Vera barátnőm története

Akácházán 1940 pünkösdvasárnapjának délutánján nem mindennapi esemény történt. A kíváncsi polgárok lelkendezve gratuláltak az ifjú párnak, akik – lévén különböző felekezetűek – polgári házasságot mertek kötni: a bájos zsidó Koón Vera műtőasszisztensnőnek és a keresztény Dr. Ág Ádám ügyvédnek. A filigrán, szőke hajú, tengerkék szemű Vera fehérselyem shantung kosztümben tündökölt, karján pünkösdirózsa-bimbók. A sudár, barna hajú Ádám fekete szmokingban feszített és rendkívül előkelően hatott. Örömkönnyek csillogtak a szemükben.

A lakodalmi uzsonna Veráéknál zajlott. Vera nagymamájának kalapszalonja volt, ő nevelte a lányt hétéves korától, mert a szülei spanyolnáthában elhunytak. Ádám mamája is tíz éve özvegyen nevelte és taníttatta fiát. Mozdonyvezető férje tüdővészben hunyt el.

A lakodalmi asztalnál boldogan csevegett a két örömanya. Az ifjú házaspár Karádi-lemezre táncolt, és együtt dúdolták a slágert: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte, amikor lelkünk összeforrott akkor este.” Egy kis lakmározás után az ifjú házaspár átöltözött, és elbúcsúztak szeretteiktől. Taxi vitte őket a hétórás vonathoz, ami Budapestre robogott velük. A szerelmeseket Üllői úti kétszobás, összkomfortos öröklakás várta, teljes berendezéssel. Ez volt Vera hozománya.

A nászút négy hétig tartott. A Gellértbe jártak úszni, színházban, operában, kabaréban, a Nemzeti Múzeum képtárában is gyakran megfordultak. Apró figyelmességekkel kedveskedtek egymásnak. A nászút letelte után mindketten elfoglalták állásukat. Vera a Szent János Kórház sebészetén műtősnő, Ádám a Földművelésügyi Minisztériumban a miniszteri tanácsos jogi referense lett. Boldogságuk két évig tartott.

Ádám nem sejtette, hogy báró Verecky Aladárnak, főnökének a leánya, Dalma, fülig beleszeretett és kiszemelte magának férjnek. Az agresszív Dalma az apját ostromolta, hogy szerezze meg neki Ádámot. Dalma tudta, hogy Ádámnak zsidó a felesége, nem házasodtak katolikus templomban. Egy szerencsétlen napon így szólt a báró úr négyszemközt Ádámhoz: – Én nem is tudtam, hogy az ön felesége zsidó. Nagy kár, mert most akartam felterjeszteni a méltóságos úri rangra. No de egy zsidó nőszemélyből nem csinálhatok méltóságos asszonyt.

A báró úr az ajtóból még visszaszólt: – Magyarországon a zsidók és a cigányok nem kívánatos elemek. Hamarosan likvidálva lesznek, egytől egyig.

Ádámmal megfordult a szoba, fülig pirulva szédelgett. Otthon elmesélte Verának a báró úr kirohanását. Vera ettől a pillanattól kezdve rettegésben, bizonytalanságban élt. Annál is inkább, mert Ádám egyik végletből a másikba esett. Hol imádta őt és istenítette, hol meg a zsidóságáért kárhoztatta, ami az ő előmenetelének, méltóságos úri rangjának kerékkötője. Éjjelnappal a méltóságos úri rangért epedezet, még az is megtörtént, hogy dühében odavágta Verának: – Jé, neked micsoda görbe zsidóorrod van!

Vera megalázva, kétségbeesve a fürdőszobába menekült, ott zokogta ki magát. Ezek után nem is merte megmondani, hogy kéthónapos terhes.

Ettől kezdve Ádám gyakran kimaradt és alkoholtól gőzösen járt haza. Egy ilyen reggelen Ádám üvöltve bejelentette: – Beadtam a válópert! Három héten belül megszabadulok tőled, te zsidó ribanc!

Vera megígérte, hogy aláírja a válást, ami három hét múlva be is következett. Ádám nem volt szerelmes Dalmába, de erősen vonzotta őt a báróék nyolcszobás budai villája, az ezerholdas birtok, no meg a méltóságos úri rang, amit rövid időn belül meg is kapott.

Egy hétre rá Verát újabb csapás érte. Örökre elszenderedett a nagymamája. Ekkor már az akácháziak tudták a Színházi életből – ami fényképekkel hirdette Ádám és Dalma eljegyzését és a bazilikái esküvő dátumát –, hogy méltóságos doktor Ág Ádám és báró Verecky Dalma örök hűséget esküdnek egymásnak Isten színe előtt. Az egész város fel volt háborodva, egypár nyilas kivételével. Ádám édesanyja ezekről mit sem tudott. Vera nagymamájának temetésén menyébe karolva vett részt. Vera azzal mentette ki Ádámot, hogy Olaszországba küldték kiküldetésbe. Azt sem merte megmondani anyósának, hogy elváltak, de azt sem, hogy állapotos, s hogy zsidósága miatt elbocsájtották állásából, s jelenleg abból él, hogy zálogházban értékesíti dolgait.

A barátai fokozatosan mind hátat fordítottak neki, csak Anna, a házmesterek művelt leánya ragaszkodott hozzá végtelen szeretettel. O volt az egyetlen barátnő, akinek őszintén el tudta panaszolni szenvedéseit. Csak ő tudta, hogy gyermeket vár.

A temetés után két héttel került sor Ádámék esküvőjére. Dalma hosszú muszlinruhában, négyméteres uszályt húzva vonult. Ádám cilinderben, frakkban feszített. A szülők és a sok előkelő vendég díszmagyarban vonult fel. Csak a sebzett lelkű Vera állt szerényen, angolos fekete kosztümjében, fekete fátyolos kalapban egyedül, egy oszlophoz támaszkodva. A szertartás után elsőnek hagyta el a Bazilikát.

Vera csak nehezen vánszorgott fel a lépcsőkön. Lakásába érve lecsapta kalapját, feltett egy gramofonlemezt és elbódulva hallgatta: Az esküvődön én is ott leszek, / ne féljél, semmi rosszat nem teszek, / csak állok majd az emberek között, / és én is nézek mint a többiek, / és hallgatom az esküvésedet. És amikor elindulsz haza, / én is megyek, de nem tudom hova – majd a szíve alá tette tenyerét, s pici magzatától kért bocsánatot: – Nekünk meg kell halnunk, drága gyermekem, mert zsidók vagyunk. Oda megyünk, ahol nem kell félnünk a gonosz emberektől és jellemtelen apádtól. – Aztán gyógyszereket szedett elő, vizespohárba öntötte, s mind egy szemig lehajtotta.

Egy óra múlva Anna eszméletlenül talált rá. Rögtön telefonált a mentőkért, akik a Szent János Kórházba szállították. Hiába volt minden, a kisfia meghalt. Az orvosok előbb a halott magzatot távolították el, két nappal később a bal veséjét kellett kioperálni. Több mint két héten át eszméletlen volt. Azt sem tudta, hogy Anna még aznap este telefonált Ádámnak a lakodalmas házhoz, s elmondta, mi történt. Ádám meg otthagyott csapot-papot, frakkban, autóval hajtott a kórházba. Ott tudta meg a professzortól, hogy a fia meghalt. Csapzottan, reggel nyolckor ért haza Dalmához.

A többhetes kórházi ápolás után Vera megköszönte Ádámnak a törődését, de visszaküldte őt hites feleségéhez. Annával, aki ápolta őt és diétásán főzött neki, hazamentek Akácházára, a nagymama lakásába. Amikor Vera annyira rendbe jött, hogy el tudta látni magát, Anna visszautazott Budapestre.

Akácházán élt egy dúsgazdag fakereskedő egyetlen fia, Swarcz Arnold. Ezt a férfit gyermekkora óta tolókocsin tologatta a szobainasa. Arnold művelt, jólelkű fiatalember volt. Verával már régen ismerték egymást, s most sétálás közben több ízben szóba elegyedtek. Az sem zavarta őt, hogy az inasa mindent hall. Vera nem titkolta öngyilkossági kísérletét, s azt sem, hogy még ezek után is imádja Ádámot. Vera ekkor még nem sejtette, hogy Arnold beleszeretett. Aztán amikor pár hónap múlva egyszer Vera egyedül tolta Arnoldot a tolókocsin, Arnold szerelmet vallott neki, és megkérte a kezét. Rövid időn belül össze is házasodtak a zsidó templomban.

1944. március 19-én Magyarország német megszállás alá került. Ettől kezdve még nagyobb lett a nyilasok hatalma. Szálasi jobb keze a báró úr és Ádám volt, akik ekkor már idült alkoholisták voltak. Dalma leánygyermeket szült, de nagy bánatára ritkán látta férjét, és ha mégis, az részegen, merev, kidülledt szemekkel nézett a semmibe. Fogát csikorgatta, dörmögött és azt üvöltötte: – Szappant főzünk a zsidókból és a cigányokból. Tiszta árja Magyarországot akarok! Megsemmisítem ezeket a mocskosokat! Csak ezután lesz Magyarországon Kánaán!

Ez idő tájt a zsidókat Akácházáról is kitelepítették a gettóba, ahonnan előzőleg kihajtották a keresztényeket. Alig egypár kofferral és batyuval, szívük felett sárga csillaggal vonultak, a kakastollas csendőrök és a nyilasok förtelmes megjegyzései közepette. Két hét múlva elfogyott az otthonról hozott élelmük. Akadt néhány élősdi, aki becsempészett nekik két-három kiló krumplit, amiért ezüstrókával vagy aranykarkötővel fizettek.

Egy hónap múlva Verát, Arnoldot és öreg szüleit a többiekkel együtt marhavagonokba zsúfolták, és iszonyatos hányattatások közepette Auschwitzba szállították. Az SS katonák először kocsiba dobálták az útközben elhunytakat, aztán megindult a menetoszlop a koncentrációs táborba. Vera tolta Arnoldot, a két öregecske meg a tolókocsiba kapaszkodva, hétrét görnyedve ballagott.

A koncentrációs tábor udvarán, fegyveres katonák felügyeletében, a szadista dr. Mengelle mustrálta és szelektálta őket. Az öregeket, betegeket, gyerekeket, nyomorékokat baloldalra intette, ezeket egyenest a gázkamrába küldték, majd a kemencében elégették. De mielőtt elégették volna őket, az aranyfogaikat kitépték. Mengelle a szép Verát jobbra terelte. Arnolddal kezük ekkor vált szét örökre. Kétségbeesett pillantással búcsúztak.

Verát kopaszra nyírták, csíkos rabruhát kapott és a karjára számot tetováltak. Értékes dolgait elszedték tőle. Kosztja napi 10 deka kenyér, marharépaleves és tea volt. Mengelle kutatólaboratóriumába osztották be; ő fűtötte az udvaron a katlanokat, melyekben a feldarabolt hullák főttek. Mengelle a hústól megtisztított csontokat faji szempontból tanulmányozta. A közelben csontsovány zsidó bádogosok dolgoztak. Egyszer, amikor Vera egy pillanatra otthagyta a rotyogó katlanokat, a főtt hús illata odacsalogatta őket. Meghajlított pléhvel kapkodták ki a húscafatokat, és ész nélkül falták. Amikor Vera kilépett a laboratóriumból, alig hitt a szemének. Rémületében kopasz fejét verte, s állati hangon üvöltött: „Emberhúst esztek!” A bádogosoknak torkán akadt a falat, s lesújtva, öklendezve, remegő lábbal vánszorogtak el.

Vera minden este zokogva mesélte el barátnőjének, Rózsikának, a történteket, és azt is, hogy minden hullában Arnold tetemét véli felismerni. Rózsika szeretete mentette meg az öngyilkosságtól. Később a fegyvergyárba, ahol barátnője dolgozott, jó hír érkezett: rövidesen jön a felszabadító Vörös Hadsereg. A fasiszták kutyaszorítóban vannak. Két nappal azelőtt, hogy bejöttek volna az oroszok, dr. Mengelle és a kopók eltűntek. Az emberi roncsok földre borulva üdvözölték az oroszokat.

A hazajövetelüket senki sem szervezte meg. Útra keltek, ki merre látott. Vera Rózsikával együtt vonszolta magát, harmincöt kilósán. Valaha gyönyörű mellei bőrzacskókként lógtak, kopasz feje fehéren virított. Csodálatosan szép kék szeme elvesztette fényét. Amikor egy erdőn keresztül ballagtak, ráleltek egy földbe vájt bunkerre, ami tele volt dunyhákkal, finomabbnál finomabb konzervekkel, italokkal és tejporral. Ezt a kánaáni helyet gyors menekülésük közben bizonyára a fasiszták hagyták hátra. El is határozták, hogy megpihennek, s egy kicsit felerősítik fizikumukat. Hetekig háborítatlanul lakmároztak és pihentek a dunyhák között.

Amikor kicsit megerősödtek, újra útra keltek. Késő este egy faluba érve szállást kaptak. Másnap egy zsúfolt vagon tetején kapaszkodva utaztak. így váltották a vonatokat, míg megérkeztek Párkányba. Útközben még három földijük is hozzájuk csatlakozott. Párkányból már nem közlekedett vonat Akácházára, mert a síneket a németek felrobbantották. Viszont volt Párkányban egy nemeslelkű, humánus ember, Burkó József, aki a vonatnál várta őket, és szalmazsákos menhellyel, mosószappannal és némi kis élelemmel szolgált nekik. Vera Burkától tudta meg, hogy én Párkányban vagyok férjnél. El is vezette hozzám Rózsikával együtt.

Veráék két napig nálunk tartózkodtak, és eközben elmesélte szenvedéseit. Én is elmondtam, hogy Párkány háromszor cserélt gazdát és hosszú ideig frontvonalban éltünk. December 22-én angol bombák hullottak, s a Mária-Valéria híd helyett a békés lakosokat tizedelték meg. Csoda, hogy mi is élünk. Közben már azon gondolkoztam, hol keríthetek lovas kocsit, ami hazavinne minket rég nem látott szüleimhez. Sikerült is szereznem fuvarost – horribilis összegért, amit előre kifizettetett velem. Indulásunkkor Burkó még három földit hozzám vezetett. Ezekkel az elnyűttekkel indultam hazafelé. A három elcsigázott lány vérhasban szenvedett. A hasmenés gyötrelmei miatti folytonos megállást megunta a kocsis. Szálka főterére érve kategorikusan kijelentette, egy tapodtat sem megy tovább. A lovaim kimerültek, örülök, ha visszabandukolok velük, mondta. Hiába próbáltam meggyőzni, az öreg kocsis hajthatatlan volt. Eközben földijeim az árok szélén feküdtek. Gondoltam egy nagyot, elkaptam Vera kezét: Gyere, megyünk a csendőrségre. Bemutatkoztam a rendkívül csinos csendőrparancsnoknak, majd elmondtam, hogy itt vannak ezek a szerencsétlen zsidók, akik a koncentrációs táborból jönnek, és nem bírnak hazavergődni. Ő meg dühösen így válaszolt: Ott döglöttek volna meg, ahol voltak! Rémülten Verára tekintettem, mert tudtam, hogy tud szlovákul. Vera ijedtében a székbe rogyott. A parancsnok kis gondolkozás után újra megszólalt: Nagyságos asszonyom, kiutalok önnek egy lovas kocsit, ami hazaviszi, mert nem venném a lelkemre, hogy ilyen szép asszony ennyit gyalogoljon.

Felkapaszkodtunk a kocsira, amit egy ló húzott. Én előre ültem az öreg kocsis mellé. Egész úton szórakoztattam, hogy ne unatkozzon. Lamimalom előtt, a város elején kiszállított bennünket a kocsis. Itt várt ránk dr. Sólyom István, akinek közben valaki telefonált, hogy úton vagyunk. Gyalog mentünk be a hídon keresztül a városba. Sólyom doktor ideiglenes kórházába vezetette hittársait, ahol gyógykezelésbe vette őket. Én pedig örömömben sírva borultam édesanyám karjaiba.

Alig egy hétre rá Vera betegágya elé borult Ádám csuromvizesen, részegen. Azt hebegte: – Átúsztam érted a kiöntött Ipolyt, mert szeretlek. Ments meg Verácskám!

Vera idegenül nézett rá.

– Bűnbocsánatért esedezem, drágám. Képzeld Vereckyéket egy amerikai bomba telibe találta és mindnyájan ott vesztek.

Ezt hallva Sólyom doktor felháborodottan végignézett a térdelő Ádámon, majd így szólt: – Maga tömeggyilkos, és Verától vár bűnbocsánatot? Méltóságos úr, maga lógni fog. Tűnjön el a szemem elől, mert azonnal hívom a hatóságokat.

Ádám szó nélkül kifutott, és meg sem állt Nagymarosig, kivéve mikor italt vásárolt. A nagymarosi Duna-parton nem messze tőle három tíz év körüli srác játszott. Látták, amint iszik az üvegből és körülszórja magát valami csillogókkal – a zsidóktól elrabolt kincsekkel. Ezután kiürített zsebeit telirakta kaviccsal. Italát utolsó szemig kihörpintette, és bevánszorgott a Dunába.

Vera teljes felépülése után úgy határozott, hogy amint lehet, kivándorol Izraelbe. Ezen elhatározásához az is hozzájárult, hogy abban az időben folytak a kitelepítések. Ártatlan magyarokat, németeket űztek ki az országból vagy Csehországba telepítették őket. Akácházán a szlovák katonák derékszíjjal verték a magyarul beszélőket.

Vera Izraelben gyermeknővérként megtalálta életcélját, de a honvágy egy életen át gyötörte.