Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. december / Véres madrigálok

Véres madrigálok

Téltől őszig Gesualdóval

             

V. Nyári rögtönzések

                       

Midőn a fátyolos ég alatt, az aláhanyatló majd újból felemelkedő bárkáról a herceg a szemhatár felé tekintett, gyakorta arra lett figyelmes, hogy a horizontot balra lezáró sziklák úgy fordulnak ki a habokból, mint naptól vakító tetemvázak vagy koponyák halmaza egy elfelejtett csatamezőn. S aközben is, míg tekintetét lebéklyózta ez a lázas képlidérc, a hantolatlan ormok gigászi szobrokként lüktettek fel-alá a habzó látóhatáron. Jobb felől pedig, ahogy a tébolyodott hangú sirályok szárnycsapásai alatt előkáprázott a tenger, a víz oly túlzásokkal kéklett, hogy látása kétségbe ejtette a szemet, s zavarba hozta az elmét.

Ezen az imbolygó, bizonytalan helyszínen Don Carlót megnyugtatta Fontanelli gróf – korábban talán kissé már megunt – társasága. Örült, hogy a táj nyomasztó hatását a kritikus pillanatokban jótékonyan ellenpontozza egy zenéhez és vadászathoz egyként értő úriember, akinek folyamatosan, akár órákon át is beszélhet a Ferrarában megduzzadt alkotói terveiről, akinek kritizálhatja mások zenei leleményeit, vagy akinek panaszkodhat az utazás és az időjárás okozta kellemetlenségekről. Azt ellenben minden kockázat nélkül feltételezhetjük, sőt, ajánlatos egyenesen ténynek tekinteni, hogy némelykor kifejezetten bosszantotta, ahogy a gróf szinte leltárszerűen beszámolt Alfonso nagyhercegnek a velük történtekről. Az ilyesmi közönséges kémkedés, vélte Don Carlo. Megint máskor viszont elnézően mosolygott, midőn azt látta, hogy Fontanelli tintába mártja a tollát, s nőies eltökéltséggel a papír fölé hajol, hogy szokásos, rövid merengését követően sebesen írni kezdjen. De voltak olyan alkalmak, amikor a herceg is kedvet kapott benyomásainak rögzítéséhez. Még ott, a hajón esett meg, hogy mezítelen combjára könnyű fatáblát, arra meg papírt fektetett, s egy keze ügyében álló ládikára tintával telt üvegcsét helyezett. (Félő volt, hogy a gálya imbolygása miatt a tégely egyik pillanatról a másikra felborul. Ugyancsak megjegyzésre érdemes, hogy a faládika eredetileg arra szolgált, hogy azon egy kivont kard szikrázzon, hiszen ne feledjük, bármikor törökök lephették meg a hajót. S mert a hercegről nem csak az a hír járta, hogy nagy vadász, hanem az is, hogy éppoly eredményesen mártja fegyverét emberbe, mint állatba, hát nyilvánvaló, bármi kalóztámadás alkalmával karddal sem lett volna rest megvédeni életét és ingóságát.) Széles ívben hordozván a tollat az üvegcse felé, majd vissza, ügyelve, nehogy elcsöppenjen a tinta, s testét azzal beszennyezze, szórakozottan jegyzetelt, miközben kicsit távolabb a gróf körmölte bőszen jelentését.

Nem tudjuk, vajon Ferrara nagyhercege elolvasta-e Fontanelli valamennyi buzgó sorát, ám nekünk ismét hasznunkra lehet, ha legalább részlegesen megtesszük azokkal, amelyek e levelek közül fennmaradtak. A dátum ezúttal 1594. június 14.:

„2 órakor hagytuk el Velencét, de egész nap és egész éjszaka a kikötőben vesztegeltünk, vártuk a kedvezőbb időt a vitorlabontáshoz. Áthaladván az Öblön, és megérkezvén Isztriába, nem is távolodtunk el többé a dalmát partoktól. Mihelyt azonban elértük Augustát, átvágtunk az Adrián, és Úrnapja előtti napon kikötöttünk Barlettában. Itt töltötte a herceg az egész napot, és a következőt is késő estig, hogy megmenekedjünk Puglia iszonyatos hőségétől. Aztán egész éjjel utazván, délután két órára értünk Venosába, ahol a herceget jól öltözött, szép lovakon ülő nemesek fogadták. Egész nap ott is maradtunk, másnap pedig elindultunk Caposelle felé, áthaladván a herceg számos városán, köztük Calitrón, ahol ebben az időben egy ménes volt, amit arra a helyre hajtottak, ahol áthaladtunk, úgy, hogy én is láthattam. Igen mély benyomást tett rám, nem is annyira a kancák és csikók összehasonlíthatatlan szépsége, hanem leginkább a mének minősége, amelyeknél szebbeket szem nem láthat, s különösen a térdüket és pompás ügetésüket csodáltam.”

Így Fontanelli gróf tudósítása. Ami pedig a herceget illeti, nos, az ő naplószerű feljegyzései soha sem kerültek elő, éppen ezért azt sem tudhatjuk, vajon készültek-e ilyenek egyáltalán. Vagyis illik tartózkodással fogadni az olyasféle irományokat, mint aminőt az alábbiakban idézünk, s amelynek kezdő sorai  – milyen különös – szinte szó szerinti hasonlóságot mutatnak Stendhal egyik olaszul megkezdett, s 1810-ből származó naplóbejegyzésével:

„Non ho genio a scrivere, ma pero bisogna far matéria a ridere...”

Tehát lefordítva és a herceg szerint folytatva:

„Nincs hangulatom írni, de valamit írnom kell, hogy jövőre jót nevethessek rajta... Vegyük például, mily sokan megbotránkoznak azon, és erről egymás között így fecsegnek, amiért késő déli órákon én még csupán ágyékkötőt viselek. Nos, már eme kétes értékű ruhadarab feltételezése sem más, mint avatatlan fintorgás, telve számító óvatossággal, ami nyilván rangomnak szól, hiszen mindenesetre hasznosnak vélik akként színezni okvetetlenkedésüket, hogy legalább az rajtam van. Mondják ők. Egyébként köztudomású, hogy efféle ágyékkötőnek nevezett barbár rongyot sohasem hordok. És súlyosan tévednek, akik azt hiszik, számomra elképzelhetetlen bármi egyértelműbb látnivaló annál, mint aminőt saját mezítelen testem nyújtani képes. Az kétségtelen, s ezt miért ne ismerném el, hogy végtére is kellemes, ha a bőrömmel érintkezik egy-egy kárpit bársonya, miként nagyon üdítő a megmunkált, csiszolt szantálok, éber nek és diófák simogatása, nem is beszélve a levegő gáttalan áramairól, a közvetlenül megtapasztalható melegről és hűvösségről, arról, amit a termeken vagy balkonokon átvonuló légnyájak okoznak.

De ezeknél is inkább idetartozik valami, amiről soha sem tudok megfeledkezni. Mégpedig az, hogy az ember – mindenekelőtt teste révén – ezernyi szükségtől szenved; izzad, verejtékezik, bőre hámlik, haja és szőrzete hull, körmei feleslegesen és megállíthatatlanul gyarapodnak... minden csupa kényelmetlenség. Nem is szólva a mindenütt otthonos fájdalomról, ami elengedhetetlen része anyagi mivoltunknak. Ám porhüvelyünk megnyilvánulásai könnyebben elviselhetők, és könnyűszerrel a lélek parancsnoksága alá vonhatók, ha a velük való törődés gyors lefolyását nem akadályozza valami közbülső lepel, vagy eltávolításának bonyolult ceremóniája.

Ami pedig a mezítelenség, ergo a nem felöltözés tartalmát illeti: az nem más, mint az éjszaka szabad akaratú kiterjesztése. S nekem szükségem van ara, hogy megvonhatatlanul érezzem, az éjszaka végtelen, s bármi, ami akkor megtörténhet, az egy másik elhatározás nyomán még újólag fordítható. Igyekszem erővel bírni – s ehhez örökösen kérem a Dicsőség Urának segítségét –, hogy mielőtt végképp felkelne a nap, és hívatlan ragyogásával valóban képes lenne véget vetni az éjszakának, eme kedvező, megmásító változások be is következzenek.

Végezetül pedig a közös emberi elme talányaival és találmányaival együtt kérdem: a mezítelen test szemléléséről, még ha az önnön testünk is, vajon nem azonnal a keresztfán aláhanyatló Corpus kell eszünkbe jusson? Nem arra illendő-e tüstént gondolnunk, hogy a csontok és hajlatok szigeteit kerülgető véres cseppek, a fájdalom bizonytalan nedvei lettek az Ő tekintetének enyészpontjai is – ki mindközülünk a legmesszebbre lát – midőn feje mellére csuklott? Nem vehetjük-e akár alázatos kötelességünknek, hogy saját testünkön ezerszer elképzeljük a Sebeket? És talán hiábavalóság elméláznunk azon, hogy ama dárda jobb felől avagy bal felől döfte-é át? S nem illik-e nekünk, ítéletért esdeklő bűnösöknek ezerszer inkább arra számítani, hogy egy éles penge valamerről egyszer csak belénk hatol? Ha pedig ez igaz és majd így is leend, nem mezítelenül a legésszerűbb és legalázatosabb ezt a bizonyos csapást fogadni? (...)”

Közelítő szavaink, melyekkel Gesualdo személye felé kapdosunk, e helyütt, hol az ismeretlen forrásból származó naplóbejegyzés megszakadt, újabb történetet kell hogy összeüssenek, mert amit szükséges feleleveníteni, az csak itt, az Apennineken átkelve, vagy még inkább rögtön Barlettában, a hajóról kiszállva eshetett meg Don Carlóval. És bizony milyen jó lenne most akképpen folytatnunk, hogy történt ugyanis, vagy hasonlóképpen – amivel már könnyűszerrel beverekedhetnénk magunkat az elmúlt események sűrűjébe. De sajnos, nem tehetjük. Először tudniillik el kell képzelnünk, milyen pompásan érezhette magát a kikötést követő percekben a herceg, amiért megunt bárkájának hintázó fedélzetét végre szilára talajra cserélhették lábai. Ezt követően pedig ugyanígy illik átélnünk csalódását is, hiszen a nyílt tenger üdítően friss széláramai helyett immáron a Barletta házai közt feltüzesedett, apró homokszemcséktől elnehezült légben fuldoklott, s helyzetét csak tovább nehezítette a virágok illata, ami szűnni nem akaró tüsszögésre ingerelte. Bőszülten prüszkölt, szeme könnybe lábadt, taknya folyt, majd orra is eldugult, s mindez olyan éktelen (és sajnos, minden zeneiséget nélkülöző) zajjal járt, hogy a herceg érkezése komikus módosítójelekkel harmonizálta át Barletta életét. Mindenki őt nézte, rajta mosolygott, és csak a hajóról kiszálló szolgáinak egyre gyarapodó hada, valamint címeres málháinak sokasága hozott végre valami tekintélyt számára.

Nos tehát, ha a megidézésnek ezen a fokán már túljutottunk, csupán akkor van jogunk beljebb lépni az ő sorsában, s akkor állhatunk meg vele azon a téren, amelyre – anno – épp az imént kanyarodott be, mikor cselédeitől, kísérőitől, s a gunyoros tekintetektől némileg eltávolodva, rövid sétára indult. Ott, a sárgás fényű piazzalén, karéjba rendezett, hatalmas társzekerek védelmét élvezve egy körbefüggönyzött színpad állott, mint afféle délibáb. (Jó okunk van feltételezni, hogy történetünk időpontjában az ún. „Gelosi” társulat állomásozott Barlettában – útban Velencéből Nápoly felé. Néhány nappal korábban ékeztek, mint a herceg, s épp egy nápolyi közönségnek szánt előadás próbáit tartották.) Ponyvái, kárpitjai bomlott hajfonatként csapkodtak a meleg, nagy iramú szélben. A szétliffenő, színes drapériák mögül néha égbe nyúló, magas oszlopokban kavarodott elő a por, s a hatalmas boszorkánygyűrűk, miután körbetáncolták a herceget, s őt még lehetetlenebb tüsszögésre, köhögésre, harákolásra szorították, tovapörögtek a téren.

„– Ne emeld olyan magasra a karod!” – süvöltött elő a capocomico hangja valahonnan a színpad mélyéről. „- És igyekezz úgy tenni, mintha a szemed villámokat lövellne” – pattogtak tovább a rendezői utasítások.

A herceg belépett a ponyvák mögé, s egy selyemkendőbe fojtva köhögését, figyelni kezdte a színészi gyakorlatozást. Am minden igyekezete ellenére sem sikerült csendben maradnia, egy ízben például épp tizenhetet tüsszentett egymás után, ami a legfegyelmezettebb tréfacsinálót, bármelyik zannit, Arlechinót, Pulcinellát kihozta volna a sodrából, hiszen ők akár arra is gondolhattak, hogy a tüsszögő ismeretlen gúnyolódik velük, mert hatásosabb lazzinak, mulatságosabb ötletnek tartja könnybe lábadt szemét, vörös orrát és szertefröcsögő nyálát, mint aminő nevettetéseket ők képesek bemutatni.

„– Uraságod talán náthás? Uraságod talán azt eszelte ki, hogy így nyár közepén is meghűl?” – fordult Don Carlo felé Coviello maszkjában (ami lévén nápolyi karakter, ismerősnek tűnt fel a herceg előtt) egy bizonyos Simoné da Bologna, aki azonnal elértette az új helyzetet, mármint a herceg történeten kívüli jelenlétét, s kilépvén előző szerepéből, ekképpen váltott: „- Uraságodnak tett a Capitano öltözékére, mégsem illett igazán hozzá. Csak amikor az őt célzó élcek befejeztével a herceg közelebb lépett, s a napfénytől vakítóan csillogó fej részletei is láthatóvá váltak előtte, akkor vette észre, hogy az álarc a férfi arcának csupán egyik felét takarja, azt is kizárólag a szemöldöktől a száj felső széléig (de nem hagyván nyílást a szemnek), miközben az arc másik része fedetlenül maradt. Az orr íve mentén azonban könnyűszerrel alá lehetett látni az ezüstös pajzsnak, ahonnan előtűnt ama élő, nyüves seb, minek elkendőzését szolgálta az állóképszerű félarc. Csupán a fény mozgott a rezzenéstelen fémen, s nem a lélek, miközben az arc túlfelén a szüntelen, egyhangú fájdalom rángott. Ám ez az elborzasztó körülmény cseppet sem zavarta a lovaggal társalgó, s Servetta jelmezét viselő, kellemes testívű művésznőt (kinek neve nem jutott a herceg eszébe), hanem épp ellenkezőleg, a hölgy talán még örült is, hogy az alkalmi tükörben folyamatosan láthatja önmagát. Mert miközben így képes volt ellenőrizni, milyen sikerrel türtőzteti undorát, majd miként üt ki rajta is a valamennyi nőben eredendően ott szunnyadó karitasz, és jótékony szánalom, amellett szemtanúja lehetett, vajon az általa felvett arckifejezések épp milyen hatást keltenek, és példának okáért lazítanak-e valamicskét a bőr szenvedésén. Nyugodtan leszögezhetjük, színésznőnek kívánni sem lehet pompásabb helyzetet.

A férfi bizonyos Valentinit emlegetett, nemest és poétát, akivel a nő egykoron Croátiában égett rövid, közös lázban, és aki – midőn hercegünk épp Velencét hajózta nyughatatlanul – a török ejtette, rettentő sebébe belehalt. (Csupán emlékeztetőül: Valentini, azaz Balassi Bálint 1594. május 19-én sebesült meg Esztergom ostrománál – ekkor a keresztény seregeket már Monteverdi zenéje is buzdította –, s alig két héttel később, május 30-án hunyt el.) A katona persze valószínűleg nem azért időzött Barlettában, hogy eme szomorú hírt tudassa a Servetta jelmezében hajladozó nővel (a neve továbbra sem jutott Don Carlo eszébe), találkozásuk sokkal inkább a véletlen műve volt. A lovag tisztének jobban megfelelt az olyasféle parancsok érvényesítése, mint történetesen a pápa seregébe frissen toborzottak behajózása, s átirányításuk – valamilyen úton-módon – Magyarország felé.

A herceg el-elkapva némely szót, s felfigyelve, hogy azokkal Pannoniát becézik, tüstént a neves lantmuzsikusra, Valentini Bacfarcra gondolt (Balassiról sose hallott), kinek intavolaturáit kedvtelőn pengetve sokszor elképzelte, milyen is lehet ama bizonyos Pannónia, vagy az a messzi Transilvánia. Nemegyszer úgy vélte, ott kellene élni, mert az mégiscsak illőbb vidék az ő nagy vadászszenvedélyéhez, jobban ráfordulnak arrafelé az erdők az elejtettekre, az elcsöppenő vérre, ahogy vastagabb lehet ott ősszel az avar, s nagyobb a köd a hegyekben, hol a szél nyilazta ormok váraiban a kegyetlen ítéletek sorra beteljesednek, „...ott, ahol a Kárpátok első nyúlványai ellen sötét fenyvesek, büszke faóriások rengeteg seregei indulnak rohamra (...) meztelenre vetkőztem, mivel fojtogató volt a hőség, s elnyúltam a kandalló elé terített hatalmas, fekete medvebőrön; enyhe vadszagot éreztem, a hegyilakók nyilván igen kezdetleges módszerekkel készítették ki a bőrt” – idézi meg Drakula című elbeszélésében a genius locit Boris Vian.

Magától értetődik, hogy Don Carlo képzelődéseit nem csupán Bakfark Bálint angyali ábrándú s ördögi technikát feltételező zeneművei hevítették (egyébiránt fiatal korában akár még hallhatta is őt, hiszen Bakfart 1576-ban halt meg, Padovában, hol életének utolsó éveit töltötte), hanem nagy hatással lehettek rá azok a történetek is, amelyek épp ettől az évszázadtól kezdve járták be Európa művelt, s a finom rettegésre mindig is hajlamos fejedelmi udvarait Drakuláról.

„– Oh, mamma mia!, hát hiába teszem ki a lelkem, hogy ne emeld olyan magasra a karod?” – hangzott ismételten Adriano Valerini mesterkélt, panaszos hangja, ki maga is maszkban volt, méghozzá Flavio lovag álarcában, de ezenkívül ő instruálta a többieket is. Irányításával lázasan lendült tovább a próba, valami nápolyi történet művészi felépítése folyt, ahol a férj, egy gazdag patrícius, megtudván, hogy asszonya megcsalja őt, csapdát állít. Azt színleli, vadászni megy, több napig távol leend, ám helyette elrejtőzik a kastélyában, és fegyvereit élezi. Majd eljön a mindenki által várt éjszaka, melynek homályában a nemes úr rajtakapja a nem kevésbé nemes szerelmeseket, s kíméletlenül lekaszabolja őket...

Az efféle történetek sikerrel dúsították fel a korabeli költők és dalnokok rímeit, valamint a színpadok kínálatát. És ahogy számos darab szövegkönyve fennmaradt, ugyanúgy – hasonló szerencsének köszönhetően – több bűntény jegyzőkönyve is rendelkezésünkre áll. Tekintettel pedig arra, hogy a commedia dell’arte jelentősebb írói és rendezői, mint többek között az itt fellelt „Gelosi” irányítója, Adriano Valerini, vagy a szövegkönyvek felelőse, bizonyos Flaminio Scala sem a levegőből vette témáit és annak valósághű részleteit, továbbá nem kevesebb tekintettel ama körülményre, miszerint ahogy a csepűrágók is hozzájuthattak némelykor olyan iratokhoz, és hivatalos vallomásokhoz, amelyek kitűnően szolgálták a színpadi hatást, eme hatásról ugyanúgy mi sem mondhatunk le. Éppen ezért, keresvén tehát a szükséges és valósághű lelki befolyásolást – Watkins művének segítségével – felidézünk pár oldalt az egyik korabeli jegyzőkönyvből, amely felvétetett Nápolyban, az Alkirályi Főbíróság (Gran Carte della Vicaria) által, 1590. október 27-én. Jelen voltak: a „Főbíróság Királyi

Tanácsosai és Büntetőbírái, Don Giovan Tomasso Salamanca, Ful-vio di Costanzo, valamint a Főbíróság Nagyméltóságú Ügyésze, továbbá én, nevezett Főbíróság alulírott írnoka”. (Az írnokot egyébként – csak a rend kedvéért jegyezzük meg – Giovan Domenico Micenének hívták.) Az eset pontosan egyező a „Gelosi” által próbált helyzettel. Az alkirályi emberek először a szerető férfit találták meg, kinek „Egyetlen ruházata egy női (sic!) hálóing volt, alul rojtos, fekete selyem fodrokkal...” A férfi testét „vér borította, és számos seb járta át, nevezetesen: egy pisztolylövés a bal karján, amely egyenesen áthatolt a könyökén, sőt a mellén is, a nevezett ing ujja meg is perzselődött; hegyes acélfegyverek okozta különféle sebek nyomai a mellen, a karokon, a fejen és az arcon; és egy további lőtt seb a halántékán és a szeme fölött, honnan igen sok vér ömlött ki.”

A szóban forgó női hálóingről az egyik cseléd, bizonyos Silvia Albana azt vallotta, hogy azt asszonya – vagyis aki a történet szerint azon az éjjelen is csalta urát – kérte tőle, mondván, „hogy az, ami rajta van, nedves az izzadságtól; a tanú (tehát a húszéves Silvia Albana) bevitte neki, fekete selyemmel szegett kis gallérja és ugyanolyan színű kézelője volt, aztán úrnője azt parancsolta, hogy tegye csak le az ágyra...”

De térjünk vissza a férfi sebeire, mely sebeket látta Don Carlo Mastrillo jezsuita atya is, valamint további két jezsuita, akik jelen voltak a tetem mosdatásánál, öltöztetésénél, koporsóba helyezésénél. A meggyilkolt férfi rokona, Don Vincenzo helyett – ki Magyarország priorja volt – ők vették át a holttestet. A mosdatás után „tisztán lehetett látni rajta a fent említett sebeket, úgymint lőtt sebet a jobb karon, amelyen a könyöknél és az oldalán két lövés hatolt át, és egy pisztolylövést a szemén, a halánték oldalán, amely egyik oldaltól a másikig hatolt, és egy kevés agyvelő is kiszivárgott rajta; továbbá, hogy számos további seb volt a fején, arcán, nyakán, mellén, gyomrán, veséjén, karján, kezén és vállán – éles kard csapásai okozták a sebeket, egészen mélyek, sok közülük egyik oldalától a másikig teljesen átjárta a testét. A holttest közvetlenül a nevezett szoba ajtajánál találtatott... És a padlón a holttest alatt lyukak voltak, melyeket a jelek szerint a kardok okoztak, amelyek a tetemet átdöfve mélyen a padlóba hatoltak.”

Most pedig vessünk néhány pillantást a férfi partnerére. A jelzett szobában volt egy zöld függönyös, aranyozott heverő, ott feküdt holtan az úrnő, mégpedig egy véráztatta hálóingben, nyilván abban, amiről azt állította, hogy nedves az izzadságtól. A jegyzőkönyv szerint a hölgy „torka átvágatott; seb találtatott továbbá a fején, a jobb halánték oldalán, szúrás az arcán, és számos tőrdöfés a kezén és a jobb karján, a mellén és az oldalán két további fegyver által okozott seb; ugyanezen ágyon volt egy férfiing, saláta formájú fodrokkal, egy közeli bíborszín bársonyszéken feküdt egy vas karvért, egy fényes vaskesztyű; ugyanabban a szobában egy többféle árnyalatú zöld nadrág, egy sárga posztó-kabát és egy pár zöld selyemharisnya; egy fehér alsónadrág és egy pár posztópapucs – mindezeken a ruhadarabokon nem volt látható semmiféle lyuk, hegyes fegyver döfése vagy vérfolt. A hölgy lakosztályában az ajtót alul bezúzva találtuk, és nem lehetett a kilinccsel becsukni, tekintettel arra a felderített tényre, miszerint a kulcslyukat kivésték, úgy, hogy sem becsukni nem lehetett, sem az említett ajtót más módon biztosítani vagy bezárni. Oly módon rongáltatott meg, hogy a kulcs nem mehetett bele, ezért az említett ajtót nem lehetett becsukni.”

Történetünk szempontjából egyáltalán nem érdektelen Silvia Albano tanúvallomásába ismét beletekinteni. A jegyzőkönyvet Giovanni Sanchez írnok vette fel, Mutio Surgenti pénzügyi tanácsadó segédletével, méghozzá 1590. október 28-án. Nos tehát: „Arra a kérdésre, hogy mit tud nevezett Donna Maria d’Avalos haláláról, és arról, ki ölte meg és hogyan, azt mondta, hogy az igazság az ő tudomása szerint a következő: kedden, folyó hó 16-án este, tehát egy héttel ezelőtt, mikor megvacsorázott, Donna Maria az este negyedik órájában lefeküdt, ágyát a nevezett tanú Laura Scalával, a nevezett hölgy egy másik szolgálójával együtt vetette meg. Levetkőztették, és ágyba fektették, majd távoztak, minekutána Laura, mint rendesen, lefeküdt aludni az azzal szomszédos szobában, amelyben a fent említett hölgy nyugovóra tért, a tanú pedig hozzáfogott kitisztogatni és előkészíteni a másnap, szerda reggelre való ruhákat. Ekkor a nevezett Donna Maria úrhölgy szólította a tanút, és amikor belépett a szobájába, az úrnő a ruháját kérte, hogy felöltözhessen. Nevezett tanú megkérdezvén, miért kíván felöltözni, Donna Maria azt válaszolta, hogy hallotta Andria hercegének a füttyjelét, és oda akar menni az ablakhoz. A tanú már sokszor látta nevezett hölgyet így cselekedni, és számos alkalommal, amikor sütött a hold, látta, hogy Andria hercege áll az utcán...”

Innentől kezdve érdekesebb Pietro Malitialének, alias Bardottinak, Don Carlo inasának a vallomása:

„...kedden, folyó hó 16-án, egy héttel ezelőtt, nevezett Don Carlo az este harmadik órájában megvacsorázott félemeleti szobájában, mint az minden este szokása volt, ágyban és öltözetlenül. A vacsorát jelen tanú szolgálta fel, Pietro de Vicarióval, egy pincérrel, valamint Alessandro Ambruzzessével meg egy fiatal pappal, aki muzsikus. Mihelyt az úr megvacsorázott, a fent említettek – Pietro Vicario és a többiek – eltávoztak, nevezett tanú pedig ott maradt, hogy bezárja az ajtót. Miután az ajtót biztonságosan bezárta, Don Carlo lefeküdt aludni, és a tanú segített neki betakarózni. Levetkezvén a tanú maga is elaludt. Álmában hallotta, hogy az éjszaka hatodik órája körül Don Carlo szólítja, és egy ital vizet kér. Tanú kiment a kúthoz vizet húzni, és amikor lement az udvarra, látta, hogy az utcai ajtó ebben a késői órában nyitva van. Bevivén neki a vizet, látta, hogy Don Carlo felöltözött, nadrág és kabát van rajta; és azt mondta a tanúnak, hozza be neki a hosszú köpönyegét, mert föl akarja venni. Mikor a tanú megkérdezte, hová akar menni ilyen késő éjjel, azt válaszolta, hogy vadászni akar menni. Amikor nevezett tanú azt mondta neki, hogy ez nem vadászatra való idő, Don Carlo azt válaszolta: ‘Majd meglátod, miféle vadászatra indulok!’ És befejezvén az öltözködést, megparancsolta a tanúnak, hogy gyújtson meg két fáklyát; amikor ezeket meggyújtotta, nevezett Don Carlo elővett az ágya alól egy kardot, ezt odaadta a tanúnak, hogy hozza a hóna alatt, továbbá egy tőrt meg egy gyilokot, valamint egy kis pisztolyt. Amint

magához vette a fegyvereket, a lépcsőhöz ment, amely Donna Maria d’Avalos lakosztályába vezet, és miközben fölment, azt mondta a tanúnak: ‘Meg fogom ölni Andria hercegét és azt a szajhát, Donna Mariát.’ És miközben fölment, a tanú három férfit látott, mindegyiknél alabárd volt és egy-egy kis mordály; és amikor a tanú odaért, ez a három férfi kinyitotta a lépcső tetején lévő ajtót, amely Donna Maria szobájába vezetett.

Amint a három férfi belépett Donna Maria említett szobájába, Don Carlo azt mondta: ‘Öljétek meg a gazfickót, ezzel a ringyóval együtt! Egy Gesualdót nem fognak fölszar-vaznil’ Aztán a tanú lőfegyverek dörrenését hallotta, de más hangokat nem, ugyanis a tanú odakint maradt. Miután egy darabig így várakozott, kijött a három férfi, és megismerte őket: az egyik Pietro de Vicario volt, egy szolga, a másik Ascania Lama, a harmadik pedig egy Francesco nevű szolga; és lementek ugyanazon a lépcsőn, amelyen felfegyverzetten feljöttek. Aztán Don Carlo is kijött, csupa vér volt a keze, de visszafordult, és visszament a nevezett Donna Maria szobájába, mondván: ‘Nem hiszem el, hogy meghaltak!’

A tanú ekkor bement egy fáklyával, és meglátta az ajtó mellett a holttestet. Nevezett Don Carlo odament Donna Maria ágyához, még néhány sebet ejtett rajta, mondván: ‘Nem hiszem el, hogy meghalt.’ Aztán ráparancsolt a tanúra, hogy ne engedje az asszonyokat sikoltozni, aztán a nevezett Don Carlo is lement a lépcsőn, amelyen feljött. Aztán a tanú odalentről nagy zajt és lódobogást hallott, és reggel látta, hogy nevezett Don Carlo már nincs ott, se ő, se a szolgái, se udvarának egyetlen más tagja.”

A színpadon ide-oda húzgálták az aranyszegélyű, zöldfüggönyös heverőt, keresték a neki megfelelő helyet. A színésznő, ki nemrég még a herceg orrát simogatta, ragaszkodott hozzá, hogy az ágyat kissé megemeljék, mert ő akkor is látszani akar majd azon, mikor megölik épp. Isabella Andreini rögtönözte (Flaminia maszkjában) Donna Mariát, Francesco Andreini (mint Spavento) Don Carlót, Andria hercegét padig, Flavio lovagként, Adriano Valerini alakította. Parádés szereposztás.

A próbára becsöppent idegent egyikük sem ismerte. Valerini még meg is kérdezte di Venosát, mi a véleménye, tetszik majd ez a történet a nápolyiaknak?

                     

                   

VI. Labirintus

                           

Az őszi ég gyöngyöző kupolájában madarak cikáztak. Röptük kétségbeesettnek és befej ezhetetlennek tűnt, mintha eltévedtek volna, és mintha sehogy se találnák a kék boltozat kijáratát.

A herceg a kápolna ajtajában állva vette észre, hogy valami szokatlan történik odafent. Olyan sokáig, s olyan odaadással kísérte a madarak tétova röptét, hogy szeme káprázni kezdett, s egy idő után úgy érezte, ő is a mámorító háttér előtt bolyong, s őt is fogva tartja az ég azúr harangja. Emlékezetében pedig elűzhetetlenül verdestek Hénokh szavai, Hénokhéi, kinek az alvilágon át tett útjáról olvasott az imént a kápolnában – a festmény előtt:

„A hegyek között nagy, téres hely volt, amely lefelé és oldalra engedte magát, négy irányba, mik közül három hely sötét egy meg világos volt, de mind egyformán sima, és a világosnak közepén forrás buzgott. Nyomban felkiáltottam: Milyen simák ezek a hegyekbe vágott nagy üregek! És milyen mélyek és milyen sötétek a szemnek!

Ráfaél felelt szavaimra, az angyalok közül az, aki mellettem állott: Ezek az üregek azért vannak itt a hegyek között, hogy ide térjenek meg a holt lelkek szellemei, és ide gyűljön össze az emberek fiainak minden lelke. Ezek a sima, lefelé és oldalra engedett téres helyek a merev sziklák között, mik közül három fekete, egy meg világos, ezek az ő véghelyeik az ítéletük napjáig, a megszabott napig és óráig. Annak eljövetelekor pedig végrehajtják rajtuk a nagy ítéletet.”

Don Carlo, nem véve le szemét a madarakról, kezében a régi apokrif szöveg tekercsével, mintha ő maga lenne Hénokh, megmételyezetten folytatta útját az alvilágban:

„És ekkor láttam, hogy egy meghalt emberfiának a szelleme vádol, kinek hangja az égig hallatszott. Ki ez a vádoló szellem, kérdeztem nyomban, ki az, kinek vádoló hangja fennen szól, s az égig hatol?

Ráfaél, az angyalok közül az, aki mellettem állott így szólt: Ez az a szellem, ki Ábelből jött elő, akit testvére, Káin agyonütött, és addig vádolja, amíg Káin utódai el nem töröltetnek a föld színéről, és utódai el nem tűnnek az emberek utódai közül.

Mikor azt kérdeztem, az üregek miért lettek elkülönítve egymástól, így szólott: Három azért készült, hogy elválassza a halottak szellemeit, valamint készült még egy különleges rész az igazi szellemeknek, az, aminek a közepén világos vízforrás buzog. A három közül egy hely azoké a bűnösöké, kiket földbe temetnek mikor meghalnak, s kiken az életük során nem teljesedik be ítélet a bűnük miatt. Szellemeiket itt különítik el a nagy kínra, a mindörökre elkárhozottakra hozandó ítélet, a büntetés, a kín, és a szellemeikért végbevitt megtorlás nagy napjáig. És éppígy van egy hely a vádolók szellemeinek, akik hírt adnak pusztulásukról, mivel a bűnösök napjaiban lettek legyilkolva. És van egy rész azon emberek szellemeinek, kik nem igazak, hanem bűnösök, vagy mindenben istentelenek, és a gonoszak társai voltak. Az ő szellemeik bár nem kerülnek büntetés alá az ítélet napján, de nem is támadnak fel innen.”

Ez még ugyanaz az esztendő volt, ugyanazzal a nyugtalansággal. A herceg a kápolna bejáratánál állt, egy pillanatra sem tévesztve szem elől a fényes októberi égen cikázó madarakat. S ahogy a bűnökre emlékező apokrif szöveg szavai lassan elpárologtak képzeletéből, visszatért oda egy mindennél lenyűgözőbb kvartugrás, melyet még az éjszaka indított útjára, s amelyet – ugyancsak felfelé – terc követett, aztán kvint, de már lefelé, és megint lefelé a szekund, onnan pedig visszafelé egy, az egészet betetőző hatodlépés. És annak ormáról aztán ismét ereszkedhetett, immár félközönként a dallam, ahogy kifeszülő szárnyán a vágy lopakodik zsákmánya fölé, ahogy a fény veszejti el magát este a hegyek között, vagy miként a fájdalom vérrögei gyűlnek a védtelen szív ereiben... Majd pedig újból és elölről: négyhangnyi vonzódás az ég irányába, onnan még tovább, boldogan a terccel, ekkor szinte csalódva: öthangnyit alá, és még egy zuhanó hang, majd kitörés hat hangnyi messzeségig, végül le és le és le a mélység spirálisán, elkerülhetetlenül, mintha odalenne erőnk és akaratunk... És ágaskodás, és nyilazó fény újból, majd a beárnyékuló kvint öt lépcsője lefelé, és a szekund a mélységbe, hogy onnan megszabadulva, fent, a hatodik hang távolságában következzék az elkerülhetetlen beteljesülés, azután hanyatlás alá és alá: dé, cisz, cé, há, há...

És miközben Don Carlo borongós hangulata, mint a köd, hol felszállt, hol meg újból belepte komorkórtól megtekeredett idegágait, és inkább ösztönös, semmint fegyelmezett összpontosítással dúdolta az új dallamot, azalatt lassan eltávolodott a kastélyától. Üdítőnek találta a sétát, különösen, hogy legragyogóbb szalagjait lengette az idő, s az ősz is legfényesebb címereit, legtarkább zászlóit szellőztette itt. Cseppnyi fáradtságot sem érzett, noha lett volna rá oka, hiszen egész éjjel Fabrizio Filomarinóval és Alfonso Fontanellivel vitatkoztak néhány lehetséges együtthangzásról, melyeket lanton idéztek elő. Ezek szabályszerűségét ő nem vitatta, de Fontanelli örökösen a fejét csóválta, Filomarino viszont bár kedvtelve, s egyre-másra pengette a nevezetes akkordokat, ha a véleményét kérdezték, nevetve a vállát vonta. De hajnalban közömbösek, ellenzők és támogatók már valamennyien a rövid vadászaton kurjongattak mámorosan. Talán csak reggeli után pihent egy keveset, ha annak nevezhetjük a kápolnában eltöltött kevéske időt, azután máris sétára indult, kívül a kastélyon, kívül a városka falain, egyre beljebb Gesualdo pompás dombjai és hegyei s az azokon sóhajtozó narancsligetek, citruserdők közé: ...gé, cé-é-áá-géééé, ...éééé-dé-cisz, ciisz-cé-háá-háá – emelte egyre fennebb a hangját. (A motívum leginkább a Non t’amo című művére emlékeztet, amely az 1595-ben kiadott III. madrigálos könyvének tizenegyedik darabja. S még egy megjegyzés kívánkozik ide, a zárójel közé: könyvünk első fejezetében a gesualdói erdőkről megemlítettük, hogy azokat a nagyúr esetleg kiirtatta. Ez a feltevés azóta – mármint az első fejezet óta – sem nyert bizonyítást, így kötelességünk mindazt, ami most történik, erdők nélkül is elképzelni. Természetesen ennek fárasztó műveletét jelen sorok írója magára vállalja, ám az olvasót kímélendő papírra majd akkor teszi, ha a kérdés végérvényesen eldőlt.) De hogy miként, milyen szöveggel énekelt, hogyan nevezte meg a hangokat, arra nehéz megadni a választ. Valószínű, az akkor és ott szokásban volt ut-re-mi... szolmizációs elnevezéseket használta egy-egy kottahang megszólaltatásánál, tehát szó sem volt c-ről, meg g-ről, stb., ezek csupán a mi, manapság bevett rovátkáink azon a távcsőcélkereszten, mellyel Gesualdót keressük az el-elhomályosuló messzeségben. És azt sem állíthatjuk, hogy minduntalan valami szonett rímeire csiszolta volna melódiáit, elvégre egy olyan gazdag ihletettségű szerző, mint ő, aligha szabhatott gátat az örökösen előáramló zenei leleményeinek, s aligha csupán akkor fogalmazott dallamokat, ha már tudta, miféle szöveg leend, amely majd foglalatként övezi a melódiát. Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy megjegyezzük: igen nagy könnyebbség volna, ha – a témánk természete szerint – a zenei motívumok emlegetésekor használhatnánk az öt vonalat és a muzsikus körökben manapság alkalmazott neumákat. De sajnos, mint tudjuk, az emberek oly kevéssé járatosak a kottaolvasásban, hogy ettől szomorúan bár, de el kell tekinteni. Elvégre senkit se szeretnénk zavarba hozni holmi illetlen ábrákkal és főleg nem szeretnénk, hogy egy sokak számára idegennek tűnő közlésformával, nota bene holmi kottával takarjuk el a zenét, valamint a neves muzsikus képét, vagyis hát személyének nehezen és töredékesen fel-felbukkanó szövegmásolatát. Pácban vagyunk.

Még szerencse, hogy ott, a megidézett messzeségben e percben egy nő bukkant fel, ráadásul nem annyira zeneien, mint inkább a maga remek anyagszerűségében. Egy kidőlt fatörzsön pihent a kapóra jött fehérszemély, s amikor meglátta a herceget, tüstént felállt, igen illedelmesen, hogy a szemhatáron százszor is túlfutó birtok urát kellő alázattal köszönthesse. A hölgy ismerősnek tűnt fel Don Carlo előtt, az volt a benyomása, hogy egyike lehet ama jóillatú és csinos énekesnőknek, akiket – más zenészekkel együtt – Fontanelli szedett össze a minap Nápolyban, s akikkel elárasztotta a kastélyt.

A herceg nem állt meg, mindössze közeledett feléje (milyen jó lenne tudni, vajon viszonozta-e a nő egyszerre alázatos és csábos köszönését?), de elhaladtában is észrevette, hogy amint a nő ülepét a fatörzsre épp visszahelyezi, egy szúnyogot csap agyon kihívóan dekoltált keblén, és azt – a még felületes pillantásra is kívánatosnak tetsző húshalmon – véres foltként szétmaszatolja. Minden bizonnyal nagyon is hétköznapi jelenség volt az ilyesmi, mint ahogy ma is az, történetünk szempontjából azonban nem lényegtelen.

„Felice te, felice, / piu che nel rogo orientál Fenice!” (Ó, te boldog, boldog féreg, / boldogabb, mint keleti máglyán a Főnix!) – szónokolta Tasso az egyik versikéjében, amelyet Gesualdo nyilván már ekkor is ismert, de a benne megidézett drámát végül egy névtelen epigon strófái nyomán zenésítette meg másfél évtized múlva az Ardita zanzaretta (A merész szúnyog) című madrigáljában. A mű bizonyos értelemben egyedülálló Gesualdo kompozíciói között – már tudniillik a benne rejlő, csekélyke humor miatt, ha humorként értékelhetjük egyáltalán a groteszk, torz mosolyt –, s így akár éveken át is érlelhette (Tasso művének ismeretében) a lehetséges témát. Hogy kitüntetett szerepe van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Watkins alapos és terjedelmes monográfiájában feltűnően alig veszteget rá egy-két szót (azt is Aldous Huxley-ra hivatkozva), míg maga Huxley központi helyet szán neki az esszéjében:

„Gesualdo névtelen szövegírója – fejtegeti – ugyanazt a témát választja, de megfosztja minden bájától, amelyet Tasso képes volt kölcsönözni neki, és azzal hangsúlyozza a szúnyog végzetének véres voltát, hogy – alig hat sor terjedelmen belül – kétszer is használja a stringere (A. H. kiemelése) szót, ami annyit jelent, hogy megszorítani, összenyomni, kifacsarni. Még valamiben ‘továbbfejlesztette’ Tassót: belétoldja a veresbe a szerető játékos ingerkedését is. Mivel a szerelmes férfi osztozni szeretne a szúnyog sorsában, ő is oda fog harapni, abban a reményben, hogy hölgye a keblén halálra szorítja. A következőkben szó szerinti fordítását adom ennek a szamárságnak, minden frázisnál jellemezve a hozzá járuló zenét is. ‘Egy merész kis szúnyog beleharap annak fehér keblébe, aki elemészti a szívemet.’ Erre Gesualdo nagyon gyors, és szövetének gazdagsága ellenére nagyon könnyed, tiszta és semleges polifon zenét ír. De a hölgy nem elégszik meg azzal, hogy elemészti szerelmese szívét, hanem ‘kegyetlenül kínozza’ is. Itt az első ütem táncoló polifóniája helyébe egy, az egyik előkészítetlen disszonanciáról a másikra haladó, lassú akkordsor lép. Bármennyire is irreális a szövegben a kín, a zenében valóban gyötrelmessé válik. Most a szúnyog ‘elmenekül, de meggondolatlanul visszaszáll a fehér kebelre, amely ellopta a szívemet. Erre a hölgy megfogja’. Mindezt ugyanolyan sebes, érzelmileg semleges polifon zene kíséri, amilyet az első taktusokban hallottunk. De újabb változás következik. A hölgy nemcsak megfogja a rovart, hanem ‘megszorítja és halálba küldi’. A morfé (halál – A. H. kiemelése) szó Gesualdónak szinte minden madrigáljában előfordul. Néha szó szerinti értelmet hordoz, legtöbbször azonban kétes értelmű, az érzéki eksztázist, a szerelmi elalélást jelenti. De Gesualdónak ez teljesen mindegy. Bármi legyen is a valódi jelentése, és bárki legyen az, aki meghal (a szerelmes, metaforikusán vagy szó szerinti értelemben, egy barát, a szúnyog, a keresztre feszített Megváltó), ő a morte szónak mindig a legtragikusabb és leggyötrelmesebb kifejezést adja. A bűnbánó gyilkos számára nyilvánvalóan a halál jelentette a legiszonyatosabb kilátást a jövőre.

A szúnyog hosszas zenei mártíriumából aztán visszatérünk a vidámsághoz és a tiszta polifóniához. ‘Hogy osztozzam boldog sorsában, én is megharaplak.’ Gesualdo a maga részéről fájdalomkedvelő, mazochista volt, így ez a játékosan szadista ajánlat nem indította meg.”

Könyvünk vége felé talán már felesleges is megjegyezni, hogy Huxley valószínűleg téved, amikor szűrt mazochismust emleget, hiszen Gesualdónál a mazochizmus egyéb, hasonlóan markáns indulatokkal, úgymint szadizmussal, és más testi-lelki sokszínűséggel ötvözötten jelentkezett, s közülük az egyik nem hogy kizárta, hanem éppenséggel feltételezte a másikat. Ezek a tipikusan huszadik századi lélektani kategóriák (melyek a névadó de Sade-nál mint filozófiai, Sacher-Masoch-nál pedig mint irodalmi tartalmak szerepeltek!) valószínűleg fabatkát sem érnek az adott kor erkölcsi meghatározásai nélkül. Tekintettel viszont arra, hogy az erkölcsi törvények alkalmazói egészen másként ítéltek és jutalmaztak négyszáz évvel ezelőtt mint manapság, ezért csak akkor jelenthetjük ki di Venosáról, hogy mazochista vagy szadista, vagy ezek bármiféle keverésének szenvedélybetege volt, ha vállaljuk, hogy emiatt majd rosszul alszunk, rettegve és verejtékezve ébredünk, mint annyi más, ostoba előítéletektől vezetett döntésünk miatt – bárha tévedéseinkre, s álmatlanságunk okára soha rá nem is jövünk. De folytassuk a Gesualdo iránt mélyen elkötelezett Huxley-val:

„Az ellenpont az érzelmi semlegesség állapotában siklik tovább, de aztán egy kromatikusán epekedő passzázs következik a ‘szerelmem, drágaságom’ szavakra. Majd újra polifónia jön: ‘És ha megfogsz és megszorítasz...’, miután a zene hamisíthatatlanul gesualdóivá válik. Fájdalomkiáltás hallik – ahi! (A. H. kiemelése) –, aztán ‘elalélok, és ezen a fehér keblen gyönyörűséges mérget ízlelek’. Ezeknek az utolsó szavaknak a megzenésítése a Tristan szerelmi bájital jelenetének koncentrált változata – a kettő között az a fő különbség, hogy Gesualdo harmóniamenetei sokkal merészebbek mindannál, amivel Richárd Wagner két és fél évszázaddal később próbálkozott.”

Ám hogy e szúnyog-kalandról még teljesebb képet alakíthassunk, s belássuk, illik csínján bánni az örökös jelennel szövetkező ítéletekkel, egy kis kitérő erejéig emlékezzünk meg Limai Szent Rózáról, Gesualdo kortársáról, kivel egyazon királynak voltak az alattvalói, még ha Peru távol esett is Nápolytól. A fiatalon eltávozott leányt egyébiránt Izabellának keresztelték, csak később, nyíló rózsát formázó arcát látva nevezte őt Rosának édesanyja. Müller Lajos jezsuita atya említi róla, hogy a „kismadárral felváltva énekelte Isten dicséretét”. Majd így folytatja: „Reggelenkint az Úr dicsőítésére szólította fel még a lugasban tanyázó szúnyograjt is és az bizonyos ritmusban, összhangban zümmögött, s Rózának sohasem kellemetlenkedett. De bezzeg nem kímélte meg a látogatókat. Mikor egy domokosrendi nővér közülük egyet agyoncsapott, ‘mert – mint panaszolta – a véremet szívja’, Róza felsóhajtott: ‘Mily csoda, ha az ilyen kis teremtmény a vérünkből táplálkozik, mikor a mi Uruk annyiszor táplál bennünket vérével?’ Az ily gyengéd lélek kétségkívül eljutott az Úr Jézus Szívének bensőséges ismeretére is.”

Nos, nevetgélhetünk-e tovább Huxley-val az olyasféle, úgymond „szamárságokon”, mint „egy merész kis szúnyog beleharap annak fehér keblébe, aki elemészti a szívemet”? Aligha. Egyébként is: a herceg egyre hangosabb éneklése elnyomja kuncogásunkat. Zenei fantáziáját még nem indítja meg a nő keblén elmaszatolt rovar, csak elraktározza a látványt, s feltöltekezik vele, hogy annál harsányabban zengjen egy szerfölött bensőséges kvart-ugrást, s arra – még mindig felfelé – tercet énekeljen, és így tovább, következik a kvint lefelé, és megint lefelé a szekund, arra pedig rátéve a felfelé törő, mindent betetőző hatodlépés. És onnan máris ereszkedhet, félközönként a dallam, ahogy egy nő derekán fut lefelé a férfikéz, ahogy a fény lép be este a szurdokba, vagy miként a fájdalom vérrögei gyűlnek a védtelen szív kelyhében. Aztán újból és elölről... Vagy mégsem? Tulajdonképpen merre járunk? Merre vezetnek minket ezek a dallammenetek, a hangközök egyszer túl élénk, máskor meg túl szelíd léptei? Ideje lenne több figyelmet fordítani a hercegre, mert bár hol felerősödő, hol meg elhalkuló hangja a fülünkben cseng, őt magát jó ideje nem látjuk – jelenti ki Alfonso Fontanelli, aki néhány lóra kapott zenésszel, kikkel együtt hiába várta, hogy a megbeszélt közös muzsikáláson a herceg megjelenjen, Gesualdo keresésére indult. És a derék gróf miközben némi mozgást vett észre a messzeségben, s arrafelé mutatott, iménti szavaihoz még hozzáfűzte: „Semmi esetre se tetézzük a szórakozottságunkat azzal, hogy rendre elelbámészkodunk, mert a végén még a kastélyba se találunk vissza.”

Tehát máris gondban vagyunk – ahogy mindig, és mindenért –, ezúttal az irányt illetően. Rémülten vizslatjuk a tájat, akár egy frontját vesztett katona. Ha Leonardo da Vincinek pár évtizeddel korábban sikerül megépíttetnie a Lodovico Sforzának felajánlott páncélkocsiját, most annak lőréséből tekintgetne ily tanácstalanul körbe a harcos, feltéve persze, hogy valami ravasz parancs véletlenül épp ide, a campaniai dombok közé irányította volna. Semmi kétség, efféle tankból kitekintgető katonák – bár ők a ravasz parancs szerint a Szuezi csatornát keresték Budapesten, épp abban az esztendőben, mikor Stravinsky Gesualdóban járt, Huxley meg lezárta a Gesualdóról szóló, s benne, mint láttuk, részint a bolsevizmustól való rettegés esszéjét –, szóval becsapott, de a hamis Szuezbe mégis a saját, sua res agitur érdekeit belelátó, fanatikus páncélosok adtak ihletet Szabolcsi Bencének, hogy a Gesualdo korával foglalkozó tanulmányában a reményvesztettség allegóriáját megrajzolja. A válaszút című nevezetes röpirat, amely 1961–62-ben, a magyar szabadságharcot követő bolsevik megtorlás, az „ideológia által igazolt” erőszak idején, a sorozatos kivégzések éveiben fogalmazódott, a cenzúra ellenére szinte nyíltan teszi közzé: „Timor et tremor venurent super me” (Félelem, szorongás és sötétség szakadt rám, Uram, könyörülj rajtam!), majd így folytatja: „A történetíró jól ismeri e szörnyeteg élményeket s ismeri már valódi okait és hátterüket is; de nem mindig veszi számba az érzelmi légkört, mely ez élmények nyomában kialakult. Látja a nagy csalódást, a kudarc nyomasztó jeleit, érzi a menekülés vágyát, a rettegést, a siralmat, az összeomlást s a reménytelenségben is reménykedő, a reményben is riadtan tétovázó, segítségért esengő mozdulatot; de nem mindenütt tudja nyomon követni, hogyan épül ez a rengeteg, túlnyomórészt sötét élményanyag műalkotássá, előbb kusza és zavaros, később mind leszűrtebb, szigorúbb és monumentálisabb művészetté: irodalommá és zenévé, szobrokká és festményekké. A zenészt azonban bizonyára ez a folyamat érdekelheti legközelebbről; még a huszadik század zenészét is – mert velejében itt már az ő pöre zajlik: sua res agitur.” Majd később, a Gesualdo vagy a rettegés című fejezetben így fogalmaz: „A ‘bukott forradalom’ atmoszférája uralkodik itt: a renaissance, amely ‘nem sikerült’, a reformáció, amelyben csalódtak, a felvilágosodás, amely a feltörekvő polgárság diadalát jelentette volna. De hol volt, hová lett a polgári fejlődés, ü polgári szellem, a polgári szabadságmozgalom?...” – kérdi panaszosan Szabolcsi, s pont egy kiváltságos herceg, egy gátakat söprő nagyúr zenéjére hivatkozva követeli vissza a polgári szabadság eszméjét. Ez felettébb furcsa és igen meglepő.

Lám, milyen messzire vezetnek az utak a gesualdói kastélytól! Csoda-e, ha egyre bizonytalanabbul érezzük magunkat, ha egyre nehezebben térünk vissza oda, ahonnan elindultunk, s ahol az imént az őszi ég gyöngyöző kupolájában még madarak cikáztak? Röptük kétségbeesettnek és befejezhetetlennek tűnt, mintha eltévedtek volna, és mintha sehogy se találnák a kék boltozat kijáratát.

Ez még ugyanaz az esztendő volt, ugyanazzal a nyugtalansággal. A herceg valami új dallam fölött ábrándozott, szert téve egy mindennél személyesebb kvart-ugrásra, melyet – ugyancsak felfelé – terc követett, aztán két hang lefelé, kvint és szekund, onnan pedig az ellenkező irányba fordult a felfelé törő, az egészet betetőző hatodlépéssel. És ismét ereszkedett a dallam, lassan, kéjesen, ahogy a vágy cserkészi be kiszemelt zsákmányát, ahogy a szenvedés forró könnyeiben olvad el a szem... Aztán újból és elölről.

Még szerencse, hogy ott, a megidézett útvesztő messzeségben, a Daidalosz tervezte tájban egy nő bukkant fel, s ez némi támpontul szolgált. Mintha már láttuk volna valahol. Akkor egy kidőlt fatörzsön pihent, s amikor észrevette a herceget, nyomban felállt, hogy a szemhatáron százszor is túlfutó birtok urát illően köszönthesse. A hölgy ismerősnek tűnt fel Don Carlo előtt, az volt a benyomása, hogy egyike lehet ama énekeseknek, akiket – más zenészekkel együtt – Fontanelli szedett össze a minap Nápolyban, s akiket különböző hangnemekben, a kastélynak hol fényesebb, hol pedig sötétebb zugaiban szólított fel alkalmi muzsikálásra.

A herceg szeretett volna kérdezni valamit a nőtől, de ahhoz abba kellett volna hagynia a dalt, amit ekkor már torkaszakadtából, s szinte akarata ellenére énekelt, s ami egy pillanatra sem szűnt meg ajkáról zengeni. Tehát csak elhaladt a csinos teremtés mellett (milyen jó lenne tudni, vajon megérezte-e a nő illatát?), s az máris visszaült a fatörzsre, hogy a kihívóan dekoltált keblén, ama igen kívánatosnak tetsző húshalmon valami véres foltot maszatoljon szét. Alig néhány perccel később történt, hogy Fontanelli – lehajolva a nyeregből, s egy kendőt nyújtva át a hölgynek – a herceg iránt érdeklődött, de hiába, a vérfoltos dámának fogalma sem volt, hol lehet: „Ma még nem szerencséltetett meg a látásával” – felelte szemlesütve. A férfi tovább nyargalt, s néhány narancsligettel odébb arra a hölgyre lett figyelmes, aki épp egy szúnyogot csapott agyon fehér, fedetlen keblén. „Felice te, felice, / piu che nel rogo orientál Fenice!” – kiáltotta magán kívül a látványtól megrészegült Fontanelli. A domb mögött ugyanakkor egyre erőteljesebben zengett a herceg éneke. A véres nőtől felcsigázott, s a herceg hiányától kétségbeesett gróf felkaptatott a magaslatra, de csak néhány szekeret látott, amint a gesztenyesor mögé kanyarodó úton a kastély felé igyekeztek, hogy a télire rendelt tűzifát beszállítsák a kastélyba. A rönkök tetején egy szétszáradt gyaloghintó deszkái hevertek. A fuvarosok még meg is előzték a kérdezésben Fontanellit, amikor azt firtatták: „Nem tudja az úr, jóféle megyünk Gesualdóba?” A gróf türelmetlenül legyintett, és sürgetőn rájuk ripakodott, hogy azonnal mondják meg, találkoztak-e útjukon a herceggel. A fuvarosok igennel feleltek, s a bizonytalan messzeségbe mutattak, ahol a citruserdők és narancsligetek távoli körvonala mögül üvöltés és nyöszörgés buzgott elő. A gróf arrafelé fordította a lovát, s igyekezett mihamarabb bekerülni a domb mögé, hogy meglelje a herceget. De követve az ide-oda kanyargó út fordulatait, s beérve a kívánt helyre, ott senkit sem talált. Csak az ének szólt kiapadhatatlanul, hol nagy sebességgel közeledve feléje, hol meg ugyanúgy távolodva tőle, s így szinte percenként élte át a crescendo-decrescendo, az erősödés-elhalkulás csalóka élményét.

Nem feledkezve meg arról, hogy 1594-ben még ismeretlen volt a zongora, mégis, ez az az alkalom, amikor Papp Máriónak arra a versére hivatkozhatunk, amely a zongorán való közlekedésről szól, bár, mint címében a szerző bevallja, fenntartásokkal. Tehát: „Egy százkilométeres sebességgel áthaladó zongorát hallgatva – veti fel a költő – a dallam egy egész oktávval magasabban kell hangozzék a számunkra / de csak amíg a zongora közeledik / ugyanis mihelyst távolodni kezd / egy egész oktávval mélyebbnek érzékeljük majd a hangját/ természetesen az az eset kivételt képez / amikor magunk is a zongorán foglalunk helyet / akkor mindent rendjénvalónak találunk majd / viszont a körpályára kényszerített zongorák mindenképpen további vizsgálódást igényelnek”.

Fontanelli lekászálódott a nyeregből, s verejtékes homlokát törölgetve felnézett az őszi égre, melynek gyöngyöző kupolájában madarak cikáztak ide-oda. Röptük kétségbeesettnek és befejezhetetlennek tűnt, mintha eltévedtek volna, és mintha sehogy se találnák a kékboltozat kijáratát. A gróf olyan sokáig, s olyan odaadással kísérte a madarak tétova röptét, hogy szeme káprázni kezdett, s egy idő után úgy érezte, ő is a mámorító háttér előtt bolyong, s őt is fogva tartja az ég azúr harangja. De nem csak a látvány ejtette rabul, hanem a hol közelről, hol messziről hallatszó ismeretlen dallam is, mely a magányos férfiének s az állati halálhörgés forró barlangjából tört elő: négyhangnyi vonzódás az ég irányába, onnan tovább, boldogan a terccel, majd a csalódás öthangnyi távolságán zuhanva alá, és még egy zuhanó hang, utána kitörés hat hangnyi messzeségig, de végül le és le és le a mélység spirálisán, elkerülhetetlenül, mintha odalenne erőnk és akaratunk...

És míg búcsúzva és fohászkodva szólt az ének, aközben a látóhatár mögé repítette fényes szalagjait az idő, s a völgyekbe dobálta legragyogóbb címereit, legtarkább zászlóit az ősz. Szemernyi irgalom nélkül besötétedett. A gróf nem érzett fáradtságot, noha lett volna rá oka, hiszen előző éjjel Fabrizio Filomarinóval és di Venosával vitatkozott néhány lehetséges együtthangzásról, melyeket lanton idéztek elő. Ezek szabályosságát ő erősen vitatta, de megjegyzéseire Don Carlo csak az ajkát biggyesztgette, Filomarino viszont bár kedvtelve, s egyre-másra pengette a nevezett akkordokat, ha a véleményét kérdezték, csupán a vállát vonogatta. Aztán vadásztak, napközben meg a herceg után űzték hátasaikat valamennyien, így a gróf is. S most, bár leszállt a következő este, még mindig nyeregben voltak, és még mindig nem találták a vidék urát. A kastélyból fáklyákat hozattak, s az éjszaka legsötétebb óráiban, a campaniai dombok között nyargalászó hölgyek és lovagok elszántan lobogtatták maguk mögött a fanyar illatú, kénes lángcsóvát. Néha csoportokra szakadt a compania, de eredménytelenül, mert a különvált utak minduntalan egymásba futottak, s hiába lett a lovak zablája csatakos, s agyonhajszolt hátukon is hiába habzott a tajték.

A herceg nem volt sehol.

A múlt útvesztőjében tapogatva az idők falát, kényszerűen bár, de lassan le kell tennünk róla, hogy valaha is megtaláljuk Gesualdót, a nevében Jézust idéző embert. Elvesztettük Venosa hercegét, aki míg élt, elátkozott álarc mögül nyöszörögte a világba a Dicsőség Ura által megáldott zenéjét... De ha végképp nem akarjuk belátni, hogy szem elől tévesztettük, képzeljük azt, hogy fellelhetetlen helyszínen, Terra di Nessunóban időzik. Valamelyik emeleti szobában, a földre terített állatbőrön hever mezítelenül, szemben a kandallóval, mely oly vad nekibuzdulással dühöng és veti szikráit, mintha legalábbis a közeli Vezúv tévelyedett volna ide, hogy végül itt törjön ki nyugtalanul, és itt keressen magának utat. S mialatt Gesualdo di Venosa, minden idők legelőkelőbb és legféktelenebb művésze megbabonázva bámulja a lángokat, s valami dallamot ordít torkaszakadtából, felismerhetetlenségig eltorzítva a hangját és a vágyat, mely őt éneklésre szorította, aközben egy félelemtől remegő szolgálólány simogatja a haját, és régi asszonyáról beszél. Elcsukló hangon, mint aki kényszernek engedelmeskedik, s parancsra cselekszik, de híven sorolja, hogy a donna milyen pompásan pengette a lantot, milyen szépen verselt, és hogy fényes homlokán, illatos hajlataiban, de még a legrejtettebb labirintus bejáratánál is milyen bájosan kunkorodtak aranyos fürtjei.

                         

Hát tudhatunk ennél valaha is többet?