mely a sztálini diktatúra bevezetését, a nemzetközi kommunista világban pedig az ország domináns hatalmi pozíciójának kezdetét jelentette. Tíz évvel a háború után a világ egészen más volt, mint amilyennek azt Masaryk háborús filozófiája ábrázolta.

Egyetlen ember akadt csak nálunk, aki úgy látta, hogy ez a fejlődés az új állam és lakói, mindenekelőtt a demokratikus cseh társadalom számára nemcsak nehézségeket és veszélyeket hordoz, hanem nagyszerű lehetőséget is kínál. Sajnos, ez az ember csak filozófus volt, nem pedig politikus. Emanuel Rádl világosan látta, hogy egy ilyen helyzetben lévő állam számára magától kínálkozik egy történelmi szerepvállalás lehetősége, feltéve, hogy a hagyományos nyelvű nacionalizmust hajlandó feláldozni egy elvszerű demokratikus koncepció érdekében. Nem egy „második Svájc” jöhetett volna létre, hanem egy önálló, a demokrácia szellemét védelmező és minden demokratikusan gondolkodó embernek védelmet nyújtó közép-európai állam; olyan állam, mely nem semleges, hanem ellenkezőleg, a jelenkor küzdelmeiben kifejezetten a társadalmi demokrácia oldalán áll, s melyet kivétel nélkül minden polgára támogatni tud. Rádl ilyen értelemben magyarázta, alapjában véve helyesen, Masaryk koncepcióját, s magasan felette állt Pekař kritikájának, mellyel Masarykhoz viszonyult. Pekař, aki a történelmi részkérdések kiváló kutatója volt, de abszolút tanácstalan az állami élet gyakorlati kérdéseit illetően, zavaros kompromisszumokba bonyolódott a szudétanémetek nacionalizmusával és a fasizmus felé hajló katolikus csoportokkal. A „cseh történelem értelméről” folytatott vita – mely lényegében az állam orientációjáról szólt, és inkább a jövőre, mint a múltra irányult – harmadik résztvevője, a zenetudós és zenetörténész Zdeněk Nejedlý volt, aki már 1920-ban a világkommunizmushoz való csatlakozást, a szovjet rendszer bevezetését ajánlotta, és az első volt azok közül, akik a cseh nacionalizmust marxista módon átértelmezve keleti mederbe akarták terelni.

Ilyen irányzatok között kellett választania Masaryk utódjának az elnöki székben s utána aszerint következetesen eljárni. Természetesen számolni kellett a parlamentáris állam realitásaival, és figyelembe kellett venni a közvéleményt, mely a gondolkodásmódnak ily radikális fordulatára nem volt felkészülve. Az 1933-tól reálisan fenyegető hitlerista veszéllyel szemben azonban kellő időben eszmeileg is fel kellett volna lépni, s hogy erre lehetőség volt, bizonyítja, hogy a csehszlovákiai német szociáldemokrácia s részben a német keresztényszociális párt, noha a német lakosság Hitler és Heinlein propagandája révén rendkívül erős nyomásnak volt kitéve, végig hűséges maradt a köztársasághoz. De a döntési pozícióban lévők semmit nem tettek annak érdekében, hogy időben gátat vessenek a kisszerű nemzeti politika folytatásának, a nemzetiségek feletti gyámkodásnak, cseh állami hivatalnokok, csendőrök stb. telepítésének túlnyomórészt németek által lakott területekre; vagyis még idejében feladják a monarchia idejében megszokott küzdelmet minden talpalatnyi területért. Amikor 1936-ban a Rajna-vidék elfoglalása után Franciaország nem tett semmit, s Pigsudski elsőként kötött meg nem támadási szerződést Hitlerrel, amikor a nyugati hatalmak a német fegyverkezés hatására, remélve, hogy ez a szovjetek ellen irányul, megkezdték kivonulásukat Közép-Európából, már túl késő volt, s minden engedményt, mint amilyen például a Runciman-féle misszió is volt, csak gyengeségnek lehetett értelmezni.

19. századi örökségünk az első köztársaság idején így két vonatkozásban is végzetesnek bizonyult: először is, egyszerűen folytatódott, ugyanazokkal a harci módszerekkel, a nyelvi nacionalizmus, másodszor pedig képtelenek voltunk meglátni a kínálkozó, egyedülálló történelmi lehetőséget, hogy a csehek újfent egy valóban nagy európai feladatot vállaljanak, betetőzve ezzel a cseh felszabadítás művét. Egy olyan közép-európai állam, mint Csehszlovákia, ha végiggondolta volna a demokrácia mibenlétét, s azt a legnagyobb következetességgel védelmezte volna, az európai válság közepette méltó szerepet játszhatott volna, s kudarc vagy akár katonai katasztrófa esetén is elegendő erkölcsi energiát halmozott volna fel a jövőre nézve, melynek birtokában később nem vált volna a háború utáni időszak hatalmainak puszta játékszerré.

Úgy gondolom, a harmincas években Beneš feladata lett volna – aki szívesen tetszelgett Masaryk örökösének szerepében –, hogy ezeket az elvi kérdéseket komoly megfontolás tárgyává tegye, s a legvégsőkig kiálljon egy olyan megoldás mellett, mely a masaryki, úgymond neoliberális-demokratikus koncepció korszerű változata lehetett volna. Ilyet nézetem szerint abban az időben egyedül Rádl koncepciójában – módosított formában, a politikai realitásoknak megfelelően – lehetett volna találni. Ehelyett Beneš hagyta magát elvakíttatni a napi eseményekkel, megigézte őt Heinlein agitációja, azzal foglalkozott, miként védje ki a Runciman-féle missziót, s jelentéktelen paktumok szövögetésével, melyek még kisantantbeli szövetségeseinket is ellenünk ingerelték. S amikor 1938-ban Münchenben elérkezett a döntés órája, szánalmasan csődöt mondott, ahelyett, hogy felismerte volna az egyedülálló történelmi lehetőséget. A vezérkar megpróbálta világossá tenni előtte, hogy az ellenséggel egyedül, szövetségesek nélkül szembeszállva alulmaradunk ugyan, ennek ellenére kockáztatni kell. Beneš mégis a megadás mellett döntött, s ezzel megtörte a harcra közben már felkészült társadalom erkölcsi gerincét – s nemcsak arra a rövid pillanatra, hanem hosszú időre. A cseh külföldi mozgalom az első világháború alatt a nagyság bizonyos jegyeit hordozta, s a cseh politikusoknak sikerült a világpolitikát illetően némi befolyásra szert tenniük, mely kiindulópontjává válhatott volna egy újfajta nagyság megteremtésének. Ezek a kezdemények most semmivé lettek. Mindenekelőtt elszalasztottuk a politikai helyzet kínálta lehetőségét annak, hogy újra egy jelentős és korszerű történelmi feladatot vállalhassunk – ezt az esélyt eljátszottuk, s lehet, hogy mindörökre.

Állítom, hogy a lakosság kész volt meghozni a legnagyobb áldozatokat is, harcolni akart, akár szövetségesek nélkül is: akkor ezt magam is átéltem (rémülettel). Mindannak, amiről itt szó van, persze nem volt semmilyen gondolati alapja, csupán a nemzeti és társadalmi fenyegetettség érzésén alapult. A nacionalistákat és a kommunistákat egyesítette a közös harag és a müncheni egyezmény energikus elutasítása. A cseh társadalom szerkezetéből következik, hogy csak ritkán s szinte véletlenül nőnek ki belőle olyan vezető személyiségek, akik készek nagy kockázatok vállalására, és képesek elviselni az óriási felelőség súlyát – különösen, ha emberek millióinak élet-halál kérdéséről van szó. Ma már tudjuk, határozott cselekvéssel a háború rövidebb lett volna, s az áldozatok száma sem lett volna olyan nagy. Egyetlenegy kis nép sem morzsolódott fel, mely ezekben az években megkockáztatta, hogy dacoljon a gigásszal, ahogyan ezt legjobban Finnország példája igazolja. Azok viszont, akik nem védekeznek, rosszul járnak. Az ellenállásnak a háborús évek alatt nálunk 300 ezer áldozata volt, akik a náciknak valójában semmilyen jelentősebb kárt nem okoztak. Olvasva az ellenállási szervezetek jelentéseit elért „sikereikről”, az emberben óhatatlanul felmerül, milyen szánalmasak e sikerek, mennyire kirívó ez az áldozatok és eredmények közti aránytalanság.

Említettem, hogy Masaryk egészen másfajta személyiség volt, mint utóda. Masaryk egész életében a harcok embere volt, a társadalommal, a nemzettel érvek és tettek erejével fogadtatta el magát, és sohasem igyekezett népszerű, tetszetős dolgokat feltálalni a számára. Igaz, neki nem kellett döntenie sem háborúról, sem békéről, a háborúba csak akkor kapcsolódott be, amikor az már javában folyt. De sosem adta meg magát, még legelkeseredettebb pillanataiban sem. 1900-ban nyíltan állást foglalt a rituális gyilkossággal vádolt Leopold Hilsner elleni perben, ami az antiszemiták körében annyira népszerűtlenné tette, hogy kénytelen volt felhagyni saját politikai párt alapítására tett előkészületeivel, a prágai egyetemen tartott előadásait a dékán a diákok demonstrációja miatt szüneteltette, s minden oldalról bojkottálták. Egy ideig ugyan még foglalkozott azzal a gondolattal, hogy kivándorol az Egyesült Államokba (felesége amerikai volt), de végül csak két, a szláv kérdésről tartott előadássorozat valósult meg belőle. Az antiszemitizmus elleni kampányát egy idő után tovább folytatta, ezúttal sikerrel. Beneš ezzel szemben gyenge ember volt, csak titkárnak volt jó. S egy ilyen ember vállán nyugodott a cseh nép jövőbeni erkölcsi arculatát meghatározó döntés terhe. Döntenie kellett, s Beneš a kisszerűség mellett döntött. Ez a döntés akár végérvényesnek is bizonyulhat, mert a jövőben a kis népeknek egyre kevesebb lehetőségük lesz a cselekvésre, s arra, hogy a történelemben valami nagyot hajtsanak végre.

A modern csehség tragikuma, hogy reménye arra, hogy szívós kitartással kiharcolja egyenrangúságát a nagyobb nemzetekkel, éppen akkor, amikor erre egyszeri történelmi esély kínálkozott, semmivé lett, mert csődöt mondott egy átlagember, egy gyenge politikus, akire a csehek sorsukat bízták.

A kis cseh történelemnek megvoltak a maga nagyjai éppúgy, ahogy a nagy cseh történelemnek a maga kisszerű figurái. A nagy történelem kisszerűségét a nemesség korlátoltsága, kapzsisága, s az állammal szembeni érzéketlensége jelentette. Mindazonáltal a cseh történelem nagysága nem a kisszerűség miatt veszett oda, legalábbis nem ez volt az elsődleges oka, hanem a kétféle nagyság egymással való versengése: a kelet-európai expanziót, melyet a Přemyslek, majd később a Luxemburgok a Nyugat számára előkészítettek, a huszita harcok során keresztezte a laikus egyházért folytatott küzdelem, mely a társadalom energiáinak nagyobb részét felemésztette. A nemesség önkénye és megfontolatlansága a Habsburgokat később e dacos társaság átrendezésére kényszerítette.

A kis cseh történelem kisszerű eszközökkel törekedett a nagyságra, a kisszerű eszközök azonban végzetesnek bizonyultak: a csehek meg akarták spórolni az elvszerű gondolkodás fáradságát, hittételeik kritikai megkérdőjelezését, az élet-halál kérdésekben való döntés keserves kényszerét, s ezért mások politikai játszmájának puszta tárgyává lettek. A szellem fenomenológiájának az öntudatról szóló fejezetében Hegel azt mondja, az öntudatát urában bíró szolga azáltal lesz szolga, hogy a halálfélelem feletti megrendülést mindenáron túl akarja élni és túl is éli. Nagyjából erről volt szó 1938-ban, ez történt velünk nem az idegen diktátum, hanem Beneš döntése, behódolásunk következtében. Az olyannak, aki ugyan gyengébb, de védekezni képes, nem lehet diktálni: az ő dolga, akar-e szenvedni és meghalni vagy sem.

Nekem tehát úgy tűnik, hogy a csehek, ezek a „felülről” felszabadított szolgák elszalasztották az alkalmat, hogy szabadságukat utólag önállóan küzdjék ki, egy olyan folyamatban, mely Hegel híres értelmezése szerint a világtörténelem lényegét alkotja: a szolga fokozatosan visszanyeri az életéhez való ragaszkodása miatt elveszített szabadságot, ha felkel ura ellen, munkássá és katonává, valódi emberré lesz. Az első világháborúban felkeltünk uraink ellen, de amikor ezt a helyzetet meg kellett védeni egy új uralom ellenében, kudarcot vallottunk egy megbocsáthatatlan egyéni bűn révén – hiszen a társadalom többségében kész volt az áldozatra.

Az első köztársaság idején felvirágzott a szellemi élet; gazdaságilag ez az időszak sikeres volt, az ipar tovább erősödött. A szellemi élet azonban, ha minőségi színvonalát nézzük, nem fejlődött, ellenkezőleg. Halljuk erről megint csak Arne Novákot, hogyan ítéli meg például az első köztársaság irodalmát a korábbi időszakhoz viszonyítva:

A megújított csehszlovák állami önállóság utolsó két évtizede alatt, mely önállóság bölcsőjénél a politikai lelkiismeret őreiként ott álltak az írók is, az irodalom nem rendelkezik azzal a szellemi és kulturális súllyal, mint amivel a nemzeti újjászületés hajnalán büszkélkedhetett. Annak ellenére, hogy a társadalmi átalakulás révén új társadalmi termelő rétegek jöttek létre, könnyebbé vált és megsokszorozódott a külfölddel való szellemi és a művészeti kapcsolattartás, melynek révén értékes impulzusok érkeznek [...] a jelenkori irodalom [...] nem mérhető sem Vrchlický, Zeyer és Sládek korához [...] sem a kilencvenes évekhez. A cseh írásbeliség fejlődése az utolsó másfél évszázad alatt arról tanúskodik, hogy az alkotó energiák apályának, időleges visszaesésének vagy legalábbis egy újabb erőgyűjtés időszakát éljük.

Hasonlót állapíthatunk meg a szellemi élet egyéb területeit illetően is. A nyelvészetben bizonyos kivételt képez ez alól a prágai „Cercle linguistique” a maga strukturalista doktrínájával, de a fő kezdeményezők itt is a nálunk és a szomszédos országokban letelepedett oroszok voltak.

Holott a prágai kulturális környezet rendkívül kedvezett volna a szellemi fellendülésnek. Prágában két egyetem, két műszaki főiskola, egy ukrán szabad egyetem, egy nagyvonalúan kiépített francia intézet működött, ahol meg lehetett ismerni a Sorbonne és a francia irodalmi élet valamennyi nagyságát anélkül, hogy Prágából el kellett volna utazni. Ugyanezt jelentette a németek vonatkozásában az „Uránia”, ahol ifjú éveimben Wilhelm Ostwald és Ernst Cassirer előadásait hallgathattam. Élénk színházi élet folyt két egymással versengő központtal; a Kortárs Zene Társasága két fesztivál is rendezett, s egy időben a Schönberg Zenei Magánelőadások Egyesületének Prágában is volt egy fiókegyesülete.

Mindez és ennél sokkal több ért dicstelen véget a politika csődje miatt. S az ember kénytelen újra felidézni Moritz Hartmann szavait: a csehek olyan nép, mely atyái örökségének elárulásával hosszabbítja meg saját életét – s ez napjainkig mit sem változott.

Jegyzetek

1. A Prágában 1848. június 2–12-ig megtartott szláv kongresszuson a Habsburg-monarchia szláv nemzeteinek képviselői és más szláv államok küldöttei vettek részt. A tanácskozást a júniusi prágai felkelés félbeszakította, a résztvevők csupán felhívást tettek közzé, melyben követelték valamennyi nemzet és nép egyenjogúságát.

2. Arne Novák, Dějiny české literatúry. (A cseh irodalom története.) In: Československá vlastiveda, VII. kötet. Praha 1933. 7–10. o.

3. Patočka ehhez a következő megjegyzést fűzi: „Jóval korábban ugyanezeket a gondolatokat és érzéseket fejezték ki a német Moritz Hartmann Lipcsében 1845-ben Kelch und Schwert címmel kiadott kötetének Cseh elégiái (Böhmische Elegien)”. Majd Patočka – nyilvánvalóan emlékezetből – idézi a III. és az V. Elégiának azokat a helyeit, ahol a költő egy sínylődő népről szól, melytől ellopták legnagyszerűbb tettét, s mely atyái örökségének elárulása árán hosszabbította meg létezését. E nép kínjait nem siratják úgy, mint a lengyelekéit, holott Fehérhegy rosszabb volt Varsó elesténél is, mert azt Szibériánál is gyászosabb éjszaka követte.

4. Valójában ezek a jelenségek megjelentek a zenében is; a nemzeti mítosz vaspántját viselik Smetana bizonyos operái, a Hazám ciklus egyes részei, és felbukkannak Dvořáknál is. Csak ott alkottak maradandóan érvényeset, ahol ezt a páncélt keresztültörte az alkotó spontán tehetsége, például Smetana Az eladott menyasszony c. operájában vagy Dvořák Szláv táncokjában és kamarazenéjében. A csehek mind ez ideig csak kevés költői tehetséget mutattak. A Čapek-testvérek és Jaroslav Durych idejében a csehországi németek között olyan alkotók voltak, mint Kafka, Rilke és Werfel. (J. P. megjegyzése)

5. Patočka Mácháról szóló két írása megjelent az Ausgewählte Schriften, Bd. I, Kunst und Zeit. Kulturphilosophische Schriften, Klett-Cotta, Stuttgart 1987. c. kötetben.

6. Az ún. Dvůr Králové-i illetve Zelená Hora-i kéziratról van szó, melyekről azt állították, hogy régi cseh szövegeket tartalmaznak. Valójában azokat Václav Hanka 19. századi történész fabrikálta, alátámasztandó azt az állítást, hogy az ócseh epika és költészet már a 13. században, tehát a latinul írottakat megelőzően is létezett. A felmerült kétségeket a nemzeti becsület nevében elnyomták, s csak a nyolcvanas években bizonyította be L. G. Masaryk illetve J. Goll és J. Pekař történész, hogy azok valójában hamisítványok.

7. Valószínűleg elírás; valójában a két nemzetiség számaránya a fentinek épp a fordítottja volt. (A ford.)