A temporalitás ikonográfiája

Terített asztalok sokasága. Mintha a 17. századi hollandiai lakomáktól éppen csak eltávozott volna a vendégsereg, az éppen abbahagyottság tanúi vagyunk, félig hámozott narancs, poharakban maradt bor, félig elfogyasztott zsömle, megszegett kenyér, megvágott torta, gigászi sajtkorongok, felborult kehely. Sokféle héj, a feltört dióé, kígyózó almahéj, ki nem szippantott osztrigák kövületszerű héjai. Az asztalkendők, abroszok is félig összegyűrve, odavetve. Az ezüst, arany, kristály edények, evőeszközök pompája az őszi reggeli gyümölcseinek anyagias, ékszerszínű pompájával vetekszik. A köznapi reggeliket, az ontbijtjes alkalmait e képek fétes galantes-ként prezentálják: a terített asztalokat körülvevő, meg nem jelenített, csupán jelzett szobabelsőket profán szentélyekként fogadja be a szemlélő. Az érzéki élvezetek tárgyait hallatlan közvetlenséggel, naturalisztikus precizitással, s az érzékelés szertelenségével idézik e natura mortek. Az sem furcsa, hogy az étel-, gyümölcsmaradékra légy vagy más rovar röppen, netán lepke, darázs téved be a szobába. A képek merevségét, csendjét, ahol a mozdulatokból csupán a félbehagyás gesztusai maradtak, észrevétlenül ellensúlyozza e repkedés, azonban ki nem mozdíthatja őket mozdulatlanságukból. A sejtés, hogy ezeknek a reggeli asztaloknak a részvéttelen, derült pompája, magába forduló tökéletessége mégis jeleinek egy másik olvasatában, rendszerszerű összefüggések hálózatában válhat megértette, egy másik reggeli verssor utalásából bontható ki. Az életmű végén s a Hajnali részegség zárlatában írja Kosztolányi: „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak/ vendége voltam.” Az asztalbontások észrevétlenül valami különös átmenetiséget kezdenek jelezni, a természeti elemek az eredeti kontextusból való kiragadottságukat érzékeltetik, a képzőművészeti műfaj latin nevében szereplő holt, morte a magyar fogalom csendjére, a natura a metafora élet-elemére hívja föl a figyelmet. A képkeretbe foglalt látvány a motívumegyüttes kiragadottságát, elhatároltságát véteti észre.

A képi és nyelvi imagináció történetében lassan gyűrűző, bővülő körökben alakulnak ki az időjelentéseket, időbeli konnotációkat és a mulandóság, múlékonyság, hiábavalóság, hiúság asszociációit hordozó jelek és műfajok. Változásaik során a természeti motívumok, tárgyi elemek, objektumegyüttesek emblémák, metaforák, allegóriák és szimbólumok gazdag tárházává rendeződnek. A holland és flamand reggeli asztalok érzéki konkrétsága, tapinthatósága, tárgyiassága és realizmusa szinte paradoxonként alakul át szimbolikává. A látványok nem vagy alig tartalmaznak narratív elemet, a leírás a szimbolikusság, az ikonográfiái mozzanat révén kerül érintkezésbe a temporalitás eszméjével.

A metaforizálódás és jelképiesülés folyamatát az antikvitás indítja el, Kronosz, attribútumaival, a szárnnyal, homokórával, órákkal. Homérosz, a háttérben a mítoszokkal, Jób, Salamon, Dávid és az Ószövetség könyveiben, zsoltáraiban a természeti folyamatok változandóságában ismeri fel az emberi idő kimértségét, illékonyságát és visszafordíthatatlanságát. A természeti képek (fű, virág) az életidő rövidségének, múlékonyságának konnotácóit veszik fel. A görögség a természetes ciklikusságra, megújulásra utal, a kereszténység az evilági lét átmenetiségének s az örökéletnek, illetve a kárhozatnak a szembenállásában érzékeli a problémát.

A köznapi élet tárgyai, edények, virágváza, eszközök szinte titokban, véletlenül bukkannak föl először a trecento-, quattrocentobeli olasz táblaképek hátoldalán, majd enteriőrök háttérelemeként. A gyümölcs, virág, étkezés, asztali kellékek, szemet, érzékeket ingerlő elemeire mint önállósuló, központi képtárgyakra a németalföldi festők figyelnek föl a reneszánsz idején. A másfajta élvezeteket idéző tárgyak, könyvek, hangszerek, valamint a hatalmi jelvények, fegyverek, ékszerek a csendéleteknek újabb változatait hozzák létre. A középkor a hiábavalóság, mulandóság központi szimbólumává teszi a csontvázat, koponyát. A koponya, eredetileg Szent Jeromos attribútuma, ettől fogva nélkülözhetetlen motívuma az ugyancsak a reneszánsz óta kibontakozó és ikonológiai/ikonográfiai hagyományt teremtő vanitas csendéleteknek, melyek jobbára a fenti motívumok kombinációi. A natura morte így kibontakozó szimbolikus univerzumában, a reggelik spirituális és metafizikai jelbeszédében a virág az idő rövidségét, a kiürített csiga- és kagylóhéjak a földi dolgok röpkeségét, a cseresznye a Paradicsomot, a lepkévé transzformálódó féreg, hernyó a lelket, a kenyér és bor a szakramentumokat, a mogyoró a keresztet, a tükör a hiúságot, a légy a „csendbe” merevedő „élettel”, holttá váló természettel és pusztulással szemben az életet, mozgást, s mint néhol a kalász, Krisztust és a feltámadást jelképezi. A négy elem, tűz, víz, föld, levegő jelei is meghúzódnak az archetipikus rétegben, a bor, a pipák, szipkák, gyertyaláng motívumaiban. „Minden mulandó füst”: Anfelus Silesius nyomán a földi élvezetek jelentésrétegéből kilépnek a díszes pipák, s a gyertyák sem a világosság forrásai többé, hanem figyelmeztetések.

A vanitas-kompozíciók rendszerét alkotó három vonulat az evilági lét, az emberi élet múlandóságának, valamint az örök életre való feltámadásnak a jelképei. A Szent Jeromost ábrázoló képekből nemcsak a koponya, hanem az asztalát borító könyvek motívuma is átöröklődik. A szellem, a tudomány, az irodalom, művészetek, zene, színház jelei (műszerek, eszközök, hangszerek, álarcok) feszültségtől nem mentes egységet alkotnak a koponyával. A régi, sárguló, pergamenkötésű fóliánsokat ábrázoló bensőséges, gyertyafényszínű képeken (Rembrandt, Jan Davidsz. de Heem, P. Steenwijck, Leideni névtelen) a koponya furcsa oppozícióban áll a könyvekkel. Vajon a szellem s a művészet is átmenetisége, végessége révén kerülne vele kapcsolatba? Vagy a szembeállítás éppen a szellem maradandóságát állítja? A szemlélődés, kontempláció magasabbrendűsége kétségtelenül az állandóság jelentéseivel lép be a hiúság jel-, jelképrendszerébe és hagyományába. A művészi tökéletesség hite és változatlan fennmaradása rejtett konnotációja az evilági lét kimértségét nem tagadó, az átmenetiség gondolatát vállaló, a temporalitással megbékélő, befelé forduló, elégikus-meditatív könyv-vanitasoknak.