Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. december / Együtt élni önmagunkkal és a filozófiával

Együtt élni önmagunkkal és a filozófiával

Szőke Edit fordítása

Az ember két lábon járó értelmes lény.

(Boethius)

                         

Azért nem szabad akkor sem ölnöd, amikor senki sem lát,

mert lehetetlen, hogy egy gyilkossal akarj együtt élni.

Ha ölsz, egész életedre kiszolgáltatod magad egy gyilkos

kénye-kedvének.

(H. Arendt)

                 

Századunkban az egymást követő nemzedékek alapvető tapasztalata a filozófia csődje.

Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen megállapítás ellenkezést vált ki a filozófia fundamentalistái, a monisztikus rendszerek megalkotói (logisztikusok és gnosztikusok) és azok körében, akik a bűvös arkhimédészi pontot keresik.

Hogy könnyebb legyen támadniuk, megismétlem ugyanezt másként is, ahogy a bírósági tárgyaláson az ügyész vagy az ügyvéd, amikor a bíró felszólítja, hogy kérdéseit és állításait fogalmazza meg másképp.

Az eurocentrikus gőg filozofálásának mesterkélt volta és hatása a két világháborúig és napjainkig hozzávetőlegesen közelít a nullához.

Visszafogta hangját 1914-ben, a szarajevói lövések után, elnémult az 1938-as müncheni kapitulációt követően, az első és a második világháború harcterein, yperitet, foszgént és egyéb gázokat beszíva, a gulágokon és Auschwitzban, és szertefoszlik ma, az egyre tökéletesedő fegyverek dörgése és a nacionalista csatakiáltások közepette.

Aggodalomra semmi ok: a filozofálás sosem szűnik meg. Minden időben felbukkan és filozofál majd a csodabogarak egy csoportja vagy rétege, akik a numizmatikusok vagy a régészek szenvedélyével gyűjtögetik a gondolatot, a bölcsesség elkötelezettjei és hűséges szerelmesei ők, akiket mindig is foglalkoztatni fogja a világmindenség legnagyobb és legmaradandóbb titka: az ember, annak eredete, osztályrésze, ideiglenes volta az örökkévalóban, léte itt és ott, az ember, születése előtt és halála után. Hol több az ilyen gondolkodó, hol kevesebb, egyszer az egyén áll érdeklődésük középpontjában, máskor a mennyiség, egyszer a lélek, máskor a test, olykor mindkettő. A bölcsek kövének keresése nem szűnik meg, mert a kíváncsiság be van kódolva az ember csápjaiba.

A filozófusok az Ószövetség prófétáira is emlékeztetnek. Szívesen osztogatnak tanácsot, tanítanak, mentorkodnak, kipellengéreznek, óvnak és jövendölnek. Jövendölésük gyakran egy anekdotára emlékeztet, amelyben a zsidó azzal a kérdéssel fordul a rabbihoz, hogy lesz-e háború. A rabbi filozófus módjára elgondolkodik, majd egy próféta körültekintésével azt válaszolja: Háború nem lesz, de akkora harc indul a békéért, hogy kő kövön nem marad.

Minden hivatást ki lehet gúnyolni, de ez igazságtalan dolog. Az irónia mögött azonban keserűség húzódhat meg, nem harag. Nem a gondolkodók bűne, hogy ismereteiket, figyelmeztetésüket és előrejelzéseiket nem veszik figyelembe. Végtére is, a körültekintő ember Püthia kétértelmű jövendöléséből is kihámozza a magáét. Az irónia lehet keserű, mint a zsidó humor, és lehet önirónia. Sigmund Freud terjedelmes művet írt a viccről, Henri Bergson a nevetésről, habár egyiknek sem volt oka nevetésre. Kurt Tucholsky derűs és éles ironizálását öngyilkossággal zárta le.

Lehet, hogy a filozófia csődjének tézise helytelen válasz egy helytelen kérdésre, mert olyan ember tette fel, aki megélte a filozófia csődjét, átérezte, átgondolta és nem bírta elviselni, hogy tanúságtétele, bármily tanulságos is, csupán századunk filozófiájának, e filozófia ördögi körének csak egy részére, egy szeletére vonatkozik. Jean Améryre gondolok (többek között). Elmélkedésünknek két különböző szerző eltérő tartalmú művének beszédes címe szabhatna határt: A filozófia nyomora és A filozófia vigasza.

A filozofálás nyomorának és vigaszának ellentétpárja sok hajdani és jelenkori gondolkodót foglalkoztatott. „Valóban csak a század vége felé kezdene egyszeriben túlsúlyba kerülni az értelem? – kérdezi Milán Šimecka. – Nem akarom elhinni.”

Lehet, hogy a filozófia csődjének tézise abból ered, hogy túlbecsülték a filozófiának a történelmi folyamatokra gyakorolt hatását, végtére is, a próféták sem változtattak sokat a drámai, nemegyszer tragikus folyamatokon. Időről időre összeülnek a gondolkodók, hogy újra meg újra elemezzék a megoldatlan problémákat, például a filozófia hatását az irodalomra, amely az életfilozófia és a történettudomány mellett az ember pályafutásának leghűségesebb kalauza, tanúskodván róla és helyette.

A filozófia és az irodalom rokonsága evidens, elég, ha csak arra utalunk, hogy érdeklődésük tárgya azonos. Mégis két, egymástól teljesen különböző, sajátos renddel bíró tevékenységről van szó, az érzelem, a nyelv és a beszéd sajátos rendszeréről, nem is szólva egyéb eltéréseikről és keserveikről.

* * *

Jean Améry neve a Hans Mayer név anagrammája. Már ez is arról árulkodik, hogy neve megváltoztatásával múltja egy részét akarta eltemetni, meg akart szabadulni tőle, más akart lenni, mint aki volt, el akart pusztulni, és fel akart támadni halottaiból. Minden bizonnyal nem ok nélkül. Századunkban túl sok író követett el öngyilkosságot ahhoz, hogy az öngyilkosság lélektana magyarázattal szolgálhatna rá. Valószínűleg szorongatott és nyomorúságos helyzetükben nem találtak elegendő vigaszra a filozófiában. Az Améry szó közel áll a francia amerhez, ami keserűt, fanyart, fájdalmasat jelent. Lehet, hogy csak véletlen szemantikai egybeesésről van szó, ám az mégis célzatosnak tűnik. Antzel is anagrammával változtatta meg a nevét: Celan. Ebben az esetben is játékot űznek velünk a hangzók: a celer franciául elrejtést, titkolást, elhallgatást jelent. Celan sem bírta elviselni a tapasztalat terhét, amelyet magában hordozott. „A túlélőnek kiabálhatnékja támadt, de kiabálása suttogássá változik.” (E. Wiesel) A filozófia vigasza sovány vigasz: Bordás Sándor pszichológus szerint a háborút követő harminc évben nyolcmillió-hétszázezer ember követett el öngyilkosságot, és hatvan-hetvenmillió tett rá sikertelen kísérletet.

Améry és Celan esetében zsidó szerzőkről van szó, névváltoztatásukkal kapcsolatban tehát az asszimiláció, adaptáció, a környezettel való azonosulás kifejezéseket használhatnánk. Emellett nem feledkezhetünk meg arról a traumáról sem, amit az okoz, hogy az asszimiláltnak, akár több nemzedékkel később is, eszébe juttatják, hogy nem asszimilálódott, hogy idegennek érzik, akit a nemzet teste nem tud befogadni, mint ahogy a test sem tud befogadni egy idegen tárgyat vagy szervet. Ebben az esetben az asszimiláció csődjéről beszélhetünk a türelem ellenére, amelyet az asszimilálódónak a felvilágosult Spinoza vagy a modern filozófus, Mendelson ajánlott, és a jó adag szadomazochizmus ellenére, melyről Freud mint az asszimiláció áráról beszél. Stefan Zweig az adósságát életével egyenlítette ki.

* * *

A német nyelvterület zsidó írói által létrehozott irodalom közelébe értünk, amely korunk európai irodalmának jelentős része. Specifikus problémái vannak, de tapasztalata szélesebb érvényű. Néhány gondolat erről az irodalomról hozzájárulhat irodalom és filozófia kapcsolatának megvilágításához annál is inkább, mert nem jelentett számukra nagy vigaszt. Ennek az irodalomnak és alkotóinak a sorsát külső történések határozták meg igen érzékelhetően, de ugyanúgy belső történetének és a benne rejlő filozófiának idült válsága is.

Anélkül, hogy tévedés veszélyétől kellene tartanunk, leszögezhetjük, hogy ez az irodalom a vallási, szociális, nemzeti és immár faji zsidóellenességgel összefüggő zsidóellenes rágalomhadjárat erősödésének légkörében keletkezett, azoknak a jelenségeknek a hatására, melyek a szórványban élő zsidóság történelmét kísérik, mint az egyre duzzadó vízzuhatag, melynek hullámai a szabadesés törvényszerűségével körülmossák az előítéletek egyes fokait, akár a pusztító árvíz, amely tengerbe viszi a mellékágak beleömlő vizét. Mindig ugyanaz a folyó, amelybe bármikor bele lehet lépni, és nem csak kétszer, persze ha az ember nem fullad bele mindjárt az első alkalommal.

Egyesek fülét bánthatja, sőt sértheti a kérdés, miből és honnan eredhetnek a zsidóellenes rágalmak, kampányok, honnan a terror még a XIX. század végén és a XX. században is, a régmúltról nem is beszélve.

Nem kellemes ugyanis hallani és kimondani sem, hogy ennek az előítéletnek a lépcsőfokain a zsidók vesztének, démonizációjának és animalizációjának ösztönzői nemegyszer fennkölt gondolkodók voltak, az európai gondolkodás büszkeségei, az igazság, szépség és erkölcs ítélőbírái, akik megható képet festettek a csillagos égről és az odafenn lakozó erkölcsi törvényről, amely nem mindenkire vonatkozik. Tudatosan vagy öntudatlanul segítették megnyitni az ár előtt a zsilipeket, táplálták a mellékágakat.

Zseniális szürkeállományuk egy része a bölcselkedés csodálatra méltó katedrálisait alkotta meg, egy másik, vagy talán ugyanaz, például az etikát csak szelektíven, a filozófia segédtudományaként fogta fel, egyetemes érvény nélkül, amelyre egyébként törekedtek; ugyanaz a szürkeállomány zseniális és primitív is egyben.

Luther Márton csalódottságában, amiért a zsidóságtól nem kapta meg azt a támogatást, amelyet elvárt volna, csodálatot érdemel az állásfoglalásáért: Itt állok! Másként nem tehetek... Hogyan tartsuk meg azonban makulátlan tisztelettel emlékezetünkben, amikor A zsidók hazugságai című írásában a zsidó könyvek elégetését és a zsinagógák felgyújtását indítványozza, a rabbik elűzését és munkatáborok létrehozását. Olyan programot vázolt fel, amelyre J. Streicher, egy pornográf politikai folyóirat kiadója hivatkozott a nürnbergi törvényszék előtt. De hivatkozhatott volna Voltaire-re, Kantra, Fichtére, felvilágosult filozófusokra vagy a felvilágosodás korának nagy elméire is. Nézeteik nem voltak hatástalanok a társadalmi és a kulturális tudatra, megvilágítják a német nyelvű zsidó irodalom hátterének egy részét, ennek az irodalomnak a németek iránti viszonzatlan szeretetét, és megmutatják a nemzeti pátosz és levertség kilengéseinek amplitúdóit.

Figyelmet érdemel Heine két versszaka két különböző korszakából:

                     

Szép hazám volt. Magasba nőtt a tölgy ott, s az ibolya szelíden hajtotta le fejét.

Álom volt.

Német volt a csók is, és csodaszépen hangzott: Szeretek.

Ki hisz ma nekem, álom volt.

                   

Temetésemen senki nem sír majd, nem is zokog,

a közönyös temetőben senki sem imádkozik kadist

a vétkesért.

  (szabad fordítás)

                           

Isten közössége a földi élet fennkölt és nemes víziója volt, de nem vonatkozott a zsidókra. Rájuk az Adversus Judeos című írás vonatkozott. Pokolra szánták őket, nem Isten közösségébe, mert a zsidók „megalázottságukban a mi igazunkat bizonyítják és azt, hogy nekik nincs igazuk”.

Spinoza, a bölcs filozófus két kiutat is látott a szorongatottságból: az egyik a zsidók államának megújítása, a másik az emancipáció, annak minden következményével és törvényszerűségével. A harmadik lehetőségre, a polgári toleranciára gondolni sem lehetett az ő idejében, a vallási türelmetlenség idején. A nemzetállamok létrejöttével a vallási türelmetlenséget a nemzeti türelmetlenség váltotta fel, nem kevésbé agresszív és egyébként ismert szekvenciájával: szabályait a Végső rendezés megfogalmazói határozták meg.

A kortárs posztmodern filozófiának más gondjai vannak: ismét a kiutat keresi és fedezi fel újra, mint a részeg ember a hazavezető utat, P. Floss írt erről gondolatébresztő tanulmányt. Annak eldöntése, hogy a posztmodern a modern befejezése-e vagy egy új korszak kezdete, s hogy a társadalmat a felvilágosulatlan ész vagy a felvilágosult antiimagináció vezeti-e ki a válságból, kétségtelenül izgalmas vita tárgya lehet.

* * *

Az öngyilkosság filozófusa, Jean Améry írta a következőket egyik értekezésében: „A hagyomány ismérve az, hogy öröklődik, évszázadok terméke, és utólag nem gyártható. Az élet része az identitás, azaz a méltóság.” Améry számára identitás és méltóság egybeesnek: „Aki elveszíti az egyiket, elveszíti a másikat is, lélekben meghal. Védekezni képtelen, tehát ki van szolgáltatva a halál kénye-kedvének.” Lyotard megállapításáról beszél itt más szavakkal, mely szerint csak idő kérdése, mikor éri a jog nélküli embert, az identitásától és méltóságától megfosztott embert a biológiai halál.

Az első csapásról, amelynek következtében az áldozat földre rogy, és identitása, méltósága meginog, K. Bartsch és E. Schwarz írt tanulmányt.

Időrendhez nem ragaszkodva talán érdemes itt idézni Joseph Roth A költő a Harmadik Birodalomban című esszéjének néhány mondatát, melyet a grazi egyetem germanisztikaprofesszora, D. Goltsching idéz: „Micsoda szellemtelen irónia! Az író, akinek véletlenül éppen nem zsidó az anyja, ennek alapján azt mondhatja egy másik írónak, akinek véletlenül éppen zsidó az anyja, hogy nem sok történt volna vele, ha maradt volna. Mit jelent a nem sok, doktor úr? Például a kasztrálás vagy sterilizáció? Sok ez vagy kevés egy zsidó származású író számára?”

A kasztrálás és sterilizálás szavakat nem kell szó szerint értenünk, átvitt, szimbolikus vagy szublimált értelemben is vehetjük őket. A kérdésen – sok ez vagy kevés? – ez mit sem változtat. Csak a képzete nem annyira drasztikus.

Megjegyezhetnénk Améry megállapításait a kettéhasadt irodalommal kapcsolatban, melyet olyan németül író zsidó írók képviselnek, mint Heinrich Heine, Joseph Roth, Franz Kafka, Jákob Wassermann, Lion Feuchtwanger, Franz Werfel, Max Brod, Stefan Zweig stb. Míg Werfel menedékre talált a kereszténységben, addig Karl Kraus haragos gesztikulációja a szárazra vetett hal lázadása volt. Tisztelőinek nem kell megsértődniük ezért a hasonlatért. Kraus a sértegetés világbajnoka volt. Stefan Zweig a halálban talált menedéket, Walter Benjamin is.

Kegyetlen pontossággal tapintotta ki a németül író zsidó írók problémáját (és nemcsak a németül írókét) az amerikai germanista, E. Schwarz (alátámasztva ezzel Améryt): „Egyet bizton kijelenthetünk: a zsidóság súlya Európából Amerikába és Izraelbe tevődött át, a nagyszabású előadás, amelyet a zsidók Németországban annak reményében, sőt abban a hitben rendeztek, hogy ők németek, azzal ért véget, hogy kifütyülték őket, és fellépésüket soha többé nem ismételhetik meg.”

Különböző országokban játszódtak le ehhez hasonló előadások. Ezért kétkedve fogadom egy tanulmány azon megállapítását, miszerint a zsidó írók csak „vendégszereplői” voltak a cseh irodalomnak. Szerzője azt állítja, hogy a német antiszemitizmus volt Európa egyetlen antiszemitizmusa, amely megtagadta a zsidóság jogát a fizikai léthez. Kétségeim talán eloszlottak volna, ha a szerző hozzátesz még néhány szót, például: „Más nemzeti antiszemitizmusok hallgatólagos vagy zajos egyetértésével történt így.”

Améryre emlékezve barátja, P. Levi a következőket írta: „A kultúra (félve sorolom ide a filozófiát is – J. S.) jó szolgálatot tehetett volna. Nem túl gyakran, nem mindenütt, nem mindenkinek, de legalább néha, a fontos pillanatokban. Olyankor értékes volt, mint a drágakő, valamire mégiscsak szolgált, olyan érzést adott, mintha az ember elrugaszkodna a földtől, persze annak a veszélyével, hogy teljes súlyával visszazuhan rá, és annál inkább megüti magát, minél merészebb volt az elrugaszkodása, mert Descartes logikája mellett az SS logikája is közismert...” Az SS nevét a gonoszság filozófiájának logikájával helyettesíthetjük be, olyan filozófusfalkák névsorával, akiknek germán, gall, angolszász vagy szláv végződésű nevük van.

Ahhoz, hogy földre zuhanás közben a zuhanón pánik és kétségbeesés vegyen erőt, nem kell filozófusokat tanulmányozni, elegendő az (első csapásnak megfelelő) élmény, hogy a barátból egyik napról a másikra ellenség lett, vagy hogy gyáva nyúl, aki riadtan tekinget körbe-körbe, hogy valaki meg ne lássa, amit nem kell meglátnia, vagyis a filozófus szerint az, hogy ne hallgasson arról, amiről képtelenség beszélni. Olyan ősi magatartásforma ez, amelyet sikeresen lehetett alkalmazni a sztálinizmus idején is. Magatartásforma, amely időszerűvé teszi Karl Kraus szavait az első világháború első évéből: „Aki mondani akar valamit, lépjen elő, és hallgasson.”

* * *

Félreértés ne essék: Nietzschétől és Bergsontól kezdve a kortárs filozófusnagyságokig a legnagyobb csillagok tucatjait sorolhatnánk fel. Ha a kor színvonalát az intellektuális szupernóvák, kvazárok vagy galaxisok alapján mérnénk, a Fény Százada elnevezés inkább illene a mi századunkra, mint a megelőzőre. A fundamentalista filozófus teljes joggal mondhatná, hogy a XX. század irodalma a filozófiának köszönheti színvonalát, a lehetőséget, hogy művészi szövetébe beleszője ezt a filozófiát, olykor a szerző akarata ellenére is, ahogy azt Lenin tette Tolsztojról írt cikkeiben. A filozófia hatalmába keríti az írót, és ha akarja, ha nem, akarata ellenére is meghódítja.

A zsidó származású írók is (és nemcsak ők) valami ellenében, valami ellen, sok minden ellenére alkották meg műveiket. Elnyomták kétlaki identitásukat és méltóságukat. Sokan nem viselték el ennek terhét. Képtelenek voltak megbékélni vele, hogy ott fütyülték ki őket, ahol tehetségük kibontakozott, ahol magasba nőtt a tölgy, s az ibolya szelíden hajtotta le a fejét, és német volt a csók is.

Améry gondolatmenete szerint éltek abbéli jogukkal, hogy kezet emelhetnek tulajdon életükre. A túlélők többnyire múltba forduló műveket alkotnak, amikor még éltek, mert az SS logikája és a belőle levezetett logikák ma is nemegyszer hatásosabbnak tűnnek Descartes logikájánál: Még gondolkodom, tehát már nem vagyok. És vannak, akik identitásuk keresésére őseik őshazájába vagy az új világokba mentek. És vannak, akik nem maradtak itt, de sehova nem mentek.

A túlélők ugyanazt a történetet ismétlik más-más változatban, ugyanazt a témát: Megölték őket, és mi életben maradtunk.

Az első poénhoz nincs mit hozzátenni. A második a történet további fejezetének a kezdete (Mint Dumas-nál: ...húsz év múlva, újabb tíz év múlva...), amely szövevényesebb és igényesebb, mert a szereplőkben „eltört valamiféle tollacska” (idézi Epstein a Holocaust gyermekei című műben E. Wieselt), „mert a szakadék legmélyére szálltak alá” (K. Jaspers), és megállapították, hogy ez még nem a legmélye. „Hol sajátítottak el ilyen különös beszédmódot? Valahol, ahol ön nem járt, madame” – olvassuk Leopold Lahola Az utolsó dolog című könyvében. A valahol ott megfoghatatlan, megszólíthatatlan (Dominik Tatarka kifejezése), a madame keserűen ironikus fal, amelyen túl megszűnik minden etikett, és a hívságok hívsága kezdődik, a megoszthatatlan tapasztalat, amely hóhérok és áldozatok „együttműködésének” ördögi körében fogant, ahol élőlények mozogtak, „kívülről tébolyultnak tűnő” (H. Arendt) teremtmények, mert a haláltáboroknak nem volt értelmük, megsemmisítettek minden értelmet.

A beszéd értelmét is: a szavak úgy kiürültek, mint a kagylóhéj elhalt lakója után, a tenger fenekére hullván, a kagylóhéj, melyben, ha újra kiemelik a tengerből, már csak susogás hallatszik, a Wiesel által említett milliók suttogása egy olyan nyelven, amelyben az elhunyt bábut, rongyot, szemetet, kapcát jelent, mert az emberi reáliákra emlékeztető szavakat halálbüntetés terhe alatt tilos kimondani, mert az emberek arra ítéltettek, hogy már csak tárgyak legyenek, amelyeknek nincs közük egymáshoz.

Az emlékezés életképtelenségként is megnyilvánulhat mint a természetes anyagok műanyaggal való helyettesítése. „Szeretni valakit annyi, mint elvesztését mindig újra átélni, teljes fájdalomként” (idézi Epstein G. Bychowskit). „A szeretetképtelenség, a sérült szenzibilitás és az a szokás, hogy a túlélés érdekében ki kell zárni minden viszonyt (például valaki meggyászolását is) tartósan megzavarhatja a kommunikációt és a kapcsolatteremtést.”

„Fogalmam sincs, mit is csináltam tulajdonképpen 1942-ben” – mondta nekem egy velem egykorú nem zsidó nő. A szlovákiai zsidók deportálásának évéről van szó, amikor elvesztettem a hozzám legközelebb állókat és egész szerteágazó rokonságomat. Igazságtalan lenne szemére vetni ennek a nőnek bármit is. Épp hogy kinőtt a kamaszkorból, jobban érdekelte akkor a másik nem, mint korának történelme. Én is akkor nőttem ki a kamaszkorból, de a történelem megakadályozta, hogy érdeklődjem a másik nem iránt.

A történet háború utáni fejezetére mindenki másként reagált. Ernyedtség vagy érvényesülés, változtatás, reform, forradalmi átalakulás? Asszimiláció és marannusság, vagy névváltoztatás és identitáscsere, netán visszatérés az ősök földjére? A csend túlkiabálása, vagy suttogás és susogás, a szóba vetett hit elvesztése, vagy a megszólalás kényszere – akár írásban is. Legyenek vagy ne legyenek utódaink? Ez és sok minden más, mert „Auschwitz után a halál azt jelenti, a halálnál rosszabb dolgoktól kell tartani” (Adorno).

És visszatérve az elpusztult lakója után suttogó kagylóhoz, s a halottak millióinak suttogásához. E. Levinas: „...az üres mintha tele lenne, a csend mintha harsogna. Valami hasonlót érezhetünk arra gondolva, hogy még ha semmi sem volna, akkor sem tagadhatjuk le, hogy az a valami van.” Mint álmatlanság esetén: „Nem én virrasztok, az a valami virraszt." (J. Š. kiemelése.)

* * *

A kielcei pogrom röviddel a háború után például jelzés lehetett, amely azt volt hivatott a zsidók tudtára adni, hogy buzgó részvételük az új szocialista társadalom építésében kétséges és hiábavaló. Igaz, az ötvenes évek pereit már úgy értelmezték, mint buzgóságuk büntetését, de még ott volt a kétes vigasz, hogy napfoltokról lehet csupán szó, a két társadalmi rend közti átmeneti időszak fájdalmas kísérőjelenségeiről. Érveket eszeltek ki, melyekkel enyhíteni akarták a lidércnyomást, amikor a legsúlyosabb büntetésre ítélt tizennégy vádlott közül több mint tízen kispolgári származású kozmopoliták voltak, amint az a vádbeszédben és az ítéletben is olvasható. És volt per zsidó orvosokkal, akik meg akarták ölni Sztálint, és voltak kivégzett „feketézők”. Ez, és még sok egyéb is csalódást okozott földetéréskor, és annak a felismerésével járt, hogy a Harmadik Birodalom szétverése nem jelentette egyszersmind a nemzetiszocializmus és a fasizmus végét is. A napfoltok nem az új társadalom születésének kísérőjelenségei voltak, hanem a piramis alakú, homogén társadalom kialakítását szavatoló módszer velejárói. Az lett volna logikus, ha a zsidók a demokráciát választják, de ott volt München és falta figyelmeztető emléke. A zsidók felszabadítása ráadásul a háború mellékterméke volt, a harc nem értük, és nem is a kis nemzetekért folyt, noha éppen tőlük várják el, hogy örök hálát érezzenek felszabadítóik iránt, akik nemes tettet hajtottak végre, mert epizódként útjukba estek, nagy céljuk elérése felé menetelvén. Gyakori és lelkes manifesztációk emléke bukkan fel a győzelem ünnepléseként; a lelkesedés nem volt színlelt: Nemzetünk és államunk hajója végre megbízható kikötőre lelt – Örök időkre, és soha másképp. A kijózanodás később jött: a meghirdetett eszmék szöges ellentétben álltak a gyakorlattal. A kiábrándulás kezdett eluralkodni az illúzió fölött, csakhogy az illúziókkal való leszámolás mindig nehéz, mert az illúziók érzelmeken alapulnak. És ráadásul már késő volt.

Az európai polgár fejét egyszerre két ütés érte – valahogy így jellemezte a helyzetet Esterházy Péter. Maradtak az emlékek, például: Nem egy menekülteket szállító hajó a nyílt tengeren vesztegelt, mert nem akadt kikötő, amely fogadta volna. A menedékjogtól megfosztott menekülteknek nemegyszer vissza kellett térniük arra a halált hozó helyre, ahonnan elmenekültek. A deportáltak nagyüzemi megsemmisítéséről szóló hírt, amelyet két bátor szlovák zsidó hozott ki a táborból, hosszú ideig eltitkolták, mert nem tartották hitelesnek. Stb... Aztán a kampányok, tisztogatások, perek.

És visszatekintve a lelkiismeret-furdalás: a túlélésért, a részvételért egyik vagy másik oldalon, vagy a közönyért. Lelkiismeret-furdalás belülről. És kívülről: a fiúk, unokák és az utólag előrelátó történész-stratégák, filozófusok és moralisták felől, jogosak és jogtalanok.

És más emlékek és tanulságok is felmerülnek, hogyan fogant meg a szocializmus a kapitalizmus ölében (vagyis a piacgazdaságú polgári társadalomban). Ugyanabban az ölben fogant a nemzetiszocializmus is, ezért talán nem nehéz az internacionalistának nacionalistává átvedleni. Minden egyéb, az egyéni sorsok, a színfalak mögött meglapuló bűnösök leleplezése, a piramisszerűen felépülő hatalom elméleti megszilárdítása stb., mindez már csak két nagy narrációs egység elrettentő szekvenciáinak és epizódszerű kitérőinek sora volt, és az ma is. Mintha csak egy kétirányú vasútvonal állomásai lettek volna, a menetrend részei.

A rakodás pontossága a vasút alkalmazottai számára is fontos volt a vasútvonal biztonsága miatt, és a deportálok számára is, hogy a szállítmány meghatározott időre a meghatározott helyre érkezzen, mert minden további is a menetrend pontosságától függött. A metafora lehetővé teszi, hogy a vasúti menetrendet és a szállítást a filozófiai rendszerhez, annak axiomatikus tanulságaihoz hasonlítsuk, minthogy ezek a tanulságok útmutatóként kívánnak szolgálni ahhoz, hogyan kell élni, hogyan lehet valami vigasz. Olyan, mint az utolsó kenet.

Közjáték: Tudtam, hogy volt Kristályéjszaka, volt Hosszú kések éjszakája, de nem tudtam, hogy volt egy Meggyilkolt költők éjszakája is. Csak 1988-ban értesültem a sajtóból, hogy 1952. augusztus 12-én a szovjet börtönökben 23 zsidó költőt és írót gyilkoltak meg.

Ugyanabban az évben a csehszlovák írók küldötteként a Szovjetunióban jártam. Minden szépet és jót megmutattak nekünk, amivel eldicsekedhettek, barátságosan, vendégszeretőn, udvariasan, szívélyesen. Mindent, ami akkor elmaradottnak tűnt, a múlt örökségének tartottunk. Azt kell nézni, honnan indultak, és hova tartanak – próbáltak meggyőzni bennünket, és mi is magunkat. Nem tudhattuk, hogy a költők lelövése is a múlt öröksége.

Felkerestünk egy árvaházat is. Minden tiszta volt, példás gondoskodás, a gyerekek szavaltak és énekeltek. Könnybe lábadt a szemünk, hiszen a háborúban elesettek gyermekeiről volt szó. Valahogy, valaki által küldöttségünkhöz eljutott a pletyka, miszerint az otthonban nem kevés gyermek a nemzet ellenségeinek a leszármazottja. Nem hittük el. A hétköznapi ember képzelőerejét meghaladja az a rémlátomás, hogy miközben az egyik kéz a gyerek fejét simogatja, a másik a gyermek ártatlan apjára fogja a fegyvert. Sok egyebet sem hittünk el, mert hívők voltunk. Az Isten mindig tudja, mit tesz, és Sztálin akkor isten volt. Visszatértünk után leírtuk élményeinket, a hit elfedte bennünk a felismerést, a felszín alatt meghúzódó valóságot. Nem ismertük és nem is ismerhettük.

Ki dicsekszik azzal, hogy költőket lő le?

(Pozsony, 1991 augusztusa).

Távol áll tőlem, hogy a zsidók sorsát különválasszam az általános emberi sorstól vagy attól, ami Európa nemzeteinek osztályrészéül jutott a diktatúrák idején. A kiválasztottak és a kárhozottak nem mindig csak zsidók voltak.

* * *

A kettéhasadt irodalommal kapcsolatban talán nem árt megemlíteni egy filozófián kívül eső tényt is. Előbb azonban elnézést kell kérnünk: nem lenne helyénvaló és tudományos, hogy elítéljük Voltaire-t, Luthert, Fichtét, Kantot és másokat az unalmas antiszemitizmusukért, végtére is az nem volt eredeti. Amikor Voltaire a zsidókat „tudatlan barbár nemzetnek” nevezte, amelyet a „legmocskosabb kapzsiság, számtalan megvetendő babona és feneketlen gyűlölet fűz össze minden más nemzet ellenében”, nem sokban különbözött Martínez d’Ecijotól, aki Spanyolországban már a XIV. században a megátalkodottak kiűzését vagy megégetését javasolta. A huszadik század filozófiai és irodalmi műveiben hemzsegnek az ahhoz hasonló nézetek és tanácsok, amilyeneket Luther osztogatott. Hozzájárultak ahhoz, hogy az európai gondolkodás és kulturális tudat közömbösen fogadja az erőszakot egészen a zsidók és a kényelmetlenné vált áldozatok állam által szervezett megsemmisítésének bűntényéig. Nem hallgatható el a filozófusoknak ez az „érdeme”, mert nekik is a teljes igazság volt fontos, ráadásul minden korban akadtak olyan személyiségek is, akik életművükkel félelmet nem ismerve bizonyították a szeretet hűségét a bölcsességhez, és megóvták annak becsületét.

Voltaire-t nem lehet elvetni azért, mert nem szerette a zsidókat, és nem lehet ezért semmibe venni értékes, felvilágosult meglátásait, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a gondolat és a cselekvés szabad legyen, mert: ismertem egy sebészt, aki egyformán bánt minden betegével, tekintet nélkül azok származására vagy faji hovatartozására. Kitűnő és gondos sebész volt, de haláláig antiszemita. A csillagos ég színe előtt Aszklépiosz esküjét tartotta legbenső erkölcsi törvényének.

A szabad képzettársítás módszere lehetővé teszi a különböző, egymástól akár távol eső példák felsorakoztatását is, az ismeret kerek egészként jut el az emberhez, nem részletekben:

Oszip Mandelstam így emlékszik tanítójára, a Piac utcában lakó kántorra: „Csodálatra méltó volt – bár csóváltam rajta a fejem – a zsidó nemzeti büszkesége. Úgy beszélt a zsidóságról, mint a franciák Hugóról és Napóleonról. De tudtam, büszkeségét azonnal elrejti, mihelyt kilép az emberek közé, ezért nem hittem neki...” Mandelstam nem volt igazságos a tanítójához.

A tanító nem színlelt semmit, viselkedése normális volt, mert nem volt normális a helyzete, az úgynevezett zsidó komplexus megnyilvánulása volt ez, amikor a démonizált elfogadja a démonizáció érveit, és veszélyeztetve érzi magát. Tudja, hogy mást jelent, ha valami a hibáján kívül történt, és mást, ha a saját hibájából. Annak bizonyítéka volt, hogy a zsidókhoz való viszonyulás nem a zsidók viselkedésétől függ, hanem a zsidóellenes előítéletek mélységétől a társadalmon és kulturális tudaton belül. Viselkedésében benne van az az apáról fiúra szálló tapasztalat is, hogy párbeszéddel, magyarázkodással és felvilágosítással vajmi kevés érhető el, mert „az előítélet olyan, mint a fal, ha fejjel megyünk neki, véres lesz a homlokunk” (G. Scheit).

Mandelstamot kínosan érinti tanítójának tudathasadásos magatartása, de a sajátját írja le, amelynek talán még maga sincs tudatában, amikor később apja könyvtáráról ír: „A judaista romhalmaz fölött a könyvek már szigorú rendben sorakoztak: Schiller, Goethe, Korner és Shakespeare németül... Apám autodidaktaként verekedte át magát a talmud őserdejéből a német rengetegbe.”

Az asszimiláció Mandelstam szerint csapásvágás az előítéletek sűrűjében. Vagy: Ha nem tudod, hova menj, elvezet minden út. Ha ismered a célt, nagyon nehéz kiválasztani a helyeset.

* * *

Az egyenjogúvá válás és az emancipáció összefügg, de két eltérő fogalomról van szó. Az egyenjogúvá válás nem kötelez a hagyományok, az identitás és a méltóság feladására, míg az emancipáció az eredeti feladását jelenti valami új kedvéért. Azokat, akik ezt megtették a kényszerű asszimiláció következtében, csak igazolásképpen, hogy túléljenek valamit, vagy hogy érvényesüljenek, marannusoknak nevezték. Látszatra keresztények voltak, de zsidók maradtak. Volt, amikor a hatóság megelégedett ennyivel, volt, amikor nem. Amikor a fajelméletet kezdték alkalmazni, a marannus kétlakiságnak befellegzett, ahogy a kettéhasadt irodalomnak is.

Ha az emancipációt önkéntes, fokozatos összeolvadásként értelmezzük, amely több nemzedéken át is tarthat, az óhatatlanul magában hordozza az egyenjogútlanság arányos részét is, amellyel türelmesen meg kell békélni. Egy fél vagy negyed zsidót a keverékben egészként lehet gyűlölni, ugyanolyan intenzitással, noha az ilyen, százalékos vagy töredékes meghatározás inkább az állattanba tartozik, és ráadásul megbízhatatlan is. Ha a keverék engedményeket, kivételt és megfelelő kivételezettségét kap, pontosan meg kellene határozni, melyik része nem zsidó, vagy fordítva, melyik zsidó. És milyen kritériumok alapján: függőlegesen, vagy vízszintesen.

Lehet a nem zsidóból zsidót csinálni, és fordítva is. Heine megzenésített, népdallá vált verseit egy ismeretlen szerző műveinek nyilvánították. Straussból egyszerűen nem zsidót csináltak: meghamisították a születési bizonyítványát. És fordítva: Himmler ezzel cáfolta meg Heydrich faji szempontból nem teljesen tiszta eredetét: Intellektuálisan egy zsidót küzdött le magában.

Nem vagyunk még túlságosan távol a gettótól. A gettó felszámolása a múlt században a zsidók számára előrelépést és egyben új, addig ismeretlen nehézségeket okozott. L. Poljakov Az antiszemitizmus története című könyvében hívja fel erre a figyelmet. A gettó felszámolása radikálisan megváltoztatta a zsidók életét, kiváltképp a fiatalokét. A liberalizmus véget vetett a szigorú rabbirendszernek és a paternalizmusnak. A fiatal zsidóknak nyilvános iskolába kellett járniuk, be kellett vonulniuk, a felnőttek fölött többé nem ítélkezhetett a rabbik tanácsa, nem kellett tartaniuk a kiközösítéstől és annak következményeitől. Az elszigeteltség felszámolása a keresztény környezettel való megbékélés feladatát hozta magával, s a zsidóknak meg kellett békülniük azokkal a keresztény személyiségekkel is, akiket addig ellenségnek tartottak, alkalmazkodniuk kellett az új közeghez és asszimilálódniuk, ami nem volt könnyű.

Miként látta az egyenjogúsodás folyamatát Albert Einstein, az az ember, akit tudományos felfedezései a földhözragadtságból kozmikus magasságokba és az ezzel együttjáró megbecsülésbe emeltek: „Elődeink (a gettóban – J. Š. megj.) testi-lelki nyomorúságban, de szociális értelemben valamiféle irigylésre méltó lelki egyensúlyban éltek. Amikor aztán elérkezett az emancipáció, amikor véget ért az izoláció, mohón sajátítottak el minden nagyszerű eredményt, amit a nyugati művészet és tudomány hosszú fejlődése alatt elért. Részt vettek annak továbbfejlesztésében, és maguk is időálló értékeket hoztak létre... Úgy látszott, már semmi és senki meg nem akadályozza, hogy Közép- és Nyugat-Európában a zsidó nemzeti jelleg teljesen fel ne oldódjon... De másképp végződött a dolog.” Tudjuk – hogyan.

Ha egyetértünk azzal, hogy a filozófusok hasonlóak a prófétákhoz, ugyanezt elmondhatjuk a politikai gondolkodókról is, akiknek előrejelzései nemegyszer meglehetősen illuzórikusnak tűnnek, bár megvalósíthatónak: „A nemzet a szellem birodalma: Európa modern kultúrájának egésze nemzeti: mindenki tehát, akiben tiszteletet ébreszt a szellem, tiszteletet kell hogy érezzen a nemzeti gondolat iránt is.” A jelentős gondolkodó, Richárd Nicolas Coudenhove-Calergi tanulmányaiban különbséget tesz vallási idealizmus és vallási fanatizmus, nemzeti idealizmus és nemzeti sovinizmus között, ami sok politikusnak, publicistának és közügyek iránt érdeklődő polgárnak is nehézségeket okoz, mert bajos megállapítani, hol a határ, mikor csap át az idealizmus fanatizmusba és sovinizmusba. Valóban emberfeletti feladatnak tűnik Coudenhove-Calergi elképzeléseinek megvalósítása, de elgondolkodni rajta bizonyára megéri: „Ahogy valaha a vallásért – úgy ma a nemzetiségükért élnek és hálnak az emberek, gyilkolnak és hazudnak... A nemzetiségi viszályok megszüntetéséhez ugyanaz az út vezet, mint amely a vallásháborúk megszüntetéséhez vezetett... Minden kultúrembernek azon kell munkálkodnia, hogy a nemzetiség azzá legyen, ami ma a vallás, minden egyes ember magánügyévé. A nemzet leendő leválasztása az államról a jövőben ugyanolyan fontos kulturális tett lesz, mint az egyház leválasztása az államról. Az »államnemzet« ugyanolyan túlhaladott fogalommá válik majd, mint az államvallás, és meghátrál a szabad államban szabad nemzetiség elve előtt... Nemzet és állam ilyetén szétválasztása elősegíti majd a gazdasági fellendülést és a szociális kérdések rendezését. Megtisztítja Európa elmérgesedett politikai légkörét, és felkészíti a páneurópai megoldásra. A nemzetiségi kérdés megoldására tett minden más kísérlet háborúhoz és ezáltal Európa romlásához vezet.”

Søren Kierkegaard, a lelkipásztor filozófus mintha igyekezett volna kimondani (hogy senki meg ne előzze): „A zsidóság félelme a bűntől való félelem.” Aztán kiterjesztette koncepcióját a specifikustól az általános felé: „A félelem az egyén tanítómestere... a félelem a végtelen lehetőséget sorsként (görögök) és bűnként (kereszténység) fedezi fel.” A két állítás összekapcsolása megnyugtató, minthogy a zsidó ugyanúgy fél, mint akármelyik dán.

A bűntől való félelem és az önutálat forrásait Theodor Lessing egyebek közt ekként jellemezte: „A zsidók hazafisága szégyenkezés önmaguk miatt.” Elképzelhető, hogy ez az állítás fordítva, ironikusan értendő, ami ellentmond a zsidók démonizációjának. Schopenhauer már jóval ezelőtt valami ehhez hasonlót állított, minden irónia nélkül: „A zsidó hazája a többi zsidó.” Ezzel csatlakozott Kant és Fichte kórusához. Másokat már nem kell említeni, a sor már így is elég reprezentatív. A Kristályéjszaka szervezői által üvöltött jelszó előhangja mindez: „Zsidóból nem lesz német”. C. L. Poljakov idézetei)

A többi pontosító hazai és külföldi nézet felsorolása helyett álljon itt még három, jelentős személyiségtől származó idézet: André Gide: „Nekem elég, ha a zsidó faj értékei nem válnak franciává.” Az amerikai H. Méneken kora véleményét tolmácsolja: „jiddisül gondolkodnak, de angolul írnak.” Végül Goebbels, a nagymester: „Ha a zsidó németül beszél, hazudik.”

A filozófusok közül, néhány nagy egyéniséget kivéve, nem kevesen hűségesek maradtak az idegen elem téziséhez, melyet évszázadokkal előttük az alexandriai Appianosz fejtett ki (Josephus Flavius polemizált vele). S nem maradtak el mögöttük az egyházi méltóságok sem, akik azon a véleményen voltak, hogy az Újszövetség után az egyház lett Isten nemzete, hogy a zsidóság nem Isten nemzete többé, hogy a zsidók és a Mindenható közötti szövetség érvényét vesztette, vagyis úgy lehet velük bánni, mint a pogányokkal. Ezt a nézetet ma már nem hirdetik, de viselkedésmódjuk megmaradt. A Nostra Estate kezdetű enciklika után újra feltámad a remény, hogy a „kiválasztottságot” normális viszony váltja fel. Nehézségek nélkül nehéz elérni ilyesmit, bár csodálatra méltó, milyen általánosító és kikezdhetetlenül időálló hatalma van a szónak, ha néhány mondat évszázadok történelmét képes átértékelni, és kenetteljes módon megváltoztatni a véleményt a történelmi tragédiákról.

Zsidók és nem zsidók holocaust utáni viszonyáról szkeptikus hangon ír a megalkuvást nem ismerő H. M. Broder. Íme: „Az, hogy a gyilkosok jogutódai kitüntették az áldozatokat (a zsidókra gondol, akik elősegítették a német-zsidó kiegyezést – J. Š. megj.) azért, mert életben maradtak, és azért, hogy képesek megbocsátani, nemcsak minden erkölcsi kritériumnak ellentmondó gigantikus képtelenség, hanem olyan esemény is, amelyhez fogható nincs a történelemben.”

Nem egy derék polgártársam közli velem elismerően, minden hátsó gondolat nélkül, hogy jó szlovák vagyok, hogy tulajdonképpen nem is vagyok zsidó, más szóval: viselkedésemmel kiérdemeltem, hogy szlovák legyek. Elismerték, hogy jogom van a magam módján szlováknak lenni.

Valahányszor ezt az elismerést hallom: Ha minden zsidó olyan volna, mint te vagy, az utazó mondatával válaszolok Lessing Utazó című darabját idézve: ...és ha minden nem zsidó olyan volna, mint te. De mi legyen a többi zsidóval és nem zsidóval?

Nincs okunk rá, hogy az idézett párbeszéd hátterében a már-már szokássá vált előítéleten kívül egyebet is keressünk, hiszen az már nemegyszer tartalmát és érzelmi töltését vesztett szófordulat csupán.

Az antiszemitizmus az antiszemita ügye, az ő betegsége; az ő dolga, hogy kigyógyul-e belőle, vagy tartósan együtt él vele, mint valami idült nyavalyával. Vagy mint a zsémbes feleséggel – szokásból. Zsidógyűlöletét páncélingként magán viselve. Azt is mondták, hogy az antiszemitizmus független a zsidók viselkedésétől. A németül alkotó írók példás németként és osztrákként viselkedtek. Álomszép hazájuk volt az orosz, magyar, francia és lengyel íróknak is. És a csók is álomszép volt mindegyik hazájában.

Nem marad más hátra, mint megbékélni önmagunkkal, ami semmivel sem könnyebb, mint másokkal tenni ugyanezt. Önvád nélkül, a démonizáció elvetésével, és anélkül, hogy azt kivetítenénk vagy másokra vinnénk át. Talán úgy, ahogy az anekdotában, amikor a bölcs fejét egy méh dongta körül. „Nem kell nekem sem a mézed, sem a fullánkod” – mondta a bölcs. Miről beszélgessünk? Az ember alighanem elsősorban önmagától várhat feloldozást, mert „csak nálad van Isten, nincs máshol” (Ézsaiás, 45, 14). Vagy bölcselkedve: „Szókratész utalt rá, hogy a más lényekkel való együttélés az önmagunkkal való együttéléssel kezdődik... csak az, tud másokkal élni, aki képes együttélni önmagával... a logoszt alkotó gondolkodás, beszéd és tett azonossága, nyilván a görög kultúra egyik legnagyszerűbb vonása. Szókratész ehhez az identitáshoz kötötte az önmagunkkal folytatott párbeszédet mint a gondolkodás elsődleges feltételét.” (H. Arendt)

Az együttéléshez az ember megválaszthatja partnereit, de saját magával haláláig együtt kell élnie, mert az ember – bár kicsiben – önmagában való és önmagának való világ is, egyszerre önmaga külső és belső története. „Az élőlények mindent kicserélhetnek, csak az életüket nem.” (E. Levinas)

A diagnózishoz és a gyógykezeléshez egyaránt nélkülözhetetlen a beteg együttműködése.

G. H. Rabinovitsch, L. Poljak Moszkvából Bejrutba című esszéjéről írva, M. Blanchot-t idézi Jean-Paul Sartre-ról: „Sartre kíméletlenül leleplezte az antiszemitát. Rámutatott, hogy a megvádolt portré semmit sem árul el a zsidóról, az antiszemitáról viszont mindent. Annak az intenzitásnak a mértékét, amellyel igazságtalan erőfitogtatását, korlátoltságát, alantas rosszindulatát, félelmét és fertőzöttségét egyformán kivetíti.”

A tapasztalat általában nem átruházható, olykor mégis átadható: „A zsidók, ha reszkettek is az ellenség előtt, tudták, hogy nem méltó a gyűlöletükre, régtől fogva tudták, hogy az antiszemitizmus a totális rosszindulat erőszakossága, amelyben kiteljesedhet.” (M. Sperber) Sperber diagnózisa nemcsak az antiszemitizmusra érvényes, hanem minden xenofóbiára és agresszív rasszizmusra is, minden olyan ideológiára, amely démonizálja és máglyára küldi azokat, akik nem az övéi. Gondolatban vagy valóságosan.

A gettóban a zsidók azt is tudták, hová tartoznak, mi a zsidó, és mi nem, ám az emancipáció következtében elvesztették ezt a biztonságukat. Új kiegyensúlyozottságot nem a filozófia, hanem Hitler adott nekik, attól az illúziópótló elképzeléstől pedig, miszerint a sötétség birodalmából át lehet ugrani a fény birodalmába, és hogy a kultúra meg a benne rejlő filozófia által el lehet rugaszkodni a földről, Sztálin fosztotta meg őket.

A távolálló Friedrich Nietzsche filozofikus aforizmáiban sok időszerűséget találhatunk, igaz, premodernet: „Az optika patologikus feltételessége a meggyőződésesből fanatikust csinál – Savanarola, Luther, Rousseau, Robespierre, Saint-Simon –, a felszabadult szellemmel ellentétes embertípust. De a tömegekre ennek a beteg szellemnek, a fogalmak nyavalyatörősének a fellengzős viselkedése hat. A fanatikusok pittoreszkek, de az emberiség szívesebben veszi a gesztikulációt, mint az érvelést.”

* * *

„Az anya könnyáztatta fényképet mutat nekem a lányáról, mindenki ugyanazt ismételgeti – igazi szépség volt, valamilyen parancsnok sündörgött körülötte, éjszaka dörömbölés az ajtón, kirángatták az ágyból... Fosztogattak a lengyelek, aztán a kozákok, szüntelenül hányt, kivérzett... És a zsidók folyvást ugyanazt mondják – szépség, a legszebb lány a városban." (Iszaak Babel)

Lengyelek, kozákok – mindig ugyanaz. Nem mindegy? Babelt is lelőtték: Folyamatos, haggadisztikus narratív struktúra az irodalmi műfajok és formák legkülönfélébb változataiban, melyet az emberi sors és annak szublimációja tart össze a próféták, exegéták, kabbalisták és chaszidisták vízióival – a filozófia nyomorúsága és ugyanakkor vigasza, kettéhasadt, skizofrén irodalom örököseinek műveiben – zsidó és nem zsidó művekben egyaránt.

De nemcsak gyász, himnusz is, és az élet ünneplése. Meg kell nyugtatni a szkepszis hirdetése miatt felháborodott filozófust, mert a remény valami ellenében születik. A szépség is, például az Énekek éneke, a líra ősanyja, vagy a Megváltó bölcsessége, a filozófia egyik ősatyja. A chaszidisták a bánatot életörömre változtatták, teremtőjük iránt érzett szeretetüket és hálájukat tánccal fejezték ki, és nem vetették meg a szesz mámorát sem, ismeretlen szerzők a tragikus képet komikussá változtatták, az iróniát öniróniává (az anekdota és a fekete humor talán zsidó találmány), mert „a szeretet erősebb a halálnál... és a halál napja szebb, mint a születésé” (Szentírás), mert „a világmindenség elsősorban is szeretet” (Henri Bergson), mert „az ember végül is a legnagyobb szorongattatásban is tudja, mi a helyes út” (Johann Wolfgang Goethe).

Hiszen a legszomorúbb zsidó közmondás is derűlátó:

Pirkadni akkor kezd, amikor teljes a sötétség.