Műélvezet és nosztalgia

A léleknek az a különös állapota foglalkoztat, amikor az ember képes ráhangolódni egy-egy műalkotásra. Mert tudjuk jól: ahogy a mű „teremtő kitalálás” terméke, a befogadás, a műélvezet is ugyanúgy az. S ez a kettő valahogy egy tőről fakad álmodozásainkkal és nosztalgiáinkkal, s minden bizonnyal szerelemélményeinkkel is közeli rokon. Mi serken fel ilyenkor a lélekben, amikor képes együtt rezdülni egy-egy művel? E kérdés engem e pillanatban nem a mű felől nézve érdekel, hanem a lélek felől.

Álldogálok Csontváry képei előtt. A ráhangolódás ez esetben azzal kezdődik, már a Csontváry Galériába való belépést jóval megelőzően, hogy afféle kis zarándokútnak tekintem, hisz jártam már itt, olyan hely számomra, ahová újra meg újra vissza kell térnem. Adva van ez esetben az ismerősség toposza, mely a befogadás intenzitását mindenképp növeli. Az ismerősség azonban biztosan csak egy bizonyos határig válthat ki hatást, azon túl egyre közömbösebbé tesz, legalábbis csökkenti a befogadás erejét. Nézem a képeket sorban. De megszégyenülten azt kell mégis tapasztalnom, hogy a műélvezet szikrája alig lobban bennem. A legtöbb, amit érzek, a ráismerés öröme. De ezen túl mindenestől a galériák emelkedettséget előíró csöndje tart fogva, semmi több. Hátamban érzem a teremőrök (mustrálgató) tekintetét. Lényem egyik felével azon kajánkodom, hogy most valami teljesen ide nem illőt kéne elkövetnem, hogy lelepleződjön az itt obligát (s ezért eleve gyanúsnak tekinthető) áhítat iránti ellenszenvem. Énem másik felével viszont azt rovom fel magamnak, hogy én, úgy látszik, teljesen híján vagyok a műélvezet legcsekélyebb képességének is. Keserves kettősség ez, túl sok egyetlen érző kebelnek – vonom le magamban, még mindig alig érintve (látszólagos) figyelmem tárgyait.

Aztán valami történik. Állok a Sétakocsizás újholdnál Athénben című festmény előtt, s már nyoma sincs bennem mindannak, ami eddig feszélyezett. Meg vagyok igézve. Mi történt? Óhatatlanul a lélek, s nem a festmény felől nézve annyi, hogy a kép szemlélésének hatására egyszeriben felserkent bennem az a tárgytalan, illetőleg a valóságban soha be nem teljesedő elvágyódás, mely most, pillanatnyi érvénnyel mégis hazatalált, magára talált Csontváry e festményében. Ez a lilás rózsaszín, világoskéktől sötétkékig ívelő éjszín(skála) fent, s alant a sétakocsizók, amint meredten, mintha kísértetek lennének inkább, mint elevenek, ahogy megörökíttetnek sétakocsizásuk újholdfénynél zajló örökkévalóságában – pontosan afelé feszíti ki képzeletemet, érzéseimet és gondolataimat, aminek annyira híján vagyok a mindennapi életben. Ha tehát a lélek felől nézzük a műélvezet folyamatát, először is a mindennapi életbe való beszorítottságunkból való kiszabadulást emelhetjük ki. E kiszabadulást sohasem értelmi erőfeszítéseinkkel érjük el, hanem valamiféle ihletnek köszönhetően, mely mind az érzelmi, mind az értelmi szintet meghaladja. Valahogy úgy, ahogy Musil Törlesse töpreng erről: „Igen, vannak élő és halott gondolatok. A gondolkodás, amely a megvilágított felszínen mozog, és minden időben felfűzhető az okszerűség fonalára, még nem okvetlenül élő. Mert akárhány gondolattal találkozunk ezen az úton, az olyan közömbös lehet, mint bármely tetszés szerint kiválasztott ember a menetelő katonák hadoszlopában. A gondolat – bármilyen régen vonult is be agyunkba – csak akkor kel életre, ha valami, ami már nem gondolkodás, ami már nem logika, mellélép, hogy éreznünk kell igazságát túl minden igazoláson, mintha horgonyt vetett volna eleven húsunkba hasítva... A nagy felismeréseknek csak egyik fele teljesül az agy fénykörében, másik fele a lélek legsötétebb mélységeiben él, és mindenekelőtt lelkiállapot, melynek legtávolabbi csúcsán ül, mint virág az ágon, a gondolat.”

Hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy szándékosan használom az ihlet kifejezést, mert lejáratottságának legfőbb oka talán az, hogy kizárólag emelkedett költői pillanatokra értették, s ez – merő pózzá üresedve lassacskán – már csak a széplelkű vasárnap délutáni versfaragók körében bírt tényleges jelentéssel. De ha számot vetünk azzal, hogy ihletet minden földi halandó képes érezni, csak nem biztos, hogy az épp művészi alkotásra serkenti, akkor arra is rájöhetünk, hogy ihlet és ihlet között a zártság és a hőfok a legmarkánsabb megkülönböztető jegy, így számtalan alakban megnyilatkozhat. Van, aki (hogy egy számomra nagyon ellenszenves műfajt említsek): a magyar nótákat képes ihletetten énekelni vagy hallgatni, van aki a természet ihletett rajongója. Van, aki Jöhn Lurie zenéjét hallgatja ihletetten, van aki a Karamazov-testvéreket olvassa ihletett megszállottsággal, vagy ételeket tálal ihletetten, a példák a végtelenségig sorolhatók. Ihleten múlik minden műélvezet is, kivétel nélkül. S ihletből serken személyes életünk minden nosztalgiája is, nem is beszélve arról, hogy mennyire ihlet dolga a szerelem. Mert valamennyi a felsoroltak közül, mint mondtam már, egy tőről fakad: a lélek fölszárnyalásának vágyából. S ez mind, mind arra vall, hogy (mint Rilke mondja erről): „mily bizonytalanul vagyunk mi otthon a megfejtett világban”.

A nosztalgia majdnem annyira lejáratott szavunk, mint az ihlet. Nyilván azért, mert nem csak egyéni nosztalgiák vannak, hanem kollektív nosztalgiák is, amelyek, ha befogadást nyertek egy-egy virtuális közösség lelkében, óhatatlanul divattá silányulnak lassacskán. S minthogy a divat teljesen pillanatnyi érvényű, könnyű ráhangolódni, mert könnyen elsajátítható közös nyelv teremtődik általa. Mélypontja szememben e kifejezésnek az igésített változata: nosztalgiázik, mint ahogy harmonikázik stb. Mert ha azt mondom valakire, hogy nosztalgiázik, korlátolt módon kiszakítom e fogalmat a maga autentikus kontextusából: szubjektív érvényességének és történeti-társadalmi összefüggéseinek eleven folyamatából. A nosztalgia fogalmának eredendő gazdagságára szeretném a továbbiakban ráirányítani a figyelmet.

A nosztalgiát sóvárgó vágyként, vágyakozásként határozza meg az értelmező szótár. Honvágyként is számon tartja. Ez utóbbi meghatározás szerintem nagyon megtévesztő is lehet, mert valamiféle elveszített haza utáni vágyakozást sugall, s nem fejezi ki eléggé, hogy e haza sehol sem található meg a tényleges valóságban. Vagy eleve az elveszített édent sugallná mégis? Ez viszont talán túlságosan is a kiűzetést asszociálja. Holott a tárgyát, hazáját úgy kereső vágyakozásról lehet csak szó, melynek földi mása föllelhetetlen a valóságban.

Ha a nosztalgia szót hallom, rögtön arra a gyöngéd vagy éles fájdalmakat okozó vágyakozásra gondolok, amelynek tárgya szinte megfoghatatlan, mert nyoma sincs semmilyen valóságos térben és időben. Érzékeltetném ezt egy példával. Amikor kijelentem, hogy nosztalgiát érzek elmúlt gyerekkorom iránt, a nosztalgia leglényegesebb vonását ragadtam meg. Mert hogyan lehet visszavágyni oda, ami olyan időben játszódik, amely már letűnt, hisz az idő folyása visszafordíthatatlan? Úgy, hogy a nosztalgiának eleve nincs realitása. Nincs olyan nosztalgia, melynek tárgya valaha is beteljesülhet. Csak pillanatnyi érvénnyel testesülhet meg bennem nosztalgiám tárgya, hogy aztán tovasodródjon. S ezen a ponton tapintható ki a legközvetlenebbül az, hogy akárcsak az alkotás és a műélvezet, a nosztalgia is a bennünk időről-időre megteremtődő ihlet képződménye.

Mint említettem már, vannak individuális s vannak kollektív nosztalgiák. Mindenki megteremti a maga nosztalgiáit élete során. Azokhoz a korszakokhoz fűződnek a megszépítő emlékezetnek ezek a délibábjai, amelyek a legkedvesebbek. (Hadd jegyezzem meg mindjárt, hogy emlékezetről metaforikusán lehet csak beszélni, mint a hazáról a honvágyat illetően.) Egyesek a gyerekkorukat vágyják vissza, mások a fiatalságukat, megint mások érettebb éveiket, ha azok valamilyen szempontból sikeresek voltak. Életkortól is függ, melyik korszakra esik a választásunk. A gyerekkor nem ismeri a nosztalgiát. Serdülőkorban már előadódhat ugyan, de nem hinném, hogy jellemző lenne az emberi élet e szakaszára. Nem jellemző az ifjúságra sem, ilyenkor a legtöbb emberi lény még hisz a dolgok elérhetőségében, megvalósíthatóságában. Túl az ifjúságon, javában benne a felnőttségben érkezik el a nosztalgiák ideje, kudarcok, megrendültségek nyomán. Csak a rezignációt átélt személyiség képes rá. Enélkül a vágyakozás mindig közvetlenül a beteljesedés felé törekszik. Márpedig a nosztalgiának sohasem lehet semmilyen tényleges beteljesülése. Mint ahogy a műélvezetnek sincs, hisz ha sikerül is ihletetten szemlélnem Csontváry Sétakocsizás újholdnál Athénben című festményét, sohasem léphetek be ténylegesen a képbe.

A megszépítő emlékezet délibábjának neveztem a nosztalgiát, s csak letűnt időbe beleképzelhetőnek. Ezt kissé módosítanom kell. Azt hiszem, nem is letűnt időről van szó, hanem képzelet szülte, fiktív időről. A nosztalgiát ugyanis nem pusztán az emlékezet teremti, hanem sokkal inkább az ihletett képzelet, s az eljövendő vagy még inkább egy soha sem volt időhöz éppúgy fűződhet, mint a letűnt időhöz. Füst Milán nosztalgiájának egyik tárgya Arménia:

„Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket álmodom,

S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szívem alá,

S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét,

S még kék, világos egeden megülnek fekete felhők,

Hol nincs fény, csak keskeny, sárga tüzek, – álmatlan szegény szeme

    lecsukódik,

S elalszik a homályban.”

Fellegekkel teli és homályos Arménia tája, ahová a Füst Milán-i lélek vágyik, s mégis a lélek bölcsőjét, megérkezésének, megpihenésének biztonságos öblét ígéri. Akárcsak Gulácsynak Nakonxipán, ahol hatalmas pelyhekben hull a hó, most és mindörökké.

A nosztalgia lényege tehát az irrealitás, visszavágyunk oda, ami sohasem volt, visszavágyjuk azt, ami soha meg nem történt. De miért mondom, hogy vissza – ha sohasem jártunk ott, ahová vágyunk? A lélek irracionalizmusa okán. Mert, ha minden megérkezés ki van zárva, szükségünk van e sajátos úton-lét folyamán az ismerősség toposzaira. Ami teljesen ismeretlen, az után nem vágyakozhatunk, az inkább elriaszt.

Vannak, mint említettem, kollektív nosztalgiák is. Századunk folyamán az egyik legerőteljesebb kollektív nosztalgia az Osztrák–Magyar Monarchia világa iránt teremtődött meg. S ez annál hevesebb lett, minél irreálisabbá vált visszaállításának esélye. Az, hogy megteremtődött e nosztalgia, a közösség szintjén is bizonyítja (túl a divaton vagy inkább tőle innen), hogy a nagy lemondások és csalódások nyomán szokott ez az érzés felserkenni. Amikor a közösség elveszíti céljai elérésbe vetett hitét, vagy – s ez még gyakrabban fordul elő – amikor a megvalósult célok mélységesen kiábrándítják. Kollektív jelenségként szemlélve a nosztalgiát: a mai napig is szinte csak virtuálisnak számító Közép-Európa is ebbe a körbe sorolható. S hogy e térség mely szögletéből vetül rá tekintetünk, attól függ, képezi-e épp aktuális nosztalgiáink tárgyát, vagy már nem, esetleg még nem. S ez a már és még igen könnyedén váltja egymást. Talán nem is csoda. A haza nemcsak egyéni nosztalgiáink esetében oldódott el eleve a tényleges valóságtól, a kollektív nosztalgiák esetében is lassacskán ez történik. Közép-Európa talán a holdudvarhoz hasonlítható a leginkább: telihold fényénél kirajzolódik, holdfogyatkozáskor eltűnik. Csapongó, mint az ihlet. Egyéni életünk körében talán nem bizonyítható, hogy a nosztalgia mindig a hiányzó értékek iránti vágy szüleménye. Kollektív élmény esetében viszont – a társadalmi-politikai mozgások feltérképezése révén – talán könnyebben kiderül, hogy az életünkből, világunkból hiányzó értékek teremtő kitalálás útján megszerzett nemes pótlékáról van szó minden esetben.

Talán ide vezethető vissza az is, hogy az irodalomban, mely éppúgy teremtő kitalálás terméke, mint a nosztalgia, mindig az a bizonyos félmúlt az, ami az ihlet tárgyát képezi. Az, ami már nincs, de hűlt helye még kitapintható, felidézhető, mint a bensőségesség toposza.