A gömb megvolna, de hol van a babér?

Témamegjelölés: Rövid és tudós értekezés annak okából, hogy 1. megjelent körünkben Monoszlóy Dezső (akit nagyon szeretek), valamint mert 2. végre idehaza is megjelent legjobb regénye (a Menekülés Szodomából), s végül, de nem utolsó sorban mert 3. megjelent a szlovákiai magyar irodalom második legjobb regénye (az első a Milliomos halála).

Lábjegyzet: Az idő rövidsége miatt az említettekkel csak érintőlegesen foglalkozom, s megkísérlem szélesebb mederben tárgyalni azt, amit magamban, pusztán belső használatra, de nem utolsó sorban Monoszlóy-jelenségnek nevezek.

Ajánlás: Jurij Dimitrovnak, akiről egy dinamitgyárat neveztek el, Alfréd Nobelnek, akiről egy irodalmi díjat neveztek el, s végül, de nem utolsó sorban Monoszlóy Dezsőnek, akiről, ezek után, nem tudom, mit fognak elnevezni, ha egyáltalán megéri...

Nagy nap ez a mai... szokták volt régebben kezdeni a maihoz hasonló irodalmi ünnepléseket, okul elölhozván a művészeteknek, s mindenek előtt az irodalomnak jótékony s felemelően magasztos hatását az emberi nem monoton mindennapjai közepette. Ma pedig, mikor egyesek szerint nem másról van szó, mint hogy az irodalom a neki méltó helyet és szerepet nyerte vissza, mások szerint pedig visszaszorult méltatlanul szűk keretek közé, én hajlamos vagyok mindkét nézetnek igazat adni, s némi nosztalgiával persze, arra gondolni, hogy e vélekedések így vagy úgy: az irodalom trónfosztását magyarázzák, arról szólnak. Mindaz a sok szóbeli és nyelvi megnyilatkozás, mely azt taglalja, értelmezi, legitimálja, hogy az irodalom oda jutott, oda került, ahová való (alkalmasint írók, szerkesztők, fanatikus tanárok és megrögzött könyvmolyok ügye lett) – ezt a trónfosztást próbálja valamely módon megélni, túlélni, elfogadtatni. Laikusként (mert hogy sem az irodalomhoz, sem a történelemhez nem igazán értek, úgy is mondhatnám, sem irodalmi, sem történelmi tapasztalataimmal nem tudok mit kezdeni) nekem erről rögtön több dolog jut eszembe, többféle tapasztalat; s van egy sanda gyanúm; s van még egy-két tippem. Egy: ezek szerint volt itt egy trón.

Ez így eddig rendben is volna. Persze, mondanom sem kell, van több sanda gyanúm is, például, hogy akkor nyilván voltak trónfosztások, bitorlások, Könyves Kálmánok és Korvin Mátyások mellett slefnye, trehány és slendrián uralkodók, furcsa udvari szokások, népes udvartartás, szobák, termek garmadája (piros szoba, rózsaszín szoba, lovagterem, vadászterem; a cinterem már szótévesztésnek számít, de a kínzókamra még nem), hogy a számtalan ármánykodásról és cselszövésről már ne is beszéljek – irodalom és történelem mint tapasztalat, mint a sejtek emlékezete szebbnél szebb példákkal szolgál. Egy szigetországi, pontosabban ánglius tollforgató például megidéz egy holt uralkodót (noha akkor még annyi volt a hús-vér király, hogy Dunát lehetett volna velük rekeszteni), aki elmondja, hogy míg ő aludt, „meglopta bátyád ezt a biztos órát, Üvegben átkos csalmatok levével, s fülhézagomba önté e nedű Bélpoklos csöppjeit” (a filológia kedvéért: a csalmatok az beléndek; a beléndek pedig a burgonyával rokon, szőrös levelű, sárga virágú mérges gyomnövény). Nota bene: nem azzal volt baj, hogy az uralkodó aludt egy keveset (vagy mint azt Besenyő Pista bácsi mondaná, hogy: olykor a nagy Homérosz is szundikál). Mindössze az történt, ami első tippemből úgy is következik, mert abban bennfoglaltan benne van: ahol van trón, ott az uralkodó hatalom egyéb antidemokratikus jelvénye is megtalálható.

Ennek a korszaknak hálisten vége, az irodalom trónfosztása megtörtént, vége a királyságnak. Üsse kő, mondják, úgysem volt az normális, amekkora szerepet tulajdonítottak az irodalomnak, most végre ott van, ahova való. Senkiben semmi rossz érzés, hacsak a nosztalgiát nem soroljuk ide; meg Besenyő Pista bácsit, akiből azóta sikeres üzletember lett, s azt kiabálja: „Lovat vegyenek!” Meg néha, nyilván szintén nosztalgiából: „Lovamat egy királyságért!”

Ez adott alám lovat. Vajon miként épül be Monoszlóy Dezső életműve az irodalomba, milyen szerepe volt-van ebben az irodalomban, melyet beszéd közben, csak úgy mellesleg, azért szoktunk szlovákiai magyarnak nevezni, nehogy a későn jövők azt higgyék, a szeged környéki irodalomról van szó. Egyáltalán: szükség van-e arra, hogy jelen sorok írója mint laikus, mint irodalmár s úgy is mint tanár népszerűsítse Monoszlóy Dezsőt; mondogassa-e, hogy olvasni kell műveit vagy: fölöslegesebb dolgot már nem is művelhetne. Vélhetnénk, jelen sorok írója mindezt csak azért teszi, hogy önmagát népszerűsítse. Mit mondjak, igazunk van. Ámbátor, népszerűségből jutott nekem elég; tessék csak bármelyik irodalomtörténetet fellapozni: hányszor fordul bennük elő a Monoszlóy név és hányszor a Csanda! Utóbbi név az eddig egyedüli, 45 utáni irodalmunkat tárgyaló Görömbei András-féle monográfiában 28 oldalon fordul elő, míg Dezső bátyámé mindössze négyen! (Mivel ez a rendezvény a szervezők döntése folytán Monoszlóy Dezső tiszteletére fogant – s csakis ezért – e helyt eltekintek a 28 oldal részletezésétől, arról nem is beszélve, hogy ezen 28 oldal közt külön fejezet is található.) A Dezső bátyám említett négy oldalához azért hadd fűzzek némi magyarázatot. E négy említésnek pontosan a felében úgy szerepel, hogy több más író emberrel egyetemben említik, tehát egy felsorolás része. A maradék kettő esetben a következőket tudjuk meg Monoszlóyról: 1. Hogy csatlakozott a Három fiatal költő című antológia szerzőihez, valamint a Dénes György és Csontos Vilmos képviselte lírához „a szintén idősebb, de később aktivizálódó Monoszlóy M. Dezső”. Első említésre tehát ennyi. Ebből az egy említésből viszont két információ birtokába is kerülök: a) Monoszlóy később aktivizálódott; b) Monoszlóy szintén idősebb. (Látom őt magam előtt, mint későn érő típust, ámbátor – másokhoz hasonlóan – már nem mai gyerek.) Tiszteletben tartva költőnk korát, annyit azért szabadjon megjegyeznem, hogy a három fiatal költőtől valóban idősebb volt, de Csontos Vilmos már lányok után járkált, mikor költőnk még meg sem született. A Monoszlóy és a Csontos nevek közti „szintén” szócska persze, mondanom sem kell, nem ezen a „szinten” sántít, hanem ott, hogy Csontos Vilmosnak szintén jutott külön fejezet a könyvben, míg Monoszlóy Dezsőnek „szinte” semmi. Persze, aki később aktivizálódik, az később kerül tárgyalásra. Vélnénk. Másodszor és érdemben utoljára már nem az indulás fejezetében, hanem a kibontakozáséban látjuk őt viszont: „s aktivizálódik egy idegenségével, nyugati filozófiák iránti vonzalmával különös író, Monoszlóy M. Dezső.” Megint újabb információk birtokába jutok tehát, azon túl, hogy a korábbiak beigazolódnak: megvalósul az, amit a könyv száz oldallal hamarabb ígért, nevezetesen, hogy költőnk később aktivizálódik. íme, megtörtént, s közben sikerült igazi írói erényre is szert tennie: a különösség esztétikai kategóriájára gondolok. Mint jeleztem, még kétszer fordul elő Monoszlóy neve a könyvben: utolsó említése Egri Viktor előtt történik, akiről megtudjuk, hogy szerette a színházat, magáról Monoszlóyról pedig, hogy kedveli az elvontat és az abszurdot.

Kedves, szintén idősebb, később aktivizálódó, különös Monoszlóy Dezső, te, az elvont és az abszurd kedvelője! Ezek után már csak egy kérdésem van, minden egyebet tudok: miért nem szereted te a színházat?! Ugyanakkor megértem A csehszlovákiai magyar irodalom című kötet szerzőjét is. Gondoljuk meg, mekkora vihart kavart így is, mennyi álnok támadás érte a könyvet az írószövetség magyar vezetősége részéről! De ha van jogfolytonosság, akkor én most ennek nevében követem meg e helyt Görömbei Andrást, lévén az írószövetség mai vezetőségének tagja lennék... Nem jól, nem hozzáértőn bírálták a könyvet, s ennek máig isszuk levét, mindannyian, mert hogy az ostoba támadások következtében később már sehogy sem igen lehetett szóba hozni ezt a könyvet. Nyilvánvalóan Görömbei Andrást nem vigasztalhatja, ha itt és most, ezen kis írás keretében, úgy tekintve, mintha négyszemközt lennénk, elmondom neki: az az ember, aki őt bántotta, Monoszlóy Dezsőt is bántotta. Ezúttal tehát, valamiféle abszurd, elvont és későn aktivizálódó jogfolytonosság orvén megkövetem Monoszlóy Dezsőt is. Hogy Dezső bátyámat ezek után mi vigasztalhatná, nem tudom, persze, jól tudom, vigaszra neki sincs szüksége. Mivel azonban személyesen ismerem, neki négyszemközt azt mondanám el: Dezső bátyám, hát az az ember engem bántott leginkább; egyszer például úgy megpofozott, hogy – s itt hadd idézzem ismét Besenyő Pista bácsit – „csüggött ajkam, mint gyümölcs a fán.” Én még akkor kisgyerek voltam, s nem tudtam, hogy a „te orcádra ütök” költői sornak egyéb jelentése is van, mint a pusztán fogalmi.

Az irodalom trónfosztása után azonban, talán a Görömbei-kötet hiányosságait pótlandó, megjelent egy másik kiadvány is, ezúttal hazai, szlovákiai magyar műről van szó, bár jellegét s terjedelmét tekintve sem fogható az előbb említetthez. Címe – Rövid áttekintés az 1945 utáni magyar irodalomról – nem igazán tükrözi a benne foglaltakat, mert, figyelembe véve, hogy a bevezető (az érték- és műközpontúság problémakörét taglaló, az egypártrendszer hatalmi diktatúrája után kialakult helyzetet elemző) tanulmányt követően nemcsak a csehszlovákiai magyar irodalmat foglalja össze, hanem, az egyetemes magyar irodalom szellemében, a magyarországi alkotókat is taglalja, valamint a romániai, a jugoszláviai és a kárpátaljai irodalomból is ízelítőt ad, mindenekelőtt az értékközpontúságot tartva szem előtt, egyúttal pedig rehabilitálja a konszolidációs korszakban száműzött írókat, felvázolva azok teljes életművét is: s teszi mindezt harminc oldalon. Mivel célját tekintve a szóban forgó munka pedagógusok számára készült kézikönyv, mint laikus, mint irodalmár s mint tanár, ennek a mindössze 30 oldalas kézikönyvnek legalább a címét – Rövid áttekintés... – megnyújtanám, s az alábbit javallom: Nagyon rövid nagyon áttekintés...

Örültem a kézikönyvnek, mint Besenyő Pista bácsi az irodalom trónfosztásának, s akasszátok fel a királyokat csatakiáltással vetettem bele magam ez új, demokratikus rend szülöttjének tanulmányozásába: tudtam, itt már nem kerülhető meg Monoszlóy Dezső sem: nem is csalódtam, a szerző már a hetedik oldalon megemlíti, hogy „az elhallgatottak között volt Monoszlóy Dezső”, s zárójelben, magyarázatként azt, hogy „külföldre távozott”. Kissé ugyan furcsállottam, hogy az antológiák szerinti felsorolásból kimaradt a Próbaút, így Hizsnyai Zoltán és Farnbauer Gábor barátaink mintha odacsöppentek volna a Megközelítés c. antológiába, aztán ismét megörültem, hogy, nyilván a minőségi igényeket szem előtt tartva, az áttekintés (egyúttal az irodalom is) Grendel Lajossal kezdődik, aztán megint furcsálltam, hogy a magyarországi alkotók felsorolásának sorrendjében Pilinszkynek a harmadik, Weöresnek a második, míg Csoórinak jut az első hely, megjegyzem, a jugoszláviai írók hármasfogatában Tolnai Ottónak jut a közbülső hely, csak Fehér Ferenc munkássága kap kiemeltebb s kétszer annyi helyet. Ám a könyv eleget tesz annak, amit ígér: „nem korszakoláshoz vagy jelentkezési sorrendhez, hanem egyfajta értékhierarchiához próbálunk igazodni”. (Kiemelés tőlem.) Egy valaminek persze nem tesz eleget, noha e kézikönyv valóban kísérletet tesz a szilenciummal sújtottak bemutatására.

Ez a kézikönyv, kérem, lóvá tett engem. Úgy is, hogy becsapott, úgy is, hogy nyerítenem kellett. S most már nyugodt lélekkel bevallom: mikor engem, a Menekülés Szodomából naiv olvasóját irodalomtörténészként kértek fel arra, hogy szólnék néhány szót ma este Monoszlóy Dezsőről, s mutassam be könyvét, úgy gondoltam, az előbb ismertetett kézikönyvből másolok majd ki valamit, s azt itt felolvasom. Mondtam is a szervezőknek, hogy rövid leszek. Nincs itt mit lacafacázni: bemutatom és kész. Röviden, velősen, úgyis mindenki olvasta, Dezső bátyánkat is ismeri mindeki, na jó, mondjuk a tanuló ifjúság kevésbé, na majd azoknak felolvasok valamit... Ha mégis túl rövid lennék, beidézek valamit a Görömbeiből vagy a Rövid áttekintés...-ből, kedélyeskedtem. És higgyék el, kérem, Monoszlóy Dezsőről ez utóbbi kézikönyv sem többet, sem kevesebbet nem tartalmaz, mint amennyit én felolvastam belőle.

Szóval, elmúlt az irodalomnak egy királyi időszaka, a trónbitorlásnak vége, az irodalom azzá faragódott-forgácsolódott, ami. Monoszlóy Dezső pedig se itt, se ott. Se akkor, se most. S kérdem én, a lóvá tett ember, „míg szép fejem kigyúl: Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?” Mert hogy itt az új rend; mindenütt polgárok, csupa demokrácia a világ, a szellem szabadkereskedelmi övezete, ahogy jobb helyeken nevezik. Azért, ha szűkösen, ha visszaszorulóban is az irodalom, odáig mégsem zsugorodhat, hogy Monoszlóy Dezső kimaradna belőle. Ellenkezőleg. Mert: ha kimarad, akkor mi marad? S jut eszembe nekem is az az adoma, melyet Monoszlóy egyik kritikusa idéz. Aki, mellesleg, nem hiszi el, amit költőnk mond versében a bányáról, s azt írja: „hiába volt ott ki tudja mennyi ideig”, majd nemes egyszerűséggel, s talán nem minden célzatosság híján visszaküldi a bányába.

Jómagam csak két dolgot szántam ma estére: az irodalomtörténet nevében rátalálni Monoszlóy Dezsőre, majd pedig méltatni őt. Engedjék meg, hogy akkor a rátalálás helyett én is idézzem azt a Brecht-anekdotát, egyszersmind feloldva rövid írásom címét is. A kritikus bevezető soraival együtt: verseiben „elveszik a lényeg, érthetetlenné, vagy teljesen kétértelművé válik a gondolat. (...) Brechtnek egyik anekdotája jut az embernek ennek kapcsán az eszébe. Keuner úrnak a kertész ollót ad a kezébe, hogy nyírja gömbformára az egyik babérfát. Hozzálátott a nyesegetéshez, nagyon-nagyon igyekezett, de egyszer itt, máskor amott vágott le túl sokat. Végre befejezte a munkát. A kertész ránézett a fára és ezt mondta: »Jó, a gömb megvolna, de hol van a babér?«”

Kedves Monoszlóy Dezső! Kerestelek mindenütt. Már régóta, s mióta tanítok, azóta fokozottabban. A szlovákiai magyar irodalmat addig nyírták-nyesegették nagy igyekezettel, hogy végül is majdnem gömb formájú lett. A gömböt nem volt nehéz megtalálnom. Te hol vagy?

Utóirat az előbbihez: Kedves Monoszlóy Dezső! Mióta a szlovákiai magyar irodalmat tanítom, azt tapasztalom, hogy szívesebben olvassák a költőkről-írókról készült tudományos igényű munkákat, irodalomtérténetet, kézikönyvet, mint ezen költők-írók műveit. Egyedül Rólad nem találtam semmit, így csak a regényeidet, novelláidat, verseidet adhatom kezükbe.

S ennyi irodalomtörténet után jöjjön a méltatás. Engedjék meg úgy kezdenem, hogy tovább idézzem az előbb már megidézett kritikust. Bevallom, szlovákiai magyar költőt így dicsérni még nem hallottam, noha nyilvánvaló, 1959-ben az alábbi soroknak senki nem örült volna. „A költő ilyen életszemlélettel, ilyen világnézettel akár egy emberöltőt is eltölthetne bányában vagy bárhol másutt (...), akkor sem ismerhetné meg teljében az igaz életet, akkor sem ábrázolhatná hűen, el nem ferdítettem A mi életünkkel azonosulni kell, a mi életünkért lelkesedni kell, látni kell értelmét és célját, csak akkor lehet megénekelni szépségeit és csak akkor fájhatnak igazán fonákságai. (...) Monoszlóy nem tud betelni azzal, amit az »Én dzsungele rejthet«. De a költő a szubjektív, az önmagába merülő lírában is legalább utalhatna a hazai tájra, a szülőföldre. Valamilyen szlovákiai vagy más helyhez kötöttséget azonban hiába keresnénk a kötetben. És az igazán nem mindegy, hogy ez a versgyűjtemény megjelenhetett volna éppúgy húsz-harminc évvel ezelőtt, mint most (illetve a verseknek jelentős része inkább akkor). Nyugaton éppúgy, mint nálunk.”

Az emlékezet idő- és térrácsai

(Monoszlóy Dezső: Menekülés Szodomából)

A regény előtti mottók, szövegtöredékek akárha a mű rétegeit jelképeznék. Esszencia, mert dióhéjban mindaz, amiről a trilógia szól, margináliák, mert vezér- és végszók egy hosszabb prózához, melynek a széleit jelölik. Stílusuk is különböző. Az első szövegrész száraz újsághírnek tűnik. Rövid, tényszerű közlemény, akármelyik rendőrségi rovatban vagy fekete krónikában megállná a helyét. A középső rész rövid párbeszéd: erkölcsi példázata annak, hogy az események az egyéntől független történnek vagy annak, hogy a történés egyszerűen van, vagy nem példázat, hanem erkölcsi parafrázis. Az utolsó szövegrész leginkább az írói látásmódot fedi fel azzal, hogy kijelenti: egyszerre történik minden. A három szövegrész az említett sorrendben viszont jelképesen úgy is értelmezhető mint cselekmény, téma és stílus. Nem ennyire vegytisztán és különválaszthatóan, de majdnem. Ezek közé ékelődik az a ketté szakított kérdés-felelet, mely így hangzik: „– Hol van Szodoma? – Nem tudom, hol van Szodoma.” Ezt nevezném a mű eszmeiségének.

* * *

Ha egyáltalán szükségesnek tartanám, hogy valamit is a nevén nevezzek vagy ismert, körüljárható és megközelíthető kategóriákat nevezzek meg ahhoz, hogy közelebb jussunk a műhöz. Amit állítanék, azt könnyen meg is cáfolhatnám. A rendőrségi hírre például azt mondtam, hogy cselekmény. Természetesen az (dióhéjban), ha úgy veszem, hogy a regény első részében meghal valaki, de aki ebben a regényben a cselekményt keresi, annak ügyes kufárnak kell lennie. Az ilyen olvasó az apóka csereberél sorsára jut: addig tart a kezében néhány cselekményszálat, míg fokozatosan mind kicsúszik a keze közül, s a végén ott áll majd egy szál cselekmény nélkül. Monoszlóy Dezső regénye kapcsán én a magam részéről szóba sem hoznám az olyan klasszikus rekvizitumokat, mint cselekmény, szereplők vagy környezet. De ha már említettem cselekményt (hacsak jelképeset is), lássuk a szereplőket is. Az mindenesetre már a rövid részletből is kitetszik, hogy a szereplők – szimbolikusok. Nem azért, mert bibliai nevük van (nem mindnek és nem mindig van bibliai neve). Abban az értelemben, hogy nem hús-vér jellegük a fontos (mert tagadhatatlanul hús-vér emberek, akik megszülettek, szüleik voltak, esznek, isznak, szeretkeznek és meghalnak); az egymáshoz és mindenekelőtt az önmagukhoz való viszonyuk a fontos.

Azt is mondhatnám, a szereplők nem embereket, hanem szerepeket képviselnek, s akkor már közelebb jutottunk a műhöz. A Menekülés Szodomából ugyanis a szerepek regénye. Szót egyébként többen kapnak, szóhoz több szereplő is jut, szerephez viszont Lót jut egyedül (nem mindenkor Lót néven), s ő sem tudja mindig, mi a szerepe, de a szereposztás isteni kiváltsága is neki adatott meg egyedül. Mert ne feledjük: egyedül van, mindvégig, s egyedül is marad.

* * *

Mert, egészen más megközelítésből, a Menekülés Szodomából az egyedül maradás regénye. A regény első oldalának hosszú enumerációja, mely jobbára a biblia vagy az eposzok kelléke, valamint a későbbi oldalakon fokozatosan előkerülő számtalan szereplő mind csak „arra jó”, hogy hősünk egyre reménytelenebbül egyedül maradjon. Úgy is, hogy reménytelenül egyedül marad önmagával, s úgy is, hogy más szereplők szerepeit is ő játssza, vagy pontosabban: csak önmagának oszt szerepet.

Emberünkön kívül csak a két nő-típus van, s persze a rendőrparancsnok, de őt is ki lehet találni, ő is csak akkor van, ha hősünk akarja, hogy legyen; illetve olykor magától is megjelenik, s mint Lucifer Ádámot, végigkíséri néhány színen. (De mert minden egyszerre történik, a színek sem úgy követik egymást, mint a Tragédiában.) Amrafel (ő a rendőrfőnök) egyrészt az irónia képviselője, másrészt az önmagát megismerni akaró emberünk partnere: ő az, aki kérdez, s mindazt feljegyzi emberünk életéből, amire semmi szükség. A szekrényből megszólaló szerzetessel együtt ők ketten a kétely, a lelkiismeret, az önvizsgálat, a vizsgálat és az ítélkezés szerepeit játsszák.

Az említett két nő-típus közül az elsőt így jellemezném: könnyed (a megfoghatatlan és a léha egyaránt szinonimái, aszerint, hogy az ősanyát vagy a könnyűvérű nőt jelképezi-e), szárnya van, oltalmaz, emlékként úszik elő, vagy emlékké zsugorodik madárként eltávolodva. Kezdetben hatalmas tollas állat, alá lehet feküdni, emlőivel táplál, később parányi seregély, mely, felemelkedve az óra nagymutatójáról, s ezzel teret engedve az időnek, végleg eltűnik. A másik nő-típus a zsarnok, a ragadozó, a nőstény, aki egy foltos dog képében jelenik meg, s a kutya hűségével ragaszkodik a férfihoz. O Wolfné, aki megszerzi magának emberünket, akit akkor már Gézának hívnak, de aztán Péterre veti magát, aki ugyancsak nem más, mint hősünk, de akinek nem nő kellene, hanem férfi, s menekülne...

* * *

Monoszlóy Dezső regénye a menekülés eposza. Minden szereplője menekült, minden szereplője mindig menekül valahonnan. Az egyetlen szereplő, a szerepeit váltogató Lót azonban nem valahonnan, hanem valahova menekül. Talán Jákob lajtorjája lehetne az irány, de annak kitörik utolsó fokát. A lépcsőket azért csak megfoltozzák, ám a kitört fokú létrával nem lehet mit kezdeni: általa az égbe jutni nem lehet, egyedül csak lógni lehet a szeren. Ez pedig az idő, a jelen mulatósa. Mást úgysem lehet, mert más nincs, legfeljebb az, ami belül történik, meg néhány emlék. Mert „a jövő rettenetes. A jövőben az embernek ősz szakálla nő.”

Térjünk vissza a rendőrségi hírünkre. „Meggyilkolva találtak egy fiatalasszonyt.” A következő mondat: „A későbbi nyomozás kiderítette az áldozat kilétét.” Természetesen nemcsak hogy későbbi nyomozásra nincs szükség, az áldozat kiléte sem igazán érdekes, nem tudunk meg róla többet, mint hogy a Szodomából menekült Lót felesége. Neve sem szerepel a hírben, csak Lóté. Hiszen, kezdi regényét Monoszlóy: mit is lehet kezdeni egy csupasz névvel. Tovább folytathatnám: mit lehet kezdeni egy csupasz helyszínnel? És egy csupasz cselekménnyel? Egy nő meghal, a rendőrség nyomoz. Vér csepeg. A regény második részében ugyanez megtörténik. A különbség ismét csak a szerepekben van, nem is a környezetben. Az én értelmezésemben az első fejezet a helytől való menekülés, a mindenféle helytől. Lót felesége azért hal meg, mert nem vállalja a menekülést, a mindig menekülést, a helytől való elkülönbözést. A második fejezet az időtől, s talán az elmúlástól való menekülés. A menekülés mint lehetőség.

* * *

A Menekülés Szodomából a lehetőségek regénye. Az ember szabad akaratából dönti el, mit választ s mi elől hátrál meg. Szabadsága abból áll, hogy a lehetőségek közt választ. Ha választ, elhatárolja magát minden egyéb választási lehetőségtől. Egyedül marad. Ha nem választ, térben és időben hal meg. Nem marad egyedül, de nincs sehol és nincs soha. A Menekülés Szodomából című regény persze nem ettől szomorú olvasmány. Mert a lehetőségeknek benne nincs idő és tér korlátozta határa. Mert bár igaz, hogy „egyetlen embernek természetesen csak a saját egyetlen története a fontos”, a regényben ez az egyetlen történet múlt, emlékek, fantazmák és belső terek, a lélek, az emlékezet idő- és térrácsai mentén bomlik ki. A belső világ tágasabb a sivatagnál, magasabb az Ararátnál, s olyan rövid időszakaszokból áll, hogy azokban csak egyetlen embernek marad hely. (Megengedem: legfeljebb plusz még egynek, olykor.)

Egyéb támpont nincs. Jákob feljuthatna a lajtorján, ám kishitű. A szállásadó asszony, Wolfné, meghal, megölik, egészen pontosan megöli egy bárd. A bárdról egy vekkeróra ütemére csepeg le a vér. A rendőrség nyomoz. Mindig nyomoz, ez a dolga. A trilógia első részében meghalt Lót felesége újra születik, ám gyógyíthatatlan betegségben szenved. A trilógia harmadik részében Péter a hasüregébe nyúl és kiráncigálja beleit. Cipeli őket maga után, akárha élettelen zsineget, elkoptatott írógépszalagot cipelne... A véres zsineg megfeszül, megpendül, mintha énekszó szólna. A szöveg nem betűkből áll össze, hanem az idegszálak végéből bugyborékol, mint a víz alá merülő Amrafel rendőrfelügyelő, aki mintha a pokol bugyraiban merülne el. A betűkkel már nem lehet mit kezdeni. Sam Beckett szántani indul. („Gondolta, éjfélig dolgozik, vagy akár tovább is, hacsak nagyon el nem álmosodik.”) Egy világégés lehetősége körvonalazódik.

* * *

Vélnénk, a Menekülés Szodomából abszurd regény. Vélnénk, nem is regény, színjáték. Színészek nélküli játék. Bábszínház. Mert hogy a főhős bábszínházat játszana, csakhogy partnerei sorra kidőlnek mellőle, ügyetlen hús-vér emberekké válnak. Vélnénk, az emberi lét értelmetlen, érthetetlen. Nem tudni, kik vagyunk, mire vagyunk, mit akarunk. Csak halálfélelem van és szorongás. Jönnek az elefántok, eltaposnak. A nyelv, a beszéd, a szöveg, a látás, a hallás, a testi kapcsolat csődöt mond. A kommunikáció ellehetetlenül: „– Hol van Szodoma? – Nem tudom, hol van Szodoma.” A párbeszédek nem párbeszédek, csak replikák, köztük összefüggés helyett szerepjátszások: „– És elindulának a Veres tengertől, és tábort ütének a Szin pusztájában. – Esik a vöröshagyma ára. – És elindulának a Szin pusztájából, és tábort ütének Dofkában. – Emelkedik a vöröshagyma ára. (...)” stb.

Vélnénk, de nem így van. Kétségtelen, az abszurd domináns eleme a regénynek. Ám Monoszlóy elefántjai nem konkrét félelmet szimbolizáló lények. Elúszó, szüntelen módosuló, alig azonosítható költői jelképek, de ugyanúgy semmi közük, mondjuk, Ionesco orrszarvúihoz, melyek (akik) elözönlik az utcákat, amiként éppoly kevéssé tarthatók, mondjuk, a bevonuló szovjet tankok metaforájának. Monoszlóy nem leleplezni akar, nem láttatni egy abszurd, visszás, félelmetesen nevetséges világot. Irónia csak e jelképekben fedhető fel, mutatható ki a műben, hacsak az öniróniát nem számítjuk ide. Csiszolt, brilliáns humorának csak a nyoma.

* * *

Vélnénk mégis, abszurd regény. Pedig nem. Olyan, mint a legtöbb klasszikus, mint a legtöbb világirodalmi műalkotás. Az ember születik, szeretkezik, meghal, alkalmasint feltámad. S közben az élet, mint egy űzött vad, menekül. Az ember, ha életben akar maradni, vadászni indul. A vadászatban az egész törzs részt vesz. Ha a vadászat sikeres, valószínűleg kevésbé gyorsan hal ki a törzs. Akad azonban olyan vadász is, aki nem éri be a vadászattal. Az ilyen vadász lefesti a vadat. Mert a kifejezés életszükséglet. Ahogy Monoszlóy Dezső mondja: „Lassan kiürül az ember élete, ha mesél róla, akkor is, de ha hallgat, még rosszabb.” Alkalmasint kinagyítja. Alkalmasint nem a vadat nagyítja ki, hanem az íjat. A művészet kultikus eredetű: a varázslat jegyében és annak szolgálatában született. Karinthy erre azt mondja, ilyenkor az ember erősebben kezd élni. És, tegyem hozzá, övé a trófea. (AB-ART, 1994)