Mi a cseh?

III.

A 14. század, Nyugat-Európa e válságos évszázada, amikor minden, ami korábban nagy volt, hanyatlásnak indul, az egyetemes intézmények gyengülnek majd felbomlanak, Csehországban a felemelkedés időszaka – figyelemreméltó ellentét, mellyel a későbbiek során még találkozni fogunk. A felemelkedés mind a szellemi, mind a politikai életben megmutatkozik. Rövid idő alatt megszületik a cseh „udvari” irodalom, annak számos válfajával: az útleíró krónikáktól, Sándor-eposzoktól és Artus-versektől, regényektől, terjedelmes verses legendákig, líráig, vallásos drámákig. S persze ismét újabb történetírások születtek hazafias szellemben, jórészt latin nyelven. Az egyetem¹ jelentőségét ilyen vonatkozásban nem lehet eléggé hangsúlyozni. A középkori stúdium generálé lényegénél fogva nemzetek feletti intézmény volt, mely kapcsolatban állt a szellemi élet minden központjával. Ez alatt az évszázad alatt mind több magiszter érkezett Prágába a párizsi egyetemről. A század végén felbukkan Prágában egy dél-csehországi kisnemes, Petr Chelčický, évekig itt él neves magiszterek és doktorok között, s később ezek útmutatásai és saját emlékei alapján misztikus értekezéseket és teológiai-erkölcsi tanításokat vet papírra saját gyermekei számára a nép nyelvén. Nem hiányoznak a népnyelven írandó szótárak és enciklopédiák tervezetei sem.

A politikához visszatérve: a szellemi téren mutatkozó fejlődés nem lett volna lehetséges, ha maga az uralkodó nem érvényesített volna egy új, nagy gondolatot, amely talán ekképp fogalmazható meg: a birodalomnak ismét egyetemessé kell válnia, mégpedig oly módon, hogy központjává keleti csúcsát kell tenni: ezáltal elkerülhetők lesznek az összeütközések a kúriával, s a Nyugatba tagolhatóvá válik Európa maradék szláv és magyar része is. Vagyis egy olyan új központot, olyan európai szintézist kell létrehozni, mely tovább sugározna Kelet felé.

Olyan eszme és program volt ez, mely e kis országra és lakóira nagy terhet rótt, amelynek viselésére nem volt elegendő erejük sem szellemi, kulturális, sem gazdasági értelemben; az az idő, mely alatt Csehország európai érlelődése végbement, túl rövid volt ahhoz, hogy e fontos területeken valóban egyenrangúvá váljék nyugati szomszédaival. Ehhez társult még IV. Károly – aki ha talán nem is zseniális, de mindenesetre rendkívül okos uralkodó volt, aki az ellentétes erőket tekintélyével egyensúlyban tudta tartani, s emellett képes volt terveit fokozatosan megvalósítani – szerencsétlen utódlása. Fiáról, IV. Vencelről azt állítja a 15. század egyik legjelentősebb történetírója, hogy gyengeelméjű volt. Apja tervére olyan sok jel utal, hogy azokat nem könnyű áttekinthető rendbe szedni: az emmauszi kolostor privilégiumaként a szláv liturgia felújítása, Marignoli császári utasításra megírt cseh krónikája – mely a cseheket Itáliából eredezteti, a cseh történelmet pedig a világtörténelembe helyezi –, Szent Jeromosnak mint a szlávok apostolának a kultusza, Szent Vencel alakjának mint az egész szláv program patrónusának újszerű értelmezése; politikailag Zsigmond lengyel házassága, majd magyar trónra való jelölésének előkészítése franciaországi útja során (melyre halála utolsó évében azért vállakozott, hogy meghiúsítsa az Anjou-ház jelölését) stb.

Az egyetemes európai szellem kisugárzása helyett azonban Csehországból valami egészen más indult ki, ami bár nem volt összhangban IV. Károly terveivel, szorosan összefüggött uralkodásának korszakával. Mint a szent birodalom központja a birodalom valamennyi tartománya közül Csehország volt a legkeresztényibb: már Károly életében kialakult itt a bensőséges laikus jámborság, a devotio moderna² és a világi életnek a lelkihez való hasonítása; majd hamarosan ehhez társultak az olyan teológiai tanok, melyek az egyházat újszerűen, a kiválasztottak testületeként fogták fel, akik kiválasztott voltukat példás keresztényi élettel nyilvánítják ki. Ezek a nézetek kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy – különösen az egyházi schisma idején, a IV. Vencel alatt kezdődő zavargásokban, az uralkodó Rómával és a nemességgel szembeni áldatlan konfliktusaiban – egészen szélsőséges agitációs célokra is felhasználják. Hamarosan a nemzet legkiválóbb, erkölcsileg legfeddhetetlenebb fiai álltak az élére; a romlott, a valódi egyház eszméjétől alapjaiban eltávolodott egyház vált a reformmozgalom támadásának céltáblájává. Helyi konfliktusnak indult, s világméretűvé nőtt, amikor Husz János úgy döntött, vitáját az érsekkel a kereszténység világfóruma, a konstanzi általános zsinat (1414–1418) elé viszi, számolva az iszonyatos eretnekhalál kockázatával is. Európa – Károly megálmodta balkáni és keleti irányú kisugárzása – helyett Csehország a forradalmat hozta el. S folytatta több mint tíz éven át, négy keresztes hadjárat ellenében, számtalan áldozat árán, a legnagyobb gondolati radikalizmussal, míg kijózanodva és kimerülve elbukott. De előtte még kivívta a bázeli zsinaton (1431–1443), hogy elismerje cseh földön Isten országa és az általános papság fő jelképét, a kelyhet. Talán a népek egy-egy ilyen, óriási erkölcsi lendülettel és áldozatokkal tele korszakért léteznek; talán ezzel magyarázható fanatizmusuk és halálmegvetésük. Abban a korban, amikor Európa többi része a humanizmus és a reneszánsz felé igyekezett, Csehország átadta magát a kereszténység abszolút, erkölcsi-szellemi felfogásának, a „világi aszkézisnek”, feláldozva magát ezeknek az eszményeknek. A keresztényi élet megreformálásának gondolatát, mely teológiailag kevésbé volt kidolgozott, mint a német reformáció, ám erkölcsi erejét tekintve páratlan volt, megvédte egész Európa ellenében – egészen a német reformáció bekövetkeztéig.

Nyilvánvaló, hogy ez a csehországi reformmozgalom a 14. század folyamán erősen megnövekedett egyházi birtokok szekularizációjára törekedett (melyekre egyébként a korona mint saját mozgósítható tartalékaira tekintett). Erősen valószínű azonban, hogy a szekularizáció e mozgalomnak következménye, nem pedig hajtómotorja volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a 15. századi Csehországban nem alakult ki semmiféle új formájú vagy magasabb fejlettségi szintű gazdálkodás, termelés vagy gazdaságszervezés; a társadalmi mozgások a hagyományos feudális gazdálkodás keretein belül zajlottak. Nyugat-Európában viszont először itt fedezték fel a kiválasztottság és az isteni eleve elrendelés eszméjének gyújtó hatását. „Isten harcosai” e földön úgy fogták fel küzdelmüket mint a kegyelem és kiválasztottság bizonyítékát, s a látható egyház szimónián alapuló intézményeinek eltörlését legszentebb kötelességüknek tekintették. Mégis, ha hinni lehet egy mérsékelt s végül csalódott kelyhes, Brezovái Lőrinc (Vavrinec z Brezové) prágai magiszter Huszita krónikájának, az első széles körű, tömegméretű mészárlások a husziták ellenfeleitől indultak ki. A szekularizáció viszont azt jelentette, hogy a IV. Károly által keleti irányban tervezett szellemi offenzívára szánt eszközöket eltérítették eredeti céljuktól, a forradalom martalékává lettek, s a végén az egyházi birtokokat megkaparintó nemesség hatalmát erősítették. A későbbi németországi események ebben is a cseh mintát követték. A cseheknek ez a harca volt annak a gondolatnak az első győzelme, mely más formában és más irányban ugyan, de a modern gazdasági élet alapjául szolgált, s amelyet követve az észak-amerikai gyarmatok világméretű jelentőségre tettek szert. Csehországra nézve – mondjuk ezt annak dacára, hogy a cseh név évszázadokon keresztül egyet jelentett a megbélyegző eretnek névvel – dicsőséges bukást hozott. Az új keresztény erkölcsi gondolat a maga pozitív formájában, ahogy a mindennapi életben megmutatkozik, igényt tartva a hivatását végző ember egész mivoltára, majd csak másutt, jóval később, a radikális reformereknél jelentkezett. Az eszme először mutatta meg, hogy legyőzhetetlen erővé válhat, hogy benne feszül mindaz az energia, melyet Európa még valamikor az igazi keresztes hadjáratokban fejlesztett ki, de mely az áldozatok oldalára állt, amikor azok – akárcsak a keresztesek csehországi hadjáratai – a keresztes háború bohózatává váltak.

Bár rettenetes, de így igaz: Schiller valahol az erkölcsi parancs barbár, embertelen végrehajtásáról, a szabadság barbár alkalmazásáról ír. A csehek, akiket Cosmas a tisztán világi érzékiség s hatalomvágy és a vértanúságig is kitartó vallásos lelki életre való törekvés kettősségével, vagyis a megszentelt és a barbár egymással vívott küzdelmével jellemzett, a nagyság legmagasabb történelmi fokát most egy barbár lelkiségben érték el.

Zárjuk e történelmi vázlatot Csehország nagyságának erről az évszázadáról a krónikás leírásával, mely a maga józan tragikumával tükrözi ezt a fenséges és szörnyű korszakot.

[...] Aztán (1420) július 30-án, vagyis Szent Péter apostol ünnepe utáni első vasárnapon Zsigmond magyar király erős sereggel, csehekkel és sok más nemzetbeliekkel, Prága vára alá érkezett. Az ünnepi mise után néhány főbb emberével a királyt a papság ünnepi körmenettel, nagy harangzúgással, hálaadó énekekkel fogadta, mialatt a sereg sátrakat és kunyhókat állított fel a Bruska, Ovenec és Obora közt elterülő síkságon, hogy bevegye Prágát, az eretnekek városát, akik a szentséget kehelyből veszik magukhoz, s más egyéb evangéliumi igazságokat vallanak. Mert miután a pápa jogellenesen keresztes hadjáratot hirdetett Csehország és a kelyhesek ellen, a mondott helyre nap nap után nagyszámú hadinép gyülekezett, különböző népekből, országokból, fejedelemségekből és a világ számos tájáról, nagy és tarka sereg, hogy bevegye Prága híres és pompás városát, s eltörölje a kelyhességet. Abban a reményben cselekedték ezt, hogy bűnbocsánatot nyernek, amire papjaik, ámbár hamisan, ígéretet tettek, hadba szólítva őket, hogy a mindkét nembeli hithű cseheket mind az utolsó szálig kiirtsák.[...]

Sokféle népség, különböző rangú és nyelvű emberek gyűltek ott egybe: csehek és morvák, magyarok és horvátok, dalmátok és bolgárok, vlachok és székelyek, hunok, jászok, ruténok, oroszok, szlovének, poroszok, szerbek, türingiaiak, stájerek, meisseniek, bajorok, szászok, osztrákok, frankok, frandák, angolok, brabantiak, westfáliaiak, hollandok, svájciak, lausitziak, svábok, karintiaiak, aragóniaiak, spanyolok, lengyelek, rajnai németek és sokan mások [...]

(Zsigmond király) embereivel a bitófákhoz közeli, Vítushegynek nevezett dombhoz vonult, azzal a feltett szándékkal, hogy azt elfoglalja, mintegy harmadik várként zárva el Prága városát az élelmezés elől. Előrelátva ezt Jan Žižka, a táboriták főembere haladéktalanul parancsot adott, hogy a mondott hegyen állítsanak fel két gerendaépítményt, vegyék körül sekély árkokkal, s erősítsék meg agyagból és kőből húzott falakkal. És e két építmény által a mindenható Isten csodálatos módon megmenteni engedte Prága városát. [...]

Aztán július 13-án, Szent Margit napján egy csapat fegyveres jött az Ispotálymezőre, hogy a várost megtámadva kipróbálja, mennyire vannak a prágaiak felkészülve a védekezésre [...] Másnap, Szent Margit ünnepe utáni vasárnapon, úgy vecsernye táján, az egész királyi sereg készülődni kezdett, hogy közülük néhány ezren megtámadják és bevegyék az Akasztófahegyen Žižka parancsára felállított gerendaházakat, és hogy elfoglalása után a maradék csapat a vezetők terve szerint három helyről próbáljanak betörni Prága városába, nevezetesen a csehek a prágai várból a szász herceg házát, Vyšehradból az Újvárost, az Ispotálymezőről pedig az Óvárost próbálják elfoglalni. Majd amikor ezt eltervezték, néhány ezer lovas az Ispotálymezőre vonult, a király pedig, három nagyobb serege kíséretében, a Moldva túlsó partján várakozott, hogy onnét szemlélje az események alakulását.

A meisseni lovasok embereikkel és hét vagy nyolcezer kísérővel megtámogatva
fellovagoltak a hegyre, nagy trombitaszóval elfoglalták az árkot, s az ugyancsak ott
álló szőlőhegyi tornyot. Majd amikor már az agyagból és kőből épített falakra
akartak felmászni, két asszony egy lánnyal és huszonhat férfival, akik a faházban
maradva kövekkel és kaszákkal felfegyverkezve elszántan védekeztek, mivel sem
nyilaik sem lőporuk nem volt. S akkor történt, hogy az egyik a mondott asszonyok
közül bátorságban a férfiakat is felülmúlva nem akarván egy lépést sem hátrálni
arról a helyről, így kiáltott fel: „Nem illő, hogy hithű keresztény megfutamodjék az
Antikrisztus előtt!” Ily bátran harcolva esett el s lehelte ki lelkét. Magát Žižkát is, aki
rögvest odasietett, megölték volna, ha emberei cséphadaróikkal ki nem szabadítják
az ellenség kezéből. S már amikor az egész várost elfogta a rettegés és azt hitték,
mindnyájan elvesztek, s a kisgyermekekkel együtt imádkozva, könyörögve az égieket
hívták segítségül, megjelent köztük egy pap Krisztus testének szentségét hozva, és
vele mintegy ötven lövész s egy sereg fegyvertelen paraszt cséphadarókkal. Az ellenség ekkor, megpillantva a szentséget, hallva a harangzúgást és a nép erős kiáltását, pánikba esett, és nagy sietséggel, egymás hegyén-hátán menekülni kezdett.
Sokan e rohanásnak ellent állni nem tudván a sziklákról a mélybe zuhantak és
nyakukat törték, sokuk az üldözők csapásai alatt esett el, úgyhogy egy óra alatt majd háromszázat öltek meg, másokat halálra sebesítettek és többe-
ket foglyul ejtettek.

Ezek után a király s az egész had csöndben sátraiba vonult vissza […]³

A forradalomnak ezt a döntő eseményét a leírás mint egyfajta istenítéletet ábrázolja (Zsigmond Csehország törvényes királya volt, de hagyta, hogy Konstanzban Huszt és Jeromost elítéljék, s Boroszlóban kihirdettette a keresztes hadjáratot). A királynak hatalmas serege van, egész Európa köréje gyűlik, fegyverei vannak, s szabadon mozog az egész országban. A városnak ellenben semmije sincs fanatizmusán és halált megvető elszántságán kívül. Ez az elszántság már maga a győzelem, az eredménynek azt a meggyőződést kell erősítenie, hogy istenítélet történt. A gondolatoknak ebben az örvényében dagad a huszita forradalom szele. A Moldva bal partján összesereglett had képtelen volt együtt maradni; elég egy jelentéktelen – még csak ütközetnek sem nevezhető – csetepaté, és a várost többé már semmi nem fenyegeti, a keresztes had dolgavégezetlenül szétszéled.

IV.

Már az utolsó Přemysl királyok története is a nemesség története volt. A nemesség az uralkodókkal folytatott küzdelmek során megerősödött, majd megdöntötte a dinasztiát, s romjain kiépítette saját hatalmát. Ez a nemesség tönkretette II. Ottokárt, előkelőbbjei királyok özvegyeivel házasodtak vagy enyelegtek, de mindenekelőtt kezükbe kaparintották a koronabirtokokat, s megkeserítették királyaik életét. Az egyetlen nagy Luxemburgnak, IV. Károlynak, sikerült ennek gátat vetnie, de csak rövid időre; ám a nemesség hatalmát ő sem tudta a városokra és a feltörekvő patríciusrétegre támaszkodva végleg megtörni. Gyenge kezű utódja, IV. Vencel alatt a dolgok még a korábbiaknál is rosszabbul alakultak; a királyt a nemesi junta két ízben is fogságában tartotta. Uralkodása alatt romlásnak indult az ország: elveszett a császári korona, a koronabirtokok, az egyetem birodalmi intézményből tartományi lett, a közigazgatás kicsúszott a tapasztalt jogászok és klerikusok kezéből, a kereskedelem Prága helyett Bécsen keresztül bonyolódott, s az alsóbb rétegek körében mindinkább lábra kapott a nemesek elleni vallásos agitáció. Emögött nem valamiféle vallási köntösbe bújtatott szociális program rejlett, ahogy ezt a marxisták próbálják belénk sulykolni, hanem a középkor mélyen gyökerező szembenállása a nemesi kereszténységgel és annak kísérőjelenségeivel. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy maga az egyház is a 12–13. századi invesztitúraharcban, és azokban a küzdelmekben, melyeket a nemesség gyámsága alól való felszabadulása érdekében a kereszténység nemesi felfogásával szemben folytatott, tudatosan felhasználta a városi szegénység hajlandóságát a császár által hivatalba ültetett püspökök és az egyházi javadalmak haszonélvezőivel szembeni erőszakos fellépésekre. Az egyháznak igaza volt, amikor a vérnek mint az uralom legitimálásának hitét megtartó nemesi kereszténységet pogány elemként bélyegezte meg (a germán nemességnek a vérről mint elégséges legitimációs alapról vallott meggyőződése nyilvánvalóan abból a hitből ered, miszerint az uralkodásra való elhivatottság alapja az uralmon levők isteni eredete).

Milyen is volt ez a középkori lelkiségre éppen csak ráébredt társadalom, a maga legkülönfélébb néprétegeivel? Ez a társadalom hamar megszokta, hogy magát tekintse a világ, azaz a kereszténység középpontjának; olyan társadalom, melyben készpénznek vették a világ utolsó korszakáról, az Antikrisztusról, a közeli világvégéről szóló tipikusan középkori elképzeléseket; melyben a nemesség az egyházi javak – a korona utolsó tartalékai – után sóvárgott; melyben a papság hajlamos volt a radikalizmusra, mivel megértette – nagyon helyesen –, hogy a korabeli egyház nem az evangéliumi kereszténységnek megfelelő egyházat, hanem a nemesi egyházat képviseli, az előkelő származáson alapuló hierarchiát, a vért mint a magasabb életstílus, gazdagság, luxus legitimációját, vagyis egy pogány hierarchiát – anélkül, hogy különösebben megfontolták volna, hogy az egyház isten országának csak képe, nem pedig valósága lehet, s hogy a humánum egyáltalán nem az egyenlőség megvalósításában, s nem is bizonyos esélyek megadásában van, hanem csupán enyhítésében annak, ami nehéz és keserves, s abban, hogy a szellemiségnek meghatározó szerepet biztosítson. Mindehhez képzeljük még hozzá Zsigmond császár gyakran nagyon szigorú és ügyetlen eljárását, aki a helyzetet nem értette meg, és nem is tudott úrrá lenni rajta – s máris eljutottunk a huszita mozgalomig.

Végül, amikor a nemesek az egyházi javakat már birtokukba vették, s a császár azt tulajdonukként írásban is elismerte és szavatolta, sor kerülhetett a záróaktusra. Amíg nem dőlt el a küzdelem, a nemesség szabad kezet adott Žižka őrjöngő fanatikusainak, a táboritáknak s más „mezei seregeknek”, akik végigpusztították és kirabolták fél Német- és Magyarországot, mindenütt rettegést és pusztaságot hagyva maguk után. Íme egy példa arra, hogyan beszéltek a császárral; néhány részlet Petr Englišnek 1429-ben (amikor a háború már kilenc éve folyt) Pozsonyban, Zsigmond császár előtt mondott beszédéből:

[...] Mivel nincs és soha nem is volt senki emberfia, aki legyőzné Istent és az igazságot, hiába igyekszel, király, aki csak közönséges halandó ember vagy, állhatatlan hercegeiddel egyetemben elpusztítani a változtathatatlan és megrendíthetetlen igazságot, mely magától az Istentől ered. Mivel bizton igazolhatom mindannyiotok előtt, hogy az igazságnak egyetlen kicsiny szikrája, melynek birtokában vagyunk, s melyért harcolunk ellenetek, túltesz erényben, magasztosságban és méltóságban az emberi nem valamennyi tagján [...]

Mert eljutni ehhez az örök igazsághoz azt jelenti, hogy Isten felé hajlunk; szolgálni neki annyi, mint uralkodni, elkeseredettnek lenni érte ugyanaz, mint örülni, szegénynek lenni érte ugyanaz, mint meggazdagodni, kárt szenvedni érte ugyanaz, mint nyerni általa, vagyonunkat veszteni, mint gazdagságot nyerni, kinevettetni, mint megdicsértetni, gáncsoltatni, mint megdicsőülni; s elveszíteni életünket érte annyit jelent, mint életet nyerni [...] mivel ezt az igazságot életünknél és testünknél előbbrevalónak tartjuk, készek vagyunk életünkkel és halálunkkal is neki szolgálni, érte minden veszéllyel szembeszállni; teljesen hozzásimulni, szívünkben semmi másnak, mint annak az igyekezetnek szállást adni, hogy Jézus Urunknak törvénye megtartásával igazán tessünk; minden parancsolatját teljesíteni, s szenvedésében őt átkarolva osztozni [...]

Miért haragszol hát, Izrael királya? Fontold csak meg, milyen erényekkel szemben hadakozol, kiket próbálsz üldözni! De egyáltalán, mi rosszat tehetsz nekünk, te és a hercegeid, ha mindenre, amit ti rossznak tartotok, mi úgy tekintünk, mint ami javunkat szolgálja, ha mi azt reméljük, amit ti megvettek és megvetjük azt, amit ti magatoknak kiválasztotok [...] Halállal fenyegettek minket: jöjjön hát a hőn óhajtott halál. Halállal fenyegettek minket? De hiszen ti bennünket szabadulással fenyegettek, azzal, hogy megszabadulunk fogságunktól, minden ránk leselkedő veszélytől, mert hiszen a halál rövid úton felszív minden csapást, s a legszerencsétlenebbeket is az örök boldogságba vezeti.⁴

A harcosoknak ez a közössége, és már nem csupán az előkelők közössége, mely a kereszténység ügyét lényegében újra világi kézbe vette, még a bázeli zsinaton kikényszerítette annak elismerését, hogy a laikus kehely és a szabad igehirdetés nem jelenti Csehország elszakadását az egyháztól, vagyis hogy a csehek nem eretnekek. Az egyház azonban ezt nyíltan sohasem ismerte el, a csehek viszont nem mondhattak le róla, hiszen olyan kötelék volt ez, mely a veszély óráiban összefűzte őket. A nemesség ugyancsak ebben látta birtokszerzései garanciáját, mely számára az országban abszolút fölényt biztosított. S miután a király a nemeseknek megígért mindent, amit akartak, azok egy megsemmisítő ütközetben tönkreverték a „mezei sereget”, s vagy tízezer embert agyonvertek és megégettek... Most aztán már szabadon uraskodhattak, nevezhették az uralkodót Zsigmondnak vagy Habsburg Albrechtnek, esetleg Lászlónak, aki az utóbbi fia volt; de végül saját soraikból választottak királyt, az okos és energikus Podebrad Györgyöt, aki megpróbálta az országot visszavezetni a nyugalom és bizonyos jólét állapotába. De mivel érthető okokból a kehelyről nem mondhatott le, külső és belső háborúkba bonyolódott, s ezek közepette halt meg (1470). Ezután a cseh trónon magyarok és lengyelek követték egymást, de ez lényegében mindegy volt, mert a nemesség két klikkje uralkodott, hol a katolikus, hol az utraquista-huszita nemesség. Droysen szerint Podebrad György uralkodása alatt az állam először emelkedett a felekezetek feletti tolerancia elvi szintjére, s ennek következtében tisztán világi állam lett. Ez persze erős túlzás.

Mi maradt meg Csehországban a huszitizmusból, s annak radikális elemeiből? A kapzsi nemesség vagyoni biztonsága érdekében szívesen megbékélt volna mind az egyház, mind a birodalom establishmentjével; azonban gyanakvó volt, s joggal, mivel a katolikus párt maga is zsákmány után sóvárgott. A városokban és az alsóbb rétegek között azonban nem ment feledésbe teljesen az kor, amikor Csehország Isten országának eljövetelét várta, és hittek abban, hogy Isten csodával megmenti népét. A prágai egyetem teológusai mindig is hajlottak a kompromisszumokra, s csupán az a körülmény, hogy Róma nem járult hozzá az egyház tartományi autonómiájához, késztette őket a kitartásra. De a prágai sub utraque specie (vagyis kelyhes) konzisztórium adminisztrátora, Jan Rokycana (aki Týn templomának volt a prédikátora, s mint ilyen ismert volt), legbuzgóbb hallgatóit egy rejtélyes férfiúhoz küldte, akiről csak azt tudjuk, hogy vallotta mindazokat a radikális hierarchiaellenes nézeteket, amilyenek a középkorban egyáltalán léteztek. A modern kutatók között többen valdensnek, sőt valdens papnak tartják, de ez nem bizonyított. A latinban kevéssé volt járatos, tehát nem lehetett tudós ember, s a későbbi években félrevonultan, talán szabad parasztként Dél-Csehországban élt; Petr Chelčickýnek hívták. Egyik sajátságos nézete szerint minden társadalmi hierarchia pogány, s csak azok vallási tekintélyét tartotta keresztényinek, akikbe azt maga Isten helyezte. A valdensekhez hasonlóan megvetette az eskütételt, a közszolgálatot, az állami életben való bármiféle részvételt s mindenfajta vérontást. Ilyen értelemben lépett fel mindjárt a felkelés elején a táboriták ellen, talán attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy Isten majd csodával megmenti híveit, vagy vértanúkként bocsátja be őket az örök királyságba. Hasonló gondolatok követésével a kelyhesek – legalábbis némely területen – az ország békéjének szükségességét hirdették. Amennyire a táboriták radikálisai Isten őrjöngő seregét képviselték, akik a tiszta egyházat erőszakkal akarták bevezetni, ami tíz évig sikerrel járt, majd katasztrófába torkollott, olyannyira voltak ezek a figyelemreméltó és nem kevésbé keményfejű követőik a megadás és alázatos behódolás fanatikusai. Harcias elődeikhez hasonlóan ők is mindent feláldoztak a szegények, elnyomottak és béketűrők egyházáról vallott felfogásuk oltárán. Prágából hamarosan átköltöztek Kelet-Csehországba, ahol létrehozták közösségüket, a hivatalos egyháztól azzal is elhatárolva magukat, hogy papjaikat maguk választották (amit a mérsékelt kelyhesek sohasem tettek): így jött létre több mint ötszáz évvel ezelőtt az ún. Cseh Testvérek egyháza. Hogy valamelyest képet alkothassunk a délcseh parasztember, Chelčický eszmevilágáról, akinek cseh nyelven papírra vetett írásaiból a testvérek számos motívumot átvettek, hadd álljon itt ezekből néhány szemelvény. Keresztény anarchista korszakában Tolsztoj figyelmét felhívták Chelčickýre, akire aztán számos alkalommal hivatkozott. Én sem stílusában, sem gondolataiban nem találok sok kedvemrevalót, ám az biztos, hogy rendkívül különös alak volt. Egy olyan korban, amikor a halál és a végsőkig való ellenállás között lehetett csak választani, Chelčický ugyanazon elvek nevében, melyeket a felkelés képviselt, az ellenállással szemben lépett fel, farkasszemet nézve a keresztes hadakkal – nos, ehhez figyelemreméltó elszántság és halálmegvető bátorság kellett; felszólítás volt a kollektív vértanúságra.

[...] S monda az Apostol: „Fogjátok a lélek kardját, mely az Isten igéje!” Nem a test kardja ez, hanem a léleké. Mert csak aki a lélek szerint él, tudja forgatni ezt a lelki kardot, és tud bánni vele a ravasz ördög ellen, de a vak és testi emberek nem képesek az ördöggel szemben magukat megvédeni, mert nem látják őt, maguk is az ő sötétségében lévén. De az Apostol az embereket nem a testi harcra készíti, mert nem azt parancsolja, hogy a testi kardot forgassák, hanem arra tanítja a rómaiakat, vessék alá magukat a pogány római császárnak, akinek kardjáról azt mondja az Apostol, hogy azt „nem hiába viseli, mert vele az Isten akaratát viszi végbe”. Olykor szentéletű emberek fejét veszi vele, miként Szent Pál fejét is a római császár kardja csapta le. De ez nem hiába van így, mert Isten ezzel áll bosszút mindazokon, akik ellene vannak.⁵ De amikor azt mondja, „nem hiába viseli”, ez nem az örök élet igéje, de amikor azt mondja, „fogjátok a lélek kardját”, ez igenis az örök élet igéje; mert aki a lélek kardját bírja, minden lelki ellenségét leverheti, de a másikkal, melyet nem hiába visel a római pogány császár, csak az élőket lehet pokolra küldeni [...]⁶

[...] Szent Pál e szavaiban nem látok semmi olyat, mely magában foglalna bármit is a világi hatalomból vagy a háromféle rendre való felosztásból, mely Krisztus testének hívatik, sem szóban, sem értelme szerint. Mert néven nevezi ugyan e test tagjait, és szól valóságos voltukról, csakhogy lelki valóságukról, mely a Szentlélek ajándékai által van, külön-külön e tagok szerint. Mint ahogy a természetes testben is egyetértésben vannak, s egymást közösen szolgálják, mindegyik saját valósága szerint. [...] Ám a test nem jut ily egyetértésre és ily szolgálatot nem mutat két ember között, még ha egy cselédségben vannak is, mert mindegyikük a testi lelket, saját akaratát és gőgös szívét követi. [...] A népnek e hármas felosztását látjuk a pogányoknál is; híres fejedelmeik szorgosabbak a világi igazságosság dolgában, mint e hitünkbéli semmirekellők [...] a béke és az evilági igazságosság ügye a pogány fejedelmek között jobban áll mint e hitükben megkeveredettek között; [...] A pogányok közt is vannak robotosok, akik a földet művelik és egyebeket végeznek, és papok, akik az egy istentől őket a maguk oldalára csábítják [...] ahogy köztünk is vannak igen nagy csábítók [...] S mint ahogy a nép az istentelen pogányoknál is három részre oszlik, melyek egynémely dolgokban egymás szolgálatára vannak, és ettől ők még nem Krisztus teste, ugyanígy csak a testi dolgok révén ezek a részek köztünk sem Krisztus teste [...] Az urak kardja a parasztokat lelkükben nem fűzi egybe, vessék bár rabszolgaságba őket, és az uraság megterített asztala csak a bolond papot vidítja fel, aki e kegyet a hit nyereségének számolja, mert gyomra élvezte az urasági asztal áldásait [...]⁷

Természetesen kihagytam azokat a részleteket, melyekben Chelčický nyersen, minden szépítés nélkül fejti ki, milyen is a hármas felosztás in concreto, s hogyan bánnak a magasabb rendek a „robotosokkal”. Legfontosabb műve, A hit hálója egyszerre irányul a császár és a pápa ellen, vagyis Chelčický felfogása szerint azon pogány tekintélyek ellen, akik mint befurakodott „cethalak” szaggatják szét a keresztény hit hálóját.

Ez bizony nem valami újszerű, mély teológia, ugyanúgy, ahogy nem volt az Husznál vagy Jacobellus von Mies-nál (Jakoubek ze Stříbra) sem, hanem valami sokkal fontosabb. A kereszténység nemesi jellegét az egyház tekintélye az invesztitúraharcok következtében meggyengítette, s ez az egész középkori vallásosság elmélyüléséhez vezetett; megint csak a laikusok azok, akik követelni kezdik egyenjogúsításukat részt kérve a vallásosságról, az egyházról, a jámbor életről, a keresztény erkölcsiségről való gondoskodásból. S tették ezt minden lehetséges eszközzel: kezdetben erőszakkal, majd türelmességgel, később a hatalmon lévőkkel kötött kompromisszumokkal, tárgyalásokkal és paktumokkal. Ezt a laikus igényt tartotta életben Csehország a lutheri és a kálvini reformáció megindulásáig, mely egész Nyugat-Európát megrázta – ez volt a csehek igazán nagy tette a 15. században. Számtalan áldozatot, kimondhatatlan fájdalmat, szenvedést és természetesen kulturális veszteségeket jelentett mindez.

A Cseh Testvériség (Jednota bratrská, Brüderunität) története egyet jelent üldözésük történetével. Kezdődött a kelyhes király Podebrad György alatt, akinek semmi szüksége nem volt egy „pikárd” eretnekségre⁸, amikor neki magának is hadakoznia kellett a hivatalos egyházzal saját tartományi egyházának elismertetéséért. Számukra, akik a „jó pásztort” keresték, tartózkodási helyül a Podebradok Litice uradalmán fekvő Kunvald falut jelölték ki. Sok megpróbáltatáson ment már addig is keresztül ez a közösség, mely a „jó pásztor” keresésében, aki hitük szerint egyedül illetékes a szentségek kiszolgáltatására, készségesen lemondtak javaikról, lakóhelyükről, vagyonukról és életükről, börtönökben sínylődtek, s akik felett állandóan ott lebegett a megégettetés és felnégyeltetés veszélye, mely nagyon is gyakran vált valósággá. Üldöztetésük, mely röviddel a kunvaldi közösség megalapítása után vette kezdetét, ezeknek az elszánt, a bibliára felesküdött embereknek nem volt sem új sem váratlan. Nem viselkedtek prozelitákként, ám becsületességük és a legnagyobb nélkülözéseket is vállaló elszántságuk olyan mély benyomást keltett, hogy a Testvériség a század végére nemcsak a vallási életben, hanem a közéletben is jelentős tényezővé vált. Jól példázza működésüket, hogy amikor a kunvaldi közösség alapítóinak egyike, Gergely testvér Prágába ment, s ott a gyülekezetben, ahol számos diák is megjelent, felsőbb parancsra azt tanácsolta a diákoknak, hogy térjenek haza, ők erre azt válaszolták, kínzószerszámok legyenek a reggelijük, máglya az ebédjük.

Az állam, a hatalom, az eskütétel, a hivatalok és a magasabb iskolai képzés elvi elutasítását a testvérek a 16. században, amikorra már valóságos hatalommá nőtték ki magukat, többé nem tudták fenntartani. Ulászló király alatt mégis megújították az ellenük hozott királyi rendeleteket, s a királyi városokban ezután már csak titokban működhettek. A 16. század elejére ennek ellenére számuk már százezerre rúgott. A hivatalos egyházzal szemben az ellenállás zászlaját ők vitték egészen addig, amíg a német, főleg a lutheri reformáció át nem terjedt Csehországra is, s a korábban tisztán cseh ügy birodalmi, majd később európai üggyé nem nőtte ki magát. A lutheri hitvallás főleg a volt kelyhesek, utraquisták között kezdett terjedni, ami a csehországi helyzetet tovább bonyolította. A hivatalos egyházzal való megbékélés esélye éppen akkor veszett el végleg, amikor a lengyel dinasztia gyászos kimúlása után I. Habsburg Ferdinánd személyében 1526-ban újra erős katolikus uralkodó került a cseh trónra. A 16. században nálunk is, akárcsak Európában mindenütt, a nagy vallási konfliktus adott az eseményeknek igazi komolyságot; a nemesurak – lett légyenek azok katolikusok vagy kelyhesek – civakodása szükséges feltétele volt a konfliktus tényleges kibontakozásának. A Habsburgok kezdettől fogva valódi uralmat akartak, egy abszolutisztikus állam megteremtése volt a céljuk, ahogy azt tökéletesebb formában I. Ferenc Franciaországa képviselte (még a francia vallásháborúk előtti időkben). Abban, hogy a 16. század folyamán a Habsburgoknak ezt még saját örökös tartományaikban sem sikerült megvalósítaniuk, nagy szerepe volt a reformáció gyors csehországi terjedésének; Csehország egészen elmerült abban a hullámban, mellyel a – főleg német, s rajtuk kívül még számos más – reformátorok elborították. Annak, hogy itt végülis két nemzetközi áramlat csapott össze egymással, fő oka az volt, hogy a régi cseh felső réteg, mindenekelőtt a nemesség alapvetően átrendeződött, melynek következtében a cseh történelem és társadalom fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi hagyományos arculatát. Az ország legjelentősebb erőinek nagy része, az utraquista nemesség és Prága városa, Luther fellépése után hamarosan e tanok követői lettek, s ugyancsak ide számíthatjuk a Cseh Testvérek nemesi híveit és tagjait, akiknek birtokain a testvérek biztonságban érezhették magukat. Maga Luther is korán kiállt a csehekkel való egység mellett, a német nemzet keresztény nemességéhez intézett írásában a csehekről és Huszról is megemlékezett, s baráti eszmecserére került sor közte és a cseh testvérek között ez utóbbiaknak az úrvacsoráról vallott felfogásáról, dicsérte bátorságukat, hogy papjaikat maguk választják, s amikor a konzervatív utraquisták Lajos király uralkodása végén megpróbáltak Rómával egyezségre jutni, és Csehországban rémuralmat vezettek be a „pikárdok” (vagyis a testvérek és a lutheránusok) ellen, a cseh tartományi gyűlésnek szó szerint ezt írta: „Ő (vagyis a pápa) nem fog befogadni benneteket [...] eláruljátok a fent említett két cikkelyt (a két szín alatti áldozást és Huszt). De hadd tudják mind a hitszegők, hogy tanúságot teszek Isten és a világ előtt, hogy Krisztus Urunk árulói ők, a romlás és az örök kárhozat gyermekei. Magam és híveim Husz Jánost, Krisztus szent vértanúját igazán védelmezni akarjuk, s ha egész Csehország, ha Isten úgy akarja, megtagadná tanait, akkor is a miénk marad.” Hamarosan megmutatkozott, mennyire igaza volt, s az utraquisták minden igyekezete, hogy a testvérek és a lutheránusok elleni kemény fellépésükkel elnyerjék Róma elismerését, hiába valónak bizonyult; ennek természetes következménye volt az utraquisták radikalizálódása azaz a lutheri hitvallás széleskörű elterjedése köztük. Nem sokkal ezután megérkeztek Morvaországba a különféle radikális szekták (újrakeresztelők stb.) menekülő tagjai, s mindehhez társult még Zwingli hatása is.

Miután ekkor már mind a cseh mind a német nyelvű lakosság egységes frontot alkotott, mind a városokban mind vidéken egyre érzékelhetőbbé vált a német nyelv növekvő súlya és befolyása. Másrészt a nemzetközi katolikus udvar, melynek jelentősége a Habsburgok alatt ugyancsak megnőtt, javarészt ugyancsak a német nyelvet használta. Az előkelő nemesség lassan hozzászokott, hogy az udvarban mellőzze a tartományi nyelvet; a régi cseh nemesi családok, a Rozmberkek (Rosenberg), Pernštejnek (Pernstein), a Hradeciek (Neuhaus) nyelvi-nemzeti szempontból közömbösekké és határozatlanokká váltak.

A Habsburgok a tartományi kormányzatra azután mérték az első nagy csapást, miután 1547-ben a cseh rendek – ahelyett, hogy saját urukat támogatták volna a szász választófejedelem és a schmalkadeni szövetség ellen –, tárgyalásokba bocsátkoztak a dinasztia protestáns ellenségeivel, s ezért viselniük kellett a mühlbergi vesztes csata következményeit. A városok elveszítették autonómiájukat, a nemesség főkolomposait szigorúan megbüntették; a cseh testvérek az újabb üldözés elől először Lengyelországban kerestek menedéket. Morvaország és Szilézia a lázadásban nem vett részt, az uralkodó velük szemben nem tudott fellépni. De Csehország is csakhamar magához tért. A németországi protestánsokra mért csapás végül is nem hozta meg a várt eredményt, a Habsburgokat fenyegette a török veszély, s a birodalmon belül is kiújultak a konfliktusok, melyek V. Károly lemondásához vezettek. Az új császárnak, Ferdinánd cseh királynak a birodalmi vallási békét Csehországban is be kellett tartania. Közben összeült a trentói zsinat, s kezdetét vette az ellenreformáció eszmeiségének kialakulása; 1556-ban Csehországban megtelepedett a jezsuita rend, s amikor 1561-ben a pápa végül jóváhagyta a cseh egyház privilégiumait, ennek már semmi jelentősége nem volt, a harc mindinkább a felekezetek között, illetve a rendek és az egyre jobban spanyol befolyás alá került udvari párt között dúlt, aminek majd csak a következő évszázadban a nyílt rendi felkelés és ennek megsemmisítő veresége fog véget vetni.

Itt néhány szót még kell szóljunk a cseh testvérekről. A korábban mindenfajta műveltséget megvető, egyszerű hívők világtól elfordult szektája a 16. század folyamán a Biblia tanulmányozása és a humanista műveltség jelentőségének megértése révén a művelődés központjává vált. Püspökei, mint Jan Blahoslav, már görögből tudták fordítani az Újtestamentumot és a héber nyelv ismerőinek közreműködésével elkészítették a teljes Biblia nagyszabású cseh fordítását, kialakítva ezzel a 16. század cseh irodalmi nyelvét. Mindemellett mit sem engedtek passzív ellenállásuk keménységéből, ahogy ezt püspöküknek, Jan Augustának példája mutatja, akit I. Ferdinánd uralkodása alatt fogságba vetettek, miután a király a mühlbergi csata után úgy döntött, egyszer s mindenkorra leszámol a „pikárdokkal”. Álnok csellel történt elfogatásáról, tizenhét évig tartó fogságáról Krivoklát várában vele együtt raboskodó társa, Jakub Bílek – aki végül nem bírta tovább és tizenhárom év után megtört – számolt be figyelemreméltó tárgyilagossággal megírt könyvecskében, melyet még ma is érdemes olvasni. Leírja például, hogy egy ízben Ferdinánd meglátogatta a várat feleségével, Philippine Welserrel, aki az egymástól elzárva raboskodó foglyok sínylődését látva megígérte, hogy teljesíti egy-egy kérésüket, mire mindketten azt kérték, tölthessék együtt a húsvéti ünnepeket, Ígéretét megtartotta, s három napot együtt lehettek. Augusta csak Ferdinánd császár halálának évében, 1564-ben szabadult, anélkül, hogy megtagadta volna nézeteit.

I. Ferdinánd, II. Rudolf és Mátyás alatt ismét Prága lett, legalábbis átmeneti időre, a birodalom fővárosa (nem így II. Miksa alatt, aki Bécsben székelt). Micsoda különbség volt ez azonban IV. Károly korához képest! Igaz, ők is kelet felé fordultak, de ez már defenzív fordulat volt, s a török veszély elleni védekezés szükségessége motiválta. A védekezés pénzügyi terheinek oroszlánrészét a cseh tartományoknak kellett viselniük. Az uralkodók rá voltak szorulva a rendekre, akik Miksától kikényszerítették a „Cseh hitvallás” jóváhagyását, melyben a lutheránusok, az utraquisták és a mindinkább kálvinizmus felé hajló cseh testvérek megállapodtak a hit közös formulájában. Az erősen szorongatott helyzetbe, később Mátyással szemben alárendelt viszonyba került Rudolftól felséglevelet kényszerítettek ki, mely a jobbágyok számára is vallásszabadságot biztosított. Rudolfnak, aki egész életében II. Fülöp állameszményéről álmodozott, mert az ő udvarában töltötte ifjúkorát, a végén el kellett viselnie a leggyalázatosabb szégyent, hogy testvére, Mátyás megfossza rangjától. Rudolf álmodozó udvarában adott találkát egymásnak Észak és Dél, Németalföld és Itália művészete. Szellemi téren csodálatos dolgok történtek, míg politikailag minden egyre mélyebbre süllyedt. A széleskörű vallásszabadság lehetővé tette, hogy itt találkozhasson a csillagok pályáját minden korábbinál nagyobb pontossággal kiszámító Tycho Brahe Johann Keplerrel, aki majd Tycho megfigyelései alapján bizonyítja a kopernikuszi rendszer helyességét. Olyan emberek is megfordultak itt, mint a végtelen világegyetem eszméjéért lelkesedő Giordano Bruno, nem beszélve az alkimistákról, kabalistákról, zsidó tudósokról; a politikailag zilált és szabadjára engedett valóság közepette egy figyelemreméltó, csodálatos manierizmus született.

A rendek egy ideig azt hihették, győzelmet arattak. Azonban érthetetlen módon elkövettek egy durva és megmagyarázhatatlan hibát: Mátyás unokaöccsét, az ellenreformáció kemény hívének számító Ferdinánd stájer főherceget elismerték cseh királynak, majd amikor Ferdinánd át akarta venni örökségét, fellázadtak ellene, s a cseh testvérek befolyására ellenkirályt választottak Frigyes pfalzi választófejedelem, a Protestáns Unió vezérének személyében. A spanyol udvari pártnak elkötelezett prágai helytartók defenesztrációjával kezdődő lázadás két évig tartó háborúskodás után, mint közismert, Frigyes megsemmisítő fehérhegyi vereségével végződött. Nemcsak a Katolikus Liga, hanem a lutheránus szász választófejedelem is a császár oldalára állt, s a császár eltökélte, hogy örökös tartományában rendet teremt; mindenekelőtt kivégeztette a lázadás vezéreit, birtokaikat elkobozta, és könyörtelen, ezúttal valamennyi rendet kivétel nélkül érintő ellenreformációt vezetett be. Megkezdődött a nem katolikus lakosság tömeges kiűzése (ekkor hagyta el örökre Csehországot Comenius), s az elkobzott birtokokra megérkeztek az első idegen országbeli nemesek. A birodalomban, mint ismeretes, dugába dőltek az abszolutisztikus kormányzás bevezetését célzó tervek, az örökös tartományokban ellenben sikerült azokat maradéktalanul megvalósítani; akkor tették el láb alól Albrecht von Wallensteint, aki korábban segített hadseregével a császárnak elhárítani a Habsburg-ellenes erők, főleg a svédek részéről fenyegető veszedelmet, de sértettségében bosszút forralt, s hogy a dolgok menetét a császár ellen fordítsa, a lázadás cseh szellemét még egyszer felszította. Halála után elárasztották az országot az idegenek, akiket a gyilkosságért Wallenstein hatalmas, a megelőző konfiskációk során szerzett birtokaival jutalmaztak; ezzel megkezdődött a tartományi nemesség elidegenedésének hosszú folyamata. Az országot tízezerszámra hagyta el a képzett protestáns városi lakosság. Amikor II. Ferdinánd 1626-ban Csehország új, abszolutista alkotmányát kibocsátotta, benne a cseh mellett a német is egyenjogú tartományi és hivatalos nyelvként szerepelt, s a nemesi túlsúly révén természetesen az utóbbi került előnyösebb helyzetbe. Wallenstein halála után még sokáig folytatódott a küzdelem. Ez volt az első általános európai háború, melyben közvetve vagy közvetlenül (a hollandok például a császár ellen harcolók, Franciaország a svédek pénzügyi támogatásával) szinte valamennyi európai hatalom részt vett, s melynek következtében a Habsburgok a birodalmat lényegében elvesztették, örökös tartományaikban ellenben hatalmukat megszilárdították. A cseh társadalomban mélyreható szerkezetváltozás zajlott le: a cseh főnemesség elidegenedett az országtól, s noha az állam fennmaradt, sőt számos vonatkozásban meg is szilárdult, az ország, különösen a városi lakosság és a falusi parasztság, szellemileg hosszú időre az ellenreformációhoz kötődött. A polgári szellemi életet, mindenekelőtt a cseh nyelvű irodalom kezdeményeit, ha nem is fojtották meg, de beszűkítették. Az emigráció hangja egy idő után teljesen elnémult. A cseh nyelvű lakosságot mindez a jövőre nézve lelkileg is megbénította, így amikor Európa más részein általánosan kezdetét vette a felvilágosodás, a cseheket kritikátlanul és kíméletlenül az ellenkező irány felé űzték. Még a 17. századi Csehországban is létezik nemzetközileg jelentős szellemi élet, de ennek egyetlen cseh nyelvű résztvevője sincs. A csehek helyi jelentőségű, hazafias témákkal vagy hitterjesztéssel, katolikus szellemű valláspropagandával foglakoznak.

Mindennek persze megvan a maga sajátos logikája. A törékeny és ingatag rendi állam, a befejezetlen előreformáció, majd a tulajdonképpeni reformáció összefüggenek egymással. II. Přemysl Ottokár balsikere, melynek fő okozója a cseh nemesség volt, elősegítette a Habsburg-ház hatalomra jutását. Ottokár császári koronáról szövögetett álma tovább élt az országban; az utolsó Přemyslek politikai törekvései, melyek célja egy erős keleti birodalom létrehozása volt a Csehország–Lengyelország–Magyarország háromszögben, soha nem mentek feledésbe. Már-már úgy látszott, a Luxemburgoknak sikerül mindezt megvalósítaniuk, de számításaikat keresztülhúzta egy jóval erősebb centralizmus-ellenes mozgalom, a nagy huszita viharok, a laikus kereszténység eszméjével, amely az Isten országával kapcsolatos nyugati eszme fejlődésének végszavát jelentette. Európát ez az eszme nem hódította meg, az országot viszont elszigetelte, ami oda vezetett, hogy a Luxemburgokkal összeházasodott Habsburgok megvetették lábukat Csehországban, majd a lázadó mozgalom ürügyén végleg kezükbe ragadták a hatalmat; ezt a birodalom nemzetek feletti hatalma és a hagyományos katolikus világban betöltött pozíciójuk tette lehetővé számukra. Mindezt a hagyományos cseh társadalom felbomlása és vezető rétegének kicserélődése kísérte. E kortól fogva Csehország vált a Habsburg háborúk és hatalom éléskamrájává, mivel Magyarországot a törökök és erdélyi szövetségeseik részben vagy teljesen hosszú időre kikapcsolták a gazdasági vérkeringésből, Lengyelország pedig a birodalmon kívülre került. Csehország földjét intenzív művelés alá fogták – akkoriban ez jelentette a gazdagság egyetlen forrását –, a parasztságot röghöz kötötték; ez a folyamat már régebben, rögtön a huszita háborúk után elkezdődött, de sohasem folytatták ennyire könyörtelenül, mint ekkor. Az egész barokk kor alapját – csodálatos építményeivel, búcsújáróhelyek sokaságával, relikviáival, gyönyörű nemesi kastélyaival és barokk templomaival együtt – ez a paraszti réteg alkotta, melyet passzív-misztikus világfelfogásra, ugyanakkor szorgos életmódra szoktattak, ahogyan idillikus-romantikussá költött formában Božena Němcová „Nagyanyó” című művében is tükröződik: odaadó bizalom az uraság iránt, az egész életre kiterjedő szabályozottság – melyben a napok folyását éppúgy mint az évekét az imádkozás, a rítusok szabják meg –, a nagy eseménynek számító búcsújárás, az ismeretlennel, idegennel, bármivel, ami nem a hagyományokban gyökerezik, mint gonosszal és veszedelmessel szemben érzett ellenszenv. Azok a képzett emberek, akik az országban maradtak, szerzetesek, főleg a jezsuiták neveltjei voltak. Egy részük erősen hazafias érzelmű volt, de ez is baj volt, mert hazafiságuk katolikus zelótasággal ötvöződött, bizonyítandó, hogy az ország az (igaz) hitet saját forrásaiból is fenn tudja tartani. Nem hangzott itt el egyetlen eredeti gondolat sem, s az embert különös érzés fogja el, amikor a 17. századi nagyon hazafias jezsuita Balbín „A szláv, különösen a cseh nyelv védelmében” c. írásában Szent Jeromos mint nagy szláv tudós dicséretére, IV. Károly propagandatárából származó gondolat visszhangjára bukkan.

Világosan látszik, hogy ezekből az elemekből kell majd egyszer, amikor Európában napirendre kerül a nyelvi nacionalizmus, kinőnie a középkorihoz képest egészen más szerkezettel és jelleggel rendelkező társadalomnak. A cseh nagyság saját dialektikája által pusztult el, s ami megmaradt belőle, egy aránylag erős állam, Szent Vencel koronája a Habsburgok öröksége, mind kíméletlenebbül kizsákmányolt tulajdona lett. S amikor a 18. században kitört az örökösödési háború, és a hagyományos cseh állam, Szent Vencel koronája, részeire szakadt s Szilézia Poroszországnak jutott, a többit pedig kíméletlenül a felvilágosult-abszolutisztikus Habsburg-államhoz csatolták, egy egészen új történelem veszi kezdetét. A csehség ugyan nem tűnt el, de alapvető változáson ment át mind jellegét, mind társadalmi szerkezetét és lehetőségeit illetően; ez az újabb történelem a hozzá vezető úttal együtt lesz a következő fejezet tárgya.

V.

Történelmünk barokk korszakában, mely a modern csehség kialakulásában sok szempontból meghatározó szerepet játszik, nehezen tudunk tájékozódni. A ma rendelkezésünkre álló történelmi munkáknál sokkal több, az egyes rendek, a nemesség, a városok, a falusi lakosság mobilitását, s mindenekelőtt a gazdaság fejlődését részletesen tárgyaló tanulmányra lenne szükség ahhoz, hogy választ tudjunk adni a problémáknak arra a tömkelegére, melyek itt tornyosulnak. Annak, hogy politikailag az ország ismét a Habsburgok felé orientálódott, gazdasági okai voltak. Ez ugyanis mind az országban maradt katolikus nemességnek, mind az újonnan érkezetteknek tetemes előnyöket jelentett: a rendek elvesztették ugyan politikai hatalmuk egy részét, cserébe viszont olyan gazdasági lehetőségeket kaptak, melyek e veszteséget aránylag elviselhetővé tették. Az ellenreformáció császárai a konfiskációkból és kényszereladásokból sokkal kevesebb közvetlen hasznot húztak, mint ahogy az egyébként várható lett volna. Igaz, hogy a háború után a földek le voltak pusztulva, s még a 17. század nyolcvanas éveiben is majd harminc százalékuk parlagon hevert vagy erdő nőtt a helyükön. A túlterhelt, kiéhezett, bizonytalan jövő előtt álló parasztokra nehezedett az uralkodói kegyre sóvárgó úri réteg teljes súlya, s egy olyan állam terhe, mely szüntelenül háborút viselt, először XIV. Lajossal Németalföldért, a 80-as évektől kezdődően a törökökkel, majd kitört a spanyol örökösödési háború. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ettől az időszaktól kezdve harc folyik a nemesség és a központi Habsburg-hatalom között a cseh földek hozadékáért. A városok tönkrementek, de nem csak mert tehetős lakosságának 1/4–1/5 részét a nem katolikusok elleni rendeletekkel elűzték (a nemesség között ez az arány 1/4 volt), hanem a nemesi réteg döntő gazdasági fölénye miatt is. A cseh rendek ugyan saját érdekükben megpróbáltak kiállni az alkotmányos jogok, s különösen a nemesség adómegadási joga mellett, de egyre inkább elvesztették lábuk alól a talajt, s végül kapitulálniuk kellett. Pedig az országnak és nyelvének az újonnan érkezőkre még mindig volt bizonyos vonzereje, és még a 18. századból is ismerünk példákat a nyelvi asszimilációra magasabb polgári, sőt nemesi körökből. Másfelől a bécsi udvar és az új jövevényekkel létrejött családi kapcsolatok a nyelvi elnémetesedés irányában hatottak, s ehhez hozzájárult a barokk nemesség internacionalizálódása is. Josef Pekař Cseh kataszterek 1654–1789 c. történeti munkájában mesterien foglalja össze a helyzetet:

[...] Röviden szólva elmondhatjuk, hogy a cseh rendeknek a korona államjogi önállóságát a tereziánus időkig sikerült épen megőrizniük, azt viszont nem tudták megakadályozni, hogy gazdasági szempontból Csehország ne váljék egy nyomorúságos, kíméletlenül kiszipolyozott tartománnyá... Az ország politikai igazgatása Bécsnek nem került szinte semmibe, a bíróságokra, az adóhivatalokra eszközölt kiadásai jelentéktelenek voltak, az iskolaügyre egyáltalán semmit nem fordított, az állam Csehországban nem épített semmit, egy-egy erődöt kivéve Chebben és Prágában, s esetleg még ideszámíthatjuk, hogy a prágai várat lakható állapotban tartotta. De amikor a császár – tíz évben egyszer – meglátogatta legjövedelmezőbb királyságát, a szükséges berendezést a prágai nemesektől kérték kölcsön. Nem beszélhetünk tehát semmiféle produktív beruházásról. A különböző javaslatok és jószándékú tervek, amiket a rendi bizottságok felterjesztettek Bécsbe, papíron maradtak, mert a kíméletlen fiskális érdek eleve halálra ítélt mindent. Az országból a nehéz tárkocsik csak kifelé szállítottak kontribúciót. (VI. Károly⁹ uralkodásának utolsó éveiben például az állami bevételeknek több mint a fele a cseh korona országaiból származott, magából Csehországból pedig az egyharmada.) Ezek a pénzek szertefolytak Európában, a Rajnán is túlra, Itáliába vagy Magyarországra, ahol – az országnak a törökök elleni harc szempontjából kedvező fekvése miatt – még a legtöbb haszon származott belőle. S mindebből mit nyert az állam egésze? Befejeztük¹⁰ Magyarország visszahódítását, a török előrenyomulást végleg megállítottuk. Másrészt viszont elveszítettük Sziléziát, gazdag, leginkább iparosodott tartományunkat, amivel leraktuk a porosz nagyhatalom alapjait. A dinasztia európai politikája gazdasági vonatkozásban csak romlást hozott. Valójában csupán Bécs nyert rajta. Az udvar, mely a tartományokból beszedett adók jelentős részét elnyelte (a központi hivatalokkal együtt akkori pénzben számolva ez meghaladta a három milliót), nagy részét Bécsben költötte el. Míg Prágában az adóhátralékok miatt háromszáz házat vertek dobra, Bécs és környéke kiépült, új császári nyári lakok, főnemesi kastélyok épültek, miután a főurakat a haldokló Prága már nem vonzotta többé. A cseh mágnások is Bécsben kezdték elkölteni birtokaik jövedelmét, amit Csehországban nagyon rossz néven vettek tőlük. [...] A gyakorlatban mindebben az ellenreformáció eszméje öltött testet: a nagyhatalmú földesúr pompás udvartartása, aki hallgatag és engedelmes birtokai felett uralkodik, ahol szorgos kezek dolgoznak a távoli fenség fényének gyarapításán. [...]¹¹

Milyen volt Csehország szellemi élete ebben a korban? Az ország gazdasági alávetettségével párhuzamba állítható szellemi mozgása is. Akárcsak a nemesség, mely – abban a reményben, hogy a Habsburgok, felmérve a cseh tartományok jelentőségét, székhelyüket újra Prágába teszik át – engedett az udvar minden zsarolásának, a szellemi elit is úgy hitte, az önkéntes, teljes intenzitással vállalt és végrehajtott ellenreformáció révén a cseh név visszanyerheti fényét a katolikus Európában. A mozgalom élén a jezsuita rend hazai képviselői álltak: tudós emberek, misszionáriusok, aszkéták, igehirdetők, költők; „tudósokon” itt mindenekelőtt történészek és régészek értendők. Az egész korban nem akad egyetlen író sem, akit érdemes volna idéznünk, mert a számbajöhető művek mindegyike tudományos gyűjtemény, népirodalom, vallásos jellegű, főleg hitterjesztéssel foglalkozó művek. Hadd utaljak Bedrich Brídelre, egy jezsuita misszionáriusra, aki „Mi az Isten? Mi az ember?” c. költeményében állítólag nagy misztikus mélységekig jutott el – nos, ez egy versbe foglalt katechizmus. Szerzője konvertita családból származott és buzgóságának lett áldozata; pestises betegek ápolásakor szerzett kórban halt meg. Azoknak a köröknek, melyekbe tartozott, minden igyekezete Nepomuki János boldoggá majd szentté avatására irányult; erre Róma kezdeti merev ellenállása után 1729-ben került sor. E szenttéavatásban van valami nagyon figyelemreméltó dolog, érdemes hát itt egy kicsit elidőzni.

Ehhez azonban vissza kell nyúlnunk a 14. századba. IV. Vencel uralkodásának első éveiben az egyházi és a királyi hatalom összeütközése során a király parancsára Prága érseki helynökét fogságba vetették, rettenetesen megkínozták, majd meggyilkolták, s testét titokban a Moldvába vetették. Pomuki Jánosnak hívták, s úgy tűnik, feddhetetlen és – az érsekhez hasonlóan – nemeslelkű férfiú volt. Már akkoriban vértanúságról, s a halálát követő csodákról beszéltek; a nép aligha lehetett tisztában a gyilkosság valódi okaival, így keletkezett a legenda a királynő gyóntatójának titkáról, melyet a király állítólag erőszakkal akart a paptól kicsikarni. A félreértésre a koronát egy 16. századi krónikaíró, Václav Hájek tette fel, aki két vértanút említ: az egyik az érsek miatt szenvedett kínhalált, a másik tíz évvel később, a királynő miatt. A második személy fikció, melyet a későbbi, kevéssé kritikus századokban már képtelenek voltak a valóditól megkülönböztetni, s mivel más szörnyű események – a huszitizmus – szóltak közbe, az említett férfiú, noha szenttéavatására már a 14. században történtek lépések, feledésbe merült. Csak a kései 17. században jutott újra valakinek az eszébe, s amikor a római bizottság megvizsgálta az ereklyéket, a koponyában találtak valamit, amiről kijelentették, hogy a szent épen maradt nyelve, így került sor a kiagyalt második, 1393-as vértanú kanonizálására a valódi, 1383-as vértanú helyett. A szükséges legendát az Acta Sanctorum számára a jezsuita hazafi Balbín páter szállította. Ez hát az a szent, akinek szobra a hidakon áll. De az országnak, a népnek, a barokk pompát kedvelő felső rétegnek megvolt immár a maga cseh szentje, s a csehek ezzel újra a katolikus Corpus valódi tagjaivá válhattak. Az évente ismétlődő búcsújárás a prágai hídhoz még fiatal éveimben is valamennyi közül a legnépszerűbb volt, melyre sokan jöttek el Morvaországból és Sziléziából is. A cseh későbarokk legnagyobb mecénása és lovagja, Franz Anton Sporck gróf (aki Tirolból Csehországba hozta Matthias Braun szobrászt, aki az észak-csehországi Kuksban az egyik legszebb barokk együttest létre hozta) a szenttéavatási ünnepséghez a Kutná Hora melletti Vysoká dombon Nepomuki Szent János tiszteletére egy kis kápolnát építtetett, ahol napokig tartott az ünnepség, a díszkútból bor folyt, a nép között pénzt osztogattak stb. Ilyen és hasonló eszközökkel, a barokk művészet pompájával, búcsújáró helyek sokaságával, melyek mindegyikének megvolt a maga varázsa, a cseh népet belsőleg megnyerték az új életstílus, a jámborság számára, mely minden cseh ember szívében ott lakozott, amíg a felvilágosodás szkepszise teljesen át nem gyúrta. Mindez akkor történt, amikor a szomszédoknál, főleg Észak-Németországban, a kor már régen a felvilágosodástól volt terhes. Csehország nem csupán lemaradt emögött, hanem éppenséggel az ellenkező irányba lendült. Amikor a felvilágosodás az új, nagyrészt német nyelvű, pontosabban az előbbrejutás perspektíváját csak német nyelvű iskolákon keresztül biztosító tereziánus tanrend alakjában megérkezett, a csehség egy ellentétes elv hordozója volt. Tovább erősödött merev ellenállásuk a felvilágosodás és a központosított germanizációval szemben, s ez ennek az ösztönös ellenzékiségnek olyan szellemi hátteret adott, ami sajnálatos módon szemben állt a kor általános tendenciájával; ez a csehországi németeknek lehetőséget nyújtott arra, hogy a felvilágosodás mellett kötelezzék el magukat, s Csehországnak közel egyharmadát birtokukba vegyék. Mária Terézia óta a cseh és az alpesi tartományokat „a monarchia német tartományainak” nevezték.

Közben a cseh korona politikai sorsa is bevégeztetett: gyakorlatilag megszűnt létezni. VI. Károly uralkodásának utolsó éveiben a kontribúciók és a kíméletlen adóbehajtások olyan méreteket öltöttek, hogy halála után, mikor Frigyes bajor választófejedelem bejelentette igényét Csehországra, a cseh rendek őt támogatták. Ezután Frigyes betört Sziléziába, s egy pillanatig úgy látszott, a koronát Bajorország és Poroszország felosztja egymás között. Ez természetesen a cseh nyelvre nézve végzetes lett volna, mert egy ilyen szakadás esetén a cseh nyelvterületet mindkét oldal erősen megnyesegette volna. A Habsburg–Lotharingiai házat (férfiágon az utolsó Habsburg VI. Károly volt) fenyegető veszedelmet sikerült elhárítani, a rendeket megbüntették, néhány halálos ítéletet is hoztak, de kegyelmet is gyakoroltak; egyetlen főrendet sem végeztek ki. Csehországnak persze bűnhődnie kellett, a rendi autonómia utolsó maradványait kíméletlen centralizmussal felszámolták. A tereziánus tanügyi reformot már említettük: az általa gyakorolt hatást lehetetlen túlértékelni. Az egész mozgalom II. József alatt érte el csúcspontját, aki az első földmérések alapján új katasztereket állított fel, és első ízben adóztatta meg a nemesi domíniumokat ugyanazon elvek alapján, mint a paraszti földeket – korábban a nemesi földbirtokok adómentesek voltak. A rendek elveszítették utolsó támaszukat is; az örökös tartományokban a rendi hivatalokat már korábban központi hivatalokkal váltották fel, és az egész közigazgatást központosították. A cseh államjogot formálisan ugyan nem számolták fel, a Habsburg-Lotaringiai uralkodók mint cseh királyok továbbra is megkoronáztatták magukat Prágában, de mindebből gyakorlatilag nem sok maradt... Ilyen véget ért, a sziléziai és a hétéves háború után, a cseh nemesség és az uralkodó közti hosszan tartó küzdelem az uralkodó teljes győzelmével, melynek következtében a cseh állam, Szent Vencel koronája, gyakorlatilag megszűnt létezni.

Csehország lefokozása egy olyan tartománnyá, melyből az adót úgy facsarták, mint szivacsból a vizet, a lakosságnak csak a legszükségesebbet hagyva meg, hogy családjukat eltarthassák, ahol a gazdag nemesség képtelen volt az ország dolgához szerencsés kézzel nyúlni, a városi polgárságot pedig a polgári rend általános válsága sújtotta – mindez a viszonyok mélyreható átalakulását hozta magával, mely a cseh történelmet – amennyiben ez a cseh nemzetiségűek történelme volt – alapjaiban változtatta meg. A csehek most már tulajdonképpen csak a fáradságos munkát végző népet jelentik, s az értelmiség bizonyos, az ellenreformációhoz kötődő rétegét, mely őriz ugyan egyfajta hagyományt, de katolikus buzgósága egyúttal a múlttal való szakítást is jelenti. Paradox módon ez az ellenreformációs szellem őriz bizonyos ellenállást a németesítő centralizmussal szemben, s ezt egészen addig fenntartja, amikor majd az újabb tendenciák a népi mozgalmat már a modern nyelvi nacionalizmus, Rousseau és Herder preromantikája, majd később a német romantika jegyében készítik elő.

De az új csehségre, a kicsiség csehségére, a döntő befolyást mégiscsak a felvilágosodás gyakorolta. Azzal, hogy 1781-ben II. József az úrbéri rendelet kiadásával pontot tett a rendi nemességgel folytatott küzdelme végére, nagy tettet hajtott végre a parasztság szellemi és anyagi felszabadítása érdekében. Csehországban a parasztság magát a cseh népet jelentette. A parasztok ezentúl szabadon beköltözhettek a városokba, és ugyanúgy az állami joghatóság illetékessége alá tartoztak, mint bárki más. A robotot enyhítették, s a nemesség megadóztatása közvetve a parasztság terheinek a csökkentését is jelentette. Ezzel a cseh társadalomnak ez a része összességében hasonlíthatatlanul nagyobb súlyra tett szert, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben szükségképpen gyengülnie kellett a nemesség befolyásának, politikai és szellemi monopóliumának. A felvilágosodás tehát a cseheknek nagy veszteségeket okozott ugyan, de egyúttal képessé tette őket arra, hogy sebeiket begyógyítsák. Az a cseh nemzet, amely kikerült ebből a darálóból, kis nemzet, és érdekei, akárcsak problémái és céljai, provinciális jellegűek.

E fejlődés első fázisában szerepet kapnak a társadalom hagyományos alkotóelemei is, melyek a mozgalom szervezeti alapját képezik: a tartományi nemesség művelt, az ország történelme és a tudományos tevékenység iránt érdeklődést mutató képviselői. A felvilágosodás szelleme eljut ugyan hozzájuk is, de megtorpan patriotizmusuk előtt. A 17. század második felében megalakult Cseh Tudós Társaságból később kiváló nyelvészek és történészek kerültek ki, mint például Josef Dobrovský, a szlavisztika tulajdonképpeni megalapítója. A nemesek számára a cseh nyelv inkább idegen volt, de vérükben volt a hagyományos rendi ellenállás, s ez igencsak szublimált formában a tudományosságban is megjelent. De a konzervatív szellem legérdekesebb dokumentuma ebben a korban paraszti környezetből származik: egy „művelt paraszt”, František Jan Vavák¹² részletesen megírta emlékeit az 1770-től 1816-ig terjedő időszakról. Szimpátiával kíséri ugyan II. József törekvését a parasztság felemelésére, de a felvilágosodást undorítónak, a türelmi rendeletet¹³ pedig egyenesen az ördög művének tartja. Ámulatba ejtő és megható az a mód, ahogyan tanulmányozza a régmúlt emlékeit, felhívja rájuk a figyelmet, s igyekszik azokat megőrizni, ismeri a régebbi cseh irodalmat, a történelmet és a régészetet. De a huszitákkal, a reformációval és a hazai nem katolikusokkal szemben csak ellenszenvet érez és elkeseredett vitákba bocsátkozik velük – bizonyítva, milyen irányultságú volt a kizárólag cseh írásbeliségen és a papság befolyásán alapuló akkori „műveltség”.

Csak már amikor érezhető az előromantika, a franciák európai hadjáratának, az idegenellenes német reakció, Herder, majd később Jahn és Arndt eszméinek a hatása, s amikor a művelt polgárság nagyobb jelentőségre tesz szert, kap az egész mozgalom valamivel modernebb formát. A vallás és az ellenreformáció lassanként háttérbe szorul, s a papság köreiben is teret hódít a jozefinizmus. Fontos és jellegzetes e vonatkozásban Bernard Bolzano működése. A felvilágosultak azonban sosem mentek addig abbéli igyekezetükben, hogy Csehország „másik nyelvi törzsét” szellemileg megsegítsék, hogy követeljék, vagy legalábbis ajánlják a cseh nyelvű modern írásbeliséget, s különösen nem a tudományban. A nemesség és a felvilágosultak egy része csupán patrióta érzelmű volt; ezzel szemben a konzervatívok és a romantikusok hamarosan nyelvi-nemzeti érzelművé váltak. Ehhez járult még néhány olyan ember működése, akik Szlovákiából, vagyis az akkori Magyarországról érkeztek, ahol az ellenrefomáció sohasem érvényesült egészen, s akik a cseh hagyomány nem katolikus vonalát vitték tovább. Közéjük tartozott a jeles történész, František Palacký, Husz János és a huszita kor jelentőségének felfedezője. Ez volt a helyzet a 19. század 20-as 30-as éveiben. Ezekből a kövekből fokozatosan egy új nemzet, egy lényegében alulról felfelé épülő társadalom keletkezett, mivel a nyelvi nacionalizmushoz való langyos viszonyának következtében a nemesség mindinkább veszített jelentőségéből. Olyan társadalom ez, mely a népből származik, ugyanakkor konzervatív, sokáig híján van a legcsekélyebb forradalmi impulzusnak: óvatos, tapogatózó, anyagi eszközök nélküli, s csak nagy fáradsággal, korlátok közé szorítva teremti meg a maga szellemi életét; ugyanakkor parasztian szívós és telve akarattal, hogy ne hagyja magát elnyomni. A német nyelv nyomasztó kulturális súlyának a korában, amikor Csehország tizennyolc legsűrűbben lakott körzetéből hat teljesen elnémetesedett, s amikor a szociális felemelkedés perspektívája a kizárólag német nyelvű felsőfokú tanintézményeken keresztül vezetett – lépésről lépésre meg kell küzdeni minden talpalatnyi földért, s egyik engedményt a másik után kellett kicsikarni.

Ezt nevezem tehát kis csehségnek: míg a nagy megengedhette magának, hogy Európára is gondoljon, s Európa szolgálatában és konfliktusaiban élte ki magát s fordíthatta energiáit, a kis csehség kezdettől fogva – mást nem is tehetett – csak saját magával, fennmaradásával volt elfoglalva, melyet mindinkább a nyelvvel azonosított. De ebben a kis csehségben is van bizonyos nagyság: az az elhatározása, hogy lemond azokról a nyilvánvaló előnyökről, melyeket számára egy nagy, világméretű jelentőséggel bíró kulturális, gazdasági és társadalmi közösséghez való tartozás jelenthetne, abban a reményben, hogy saját nyelve és hagyománya révén eredetiségre nyer esélyt. A kis csehség szívós kitartással, anyagi, kulturális és politikai értékek birtokába akarja fokozatosan felküzdeni magát, hogy azokat, még ha nem is eredetiek, legalább saját nyelvén élvezhesse és közvetíthesse. Az ennek eléréséért folytatott küzdelem tölti ki az egész 19. századot.

(folytatjuk)

Jegyzetek

1. Lásd [8].

2. A devotio moderna elsősorban a laikusok, a városi polgárság felé fordult, támogatta az anyanyelv használatát az egyházon belül, s fellépett annak érdekében, hogy az iskolákban laikusok is oktathassanak. A mozgalom támogatói közé tartoztak IV. Károly, Arnošt z Pardubic prágai érsek és Johannes Noviforensis (Jan ze Stredy) kancellár.

3. Die Hussiten. Die Chronik des Laurentius von Brezová 1414–1421. Graz–Wien–Köln 1988.

4. F. M. Bartoš, Z bratislavské schůzky krále Zikmunda s husitskými vůdci r. 1429. (Zsigmond király és a huszita hadvezérek 1429-es pozsonyi találkozójáról.) In: Časopis matice moravské 49, 1925, 171–195. o.

5. Vagyis: bár a vértanúk meghalnak, de ez nincs ártalmukra, mert a menyországba jutnak; de az igaztalanokat a császári kard az örök kárhozatra küldi.

6. Petr Chelčický, Drobné spisy. O boji duchovním. (Kisebb írások. A lélek harcáról.) Praha 1966., 93–94. o.

7. Petr Chelčický. O trojím lidu řeč, o duchovních a o světských. (Háromféle népről, a papokról és világiakról való beszéd.) Uo. 121–122. o.

8. J. Bujnoch (lásd [11]) kommentárja szerint „a pikárdok (nevük az északfrancia Picardie tartomány nevéből ered) 1400 körül a Lille-Tournai-Douai háromszögben arról voltak nevezetesek, hogy a valdensekhez hasonlóan elutasították a látható egyházat és annak hierarchiáját, a szentek tiszteletét és a vagyonnal rendelkező papságot”. Lásd még R. Kalivoda: Revolution und Ideológie. Der Hussitismus. Köln–Wien 1976., 166. o.

9. III. Károly magyar király. (A ford.)

10. A tanulmány a monarchia idején íródott, innét a többes szám.

11.  Josef Pekař, České katastry 1654–1789. (Cseh kataszterek 1654–1789.) In: Český časopis historický XIX, Praha 1914., 341. o.

12.  František Jan Vavák (1741–1816) visszaemlékezései először 1853-ban a Lumír, majd 1888-ban a Českobrodské listy c. folyóiratokban jelentek meg. Teljes terjedelmükben Prágában adták ki 1907 és 1916 között.

13.  A II. József által 1781-ben kibocsátott Türelmi Rendelet szavatolta a lutheránusok, kálvinisták és a görögkeletiek szabad vallásgyakorlását és polgári jogegyenlőségét a katolikus többségű lakossággal.