Ahová kilyukadunk

Tetszik nekem ez a fesztivál-elnevezés, a kezemre áll: az irodalom világa, mindenképpen jobban, mint mondjuk a világ irodalma Goethén dresszírozott kifejezése. Egy régebbi könyvemben azt írtam az ott szereplő íróról – aki persze nem én vagyok –, hogy olyan író volt, aki élet és irodalom közül gondolkodás nélkül az utóbbit választotta, mert úgy vélte, az az élete. És most ugyan egy ilyen vallomást túlságosan is érzelmesnek gondolok, van benne valami írói, szakmai nosztalgia, elfogadhatatlan meghatódottság – de azért jellemző rám, hogy olykor ilyeneket írok.

Mert én azt nem tartom bajnak, ha az irodalom irodalomcentrikus, hiszen nem tudhatván, mi az irodalom, ez semminemű korlátozást nem jelent, semmilyen belterjességet, ez a kijelentés csupán az irodalom sajátos eljárásmódját, módjait hangsúlyozza, azt, hogy egy író nem pap, nem tudós, nem újságíró, nem tanító.

Elvileg nincsen semmi probléma rész és egész, a provinciák és az úgynevezett világ irodalma (kultúrája) közt, az utóbbi az előzőkből épül föl, semmit sem kell önmagából föladnia, ellenkezőleg, minél természetesebben önmaga, annál érdekesebb és így tovább – szépen kieszelte ezt ez a bizonyos Goethe. (Néha ugyan nekem kétségem támad, hogy létezik-e ez a világirodalom a Goethe agyán kívül is, illetve hogy mi a Goethe-agyában vagyunk-e vagy sem, azaz hogy a világ maga nem egy nagy provincia-e, mert hisz a goethei világ, Welt, az több, mint a részei – nem tudom...)

Mégis újra meg újra föllobban a vita. Valaki szerencsétlen nálunk nemrég úgy jellemezte a pártját, hogy az olyan párt, amely előbb akar magyar lenni, aztán európai. Mintha lehetne magyarnak lenni európaiság nélkül, mintha egy magyar lehetne európai anélkül, hogy közben magyar ne lenne. Én csupán érzelmileg, logikailag és személyesen nem értettem soha ezt a konfliktust. Bármi, amit teszek, az egyszerre magyar és európai, nem bír más lenni. Minden nemzet a maga módján fogja föl (kell fölfognia) azt a grandiózus képződményt, amely Európa, és amely egyszersmind tartalmazza a róla szóló különféle elképzeléseket.

Nemrég találkoztam egy német kollégával, aki azt mesélte, hogy náluk lassan már csak Helmuth Kohl akar európai lenni, amúgy mindenki német, német, német. Az elmúlt négy év alatt mi is sikeresen elkoptattuk, agyonzsolozsmáztuk a magyar szót. Minden bokorból ez a szó ugrik elő.

A nacionalizmus elsősorban a patriotizmus esélyeit rontja. A nacionalista kérdésföltevés legnagyobb kára nem önmagában való ostobasága – ennek súlya nyomassza azt, akit érint –, hanem hogy elveszi a teret a problémák megbeszélése elől, illetve ostobaságánál fogva azt a látszatot kelti, mintha nem is léteznék probléma.

Mondok egy példát. Volt nálunk egy tüntetés, ahol azt követelték, hogy magyar műsort a tévébe! Ennek az oktalansága oktalan kézenfekvő, hisz azokról a műsorokról, ha semmit nem tudunk is, annyit bizonyosan, hogy mindenképp magyar műsorok voltak, közepesek, jók, rosszak. És vajon mi értelme volna rossz magyar műsort követelni? Mi volna jó a magyar rosszban?

De ez a setétség eltakar fontos kérdéseket, olyanokat, amelyeket meg kéne beszélni, el kéne tűnődni rajtuk. A nacionalizmus úgy viszonylik a patriotizmushoz, miként a jelszó a szóhoz. A jelszavak közelében túlontúl halk a szó. Pedig éppen olyan dolgok is megbeszélendők volnának, melyekről a jelszavak kajabálnak. Például hogy mit jelent a tradíció a televízióban, vagy a tévé mint népművészet, szerepe és felelőssége a népnevelésben, ennek és egyáltalán a kultúrának az új és hagyományos megjelenési formái, vagy mi a teendő a nemzetközi nívótlanság hódításával szemben (szappanoperák), lehet-e, kell-e tenni valamit, és ha igen, mit.

Egyszerre vagyunk kevélyen magabiztosak, fafejűek, és megengedhetetlenül naivak, védtelenek.

Vannak fogalmak, melyeket most ismerünk meg igazán. Ilyen az idegen. Az idegen szép, mondjuk gyorsan. De hát azt is tudjuk, hogy az idegen, a más – az a pokol. A drámában, a drámaiban mindig ott van az idegen mint elem. Van abban valami fölfoghatatlan, hogy valaki más. Kérdés, meg kell-e ijednünk vagy sértődnünk, ha amikor kiderül, hogy nem mindenki mi vagyunk. Valami nyugodtság vagy bizalom kell a másság tudomásul vételéhez.

Európa térképén újra láthatók a kultúrák törésvonalai. Ez, ahogy említettem, mindig drámai szituáció. És, hangsúlyozom, nem probléma, azaz nem olyasmi, ami megoldható volna. Szarajevó (metaforaként használva) nem megoldható probléma. Találtam erre egy jó mondatot, megismétlem: mindig Szarajevó van, csak épp nem mindig lőnek.

A vasfüggöny elzárta előlünk a mást, és amit meg nem zárt el, azt leöntötte evvel az internacionalista maszlaggal, egyformák voltunk. De ha nem vigyáztunk, saját magunk voltunk, lettünk a más, az idegen, és így félelmet keltő. Féltünk is rendesen, ha bátrak, ha gyávák voltunk.

A másik ilyen témánkba vágó fogalom a provincializmus. A provincializmus elsőrendűen nem műveletlenség, nem tahóság (ezek legföljebb következmények) – hanem a figyelmetlenség. Provinciálisnak lenni ugyanúgy lehet Budapesten, mint Párizsban, ugyanúgy Berlinben, mint Varsóban – az más kérdés, hogy ezen szellemi állapotnak súlyosabbak, keservesebbek a következményei egy kisebb vagy szegényebb helyen. Ez az összeurópai provincializmus jellemezte az elmúlt negyven évet, ez a Jalta-ostobaság. Európa egyik fele azért figyelt csak önmagára, mert úgy gondolta, hogy ez elegendő, mert ő elég gazdag, hogy ezt megengedhesse magának, így feledkezve el valódi önmagáról, az egészről; a másik rész pedig olyannyira bajban lévőnek tudta magát, olyannyira sajnálta önmagát, hogy ez elegendő fölmentésnek tetszett.

A nemzeti provincializmusról azonban nem volt igazi tapasztalásunk. Távol álljon tőlem, hogy valami jót mondjak a kommunistákra, de, ha felemás módon is, lezajlott itt a négy évtized alatt egy modernizáció – ami azt is jelentett, hogy a provinciális hang mindig gyönge volt és nevetséges. Most azonban erős és magabiztos. Evvel eddig nem kellett szembenéznünk, erről mi, ’45 után születettek nem tudtunk.

Minden azon múlik, hogy miként fogjuk föl a nemzeti kultúrát. Ha ez olyan, mint a vár, akkor okkal félünk. Aki várban él, annak ellenségei vannak, az harcban áll, az gyanakodva nézegeti az idegent, annak valóban nincs haszna az idegenekből, nem gazdagodik tőlük, legjobb esetben érintetlen marad. És ne feledjük, nincsen a világon, nem is volt, nem is lesz, olyan vár, amelyből előbb-utóbb ne rom válnék. Minden várból rom lesz egyszer. Jobbak az esélyeink, ha a kultúra egy széles rét, ahol sétálunk, beszélgetünk, találkozunk, vagyunk.

Nehéz persze nem várnak látni a kultúrát, ha azt lépten-nyomon veszélyeztetik, támadják, kétségbe vonják – mint az előfordulhat nem demokratikus körülmények közt. Így függ össze szabadság és provincializmus. Mert hát mindig ide lyukadunk ki, a szabadsághoz.