A madarász halála

Tudtam, mielőtt elutazol, azon a számomra oly körvonalazhatatlan, ködös megfoghatatlanságával rettegéssel várt nap derűfényes délelőttjén, amelynek eljövetelét, bár valójában sejtelmem sem volt róla, mikor is következhet be visszavonhatatlanul, elkerülhetetlenül, akár éghajlatunkon a kéménylyukakon keresztül dermesztő sikításával ránk ijesztő, jégkristályokon szánkázó tél, csupáncsak homályos, apró jelekből következtethettem rá, akár a kiromantia avatott jósa, igyekeztem szívszorulva, a bánattól megtántorodva olvasni jelentéktelennek vélhető utalásokból, melyeken más alkalmakkor a jövőbe nevetve átsiklik a figyelem, percek múlásával már meg nem történtté felejti azokat, akárha kellemetlenek voltak is, mint ahogy nem marad emlékezetes számunkra a mozdulat, mellyel bosszankodva, restelkedve, fogaink között káromkodásokat szűrve kalapunkat porolgatjuk, azután, hogy valamelyik utcasarok védett, szélcsendes árnyéka mögül kilépve meglepetésszerű, váratlan rohammal kapta le fejünkről a szél, ellenben, az eljövendő sorsot szólítgatva nézünk egyre gyakrabban tükörbe, ha halántékunkon felfedezzük az első olyan ráncot, mely a szívünk felé mutat, vizsgálgatjuk, szüntelen mélyülése, s szinte láthatatlan, pórustól pórusig tartó kényelmes, megállíthatatlan terjeszkedése során mikor kereszteződik útja az orrnyereg irányába forduló redővel, hogy akkor egyet sem szólva, némán meghaljunk abban a pillanatban, örök talányt hagyva a fényes fémműszerei között csalhatatlan eszköz után kotorászó halottkémnek, amelyek segítségével megnyugtató módon valamilyen sosem volt szervi bajt állapíthat meg, a halálunk rangját emelő testes, kimondhatatlan latin nyelvű meghatározásokkal bástyázva azt körül, a beletörődést oltva vigaszként a hátramaradottakba, csakhogy én hiába is fordultam volna bárkihez, szótlanul töprengve tébláboltam házamban, időnként a könyvespolcról leemelve egy-egy kötetet, melynek szerzője könnyed, sziporkázó történeteiben bíztam, hogy el tudná terelni figyelmem fabulájával, búfelejtőn búcsút tudnék inteni használati tárgyaimon keresztül felém integető emlékeimnek, ám csalatkozva, mindössze annyi idő alatt, hogy el sem juthattam a faragott tékámtól karosszékemig, mindössze a kiválasztott könyvet lapozgatva, találomra beleolvasva, máris elfancsalodva a tengernyi mihaszna, érthetetlen gondolattól, vittem vissza a helyére, de nem leltem kedvem a gyűjteményes, minden tudást átfogó illusztrált enciklopédiák lapozgatásában sem, kedvetlenül toltam el magamtól a ragyogó színekkel megfestett térképeket, tekintetem mindegyre a szobám díszítő ingaóra mutatókkal tűzdelt számlapjait leste, a sejtések szintjéről eredeztethető meggyőződésben, hogy az túl az időn, az égitestek mozgásán, s a környezetemre vonatkozó számos mérhető adaton túl, annak jelzői valamelyik két számjegy közé rekedt pontban minden kétséget kizáróan elárulják nekem, lehetővé teszik számomra, hogy leolvashassam azt a pillanatot, amikor elutazol majd. A mutatók járását igazító, ide-oda sebesen perdülő, lendülő ingát bűvöltem, irtózva az idő azon töredékétől, amikor az elmozdíthatatlanul mereven beakad, halott emlékművé változtatva az órát, s hogy ne kelljen akaratlanul is koronatanúja lennem a mégis felkészületlenül érő, megszűnő, abbamaradt ketyegésnek, furcsa, mindeddig sosem tapasztalt láz igazította lépésekkel, pontosabban, késztetéssel, mintha állandó lázas járkálásommal ideges, izmokat összehúzó, inakat, idegpályákat tettekre ingerlő, mind erősebben jelentkező, kínzó kényszerítést szerettem volna kiűzni tagjaimból, egyre visszatarthatatlanabbul igyekeztem elindulni valamerre, messze magam mögött hagyva a házam, szégyenteljesen megelőzve, elébe menni elutazásodnak, figyelmem látszólag lekötő, mindenfajta célt vagy rendszert nélkülöző elfoglaltságokkal próbáltam segíteni a csikorogva, akadozva araszoló mutatók mind gyorsabb járását, a kényszerképzettel áltatva magam, hogy a következő óra valamelyik percében hagysz majd itt, s tudtam, mielőtt elutaznál, végső elválásunk előtt utoljára meglátogatsz. A nappalokat, semmiben sem különbözőket a kivégzésre várók siralomházban eltöltött idejétől, ahol az elítéltek hozzám hasonlóan kínjukban a falakat kaparásszák, a véres csonkokig dörzsölve a húst ujjperceikről, melyekkel a mázsás kövek között a vékony habarcsréteget kaparásszák a megszállottságszerű meggyőződéssel, hogy a legparányibb résen is beszökő, az őrök által nem ellenőrizett kinti világ megszabadíthatja őket, ám amikor meghallják az ácsok szekercéinek egyhangú, tempós koppanását a durván megmunkált rönkfákon, vagy a pribékek hajtotta köszörűkövön szikrát vető pallos vasának sírását, abbahagyják, legalábbis lassítják iszonyú véres munkájuk, lázadozó testük megnyugtatja a tudat, hogy nem feledkeztek meg róluk, s most, miután belátták, megmenekülésük nem érhetik el, fáradtan a semmibe révednek, akárcsak én is hasonlóképpen, a pirkadattól kezdve, amint meg lehet különböztetni egymástól a sötétben egyformán csörömpölő kofák árukkal rakott szekereit az öszvérek húzta kordoktól és egyéb lovaskocsiktól, a távoli városból érkező delizsánsznak komor matt hátterétől nehezen elkülöníthető hasábalakját, elgyötört arcom ott fürösztöm a felkelő nap első sugaraiban az ablak előtt ülve, pincében telelő burgonyacsíra sápadt arcom színét festve a rőt szitálásban, lélegzetet is lopva véve tekergettem nyakam, hogy megláthassam, nem vagy-e táskákkal, kofferekkel körülbástyázva a postaállomás előtti téren, hogy amíg a lovak váltására várnak az elutazni vágyók, könnyed szökellésekkel felfuss hozzám, majd az idő előrehaladásával alig bírtam elszakadni őrhelyemtől, holott az igazat megvallva meg sem tudtam volna mondani, minek örülnék jobban, annak, ha véletlenül meglátva végignézhettem volna távozásod a pácolt keményfából készült, cifrán faragott, ostorát pattogtató délceg hajtójú, fáradhatatlan, táncos lábú paripák húzta hintón, hogy csak a függönyök mögül inthess búcsút, anélkül, hogy egyetlen szót is válthattam volna veled, s csak esetleg később, napok múltán, amikor a kíváncsiság meg az emberek közelségének vágya tétován kilop az utcára, hol mintegy mellékesen, valami egészen más téma kapcsán megtudhassam egy gyanútlanul közlékeny, mindig friss hírekkel ellátott személytől, hogy már napokkal ezelőtt elutaztál, romantikusan holdtalan esőillatú éjszaka, szinte szökve, homokfutód kerekeinek nyomát pedig a mezőkre hajtott állatok tüntették el, semmi jelet nem hagyva hátra, mely bárkit is nyomodba vezethetne, s bizonytalan jövőt testálva rám, hogy esetleg valamikor visszatérsz, míg én addigra, akár egy fogadalmi kápolna freskójára, lágy pasztellszínekbe öltöztetve, mind részletesebben, elevenebben megjelenítve alakítgatom képzeletemben elutazásod emlékezetessé lett éjszakáját, vagy ahogy zsigereim mélyén már régóta érzem, ebben a szobában válunk majd el, az ablak előtt, mely üvegszemével szenvtelenül bámulja arcom, sem aggodalmának, sem bizakodásának semmi jelét el nem árulva, bizonyos vagyok benne, a könnyeimmel küszködöm majd, tudva, egyetlen érvem sem marasztalhat, akárha az eleve elrendeléssel állnék szemben, az elkerülhetetlen rosszal, a sóhajtozásomtól visszhangzó szobában, s bárhogy is igyekszem, minden képességemet meghaladja elképzelt búcsúzásunk megjelenítése, beletörődve, hogy úgyis egészen másképp játszódik le majd minden, mégis kísérleteket teszek, hogy végigperegtessem távozásod, éjszakánként, összerezzenve az élénkülő, elhaló patkócsattogásokra, nehéz csizmák döngésére, megkerülhetetlenül elakadva abban, hogy azt sem tudom megnyugtató módon tisztázni, vajon milyen ruhát is viselsz majd a hosszú út előtt, s ez a látszólag jelentéktelen apróság ment meg attól, hogy részleteibe belebocsátkozva gesztusaim, felkészülten a kellő pillanatban előadott megindító gondolataim alakítgassam, visszatartva téged, nekifeszülve az idő mindent elsöprő mellkasának egyre távolabb toljam az elválás pillanatát, azét, melynek homályosan behatárolható eljövetelét vélem kopogva közeledni az utcákon, ecetes, minduntalan az ágyam közelében feledkező álmos órák özönével vonnak tortúra alá, miközben mint metronóm, az idő lüktetését számolom, megpróbálva kiismerni szándékát, fekhelyemről számtalanszor felkelve, virrasztók ellenőrzésével megbízottként átsietve a másik szobába, hogy jelenlétemmel siettessem a megváltó reggelt. A bűzös kapualjakban hosszasan toporogva, mintha nem tudtam volna eldönteni, maradjak-e a postaállomás álmatag, szénaillatú szuszogó épületének közelében, figyelve a sokszor látott kovácsok meg vízhordók munkáját, az egyenruhákban feszítő, szinte örökké tétlenségre kárhoztatott postások fontoskodását, akik a mindig üres, hímzett címereket, aranyos kürtöket mutató lepecsételt zsákjaikkal hátukon csaknem olyan feleslegesen téblábolnak, akárcsak én, igyekezve rászánni magam, hogy nagyobb sétát tegyek a zegzugos utcákon, kockáztatva, netalán éppen a távollétemben keresnél fel, tartóztatva ezzel az útrakész, prüszkölő, dobogó lovak fogatát, csalódnod kellene bennem, amiért gyáván kitértem, elbujdostam eddigi életem legnehezebb, legemlékezetesebb pillanata elől, melynek stigmáját életem végéig viselni fogom, hacsak vontatott, nehéz, a portól alig elszakadó lépteimet nem irányítom valamelyik eldugott, senki által fel nem keresett elvadult kert felé, hogy kötelet csomózva nyakamra végezhessek magammal, így mindörökre megszökve a mind jobban közelítő, sarkamban járó elválás pillanata elől, s habzó szájjal, üveges szemmel bámuljak rá, merev tagokkal intve búcsút neki, ám csak félszegen incselkedtem a gondolattal, úgy képzeltem, akaratom, rendíthetetlen eltökéltségem acélozza megálmodott kézfejem, ahogy vértelen, nehezen lefejthető ujjakkal görcsbe fonódva tartja a halántékom felé közelítő revolver agyát, s hasonló jeleneteket pergetve le magam előtt ácsorogtam a kapualj árnyékában egészen alkonyatig, félig nyitott ajkaim között préselve ki az ismerősök üdvözlését viszonzó kurta, kelletlen köszönéseket, mintegy utasítva őket ezzel, hogy ne zavarjanak szüntelen ostromló bugyuta, érdeklődő kérdéseikkel, s csak akkor vonszoltam magam vissza házamba, amikorra már a holt lelkek árnyait nem lehetett megkülönböztetni az élőkéitől az elmosódott, feloldódó körvonalakba merítkező utcákon, szobám ablakának strázsahelyére álltam, onnan néztem, ahogy a hold lassacskán, fázósan bekúszik megmelegedni az ódon barokk harangtoronyóra alatti ablakon, befészkelni magát az oda húzódó galambok vackába egy kis időre, s csak ekkor zuhantam én is gyűrött párnáim közé, rimánkodva, messzire kerüljenek az álmok, tetszhalottak pihentető, éber virrasztását vártam az óraketyegésben, mely olynak hatott, mintha sarkalt csizmás látogatók sietnének felém, a kifürkészhetetlen messzeségből érkező üzenetekkel, őket várva hunytam le szemem, az elutazásodra gondolva, a pusztító, megrázó pillanatra, amelynek beláthatatlan szörnyű következményeit fel sem merem mérni, akárha az utolsó ítélet fenyegetően közeli, mégsem pontosan behatárolható időpontját jövendölnék. A legiszonyatosabb percekre nincs mód felkészülni, nem létezik olyan hit, amely maradéktalan vigaszt nyújthatna, méltányosan kárpótolhatna veszteségünkben, nem birtokolhatja tudatunk azokat a képességeket, melyek segítségével áthidalhatnánk a hiány okozta szakadékokat, csupán tanácstalanul téblábolhatunk meredek partjaiknál, rettenve a tátongó űrtől, oly eszközöket, fogódzókat keresve, melyek segítségével összeköthetjük a két részt, csodavárás reményében, azt képzelve, valamiféle fölöttes lény visszaszolgáltathatja veszteségeinket, beforraszthatja sebeinket, de leggyakrabban mindössze a feledés könyörül meg rajtunk, szelíd, megállíthatatlan kezével lassacskán átformálva minden csapást, a jótékony szürke köpönyegét borítva ránk, ahhoz hasonlót, amilyen alkonyattájt környékez meg, amikor a háztetők piszkossárga cserépgerincei észrevétlen beletemetkeznek a szemfedőt öltő ég szegélyébe, s ilyenkor, ha elmerengve nézem a lebukott nap szétcsorgott vérnyomait nyalogató éjszakát, egy kis időre el tudok szakadni kínzó gondolataimtól, a jövőben várható búcsútól, mintha egyedül az alkony tompuló, kihunyó fényei lennének képesek elhitetni, hogy ebben az időpontban semmiképpen nem kerekedsz útra, utasítva teherhordó szolgák hadát, intézkedve, távoli, titokban tartott úticélokat jelölve meg, mintha képtelennek tartanálak valamilyen belső sugallat alapján arra, anélkül menj el, hogy egyetlen pillantást se vess házam ablakára, mely mögött, tudhatod, abban a pillanatban rogynék össze, a függönyt magammal rántva rongylábú bábuként eldőlve, amikor kocsisoddal a lovak közé csördíttetnél, s nyugtalan, bolygó kísértetté lett lelkem kellene hívatlanul magaddal cipelned. Búcsúzásunk pillanatait, ámbár balga módon úgy képzeltem, nem kísérték földindulások, természeti csapások, akárha az elemek számára mit sem jelentett volna életem mérföldkövének számító néhány röpke perc. Réz ereszcsatornák vízköpőibe nem furulyázott mélabús gyászdalt a szél, szomorú, lehangoló esők cseppjeit permetezve, hiányoztak a vészjósló, faóriások és templomtornyok vesztét okozó, mélyvörös, fekete fellegeken átcikázó villámok, egyszerű, a többitől semmiben sem különböző, pompás melegnek induló reggelen indultak dolguk után az emberek, az ablak alatt átrobogó delizsánsz elé sem tűzokádó lamiák voltak fogva, hanem kesely, nagy testű, egyszerre lépő félvérek, a bakon sem a sátán valamelyik fullajtára gubbasztott, s csupán lakásom vasalt hevederű ajtaja nyílt valamivel jobban nyögőbben, fájdalmasabban nyikorogva, amikor búcsúzni jöttél, és annak ellenére, hogy nem voltam beavatva elutazásod időpontjába, úgy tűnhetett, éppen arra a percre számíthattam kifogástalanul felöltözve, akár valamilyen bizottsági vagy hivatásos búcsúztató egyleti tag, cigarettázva, zavarom és érzelmeim titkolva, testben kesernyés rozspálinkával erősödve, s túlesve az ilyenkor nélkülözhetetlen fölösleges formaságokon, tulajdonképpen ugyanazt mondtad, amit álmatlan éjszakáimon érvekként a szádba adtam, mégis őszintén megdöbbentettek szavaid, melyeknek sorrendjét is kitaláltam hetekkel ezelőtt, csakhogy most a te hangodon hallottam azokat, nem volt lehetőségem, hogy bármiféle csalafintasággal is megtörjem a történés vázát, hasonlóképpen, mint az álmomban, semmivel sem hessegethettem el a valóságot, belefeledkeztem szemed megfejthetetlen kékségébe, mondataidra nem figyelve láttam benne az elszántságot, mely megbénította nyelvem, esdeklőn biztató mozdulatot vártam, halovány elbizonytalanodást, megtorpanást a megmásíthatatlan végzés közlése közben, mely bizakodással tölthetett volna el a megsemmisülés küszöbén, az összeomlás másodperceiben, néhány határozatlanul, elcsuklással kiejtett hangot, ahogy felvértezhetnél azzal, hogy visszaérkezésed várhassam, újra önkényesen kijelölhessek egy időpontot az óra számlapján, amikorra majd a jövőben meg kell érkezned, porfelhőt kavaró négylovas fogaton, hogy fogadhassalak a rég várt viszontlátás örömével, s addig ábrándok andalító ikonjai között képzelegve, álmatlanul forgolódva, emlékek habkönnyű vitorláiba kapaszkodva várhassalak. Kiérezhetted ki nem mondott, könyörgően befelé rebegett fohászom alázkodóan kérő testtartásomból, mielőtt végső búcsúra emelted volna kezed, szerelmem, hogy félkezű, féllábú, féltestű, félszívű nisnaként otthagyj, a mindeddig hátad mögött tartott balodból, szíved helyének feléről, s e tartásod mindama pillanatig a tartózkodó távolságtartás megnyilatkozásának véltem, ékköves ujjú kezeddel egy aranykalitkát adtál át, benne egy különös madárral, melyhez hasonlót addig még nem láttam, de reszkető belsőmet körülölelte valamilyen közelebbről be nem határolható boldogság, tudatában annak, hogy egészen különleges, egyedi zálogot vehettem át, nyúltam a kalitkáért, óvatosan vettem át, s különösképpen nem is markolt belém vaskesztyűs mancsaival a fájdalom, mikor ruhád selymét suhogtatva távoztál. Az emlékbe kapott madár látványa feledtette velem, hogy az ablakhoz rohanjak könnybe lábadt szemmel végignézni, amint utazókocsid bőröndökkel és ládákkal felmálházva, a macskaköveken zötykölődve eltűnik látómezőmből, nem kellett bárgyún, teljesen feleslegesen integetnem, olyannyira lenyűgözött az aranyból és egyéb nemesfémek ötvözetéből készült ékszerdoboznyi madárházikó, annak riadt szemű, öklömnyi, színes tollú lakója. Sokáig mérlegeltem, hol találhatnék méltó helyet számára, mindenképpen a szobámban szerettem volna elhelyezni, közel, karnyújtásnyira hozzám, hogy esténként elbeszélgethessek vele, jelenléte is vigasztaljon, nem akartam az örökké homályos, alattomosan megbúvó, hangtalan vadászó pókok lakta zugba tenni, az ablak mellé abbéli megfontolásból ódzkodtam rakni, mivel nem akartam kitenni a könyörtelenül tűző napsugarak nyaldosásának, felmerült bennem, elképzelhető, a madár olyan képességgel is rendelkezik, mely a hatalmává teszi, hogy házak, falak állította akadályokat átlásson, álló nap figyelve annak a háznak az ablakát, melyben lakott, ahonnan eleddig a világot szemlélte, s talán új környezete nem lesz minden tekintetben az ínyére, epedő honvágy szorítja majd szívét, így mivel ismerős volt számomra ez az érzés, szerettem volna megkímélni ettől, hiszen elbujdostam volna a világba, ha szerelmem zálogának valamilyen baja történne távolléte alatt, máris aggódva figyeltem mozdulatait, tétova, bizalmatlan szárnycsapásait, mintha még nem döntötte volna el, hogy belenyugodjon-e új helyzetébe, fogadjon-e el gazdájának, madarásznak, vagy menekülve innen, törékeny testét nem kímélve próbáljon a rácsokon át kiszabadulni, gyűszűnyi vérével festve meg a ragyogó munkát dicsérő börtönfalakat, azok szabályos közökben körbefutó mintáit, kifacsart, élettelen testét hagyva itt nekem. Megijedek ettől a gondolattól, a szívem szerint bársonypárnával, a legpuhább tengeri szivacsokkal béleltetném ki a kalitot, nehogy akár egy véletlen meggondolatlan mozdulata sérülést okozzon, emlékezetemben máris állatorvosok címeit kutatom, felkészülve a legrosszabbra, összeegyeztethetetlennek tűnik, hogy gyulladásos tehenekkel, vajúdó lovakkal foglalkozó orvosokra bízzam parányi testét, úgy képzelem, ha bekövetkezik a kiszámíthatatlan utakon járó szerencsétlenség, a város leghíresebb ékszerészéhez vinném, a hirtelen jött meggyőződésben, hogy az eltört szárnyat csakis csiszolt smaragdokkal, mélyzöld opálokkal lehet csak meggyógyítani, azokat apróra zúzva felcsipegtetni csőrével, gyöngyök porát lehelettel a sebbe fújni, imákat rebegve bizakodni, s ujjongani lélekben vidám csiripelése hallatán. Beláttam, elutazásoddal nehéz örökséget hagytál rám, sokkal megterhelőbbet, mintha valamilyen élettelen tárgyat ajándékoztál volna, melyből csak közvetve érezhető ki a közös emlékek előbb még lüktető majd idővel egyre lenyugvóbb, csituló sugárzása, hogy azután már csak egyetlen pillantással méltassuk, hazudva egyfajta megkülönböztető melegséget azzal kapcsolatban, majd belesüllyesztve valamelyik fiók lomokkal, hasznavehetetlen kacatokkal zsúfolt tárházába, elképzelhető, könnyű szívvel túl is adunk rajta, s ha esetleg idővel mégis számon kérnék tőlünk, tetszetős mesével hárítva el a követelőzést tennénk boldoggá az ajándékozót, ellenben ezzel a madárral, melyben megszakadt kapcsolatunk titkos, ki nem mondott zálogát látom, képtelen lennék valamilyen hasonlót cselekedni, szilárd a meggyőződésem, nem csupán a nemrég megtörtént elválás frissessége érezteti ezt velem, hanem évek múltával is féltett kincsem lesz, ritka látogatóimnak büszkén mutatom, elképzelem, ahogy a kávéházakban beszámolok állapotáról alkalmi hallgatóimnak, vigyázásába bevonom az általam kiválasztottaknak szétosztva az ajándék okozta felelősség terhét, könnyebb lesz lelkiismeretem, ki tudhatja, talán még madárszakértő ornitológus is akad közöttük, aki bölcs tanácsokkal láthat el, ha kétségeim felülkerekednének józan eszemen. A kalitkát, akár egy Krisztus előtti időkből származó hajszálvékony kínai porcelánvázát, íróasztalomra állítottam, a helyre, ahonnan túlfűtött érzelmeimmel átitatott szerelmes leveleimet írtam hozzád, kibuggyanó könnyeimmel itattam posztóját, bíztam abban, hogy néhány azóta is az asztal körül rekedt őszinte sóhajomat meghallhatja érzékeny fülével, megérti fontosságát számomra, felbecsülhetetlen értékét szememben, nem fog kényes jószágként rakoncátlankodni, a nyugalmát ügyeltem, akaratlanul is lábujjhegyen járkáltam szobámban, szokatlanul óvatosan rakosgattam dolgaim, nehogy szükségtelenül zajt csapjak, úgy döntöttem, ideköltözésem óta először a másik szobában fogok éjszakázni, lefekvésem előtt apróra vagdalt gyümölcsdarabokkal összekevert lágyeleséggel, nyers őrölt húsdarabokkal kedveskedtem neki, kicseréltem a tintatartóból átalakított itatójában a vizet, s szokatlanul könnyű szívvel, csaknem minden bánat nélkül vonultam át szükségágyamba a másik szobába. Az éjszaka különös álmokat látva riadtam fel. Nem emlékszem ugyan pontosan az átélt eseményekre, s ez nem mindennapi volt, hiszen álmaim csaknem átkísértek az ébredésbe is, csak szobám zsúfolt bútorainak összevisszasága riasztotta vissza őket, hogy történetük töretlenül folytatódjék, élesen megmaradó, nem fakuló részleteik ott lebegjenek körülöttem, amikor kinyitom a szemem, mintegy arra számítva, talán meggondolom magam és visszafekszem, megadva magam hívogató csábításuknak, majd, mikor az elutazásodra vártam, hűtlenül elhagytak, akkor, a legnagyobb szükségben fordítottak hátat, átadva fényes, édeskés helyüket az éber rettegésnek, amikor nem tudtam pontosan megmondani, felajzott, kényszerképzeteket hajszoló tudatomnak vagy az éppoly rideg valóságnak eszményei igazgatnak, ha az éjszaka cetgyomrú sötétjében topánjaid koppanását hallom a lépcsőkön, tisztán kivehetően, felgyorsulva halkulóan, dühös távozásod után, minekelőtte valószínűleg hosszú percekig kopogtattál, dörömböltél ajtómon, hogy közölhesdd megváltoztatott döntésed örömhírét, s a jóvátehetetlen mulasztást elkövetők esetlen, lázas igyekezetében, hogy visszahívhassalak, fájdalmat nem érezve gázoltam át a szoba alattomos feltartóztatásomra összesereglett berendezési tárgyain, zúzódásokkal borított testtel, a levegő után kapkodva rohantam ki az utcára, ismerős, illanó alakod után vetve magam, ahol a pislákoló gázlámpák derengő sárgás lidércfénye alatt surranó patkányokat láthattam csupán, tompán világító, hályogos szemű ablakok bámultak rám értetlenül, sötét kapuk húzódtak mélyebbre tokjuk vackába elmeháborodottnak vélve, míg mezítláb a csípős hideg kövön kapkodtam lábam, fel-alá rohangáltam jól álcázott rejtekhelyed után kutatva, hogy azt meglelve, számítva bolondosságoddal, felejtve minden eddigi kellemetlenségem öleljelek a soha elválni nem akarók fullasztó görcsösségével magamhoz, a soha elválni nem akarók fullasztó görcsösségével magamhoz, a soha elválni nem akarók fullasztó görcsösségével magamhoz, de mindannyiszor kóválygó fejjel kellett visszatántorognom, órákig álltam ablakom előtt, a hamudunyhájából kiásott pompeji utcát felidéző környéket fürkészve, hátha mégsem képzelődtem, s a házat, melyben laktál, igyekeztem betájolni, természetfölötti csodában bízva, mely elárulhatná, hol tartózkodsz ekkor, amikor téged várlak. Álmomnak egyetlen darabkájára sem emlékeztem, csupán komor látomások sorának komor summázata ragadt meg bennem nagyon kellemetlen érzésként, lámpát gyújtottam, a szemközti fal litográfiájának üvegjén láthattam sápadt arcom, s bármennyire is erőltettem emlékezetem, egyetlen álomkép sem villant be, arra gondoltam töprengve hallgatózva, hogy talán fekvőhelyem szokatlan helyzete zavart meg, az, hogy elalvás előtt elmulasztottam megszámolni szobám sarkait, vízióm ingerei keltette sejtelmem azonban szüntelenül ott döngicsélt körülöttem, fáradhatatlanul piszkálta elmém, egyre rángatott kifelé ágyamból, míg a rossz megérzés vészharangokat kondított meg lelkemben, magam is csodálkozva váratlan zaklatottságomon, siettem át a szobába, hogy ellenőrizzem madaram, nem tudva eldönteni, kapcsoljam-e fel a világítást, ezzel kockáztatva, hogy megzavarom álmát, vagy a koromban fürdő térben tapogatózva érzékszerveim segítségével megbizonyosodjak ottlétéről, a polcon gyufásskatulyát keresgéltem, a meggyőződésben, hogy délután valahova ide tettem, ujjaim alatt számtalan tárgy adott jelet magáról, csak a gyújtót nem találtam, növekvő idegességgel, egyre remegőbb kézzel kutattam tovább, már-már úgy döntöttem, hogy felkattintom a kapcsolót, mikorra végre kutató ujjaim beleakadtak a dobozkába, foszforfej sercent dörzspapíron, lángnyelvecske lobbant, s megrémisztett a rácsos fémháló, benne lakójának árnya elnyújtva imbolyogva a falon, döbbenve, kapkodva teremtek világosságot, hunyorgók özönében, amint szemügyre veszem egyetlen kincsem, ahogy pihegve, mintha eddig fárasztó hosszú tusát vívott volna ércbörtönével, hiába próbálkozva szabadulása számtalan kísérletével, s figyelmes, minden kis részletre kiterjedő vizsgálódásom során úgy tűnik, egy leheletnyi színárnyalat hiányzik szerteágazó szárnytollai végéről. Többször körüljárva a hintáján fáradtan álldogálló madarat, hasztalan igyekszem kétséget kizáróan megállapítani sejtelmem igazolását, az izzók hamis fényének tulajdonítom képzelődésem, árnyékok vetülete gonosz játékának, mégis bizonytalan, akárha rejtetten rosszindulatú kór elhatalmasodását várnám belsőmben, tétova érzésekkel térek meg szobámba, álmom baljós figyelmeztetésnek tartva, a rám köszönő hajnalig mindegyre szeretőm jár az eszemben, s bár már korábban is többször rászántam magam, csak most, hogy a szobába tolvajként megjelenő pirkadat a tárgyaknak alig felismerhető, derengő színű ruhákat ad, a világosság ösztönző hatására settenkedem vissza a kalitkához, de mielőtt még bemehettem volna szobámba, meghallottam a madár trilláját, lelkembe, feledtetve minden kételyt, az ujjongás költözött, megnyugodva léptem át küszöböm, eltelve a zsongó, andalító zenétől, mely segítségével akaratlanul is feleleveníthettem arcod, a muzsika leírta tested, megrészegülve szédültem az egyik karosszékbe, hallgattam, ahogy a madár hangja cinkosán vetkőztet, magasan kezdve, az örökké fátyollal leborított finom virágos vászonkalapodnál, majd a szonáta masnikat bontott, metszett csontgombocskákkal összeszorított patyolatingecskéd nyitotta meg, a meztelen bőrödön táncolt, cirádás skálák simogatták tested, akár oly régen kezem, rejtett hajlatokat cirógatva végig, ránctalan melled viszontcsókolja ujjhegyeim, pórusaid odaadásról és ragaszkodásról suttognak, s mint nehéz asztali bort iszom megrészegülve szavaid, tárulkozó mozdulataid tüzelő üzenetét, a múltnak e fényes emlékoszlopánál, ajándékod segítségével újra átélhetem mindezt, amelyről már lemondtam, kesernyés belenyugvással mindig is szomorúan készülve a pillanatra, hogy jól megjegyezhessem, amikor utoljára szököm ki házadból, hogy senki se lásson, üldözöttként futva végig a sötét, eleven lelket nem mutató utcákon, bő palástommal takargatva, védve az ágyadból lopott lángot, mind tovább őrizve az utam során felszívódó melegséged, melyből tápláltatva éltem, míg meg nem tudtam, hogy talán örökre elutazol. Szinte újra beléd szerettem ajándékodon keresztül, örvénylő, zavaros, csapodár zajló érzések csillapodtak bennem, békés, az utóbbi időkben ritkán tapasztalt harmóniával szemléltem az előttem álló napot, gondolataimban gáláns lovaggá változtam, hűvös őszi alkonyatkor, ökörnyálak repülésekor hosszú fehér gyapjúsálat tekertem nyakamba, s beléd karolva sétáltattalak a sétány gyöngykavicsán zizegő avaron, a megkésett, pompás szirmaikkal tündöklő virágokat szemléltük, dobogó szívvel bókoltam, igyekezvén minél hosszabbra nyújtani a magával ragadó keringőket játszó tűzoltók zenepavilonjához vezető utat, most a madárcsacsogás felidézett bennem minden lépést, a terebélyes, leveleiket hullató odvas törzsű fák mögött kapott csókokat, s akkori kifejezhetetlen ujjongásom önti hangokba madaram, elbeszélve mindent, amit még azóta sem voltam képes feldolgozni, megemészteni, rájőve a mozdulatok logikájára, azon mesterkedve csupán, hogy azokat a fennkölt perceket jó mélyre elraktározzuk tudatomba, ellenben azóta sem sikerült maradéktalanul, hiánytalanul előhívogatni azokat, csak most, az ének teszi lehetővé, hogy a legrészletesebb apróságokig megjeleníthessem alakod, ha lehunyom szemem, újra érzem a frissen kaszált réteg boglyáit elevenítő hajad illatát, képzeletben akarom kinyújtva megtapinthatnám annak omló lágyságát, s szinte otromba gyalázkodásnak tekinteném, ha ezekben szent, magasztosult pillanatokban a tested után fáznék, kényszerítem magam, fékezzem mind odaadóbb révülésem, katonás, merev, megfogalmazhatatlan előírások szerint igazodó mozdulataim gátak közé szorítják csapongásaim, de tehetek bármit is, sétálhatok a nekivadult, torz fácskákat nevelő patakparton, kezdhetem bélyegeim rendezgetni a vaskos katalógusok alapján, azon kapom magam, minden apró, alig észrevehető, elvonatkoztatható jelecske alapján megidézlek, a tétlenségre kárhoztatsz, itt üldögélek ablakom mögött, ajándékodban gyönyörködöm rimánkodva, hadd halljam énekét, vagy a ködbe vesző távolt fürkészem, árbockosárban gubbasztó őrszemként, figyelem az álmosan bólogató fakoronás övezte, mit sem változó utat, amelyen a postabatár mélyén ülve végighaladtál elutazva. Az egyik holdtalan, bűneik terhe alatt nyögő, halottidézésekről siető, vakon tévelygő lelkek benépesítette éjszaka hajnalán, mikor az első, szobámba beszökő halovány napsugarak mohón nekiesnek az éjszaka lomha, ellustult testének, ágyamban felülve, hangtalan feszülten vártam madaram dalát, elégedetten visszasüppedtem puha párnáim közé, mikor felhangzott hangja, s eltelve a szüntelen változó trillák skálájában, váratlanul megkörnyékezett a megmagyarázhatatlan, még a sötétség birodalmához tartozó, feketén ásító sarkakból orvul elősettenkedő érzés, hogy ajándékom felbecsülhetetlen értékű hangszálainak cifrázása ezúttal nem olyan változatos, a tökéletességig kimerítő, mint az eddig megszokhattam, nem nyugtatott meg, álomba ringatva zaklatott féltésem, minduntalan újult erővel rám tört féltésem, az egyik cigarettáról a másikra gyújtva üldögéltem az ablak előtt, látszólag a szemközti ház rózsaszínre fakult cserepeit tanulmányozva, ám szemem előtt rettenetes tragédiák játszódtak, véres, komor, lehangoló történetek, melyek vonzásából hasztalan próbált menekülni elmém, írt csak a madaram tollazatában való gyönyörködés adott, lenyűgöző hangja, amikor szendergésbe, játékos álmodozásba ringatott. Először csak a szobát vastagon megülő cigarettafüstnek tulajdonítottam, hogy felkelve, figyelmesebben megszemlélve a kalitban raboskodó kincsem, begyénél a tollazatot, mely máskor türkizkékben játszott, igazi drágakőként a különböző szögekben ráeső fény hatására hol mélyebbnek, hol haloványabbnak tűnve, most egészen szürkének látszott, lázas mozdulatokkal azonnal kitártam az ablakszárnyakat, friss, üdítő északi légáramlatokat siettetve a szobába, akár egy orvostudor, aggályos arccal, nagyítólencsét szorongatva vizsgálgattam tollazatát, mely minden kétséget kizáróan vesztett egykori színtobzódásából, akárha szobám pora telepedett volna meg a pihék között, érintetlennek látszott az edénykéjébe beszórt kölesmag is, s attól a perctől kezdve mind tanácstalanabbul, reményvesztett elmondással vizsgálgattam zálogod, hiába tettem kalitkáját hol a tűző napra, máskor az árnyékba, kedveskedésemmel szemben, mikor tört mogyorót, reszelt csokoládét, tekerőző lisztkukacokat tettem tálkájába, közömbös maradt, trillái egyre rövidebbre sikeredtek, pompázatos ruhájának színei egyre-másra tünedeztek, gombostűfejnyi, egykoron szikrázó szurokfekete, a világot élénken vizsgáló szeméből kihunyt a tűz, nappalaimat ornitológiai szakkönyvek tanulmányozásával töltöttem, gyógyításra ajánlott módszerek számos változatát próbálva ki hasztalan, éjszakánként a lelkiismeret-furdalás gyötört, vajon melyik tettemmel is döntöttem akaratlan romlásba, minduntalan összefüggéseket állítottam fel a madár kedélye s a te sorsod között, bűvös varázsban reménykedve fohászkodtam földöntúli hatalmasságokhoz, hátha valamilyen módon rávezethetnének nyitjára ajándékod istápolásának, hiszen napjában többször is megfogadtam, nem találkozom veled többé, amennyiben elpusztulna. A nyelvben nem találhatók olyan szavak, melyek híven visszaadták volna azokat a feszült, reménykedve várakozó, majd mint lemondóbb jeleneteket, amelyeket ápolására tett kísérletek során tapasztalhattam, tudósok ajánlásaitól feldúcolt bizakodó gondolataim helyébe lépő kudarc, hogy talán elvesztem, megsemmisít minden magyarázkodást, enyhítő körülményt, pedig, be kell vallanom, kora reggelente, amikor hiába vártam lélekgyönyörködtető hajnalköszöntését, mely úgy tűnt, mintha valószínűtlenül régen történt volna utoljára, emlékezetemben még szebbnek, megfoghatatlan légiesnek tetszett, lehetőségeimbe belebukva mindegyre mentségeken törtem fejem, melyek nevetségesen kicsinyesnek hatottak, elfogadhatatlanoknak, máskor pedig magamba szállva bűneimet soroltam, vétségeimet, hitszegéseimet, képzelődéseim önostorozó szüneteiben undorral néztem szemben önmagammal a tükör előtt, hogy máris temetem, lemondok ajándékodról, mely egyetlen emlékem rólad. A kialvatlanságtól karikás szemmel csak nagy ritkán vetettem futó pillantást kelletlenül a kalitkára, karosszékemben ülve egy zömök latin nyelvű madártani gyűjteményt böngészgettem szótár segítségével, birkózva a képzőkbe kapaszkodott szótövekkel, amikor a nyomasztóan nagy csöndben felülkerekedtek a valóságtól elszakadt gondolataim, élveztem az arcom legyező szellő simogatását, az annak tutaján érkezett távoli mezőket megjelenítő bódító akácosok illatát, félig lehunyt szemem előtt kavargó meleg légörvények ködén át láthattam, amint madaram furcsa áttetsző árnyalakja felröppen az ablakpárkányra, fejét fordítgatva kíváncsian tekinget az alatta elterülő utcára, s talán elragadottságának hangot adva minden eddig énekét felülmúló örömódába kezdett, lélegzet-visszafojtva hallgattam, igyekeztem észrevétlenné tenni magam, nehogy megzavarjam, a párnák közé süppedve fürösztöttem lelkem hangjában, ujjongva a nem várt gyógyuláson, a vibráló dal lágyan legyezgette szívem, derűs mosolyra fakasztottak, hogy gondoskodásom siker koronázta, elképzeltem, ahogy váratlanul megérkezve egyszeresük megjelensz az ajtóban, s lenyűgözne hallgatjuk együtt a páratlan élményt, ujjaink a legnagyobb természetességgel összefonódnak, csókokkal jutalmazol, mint egy minden megpróbáltatást kiállt, számtalan szenvedésen keresztülment hőst, aki végre elnyeri jutalmát, s még mielőtt egymásnak melegséget adva összebújhattunk volna, a madár, előbb csak próbaképp nyitja szét szárnyát, hogy a következő pillanatban belevesse magát a légbe, szapora szárnyalással láncát vesztett kölyökkutyaként csintalan fordulatokat ír le a levegőben, s akkor riadok fel, amikor kiröppen az ablakkeretek határolta térből, ölemből döngve esik a padlóra a szótár, csaknem keresztülbukom az asztalon, ahogy az ablak felé igyekszem, de még félúton megtorpanok, rájőve az érzékcsaló álom játékára, zálogod fakuló színeivel tüntetően, némán gubbaszt hintáján, kormos faggyúdarabnak tűnik, elborzadok, mintha az élet máris elszállt volna belőle, s csúf, felkorbácsoló haláláért magam lennék a felelős. Lábujjhegyen, akárha házamban valóban meghalt volna valaki, hagytam el szobám, az utcán, akár az igazságszolgáltatás elől bujdosó gyilkos, a hűs árkádok árnyékában, a fal mellett osonva, közömbösséget igyekezve erőltetni arcomra a körülöttem örvénylő forgatagban, látszólag szórakozottan időztem a csillogó kirakatok előtt, de az üvegek tükröződésében, torzító visszfényükben láthattam halottfehér arcom, míg a különböző portékákon túl, akár visszajáró kísértet, immár korccsá lett ajándékod nézett rám vissza vádlóan, képtelen voltam megszabadulni az összeragadt, foltokban hulló, megpörkölődött, bűzt árasztó tollak látványától, az elcsökevényesedett szárnyaktól, a felpuffadt hastól, a tátogó, elhalóan sikoltozó csőrtől, s bár mindenem feláldoztam volna gyógyulása érdekében, éreztem, máris az elhalt szövetek mérges gázai feszítik testét, s csak most tudatosítottam, hogy zsebre dugott jobbom olyan erővel szorongatja zsebkendőm, mintha a szuszt szerette volna kipréselni belőle, a ráncos, gyűrött rongydarab tapintása az ajándékodra emlékeztetett, s ha valamelyik sarkának gubanca hüvelykem és mutatóujjam alá került, nagyot nyomtam rajta, belevörösödve az erőlködésbe, titokzatosan elmosolyodtam, mint azok, akik titokban szabadulnak meg koloncuktól, hallani véltem a karóra szerkezetnyi finom kis nyakcsigolyák roppanását, de azután megrettenve, hátha a körülöttem korzózók előtt az alig hallható csonttörések lepleznek le, bocsánatkérő mosolyokat küldve szét, ingerülten simogatni kezdtem a tenyerem izzadságától varangyváladékossá vált rongycsomót, kocsizörgésre kaptam fel fejem, páni félelem kerített hatalmába, netán a postakocsi jött meg, melyből kiszállva egyenesen hozzám sietve az összesereglett bámészkodók előtt kedvesen, már-már pajkosan, ahogyan hónapokkal ezelőtt szokásod volt, elém lépve madarad felől érdeklődsz, ahogy az egykori szerelmesek sokat sejtetően, mintegy bevezetve egy régóta fogalmazott, megkésett, mégis kikívánkozó vallomásába, valamikori szerelmi zálogok felől érdeklődnek, hátrálva bólogattam, rogyadozó térdekkel szorulva a falnak, gond nélküli nyugalmat hitetve, kedveskedő, a megkezdett párbeszédet másra terelő szavakat kuporgatva, falfehér arccal állsz meg, az út porától szürke gyűrűs kesztyűddel bökve zsebem felé, melynek bársonyát már jókora foltban ütötte át a vér. Zakóm akárha mérges skorpiót rejtene, úgy nyúlok zsebkendőmért, izgatottan, ugyanakkor óvatosan, mint egy kellemetlen, nyelvét öltögető hüllőt, tenyeremmel takarva a körülöttem állók elől, erőteljes szorításokkal simítgatom, vasaló mozdulatokkal hajtogatom, egyszer nadrágom, másszor zakóm különböző zsebeibe süllyesztem, hogy az első pillantásra szórakozottságra utaló mozdulattal újra elővegyem, a bizonytalan félelemtől űzve, hogy gyanússá válok, az ablak alatti nyüzsgésbe merítve tekintettem hallom, ahogy asztalomon a díszmadár-szakértő csokoládésdoboznyi bőrtáskájából aprócska vizsgálóeszközeit rakosgatja, fél szemmel látom a kifényesített fémrészeken csillanó napsugár vakító ingerlését, majd látóterembe áll, úgy mondja hol töprengő, hol nyugtatgató hangján vizsgálódása eredményeit, feltűnően hosszú szüneteket tartva, keresgélve a megfelelő szakkifejezések után, ilyenkor latinul segítem ki, az álmatlanul eltöltött éjszakák alatt összegyűjtött tudásomból, előbb megszégyenítetten néz kutatóan rám, szememben tán az őrület szikrácskáit keresve, majd akár konzíliumot tartó orvosok beszélünk a madárról, ám végig sem hallgatja feltételezéseimet, hitetlenkedve, ingerülten próbál cáfolni, majd hirtelen mindent rám hagyva bólogat, feleselő mondataink, akár a szembenálló ellenségek, mind rövidebbek lesznek, csaknem köszönés nélkül távozik, az arcára írt értetlenséggel határos tanácstalansággal, jómagam pedig tudtam, kizárólag azért igyekezett megnyugtatni, miszerint ajándékodnak az égadta világon semmi baja, sőt, túltápláltam, mert észrevette leírhatatlan ragaszkodásom hozzá, de nem sikerült elhitetnie velem, hogy a tarka tollazatú ékkő színeiben semmit sem kopott, mindössze a szemem csal meg, éneke jottányit sem különbözik fajtársaiétól, viszont én, aki elutazásod óta csaknem valamennyi óra valamennyi percét a madárral töltöttem, fájdalmasan meg kellett állapítanom, hogy szárnyairól és farkáról az árnyalatok tünedeznek, beláttam, hiába is tennék kísérleteket az állatorvos meggyőzésére, képtelen lennék leírni neki, hogy madaramat egyetlen szakkönyv minden részlete körültekintően leíró fejezete sem tartalmazza, tévedés az ott leírtakból kiindulni, nem tudnám bebizonyítani azt sem, hogy az elutazásod másnapján hallott trillájához képest a mostaniak mennyire rekedtebbek, hamisabbak, kurtábbra sikerültek. Az ajtóból, rövid zakóját igazgatva a madárszakértő még visszaszólt, teljesen felesleges utasítások és jótanácsok tucatjaival látva el talán ironikusan, ám tekintélyt parancsoló ezüstkeretes szemüvegének csillogása alapján akár komoly megtisztelésnek is felfogható bókként madarásznak nevezett, azonban sietve távozott, nyilván egy újabb meddő vita lehetősége elől szeretett volna kitérni, s míg az asztal szélére kisorakoztatott, gondosan kimért színes gyógyporokat söpörtem a szőnyegre, eszembe jutott az álmom, s egy csaliját kivető, hálóját rendezgető madarász türelmével beletelepedtem karosszékembe, szanaszét heverő könyvekkel bástyázva körül magam, kényszerítve akaratom, nehogy akár egyetlen pillantást is vessek egykori fényes zálogod szívfacsaró maradványára, és amikor kifogytam bűneim sorolásából, szétszórt figyelemmel a trópusi díszmadarak rajzokkal illusztrált betegségei között tallózva mindegyre alakod szeretném megjeleníteni, ám csak retusált, anzixszerű, élettelen művies beállítások jutottak az eszembe, bármennyire erőltettem is elmém, az emlékképekről idegenek néztek le rám, akár egy kihalt szoborcsarnokban, a múltban zajló vájkálásaim során, a legszemélyesebb, legintimebb hozzád fűződő emlékeimből is kiveszett az elevenség, feleveníthetetlen képek halmaza lett csupán, kétségbeesetten igyekeztem feléleszteni elválásunk pillanatát, s ekkor, legnagyobb kínjaim közepette, szárnyával sűrűn csapdosó pöttömnyi szivárvány repült be látómezőmbe, feszülten követtem a bolondos szárnyalást, arcomon éreztem a fényes villás szárnytollak okozta légörvények cirógatását, a szoba megtelt öröménekkel, ábrándos, érzelmes zuhatagban patakzott a régi bútorokra, lelkemben varázsütésre olyan régiók nyíltak meg, melyek létezésében már teljességgel kételkedtem, visszajöttél hozzám, feledtetve, hogy valamikor is elutaztál. Puha, harmatillatú ágyban hemperegtünk, kibomlott hajad az arcom csiklandozta, s kacagva menekülve ölelésem elől, szítottad bennem a vágyat, ajkamra azóta ki nem ejtett szavak nyomakodtak rekedtes, akadozva suttogott vallomásként, ujjhegyeim idegvégződései újra kódolják a semmilyen más anyag érintéséhez nem hasonlítható érzést, amikor melled simogatva a forró bőröd tapintottam, szemérmes barátként ott terpeszkedett a sarkak felé fordulva a félhomály, lágy, üreges testében felfedezőkkel teli bárkákként motoszkáltak karjaink, érzem nyelved nyálsávjának hűsítő útjait testemen, kéjtől borzongva abban a pillanatban nyitom fel szemem, amikor villanásnyi időre úgy tűnik, az opálos prizma épp csak visszacsusszant a szobába a résnyire tárt ablakszárnyak között, leheletfinoman súrolva, alighogy megbillentve a függöny sarkát, még elcsíphettem, amint szemfényvesztőként a sűrű rácsok között visszaszáll ékszerdobozába, mire feltápászkodom, hogy a kimerültség ragasztotta szemmel közelebbről megvizsgálhassam, megint csak a lehangoló, szánalmat keltő, magatartásával vádló haldokló zálogod láthattam összekuporodva a kalit alján. Amíg az ablakszárnyakat, valamint a bádogpárkányt a lehető legalaposabban átkutattam, hátha megdönthetetlen bizonyítékaként szökéseinek megtalálom elveszett tolldarabkáját, kicsinyke, elhullott pihéjét, rá kellett döbbennem, hogy miként immár elutazásod óta te sem, ugyanúgy a madarad sem tartozik hozzám, délibábok kergetése volt csupán, hogy ajándékodon, talán engesztelő zálogodon keresztül egy darabkádat mindörökre, visszavonhatatlanul nekem adtad, nem sikerült elvesztésed hiányát a madár által kárpótolni, mivel az, hozzád hasonlatosan, bizonyos idő után túlnőtt rajongó, alkalmasint fárasztó érzéseimen, megcsömörödve titkon elszökdösött fogvatartójától, aki még a naptól is óvta, a világnak ajándékozta értékeit, azokat, melyekbe tíz körömmel, kisajátítólagos joggal kapaszkodtam, hogy csakis az enyémnek tudhassam, s mindenki elől elzártam. Úgy éreztem, ajándékod, melyet a viszontlátásod, újratalálkozásunk reményének táplálójaként vettem át tőled elutazásod napján, elvesztésed enyhítendő, apránként lopta ki magát aranybörtönéből, jelenlétem fogságából, mindezt nem egyedül felfokozott elmém fantazmagóriája láttatta velem, megmásíthatatlan ténnyé vált, hogy nap mint nap fakul tollazatának színe, nem a kezdődő őrület vetette észre a hangok árnyalatainak kopását, minderről én nem akartam tudomást venni, figyelembe sem vettem elkívánkozását, melyet visszagondolva, roppant tapintatosan jelzett, akárcsak egykori szeretőm, elutazásának gondolatával játszadozva, magamba roskadva beláttam, eljött az ideje, hogy szememről lehulljon a hályog, félretegyem akaratosságom, elbontsam tarthatatlan érzéseim hálóit, remegő kézzel, sokáig bíbelődve a hajszálvékony veretek közé rejtett zárral, kitárom a kalitka pántjaiban nehezen mozduló ajtaját, lelkemben a titkos kívánalommal, hátha a madárka azonnal dalra fakadva hálaénekbe kezd nagylelkűségem láttán, félreérthetetlen gesztussal jelzi, értékeli a felkínált lehetőséget, ám megbizonyosodva nemeslelkűségemről, nem kíván vele élni, ehelyett csak ijedten verdesett szárnyával, bizalmatlanul méregetett, attól tartva, valamilyen különösen kegyetlen csapdát állítottam neki, a megcsaltak szemet elhomályosító bosszúját lihegve az életére török, elhúzva a függönyöket, szélesre tártam az ablakot, a szemközti napszítta, mohafoltos tetők kegyelmébe ajánlottam ajándékod, a távoli erdőkre, az alacsonyan sikló gomolyfelhők alatt cikázó, innen felismerhetetlen madarakra bíztam, börtönének finom rácsaihoz nyomva homlokom, halkan megígértem neki, hogy visszavárom, bármikor érkezzen is, szeretem irányába mit sem változik majd, nehéz szívvel meghagytam az ablaknak, hogy ezentúl szemével kövesse figyelmesen útját, s mielőtt még olyannyira elérzékenyültem volna, hogy további fontolgatás miatt visszazártam volna a kalitka ajtaját, gondolataimat, kilátásaimat rendezgetve, de még mielőtt megtehettem volna a visszazárás mozdulatát, ajándékod kiröppent belőle, akkor ébredtem cselekedetem megmásíthatatlanságára, amikor sebes szárnyalással búcsúkört sem írva felfoghatatlan gyorsasággal tűnt el a szemem elől, csak a tetőgerinceken, tűzfalakon, sűrű falombokon áthatoló tekintetem követte végig az úton, amelyen a felszíjazott utazóládákkal púpozott delizsánsz mélyén ülve elutaztál. Hajnalonta, a roppant távolról utazó első napsugarak csillanó hátán vártam felbukkanni, éjszakánként felriadtam, ha a legkisebb zaj is ütötte meg fülem, számtalanszor ébredtem arra, hogy a szomszéd szobából madárcsicsergés hallatszik, vagy bizonyos ideje türelmetlenül dörömbölnek a bejárati ajtón, s ez eszmélés pillanatának mámorában abban a meggyőződésben ugrok ki az ágyból, hogy visszaérkeztél, ugyanabban a ruhában, amelyben elutaztál, a várakozást nehezen viselve áhítod a bebocsátást, poggyászod a küszöb elé sorakoztatva, kezedben aranykalitkát himbálva a tőlem szökdöső, vívódó elhatározás után eleresztett madárkáddal üdvözölsz. Ősszel a szobában nyirkos hideg szelek terítette vastag avarszőnyegen jártam, a polcok között lomha pókok szőtték mind terebélyesebb csapdáikat, a padlón fényes hátú bogarak mászkáltak rejtekhelyet keresve a tél elől, a bútorokba beleette magát a nedvesség, fényüket vesztetten álltak bizarr síremlékekként, a függönyök hadjáratok ereklyéiként megtépve, elrongyolódva lógtak a megroppant tartóikon, a falakon pinceszagú penészfoltok terjeszkedtek, télen a hó süvített, csípős jégszilánkokkal bombázva szobám berendezését, szikrázóan fehér paplanán csúszkáltam el reggelente az ablakig, meghagyva a festékét vedlő, repedezett keretnek, a megpattant üvegnek, hogy éberen, nem csüggedve, mindig tartsa nyitva a szemét, lázas bizakodásom az olvadás megindulásával sem hagyott alább, magamat okoltam eddigi késésetekért, sötét erők aljas szövetségeként értelmezve elmaradásotokat, az enyészet lombjai között téblábolva a bokáig érő hólében sejtéseim segítségével egyre szilárdabban úgy éreztem, az elkövetkező nap még valószínűbbé teszi, hogy megpillanthatom őket, az utazóbatárnak a legváratlanabb pillanatban megcsikorduló kerekeit hallva elkorhadt, szanaszét heverő, az egykori lakkozás nyomait mutató, asztalosok munkálta deszkákon gázoltam át, szétcibált gerincű könyvek megsárgult, porladó, légáramlatok pergette lapjain taposva, megszámlálhatatlanul sokszor megtett utam során mindannyiszor megütközve, egyre értetle-nebbül bámultam az ablak alá gurult, díszes rácshálóból font hordócskát, időnként megpiszkálva azon tanakodtam, vajon berendezési tárgyaimat képezte-e, vagy az időjárás viszontagságai által, valamelyik nyári vihar sodorta-e szobámba, míg egy tavaszi napon, amikor a kecskefüzek már barkáikat nevelték, s a kócos, mocskos fűcsomók között már sarjadni kezdtek az új szálak, üdezöld foltokat terítve a kietlen határba, elrongyolódott, örökké nedves ruhámban, kinyomozhatatlan kényszer által vezérelve, a padlódeszkák helyén tátongó szakadékok között egyensúlyozva elindultam az ablak felé, ajkamra sejtelmes mosoly húzódott, annyira biztos voltam benne, hogy híretek vehetem, az fájdalmas nyögéssel hunyta le spalettaszemét, a sokáig virrasztók fáradt megadásával.