Forgóajtó

Thomka Beáta a 70-es évek óta ír magas színvonalú irodalomkritikát, egyetemi oktató- és kutatómunkája mellett, melyet ez ideig Újvidéken végzett, mostanában Pécsett és Budapesten folytat. Recenzióinak sorából nagyjából össze is állítható egy igen következetes, egyéni hangú leírása és értékelése az elmúlt időszak irodalmi alakulásfolyamatainak.

A kiváló elméleti szakember egyben máig aktív kritikus. Hogy miért nagy dolog ez? Azért, mert korábban mérvadó kritikusok sora hagyott fel már a folyamatos recenzióírással, ki ezért, ki azért, és ez persze érthető, de hogy mára szinte mind, az igazán nagy veszteség. A középgenerációból ma már nem ír kritikát (vagy csak ritkán) Szegedy-Maszák Mihálytól Kulcsár Szabó Ernőig, Balassa Pétertől Szilágyi Ákosig, avagy Szörényi Lászlótól Kis Pintér Imréig egy sor jelentős kritikusnak is induló irodalmár, aki ma sok mindent csinál, de nem kritikus. (Thomkán kívül a kivétel, mely erősíti a szabályt, a 2000-ben újra működő Margócsy István.) Pedig jó lenne, ha a 80-as évek kritikusai egy-egy mai mű kapcsán gyakrabban megszólalnának.

Thomka rendszeresen megszólal, bár a legújabbakat ő is hagyja a kritikusok következő generációjára. Amit viszont számba vesz, azt következetesen beépíti abba a rendszerbe, melyet az új próza általa sokat vizsgált klasszikusai (Mészöly, Nádas, Konrád, Esterházy, Tolnai, Domokos stb.), illetve az ennek előzményeként tekintett századvégi novellisták és Kosztolányi alapján dolgozott ki magának. Első könyve, az Újvidéken 1980-ban megjelent Narráció és reflexió az egyik legjobb és legkorábbi összefoglalása volt annak a szemlélet- és formaváltásnak, amely a magyar prózában akkoriban lezajlott.

Mostani, negyedik és egyben első magyarországi kötetének legnagyobb része a Jelenkorban jelent meg, ahol a szerző 1991–92-ben A befogadás dilemmái címmel adhatta közre kritikasorozatát hónapról hónapra. Tanulmány-, verses- és prózakötetekről egyaránt értekezik. A tanulmánykötetekről szóló első részben a legtalálóbb talán az, amit Balassa Péter műelemző gyakorlatának a hermeneutikához való kapcsolódásáról ír. A verseskötetekről szóló második részben a legnagyobb helyet Sziveri János költészetének értelmezése kapja. Költészettel nem sokat, és szerintem nem is mindig szerencsésen, nem a narratív művek elemzésének sokszínűségével és alaposságával foglalkozik.

Legfigyelemreméltóbb a prózakritikája. Sokszor vitára késztet, máskor továbbgondolásra érdemes módon vázol folyamatokat, emel ki jellemző írói jegyeket. Sok mindenre figyel. Szilágyi Istvánra és Grendel Lajosra, Ungváry Rudolfra és Pálinkás Györgyre ugyanúgy, mint Esterházy Péterre. Komolyan veszi a kevésbé sikerült műveket is. Méltányoltan fogalmaz, és felhívja a figyelmet arra, ami szerinte valamiért érdekes. Sosem tetszeleg hangzatos, sommás ítéletekkel. Eszményei a tárgyszerű és alapos elemzésből szűrhetők le, nem deklarációkból. Elméleti felkészültsége (amelynek kiindulópontja a francia strukturalizmus és narratológia) nem gátolja, hanem segíti, mert a teóriát lehetőleg nem erőlteti rá a művekre, inkább fordítva: a művek alakítják számára folyamatosan az elméletet. Úgy véli, a kritikát az újabb és újabb művek „szüntelen önkorrekcióra” késztetik (154. old.), ennek megfelelően igyekszik is követni, ebben a kötetben Márton Lászlóig, (de remélhetőleg később tovább is) az újabb fejleményeket, nehogy megmerevedjen az elemzői gyakorlata. Abból indul ki, hogy minden újabb irodalmi jelenség megközelítéséhez a megszokott poétikai rendszer módosítása, a jelenségekhez való hozzáigazítása szükséges.

Ha valaki most ismerkedne ezzel a karakteres kritikusi világgal, javaslom, nyissa ki a kötetet az előbb említett oldalon, a Prózaelméleti dilemmák című problémafelvető elméleti írásnál, vagy az utána következő két Mészöly-dolgozatnál, melyek a szerző érzékeny elemzői gyakorlatába engednek bepillantást. Jobb is különben, ha minél előbb kinyitja a könyvet, hogy ne sokáig lássa kívülről. Nem véletlen, hogy a kiadó sehol sem tüntette fel, ki tervezte a borítót. Ezt bizony okosan tette. A helyében én is mélyen hallgatnék róla.