És eljön az ő országa

14.

Asztalos képzeletdús meséjét hallgatva, az Elbeszélőt mély csüggedés fogta el. Lesújtva meredt a gyalulatlan deszkákból rögtönzött asztalon felállított kazettás magnóra, amely a szanatóriumi igazgató kusza elbeszélését rögzítette. Elmenekülni szeretett volna, de nem valami agyonszabályozott örökkévalóságba, hanem egy hamisítatlan falusi disznóölésbe, vagy favágók közé, akik tudatlanok, de boldogok, s nem törődnek vele, hogy hétfő van-e vagy vasárnap. Egyszerű életre vágyott. Elvonultságra, Ingriddel kettesben. Reggelire, ebédre, vacsorára. Tiszta levegőre, elviselhető szomszédokra, hosszú nyugalmas téli pihenésre, karácsony és más hajcihők nélkül. Asztalos azonban keresztezte a vágyait. Ennélfogva az ellensége volt, s az Elbeszélő kerülte a tekintetét, nehogy elárulja érzelmeit ennek az ellenszenves alaknak, akinek, mellesleg, úgy tele van a nadrágja, hogy szinte cuppogott benne, ha megmozdult a széken.

Az előző napokban túl sok esemény történt, s az Elbeszélő alig tudott lépést tartani velük. A politikai helyzet óráról órára változott, s hajmeresztő rögtönzésekre kényszerítette mindnyájukat. A forradalom győzelme a követelések újabb lavináját indította el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a kormány, hanem az egész rendszer megbukott. Gomba módra szaporodtak a különféle civil szervezetek, s a forradalom egyeztető bizottságának székhelyét mindenféle gyanús alakok lepték el a nap huszonnégy órájában, jóhiszemű világmegváltóktól kezdve tegnapi besúgókig mindenki, aki most első akart lenni, vagy csupán vezéri képességeit szerette volna csillogtatni. Ebben az iszonyú felfordulásban felbukkantak futóbolondok is szép számban, de még őket volt a legkönnyebb kiszűrni. Asztalos azonban nem első akart lenni, hanem az életét féltette. Viselkedése gondolkodóba ejtette az Elbeszélőt, s bármily hihetetlennek tűnt a mese, amit előadott, könnyelműség lett volna kézlegyintéssel napirendre térni fölötte. Az Elbeszélő egy pillanatig hevesen gyűlölte Asztalost, mert az ostoba problémájával belegázolt az életébe. Szeretett volna már pontot tenni a forradalom végére, befejezni ezt a cirkuszt, mint egy regényt, a kiszabadított szellemet átirányítani egy másik, tágasabb palackba, s visszatérni a könyvek és a nők közé, ahol otthonosabban mozgott.

De hiába alakoskodott, mímelt figyelmet és türelmet, Asztalos így is gyanút fogott.

– Ugye, most azt hiszi, hogy bolond vagyok. Hogy a forradalom elvette az eszemet? – kérdezte.

Válaszul az Elbeszélő bátorítólag mosolygott, mintha kettejük közül ő, és nem Asztalos lett volna a pszichiáter. Arra gondolt, hogy hivatásukból következően a pszichiáterek bizonyára kollektív elmebajnak tartják a forradalmat.

– Látom, hogy nem hisz nekem. Látom – dünnyögte Asztalos.

– Miért? Maga talán hinne nekem? – kérdezte az Elbeszélő ingerült hangon. – Mit tenne a helyemben, ha kirángatnák a szeretője mellől az ágyból, csak mert egy beijedt ember az állítja, hogy látta Jézus Krisztust egy rég megboldogult zeneszerző társaságában alászállni az égből?

Asztalos előbb felhúzta az orrát, később azonban támadt egy ötlete, amellyel, úgy vélte, megmentheti a becsületét, és eloszlathatja a szavahihetősége körüli kételyeket.

– Győződjenek meg róla személyesen – indítványozta. – Azonkívül bizonyítéknak itt ez a papírcetli is Richard Wagner aláírásával.

Nem sokkal később az egyeztető bizottság rendkívüli, zárt ülésén titkos határozat született, amelyben felhatalmazták az Elbeszélőt, hogy a helyszínen győződjék meg az Asztalos által előadott rémtörténet valódiságáról vagy valótlanságáról. Az Elbeszélő előbb szitkozódott egy sort, aztán hozzálátott a különleges expedíció megszervezéséhez. Két kíváncsi, kalandra éhes egyetemista csatlakozott hozzá. Azonnal útra keltek. Minden perc, talán minden másodperc számított most. Asztalos ragaszkodott hozzá, hogy beszéljenek Hauserral is, ő bennfentes volt a disznóságokban, talán a segítségükre lehet.

Hausert otthon találták, de a leszázalékolt, kiselejtezett ügynök nem örült a látogatásuknak. Beengedte ugyan őket a küszöbön, de közben haragos pillantásokat vetett Asztalosra.

– Nekem hagyjanak békét az urak – mondta. – Én már kiöregedtem az ilyesmiből.

– Beszélj a szanatóriumról – vetette oda Asztalos.

– A szanatóriumról? Miféle szanatóriumról?

– Tudod te azt jól. Te is azok közé tartozol, akik tőrbe csaltak.

– Mit tud a szanatóriumról? – kérdezte most már az Elbeszélő.

– Hallottam róla egyet-mást.

– Csakugyan? Mit hallott?

– Mindenféle mendemondákat. Amíg nem volt sajtószabadság, az ember mendemondákból értesült a fontosabb dolgokról.

– És kiktől hallott mendemondákat a szanatóriumról? – kérdezte az egyik egyetemista.

Hauser indulatos mozdulattal mutatott Asztalosra.

– Hát tőle!

– És még?

– Senki mástól. Állítólag igazgató volt valamilyen szanatóriumban, aztán elbocsátották, és akkor ide költözött, ebbe a házba.

– Te szemét! – sziszegte Asztalos, de Hauser nem ijedt meg.

– Én nem csodálkozom – folytatta zavartalanul Hauser. – Nem, uraim, azt hiszem, félrevezették önöket... Ez az úr – mutatott Asztalosra – egész életét bolondok között töltötte. Nem bírta tovább, ezért aztán elbocsátották. Ez lehet a szomorú igazság... A minap is merev részegen hevert a lépcsőházban, s azt hajtogatta, hogy valakik valahol valamit belekevertek az italába. Én fektettem le, mert egyedül még az ágyát sem találta volna meg.

Utolsó szavainál az egyetemisták közbeléptek, és kivezették Asztalost a lakásból. Akkor Hauser odasúgta az Elbeszélőnek.

– Legyen vele óvatos. Lehet, hogy csak megjátssza a bolondot. Azt hiszem, sok gazemberség szárad a lelkén.

Az Elbeszélő és két útitársa ezután rövid haditanácsot tartott a kapuban, miközben Asztalos magába roskadtan ült a kocsiban. Azon töprengtek, hogy amit az előbb hallottak, nem dezinformáció-e. Megpróbálták szóra bírni Asztalost is, de a bukott igazgató előbb makacsul hallgatott, majd azt javasolta, hogy állítsák forradalmi bíróság elé vagy zárják bolondokházába, ott ő már úgyis otthon érzi magát. Végül úgy döntöttek, hogy mégis folytatják útjukat. Asztalos az autótérképen megmutatta a célállomás helyét, egy fehér foltot, ahová nem vezetett út.

Mintha szélesen hömpölygő folyamon hajóztak volna a torkolattól a forrás felé, a négysávos autópálya egyszer csak kétsávos főútra szűkült, majd egy órával később hepehupás mellékútra tértek le, amelynek gödrein és buckáin nagyokat zökkent a kocsi. De akárha a történelemben vagy az időben utaztak volna visszafelé, a jól kivilágított, lakótelepekkel övezett városok és nagyobb községek lassan elmaradoztak, s egyre szegényesebb falvak sora következett, barátságtalan települések egyablakos, ütött-kopott házakkal. Besötétedett, a völgyeket köd ülte meg. Ahogy közeledtek úti céljuk felé, úgy ritkult a szembejövő forgalom is. Ide vonult vissza a városokból és a főutak mentéről elkergetett csönd, s vele a régen múltnak hitt idők babonái és misztikuma, a meghittség, amely tud félelmetes és fojtogató is lenni, máskor meg hangos és fenyegető, mint a vízesés robaja. Az Elbeszélő alföldi ember volt, s mindig megilletődöttség fogta el a hegyek között, mintha a felhőkbe kapaszkodó erdők fái ősi idők el nem küldött üzeneteit rejtegetnék, s az éjszakák errefelé mélyebb és elevenebb sötétsége azokat az emlékeket hívta elő benne, amelyeknek elsősorban az elmúláshoz, a halálhoz, a sötét, megnevezhetetlen és megmagyarázhatatlan indulatokhoz volt köze. Napszállta után a zord tájnak a kontúrjait láthatták csak a holdfényben. Mintha valaki belső utazásra invitálta volna az Elbeszélőt, s a célállomás mágnesként húzta maga felé. Az Elbeszélő nem készült fel erre az utazásra. Régóta, és ügyesen halogatta ezt az utazást, s mindeddig nem érzett késztetést, hogy lekanyarodjon a kényszerpályáról, amelyen hajdan, még ifjúkorában botladozva elindult, s amelyen aztán lépésről lépésre, mind magabiztosabban sajátította el a megmaradáshoz és a biztonságos élethez nélkülözhetetlen cselekvéseket, fogásokat, sablonokat, akrobatikus mutatványokat, mindazt, amit másokban hitványnak, megve-tendőnek ítélt és nevetségesnek talált. Az Elbeszélő úgy ragaszkodott az életéhez, mint valami szent tárgyhoz agy amuletthez. Közben olyan cselekedetekben vett részt, amelyekhez nem volt belsőleg köze, s most szégyenkezve kérdezte meg magától, ugyan mihez volt az életében belsőleg köze?

Mindnyájan hallgattak, mintha erőt gyűjtenének a rájuk váró megpróbáltatásokhoz, bár az is lehet, hogy csupán a meleg bágyasztotta el őket. Az Elbeszélő odaszólt a kocsit vezető egyetemistának, hogy kapcsolja ki a fűtést és húzza le az ablakot. A benyomuló csípős levegő ugyan visszazökkentette merengéséből a valóságba, rosszkedvét azonban nem űzte el. Úgy érezte, átlépett egy határt, amelyet azelőtt még csak megközelíteni is óvakodott, s belekeveredett valamilyen ronda ügybe. Ez a ronda ügy a saját élete volt. Tudta kívülről is nézni magát, mint az ép elme a betegségektől gyötört testet, amelyet legszívesebben elhajítana vagy kicserélne. Most mégis attól tartott, hogy az életéhez való viszonya is megváltozik. Fölértékelődik az élete, amely nem volt romhalmaz ugyan, de fényes lakosztály sem. Hirtelen kezdeni akart valamit az életével, mielőtt megöregszik vagy meghal. Aztán a következő pillanatban semmi kedvet nem érzett az ilyen vállalkozáshoz. Mindeddig fiatalnak érezte magát, s most hirtelen, néhány nap alatt megöregedett, de legalábbis elvesztette a fiatalságát, mint valami tárgyat, amelyet már hosszabb ideje jogtalanul birtokolt, amelyet hajdan kölcsönkapott, de elfelejtett a tulajdonosának visszaadni. Hát most eljött a tulajdonos, és visszavette, ami az övé. Ő pedig mintha álmodott volna eddig, s most fölébredt egy hajón, amelyet víz vesz körbe minden irányból, víz, amelyen nincsenek kivilágított, se kivilágítatlan utak, se közlekedési lámpák, se útjelző táblák, és nincs senki, aki megmondhatná, hogy távolodik-e valamelyik kontinenstől vagy éppen a közelébe ért. Nem tudta, hogyan lehet nem fölöslegesen élni. A forradalom egy pillanatra híres embert csinált belőle, ám az Elbeszélő egy percig sem hitte, hogy ez visszamenőleg is értelmet adhat az eltékozolt éveinek. Mindig is gazdag naplopó szeretett volna lenni, semmi több.

Lelke mélyén az Elbeszélőt bosszantotta, hogy a történelem letörölte a tábláról azt a függvényrendszert, amelyben senki, ő sem érezte jól magát. De mindenki megszokta már, ő is. Ő már nem akart semmit, s most megint akarnia kellene valamit Eljött a nagy fellélegzés pillanata. De ahogy az lenni szokott, a fellélegzést csalódás és kiábrándulás követi majd, mert ezerféle különböző vágyat, ábrándot és akaratot összhangba hozni a Jóisten sem képes, hiszen ha képes lenne, megtette volna már tegnap vagy tegnapelőtt. Ráadásul a tábláról letörölt ábrával az ő helye is letörlődött. Az új függvényrendszert gondos kezek még csak most kezdték rajzolgatni, s nem szavatolhatta senki sem, hogy a kezeket okosabb elmék irányítják majd, vagy hogy az új világ ábráját rajzoló kéz tiszta is egyben. Az Elbeszélő irigyelte a két diákot, de még a hátsó ülésen meglapuló elmegyógyászt is. A forradalmat a diákok robbantották ki, s hosszú évekre lesz vonatkozási pont a számukra, lassan kihunyó csillag, amelynek a helyére akkor is emlékezni fognak, ha nem világít már. A szanatóriumi igazgató átélheti élete nagy katarzisát. Az Elbeszélő számára azonban a forradalom csupán egy epizód marad, életének fontos, de mégsem egyetlen fontos állomása. Az ő megváltásával elkéstek már.

A szellemi és morális hanyatlásért, a restségért, amely a forradalom előtti időkre úgy telepedett rá, mint alkonyatkor a fáradtság a derék favágókra, akik évszázados tölgyeket döntöttek ki és megszolgálták a pihenést, az Elbeszélő a kor engedékenységét kárhoztatta. A favágók alapos munkát végeztek; a háború utáni nagy újjáépítés lendülete azonban hamar elfogyott. Akik az erdőirtást elrendelték, hamarosan maguk is belátták, hogy értelmetlen és céltalan volt az erőfeszítésük. A favágók is sejtették, hogy maguk alatt vágják a fát, s a haszon nem áll arányban a pusztítással. A reakciósnak nevezett értelmiségiekről kiderült, hogy tulajdonképpen jó szakemberek. A régi morálról, hogy az szívósabb, mint hitték, mert morál csak egyféle van, és az nem régi, még kevésbé új. Hogy a nagy nekiveselkedés csak arra volt jó, hogy néhány év múlva minden a feje tetején álljon, és néhány tehetségtelen mitugrász fölkapaszkodjon az uborkafára, ahonnan magától értetődően semmi kedve „lekapaszkodni”. Éppen ezért semmit sem lehetett többé visszacsinálni. A bolti eladótól a miniszterig mindenki tisztában volt az égbekiáltó bűnökkel és a dilettantizmussal, ahogy a rendszer kormányozta magát, mégis mindenki hosszú téli álomra rendezkedett be abban a hiszemben, hogy a „tévedések” majd maguktól kijavítódnak, s a kátyú, amelyben a szekér vesztegel, kiszárad talán. Így virradt föl az engedékenység hosszú napja.

Ettől a naptól fogva a bolti eladótól a miniszterig a megértés szálai kötöttek össze mindenkit. Az álláspontok és vélemények hosszú éveken át csiszolódtak, mígnem éleik összeilleszthetők lettek, s akkor végre körvonalazódni kezdtek annak a hallgatólagos megállapodásnak a cikkelyei, amelyek újraszabályozták a társadalom működését és az emberi kapcsolatokat. Az újságíró, bár utálta és megvetette, mégis megértette a cenzort. A beosztott megértette feljebbvalóját, mert a feljebbvalójának is voltak feljebbvalói, s ő csupán azok utasításainak engedelmeskedett. A vásárló megértette a zöldségest, ha annak standjáról hiányzik a krumpli, mert tudta, hogy nem a zöldséges hibáztatható az áruhiányért. Akit följelentettek, bár utálta, mégis megértette följelentőjét, mert ő is csak igyekezett jól játszani a rá kiosztott szerepet. A szurkoló a meg nem adott tizenegyes miatt elküldte az anyjába a futballbírót, de a szíve mélyén nem haragudott rá, mert tudta, hogy a bíró a csúszópénzből tartja fenn a családját. Ami érthető, az megbocsátható is, vélte az Elbeszélő, kivált ha a vétkesre nézve nincsenek súlyos következményei a meg nem bocsátásnak, és egyébként is mindenkinek van egy kis vaj a fején. Ha valaki gyilkosságról olvasott az újságban, azonnal arra gondolt, hogy nehéz gyerekkora lehetett a gyilkosnak. Barátja, szomszédja, de még az ellensége megértésében is mindenki olyan előzékenységet tanúsított, amilyenre nem volt még példa. Csak a zúgolódás és a nyílt lázadás nem volt megbocsátható. Ha valaki nem volt elég engedékeny, megértő és megbocsátó, s ezért meggyűlt a baja a hatóságokkal, netán rács mögé került, a máskor megbocsátó többség nem rejtette véka alá kárörömét, s beigazolódottnak látta a maga óvatosságát és okosságát. A hatóságok is megértették, hogy a megbocsátó többség utálja őket, de amíg utálatának nem ad nyilvánosan hangot, tolerálta, hogy utálva van az összes intézményével, bornírt hivatalnokaival és elmeszesedett ideológiájával együtt. Az Elbeszélő képtelen volt felfogni, miféle belső kényszer hatása alatt özönlötte el egyszeriben ez a sok megértő és megbocsátó ember az utcákat.

Közben a hátul ülő diáknak elfogyott a türelme. Vészjósló hangon kérdezte meg Asztalostól.

– Meddig megyünk még?

– Már csak néhány kilométer – bizonygatta a pszichiáter. A diák káromkodott, és azt mondta:

– Az összes komcsit valagba kellene rúgni. A nagykutyákat pedig föladni postán az oroszoknak.

A diák indulata olyan őszinte volt, hogy az Elbeszélő egy pillanatra képmutató szalonhumanistának érezte magát. Önmaga előtt nem tagadhatta, hogy egyetért a diákkal, mert a humanista mázzal leöntött kiegyezésekben soha egy pillanatig sem hitt. A megbocsátó többség azonban irtózott az erőszaktól, mert korábban készséggel kollaborált azokkal, akiket most elnyomóinak nevezett.

Aztán végre megérkeztek ahhoz az útelágazáshoz, ahonnan már csak karnyújtásnyira volt a támaszponttá átépített falu, s fölötte a hegyoldalban a kastély. A diák kikapcsolta a motort, és óvatosan, mintha ingoványra lépne, kiszállt a kocsiból. Az Elbeszélő és a többiek követték őt. Valahol a fák között patak csörgedezett, talán hogy a csöndet jobban hallják. A sofőr diák zseblámpával világította előttük az utat. Mintegy száz méterre a kocsitól sorompó állta el az útjukat. Itt már libasorban haladtak, elöl az Elbeszélő azzal az igazolással, amelyben az egyeztető tanács felhatalmazta, hogy a nevében intézkedhet. A sorompó mögött az őrbódéban azonban nem posztolt katona.

– Most mi legyen? – kérdezte tanácstalanul az előbb még oly harcias diák.

– Továbbmegyünk – felelte az Elbeszélő. Asztalos fölemelte a sorompót, a másik diák pedig elhozta a kocsit.

Az Elbeszélő utasította a diákot, hogy lassan vezessen, de fölöslegesen óvatoskodott. Útközben nem ellenőrizték őket, szembejövő forgalom nem volt. Még a falunak sem volt neve. Valaha lehetett, de a helynévtáblát gondos kezek régen kiszerelték a rámájából, s ezt az Elbeszélő gyalázatos dolognak tartotta, akárha egy sírkőről vésnék le az alatta nyugvó holtak nevét. A falu teljesen néptelen volt, nemhogy harckocsikat, még egy biciklit sem találtak. A templom kapuja zárva volt, s legföljebb tankkal lehetett volna betörni. Viszont az utcák ki voltak világítva, mint amikor valaki elmegy hazulról és égve felejti a villanyt. A templom környékén benéztek néhány házba, mert a kapukat sehol sem találták zárva. Csupasz falak fogadták őket, a falut az utolsó gombostűig kiürítették.

A harciasabb diákot megihlette a látvány.

– Hát akkor most elfoglaltunk egy funkciótlan falut – mondta. – Az ufósok, amikor meghallották, hogy jövünk, hanyatt-homlok elmenekültek. Annyira, de annyira siettek, hogy a végén teljesen elmenekültek. Mi pedig alapíthatnánk itt egy új országot, mint az első amerikai bevándorlók.

Elhagyván a kiürített falut, olyan keskeny útra tértek, hogy fölöttük kétoldalról összeért a fák koronája, s gótikus boltívet alkotott, mint valami ősi kolostor folyosójának a mennyezete. Az autó reflektorai csak néhány méterig tudták áttörni a sötétség falát, motorja pedig zihálva küszködött a meredek emelkedővel, amelynek nem sejtették a végét. Ezért amikor a legkevésbé várták, akkor történt, hogy mintha hirtelen felrobbant volna előttük az erdő. A robbanás iszonyú ereje gyökerestül tépte ki a fákat és irdatlan messzeségbe röpítette, középpontjában, a kráter helyén pedig fenségesen emelkedett ki a kastély a köröskörül laposra gyalult talajból, jóllehet építészeti szempontból nem volt rendkívüli alkotás, hanem inkább csak egy, a megszokottnál nagyobb ház. Minden ablaka ki volt világítva, szögesdrótok indáival felcicomázott kőfalába metszett kapuja pedig tárva-nyitva állt, mintha ily módon akarná álnokul becsalogatni őket titokzatos birodalmába, hogy ott örök időkre foglyul ejtse őket. Közelről a legrútabb kastély volt, amilyet az Elbeszélő valaha is látott. Rosszkedvben vagy tudatos bosszúból fogant, tornya leginkább száraz kóróhoz hasonlított, kétablakos, bumfordi bástyája pedig olyan mongolidiótához, akit az anyagi ragaszkodás az asztal lábához láncolt. Talán éppen ez lehetett az építész szándéka: olyan épületet tervezni, amely félelmet és ellenszenvet gerjeszt, mert a félelem és az utálat párosításából az ügyes kezű hatalom kikeverheti a maga iránti csodálatot, az erősebb iránti feltétlen engedelmességet. Az Elbeszélő orra előtt a hatalom és erő rútsága meredezett téglákba és terméskövekbe álmodva.

Egyedül Asztalos nem rendült meg. A birtokos magabiztosságával szállt ki elsőként a kocsiból, s arcáról a teremtő ember alkotás utáni megilletődöttsége sugárzott.

– Hát megérkeztünk – mondta. – Most már láthatják, hogy nem beszéltem a levegőbe. Szűz természet, kristálytiszta levegő, az ember néhány nap alatt elfelejti a múltját, minden búját-baját, az egész ocsmány világot, mintha egy másik bolygóra költözött volna, ahol nem ismerik sem a fájdalmat, sem a halált. – Aztán amikor az elmegyógyász végre magához tért a révületből, így szólt: – Most pedig megmutatom az irodámat. A földszinti folyosón jobbra az első szoba.

Hatodik érzéke azt súgta az Elbeszélőnek, hogy valami nagyon nincs itt rendjén, s gyanúja azon nyomban beigazolódott. Az igazgató irodájából is kirámoltak mindent, ami mozdítható. A faluban szerzett tapasztalatuk után ezen nem is lepődtek meg nagyon. Ha minden nyomot el kell tüntetni, akkor nem maradhat még egy függönyrojt sem a helyszínen. Az irodaszekrények, íróasztal, székek és karosszékek helyett azonban volt itt valami, ami azelőtt aligha lehetett része a hivatali szoba leltárba vett berendezésének, ami nyilvánvalóan nem illett erre a helyre, s nem lehetett tudni, hogy a kirámolok az akasztófahumorukat akarták-e ezzel csillogtatni, vagy üzenetet akartak-e hagyni az idetévedő utókornak. A szoba közepén ugyanis, még a szimmetriára is ügyelve, vagyis éppen a lámpa alatt egy koporsót helyeztek el. A koporsón nem volt felirat, csupán egy évszám – 1989 amelyet spray-vel fújtak rá az ajtó felé eső oldallapjára. Asztalos visszahőkölt a küszöbön, tekintetében szűkölő félelem ült, s olyasmit motyogott, hogy ő nem érti, igazán nem érti, mi történik itt. Ha ő nem értette, hogyan értette volna az Elbeszélő és a két diák?

A forradalom sikereitől megittasult két rettenthetetlen diák félresöpörte Asztalost az útból. Bátran odamasíroztak a koporsóhoz, ott azonban a bátorságuk éppen elfogyott. Asztalos és az Elbeszélő is közelebb léptek.

– Az ön hivatali szobájában vagyunk – fordult Asztaloshoz az Elbeszélő. Az elmegyógyász azonban úgy tett, mintha nem értené a célzást.

– Hát akkor, lássuk a medvét – mondta a kezdeményezőbb kedvű diák, aki a kocsiban Asztalos mellett ült. Könnyed mozdulattal megemelte a koporsó fedelét. Bizarr látványban volt részük. A koporsóban nem egy halott feküdt, hanem Asztalos halotti maszkja. A maszk modellje e pillanatban a maszknál is sápadtabb volt, s mire visszatért a vér az arcába, már újra mindnyájan kint voltak a folyosón.

– Mikor készítették a maszkot? – kérdezte az Elbeszélő.

– De hát én élek még! Nem látja? – suttogta Asztalos, de olyan tétova volt a hangja, mintha ő maga sem lett volna ebben egészen biztos.

Ezután végigjárták a hálószobákat. Addigra Asztalos kommunikatívabb állapotba került, de csak annyira, mint egy papagáj, amelyet a gazdája megtanított néhány szóra. A szobákban ugyanaz a látvány fogadta őket, amely az igazgatói irodában, Asztalos pedig megállapította a koporsókba helyezett halotti maszkok modelljeinek nevét. A nevekhez egyetlen szó kommentárt sem fűzött. Az Elbeszélő úgy érezte, mintha egy tömegsír feltárásának a munkálataival bízták volna meg, de mivel a halottak nem voltak igazi halottak, Asztalos pedig a döbbenettől megkukult, felfedezésének tényeivel nem sokra ment. Szerette volna remélni, hogy csupán egy vaskos, otromba tréfának lett az áldozata, amelyet a felszabadult bolondok vagy inkább internált szerencsétlenek eszeltek ki felszabadulásuk örömére. Ez a feltevés azonban még annyira sem látszott valószínűnek, mint Asztalos meséje Richard Wagnerről és a megtáltosodott traktorosról. Hiszen honnan szereztek hirtelen ennyi koporsót? És hová tüntették a bútorokat, telefonokat, szőnyegeket, függönyöket? Mikor és kivel készítették volna a halotti maszkokat ilyen rövid idő alatt? Ezek után az Elbeszélő joggal hitte, hogy álmodik, és alig várta, hogy felébressze a hajnali kakasszó.

Minden szobában eloltották a villanyt, majd szemleútjuk végén az Elbeszélő indítványozására körülnéztek még a pincében is. A pincerekeszek is mind üresek voltak. Az Elbeszélőt főleg a saját tehetetlensége hozta ki a sodrából. Megragadta az elmegyógyász gallérját, s látta, hogy a két diák tenyere is már nagyon viszket.

– Uram! Ha nem kezd el végre értelmesen beszélni, bedugjuk az egyik koporsóba, és elássuk az erdőben.

– Nem tudom, mi folyik itt – hebegte Asztalos. – Talán legjobb lenne, ha felkötném magam.

Ugyan mire kötné fel magát, gondolta az Elbeszélő, itt még egy vacak befőttesgumit sem talál, nem hogy kötelet. Különben is az elmegyógyász viselkedése őszintének látszott. Nem kommentálta a látottakat, nem magyarázkodott, nem beszélt többé az itt eltöltött éveiről, a lelkébe ettől a pillanattól fogva mélabú fészkelte be magát, s az Elbeszélő jártas volt a depressziós hangulatokban és látomásokban, mint egy olyan elátkozott tartományban, ahonnan minden kivezető út előbb-utóbb visszakanyarodik a kiindulópont, a bázis felé. Ezért nem faggatta tovább Asztalost, eméssze csak, amit látott. A legközelebbi városka hoteljében töltötték az éjszakát.

Az Elbeszélő egész éjszaka nem hunyta le a szemét. Azon törte a fejét, miképpen számol be az egyeztető bizottságban a tapasztalatairól. A látottak értelmezése megoldhatatlan feladat elé állította. Természetesen, senki sem kötelezhette, hogy a tények ismertetésén túl a személyes véleményét is kifejtse. Ezt egyébként nem tehette volna meg, mert nem volt véleménye a látottakról. A falu és a kastély tökéletes kirablásáról éppúgy nem, mint a koporsókban talált halotti maszkokról vagy arról, mért hagyták égve minden helyiségben a villanyt, és kicsoda ez a zavarodott elmegyógyász, aki mindenféle hihetetlen kalandok után most ugyanolyan álmatlanul forgolódik az ágyában, mint ő. Az Elbeszélőnek életében először nem volt véleménye. Éppen akkor, amikor kivívták a véleménynyilvánítás szabadságát. Egyszer csak nem tudta eldönteni, hogy a szabad véleménynyilvánításért vagy a szabad vélemény-nem-nyilvánításért harcolt-e, amely éppúgy meg nem engedett volt, mint a szabad véleménynyilvánítás, és esetenként ugyanolyan súlyos következményekkel járt, mint a hivatalos véleménytől eltérő vélemények hirdetése.

Ezen az éjszakán az Elbeszélő egyik pillanatról a másikra mindenkit utálni kezdett, akinek véleménye volt. A véleménynyilvánítás nagyképűségnek és luxusnak tűnt fel a szemében, mert átitatta a teremtés vagy alkotás illúziójával együttjáró kisebb-nagyobb gőg, a fontosság tudata és a különbözés vélt fontossága. Aki véleményt nyilvánít, állást foglal egyben, s állást foglalni csak biztos tudás hátterével lehetséges. Mivel azonban az Elbeszélő ilyen biztos tudással nem rendelkezett, most utólag minden korábbi véleménynyilvánítása blöffölésnek tűnt fel, amellyel akaratlanul bár, de végül is a biztos tudásnak a hiányát leplezte el. Rájött, nem az volt a baja, hogy megfosztották a véleménye szabad hirdetésétől, hanem az, hogy minduntalan véleménynyilvánításra kényszerítették. A hallgatás szabadságától fosztották meg, s nem volt meggyőződve róla, hogy a forradalom győzelmével a hallgatás szabadsága is megadatik-e a száma.

Másnap délután az Elbeszélő megjelent az egyeztető bizottság színe előtt, hogy beszámoljon a kastélyban látottakról. Fáradt volt és a bizottság tagjai is mind fáradtak voltak. Leendő parlamenti képviselők, leendő pártvezérek, leendő miniszterek vették körül. Közöttük az Elbeszélő is egy leendő valaki volt, s ez a körülmény már önmagában okot adott az izgalomra, a sok izgalmat pedig az időnkénti elfáradás ciklusai szakaszolták. Leendőségét ki-ki másképpen látta felragyogni jövendője boltozatán; volt, aki szivárványként, mások, így az Elbeszélő is, inkább Damoklesz kardjaként. A fáradtságot kísérő ingerültség úgy elhatalmasodott a nemes társaságon, hogy lehetetlenné tette az Elbeszélő által tapasztalt furcsaságok alaposabb elemzését. De ez az ingerültség más valamit is előrejelzett. Azt a türelmetlenséget, amelyet a hatalomátvétel lassúsága váltott ki mindnyájukból; a haldoklóból csak nagyon lassan szállt ki a lélek, rúgkapálásai nem voltak mind veszélytelenek, s mindennap előidéztek egy-két kisebb galibát. Az irodákban reggeltől késő éjszakáig nagy jövés-menés volt, s az épület kazánját úgy megrakták, hogy a bizottság minden egyes tagjának gyöngyözött a homloka, már a zsebkendők is teljesen átnedvesedtek. Koponyájukat kiverte a forradalom harmata, gondolta csúfondárosan az Elbeszélő. Valahogy olyan volt az egész, mint egy gigászi, giccses, szocialista-realista freskó. Ez a körülmény sem hangolta jobb kedvre az Elbeszélőt.

– Tehát van egy biztosítási ügynökünk, egy Richard Wagnerünk, egy vagy két ál-Jézusunk és egy bolond pszichiáterünk. Mi következik ebből? – kérdezte az egyik szkeptikus bizottsági tag.

Mivel kérdésére választ nem kapott, hamarosan más, időszerűbb témákra terelődött a beszélgetés: kormányalakításra, gazdasági reformra, környezetvédelemre, a sajtóra és ezzel kapcsolatban a rémhírekre és a szándékos dezinformációkra.

– Ez az egész kastélyügy csak valami elterelő hadművelet – jegyezte meg ekkor az egyik bizottsági tag. Szavait helyeslő hallgatás kísérte. – Mi a véleménye? – kérdezte az Elbeszélőtől.

– Nincs véleményem – mondta ő.

Mozgolódás támadt, az Elbeszélőre kutató pillantások össztüze zúdult, mire az Elbeszélő széttárta a karját, s véleményének, hogy nincs véleménye, ez a második, néma megerősítése, mintha megnyugtatta volna a bizottság tagjait. Az ő mozdulatát is helyeslő hallgatás fogadta. Ha neki, a szemtanúnak nincs véleménye, akkor mindenki más fel van mentve a véleményalkotás kellemetlen kötelessége alól. Az Elbeszélő szemlátomást most nyerte meg sokuk rokonszenvét, s ebben a hangulatban ő is úgy érezte, a kastélyügy jelentéktelen epizód, amelyre akkor lesz majd érdemes visszatérni, ha itt elrendeződtek már a dolgok. Biztosra lehetett venni, hogy Asztalos eltúlozta az ügy fontosságát. Talán, mert fél, talán, mert lelkiismeret-furdalás gyötri, talán, mert tényleg egy kicsit bolond, s a valóság összekeveredik benne a látomásaival. Az Elbeszélő egy pillanatig sem gondolta, hogy földöntúli erők mozgatják az eseményeket.

Ilyesmire mások sem gondolhattak komolyan. Az egyik, eddig csöndes bizottsági tag azonban megfogalmazta, ami talán valamennyiüket aggasztotta:

– Egy magyarázat lehetséges csupán. Az, hogy a háttérben titkosszolgálatok harca dúl. De ez számomra elfogadhatatlan. Ez azt jelentené, hogy valakik el akarják venni tőlünk a forradalmunkat, méghozzá úgy, hogy kisajátítják.

A hír, hogy a bizottság komolytalannak ítélte a bejelentését, nem sújtotta le Asztalost annyira, mint az Elbeszélő várta. Csak rezignáltan mosolygott, amikor az Elbeszélő közölte vele, hogy majd egy későbbi időpontban visszatérnek még az ügyre. Ilyesmire számított, mondta, ha az ember nem akar elhinni valamit, akkor a saját szemének sem hisz. Az Elbeszélő nem hallgatta el, hogy neki is támadtak kételyei, de ő beteges kételkedő, s ez még nem jelenti azt, hogy kétségbe vonná Asztalos szavahihetőségét. Arra biztatta a kegyvesztett igazgatót, hogy függetlenül a pillanatnyi kudarctól, azért csak vesse papírra, amit az üggyel kapcsolatban mondani akar. Jó, mondta még rezignáltabban Asztalos, majd úgy írja meg, mintha regényt írna, úgy talán hihetőbb, aztán az Elbeszélő csináljon a szövegével, amit jónak lát. Ebben maradtak. És abban, hogy találkoznak még. Asztalos pedig állta a szavát, rendszertelen időközökben meghívta az Elbeszélőt egy pohár borra.