Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. december / Öt redukció

Öt redukció

               

I.

Nincs olyan harmónia,

melyből hiányozna

a káosz bomlasztó,

egészséges magva.

                       

Jelenléte: titkos,

álmatlan

és: növekvő.

                     

Ugyanakkor a káosz is.

A káosz is csak

magában hordozza

a maga kis puha,

                     

üdítően vörös

és elpusztíthatatlan

összhang-magvát...

                           

A körvonal közepe:

öröklétünk központja,

a mozgás elmozdíthatatlan

és pusztuló foltja:

                       

újplatonikus emanációk

titkos epicentruma:

szabályszerűsége

meghatározhatatlan...

                   

Ugyanakkor a nőstény is

nyugtalanságával

zabolázza meg a hím

nyugalmát...

                     

Életünk holtpontja

szobrot farag

saját összhang utáni

vágyának...

                       

                           

II.

Nyugtalanság? Unalom? Azután:

halál vagy lődörgések

önmagamban, a kiüresedettben?

                       

Folyamatosság. Történés mozgásban.

Valaminek a története. De másképp.

Vagy: akaratlanság és hányinger...

                     

És: mozdulatlanság avagy a halál

banális komédiázása. Történetlenség.

Hány de hány inger története!

                         

Folyamat. Ideges mozdulat a statikában.

Játék a halállal. Halállabda. Haláljáték?

Játék a halálért – halál a tét?

Vagy inkább: haláltalanság? De másképp?

                         

Vagy: vásári vészmadárdal, verejték,

a történetlenség törtrésze,

a folyamatlanság folytatása...

                         

A halálhoz való viszony vagy:

álláspont: variábilis, ergo: labilis. De másképp...

Vagy: te vagy a való viszony: és pont.

                     

És újra: nyugtalanság! Folyamat. Unalom?

Odüsszeia pour art. Deskriptív értelemben.

Gondolatszünet a nyugtalanban: és tovább

védekezünk a továbblétezőben: de másképp

                             

                           

III.

Az első strófa feladata

nem a bevezetés;

éppen ezért:

nincs mondanivalója.

                           

A második strófa hasonlóképpen

pazarolja a teret, mint az első.

Kifejti alapgondolatát,

fokozza a motívumot és a

feszültség, amellyel ellátja

saját magát, a harmadik strófában

elcsitul.

                   

A harmadik strófa elmagyarázza,

hogyan illeszkedik az ötödik strófa

a negyedik strófa kontextusába.

                           

A negyedik strófa a harmadikhoz

mostohaként viszonyul. Inkább

visszanyúl: megfékezi a fokozódást;

ez egy nemkívánatos reciprocitás,

a hanyatlás kezdete, a recesszió

egyik megnyilvánulása...

                   

Az ötödik strófa viszont

legalább olyan jól van megírva,

mint a harmadik. A negyedik

szempontjából azonban semmi jelentősége.

                 

A hatodik strófa meg van írva.

                     

                   

IV.

Adva vannak:

a tér koordinátái.

               

Létrejön: a tér

élethű illúziója.

                         

Az illúzióba történő

belépés

nem azonosítható

a térbe való belépéssel.

                       

A tér illúzióinak

pontos száma:

nem ismeretes.

                         

Ha a térbe való belépés

mégis megtörténik,

akkor a tér illúziójába

is beléphetünk,

                     

hála azoknak

a törvényszerűségeknek,

amelyeknek a tér

valódi mivoltához

                       

az égvilágon

semmi közük.

                       

A tér is folyik.

Vagy inkább: történik.

                     

Illúziója felfoghatatlan:

tautologikus jellegű:

belülről szemléli

saját külsejét.

                         

És nem árul el

önmagáról

egyáltalán semmit.

                           

                           

V.

Vertikálisan

összepréselt

emlékfoszlányokban,

             

pontatlan

metaforák

által,

                     

sírja el

redukált

korlátainak

                   

számtalan

lehetőségét...