Háború

– Szállj be! – hajolt át az ülés fölött, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Csak egy pillanatra torpantam meg, míg tudatosult bennem, nincs jobb lehetőségem, mint beülni az idegen mellé.

Február volt, ezerkilencszázkilencvenegy, s én kétségbeesve ácsorogtam a kísértetiesen üres tel-avivi központi buszpályaudvaron. Majd leszakadt a vállam a hátizsáktól, lekéstem a sábbát előtti utolsó jeruzsálemi buszt, és úgy festhettem a kihalt téren, a sorra bezáró boltok halványan kiszűrődő fényében, mintha sejtelmem sem lenne arról, hogy bármelyik pillanatban felvisíthat a sziréna, jelezve a megindult rakétatámadást. Ráadásul zuhogott az eső, és az egyetlen lehetőségnek a csoda tűnt. Amikor magam számára is szokatlanul vakmerően leintettem az autót, fogalmam sem volt, mit kezdek fékező jótevőmmel, a kétségbeesés életösztöne diktálta a mozdulatot. Legalább a városközpontig el kellett jutnom. Angolul kezdtem magyarázni, hogy külföldről érkeztem, s hogy mi történt, és firtatni, nem tudja-e, milyen ifjúsági szállóhoz juthatnék el leghamarabb, s egyáltalán mivel. Nem sok jót reméltem, mert a sofőr alig kétujjnyira tekerte le ablakát, s ebből arra következtettem kissé sértetten, hogy nem különösebben érdekli, itt fagyok-e meg vagy pusztulok el rövid úton, egy esetleges rakéta becsapódás nyomán.

Ahogy a kocsiba invitált, még mindig nem tudtam, mit tehetek. Kérni se igen tudok semmit, mert nem ismerem a választási lehetőségeket. Kellemetlenül éreztem magam, jóllehet a legkedvezőbb fordulatot jelentette helyzetemben, hogy az ismeretlen elszállít valamilyen menedékszállásra, ahol másnap estig meghúzódhatok.

Csak amikor az ölembe fektetett hátizsáktól nagy nehezen becsaptam az ajtót, és sportosan indított, láttam meg, hogy sofőröm fiatal lány. Illendően bemutatkoztam, mondtam hovávalósi vagyok, ő csupán a nevét szűrte át fogai között, amit ráadásul rossz szokásom miatt – képtelen vagyok bemutatkozáskor memóriámban rögzíteni a másik fél nevét – megérteni sem kíséreltem. Udvariasan megemlítettem, hogy nem szeretném, ha nagyot kerülne miattam, és hálás lennék, ha a legelső diákszállónál vagy olcsó motelnél kirakna. Ekkor szólalt meg másodszor, kiegyensúlyozott angolsággal, de lassan, szinte szótagolva, talán mert az én hadarásomból kivette, hogy nem beszélem tökéletesen közvetítő nyelvünket.

– Csak nem gondolod, hogy itt hagylak az utcán, ilyenkor?

Nagyot nyeltem, és közvetlenségén meglepődve beindult a fantáziám. Menet közben konstatáltam, hogy a nő nemcsak rámenős, felvesz a kihalt egy vadidegent, és ki tudja hová fuvarozza, de kimondottan izgalmas jelenség is. Fiúsra nyírt rövid frizurát, durcásan vastag ajkakat, egészen kreol arcbőrt, élesen metszett orrot és méltóságteljesen felfelé ívelő szempillát láttam az üvegen átvillanó utcai lámpák tört fényében, s ahogy felbátorodtam odavetett mondatától, lejjebb tekintve hasított bőr dzsekijére és fekete pólójára, meglehetős kebleit kezdtem fixírozni. Nem mertem megkérdezni, hová visz. Látszott rajta, határozottan tudja, mi a teendője velem.

Negyedórát hajthatott, míg a város egyik modern városnegyedébe értünk, alig valamivel kevésbé rút panelházak közé, mint Pesten megszokhattam. Fogalmam sem volt, merre járhatunk.

– Megérkeztünk – fordult be egy parkolóba, s nem hagyva kérdésnek időt, kitessékelt, bezárta az ajtókat, és elindult az egyik kockaépület felé. A hátizsákot könnyedén a fél vállamra akartam akasztani, de a mozdulat lendületétől majdnem átzuhant a fejemen. Küszködésem zajára visszafordult, alig hallhatóan felnevetett: – Segítsek?

– Nem, menni fog egyedül is – feleltem megkönnyebbülten, mert igazából nem a hátizsákot, inkább szótlanságának terhét viseltem nehezen. Kaptam tehát az alkalmon, hogy megszólalt: – Hová megyünk?

– Hozzám – mondta a már ismert tömörséggel.

A lépcsőházban nem működött a világítás, és a csetlés-botlásomból származó zörejek ismét csak jókedvre derítették. Biztosított arról, hogy már közel a végcél, s hogy otthonában garantáltan jók a fényviszonyok. A modern ízléssel berendezett lakás folyosószerű előszobájából nyíló két szoba közül a nappali kanapéján mutatott helyet, miután elmagyarázta, mit hol találok, s miután szabadkozásomat elvágva megnyugtatott: másnap estére segít diákszállót keresni.

– Mit csinálsz tulajdonképpen? – kérdezte váratlanul és számon kérő hangsúllyal.

– Újságíró vagyok Magyarországon – válaszoltam meglepetten, mert hirtelen bizalmatlanságot véltem kicsendülni kérdéséből, s ez addigi magatartásához képest furcsa volt.

– Akkor már értem – mondta, s én nem értettem, mit ért.

– Na gyere – invitált a hálóba. – Ez a „zárt szoba”. Ha riadó van, azonnal gyere be éjjel a maszkkal meg a többivel együtt. Kaptál felszerelést, nem?

Bólintottam csak, némileg megszeppenve határozottságától, s még mindig az előző kérdésén mélázva. Aztán a riadó okozta várható helyzet pikantériáján elmosolyodtam.

– Min nevetsz?

– Izgalmas lesz – feleltem, s bizonyára másra gondoltunk.

Ő is elmosolyodott, s úgy éreztem, most vagyunk túl az ismerkedés feszültségén. Valamit mondott még, amit nem értettem, aztán már a konyhából kiabált, hogy milyen szendvicset kérek.

Ahogy egyedül maradtam a szobában, igyekeztem otthonosan berendezkedni éjszakára. Kirakodtam a kanapéra törülközőt, pizsamát, fogkrémet, fogkefét és a gázmaszkot a hozzá tartozó szifonnal, valamint az ideggáz elleni szérummal feltöltött fecskendőt. Ezeken végigtekintve, napok óta újra és újra abszurdnak éreztem a helyzetet, egyben hihetetlennek, hogy bármelyik pillanatban egy bombázás kellős közepén találhatom magam. Az átélt támadások közvetlen tudata mindig eloszlott a riadó múltával, s csak az élmény sűreje ülepedett le valahol mélyen bennem.

A szendvics meglehetősen lassan készült, s én időközben elálmosodtam. Komoly erőfeszítések árán nyitva tartottam a szemem, az illendőség nem hagyta, hogy a vendégjoggal visszaélve elszundítsak. Ahogy az ablak előtt álló íróasztalra pillantottam, angol nyelvű orvosi szakkönyveket, jegyzeteket fedeztem fel. Számomra olvashatatlan kriksz-krakszok szúrtak szemet a nyomtatott sorok mellett. Ő is olyan ocsmányul ír, mint én, konstatáltam, majd a könyvespolcot vettem szemügyre. Volt valami zavaró a többnyelvű könyvtár rendszerében, de nem jutott időm megfejteni az okát, mert kezében tálcával belépett a lány, és az asztalhoz invitált.

Hogy hozzájáruljak a vacsorához, előkotortam a hátizsák mélyéről egy kis lapos üveget, melyet még otthonról hoztam. Meglehetősen rossz lengyel vodka kotyogott benne, de én a hatás kedvéért „hazai”-nak tituláltam.

– Nem kérek, köszönöm. Nem szoktam inni.

– A kedvemért – erősködtem –,  hogy úgy érezzem, nemcsak te hívtál meg.

– Rendben van, tölts egy keveset, de tényleg soha nem iszom – szabadkozott, majd a koccintás után egy hajtásra kiitta a pohár kétujjnyi tartalmát.

– Ez oldja a gátlásokat – szellemeskedtem, és én is lenyeltem a gyomirtó szagára emlékeztető nedűt. Még jó, hogy nem ismeri az igazán jó vodkát. A vacsora végeztével, sikerült még egy pohárral belediktálnom, de miután ragaszkodott hozzá, hogy én is igyak, elfogyott az ital. Annyit sikerült megtudnom – mert végig én kérdeztem –,  hogy szülei az USÁ-ban élnek, kutatóorvosok, s hogy rövidesen ő is utánuk megy, előbb azonban befejezi tanulmányait az itteni orvosi fakultáson.

Mind többször pislogott órájára, s én már-már megsértődtem, amikor elnézést kért, mondván, még tanulnia kell. Az apró konyhába nem fértünk be ketten, s nem fogadta el a mosogatásra vonatkozó felajánlkozásomat. Kiadós zuhany után vonultam vackomra, a nagyszoba kanapéjára, s egy ronggyá olvasott, régi Palesztina útikönyvvel dőltem le. Elalhattam közben, mert amikor kinyitottam a szemem, a csillár helyett a kanapé melletti olvasólámpa égett, s egy pokróc volt rám terítve. Mire újra eligazgattam magam körül holmijaimat, és kényelmesebb pozitúrát találtam, hogy olvasni tudjak, ismét fáradtság telepedett rám, s arra sem voltam képes rávenni magam, hogy kinyújtsam a kezem a villanykapcsoló felé. Teherautón utaztunk jó néhányan, mindannyiunkon egyenruha, rohamsisak. Velem szemben ült a lány, s az ormótlan fejfedő minduntalan az orrára csúszott. Ahogy a hepehupás úton erőlködött a jármű, zubbonya mögött meg-megrezzenő súlyos mellére esett a pillantásom. A nagyobb zökkenők után szinte önálló életre kelve mozgott, táncolt kihívóan. A zubbony egyik oldalt lecsúszott a vállán, s alóla fekete trikó keskeny pántja bújt elő. Reflexszerűen összeszorítottam a combom, hogy tompítsam előtüremkedő merevedésem, de a nyomás hatására még inkább feszített a vágy, amit csak fokozott a teherautó rázkódása. Hirtelen mintha kőre futott volna a kerék, megbillent a plató, s oldalt zuhantam.

Heves rázósra ébredtem fel. Vállamnál fogva próbált a fény felé fordítani. A lány az ágy mellett állt, s a riadóhoz illő izgalommal sürgetett, hogy szedelőzködjem. Kiszaladt a szobából, csak egy másodpercig láttam az alig hálóinget, amiben nyilván a sziréna felvisításáig aludt. A hosszan elnyúló, semmihez sem hasonlítható vijjogás a sejtekig hatolt. A valóságtól lekonyultán, kóválygó fejjel kapkodtam össze a legszükségesebb holmikat, végül meggondolva magam, felnyaláboltam az egész hátizsákot, s tőlem telhető gyorsasággal, ám még mindig szédelegve vonszoltam át a légmentes szobába. Sértett dacot éreztem, már nem először a naponta ismétlődő dramaturgia miatt. Elrabolják az álmom, az éjszaka legszebb óráit, dühöngtem, még nem markolt a gyomromba a félelem.

A lány a fürdőszobában kaphatta magára a frottírköntöst, amelyben utánam lépett be az ajtón. Becsapta maga mögött, s a kilincsről tépkedve a ráakasztott ragasztószalagot, körbetapasztotta az ajtóra feszített nejlonfólia szegélyét, hermetikusan elzárva magunkat a külvilágtól. Ideges mozdulatai lassították a műveletet.

– Segítsek? – próbálkoztam.

Érthetetlenül motyogott valamit, majd tovább szaggatta a ragasztót, ám a korábban már használt szalagdarabok sorra alkalmatlannak bizonyultak. Odaléptem hozzá, megragadtam a csuklóját, és erővel magam felé fordítottam.

– Nyugi, ülj le, és vedd fel a maszkod, majd én megcsinálom.

Nem lehetett túl megnyugtató a hangom, és a szorítás is fájhatott neki, mert heves mozdulattal elkapta a kezét, mindazonáltal megfogadva tanácsomat, az ágyra kuporodott, és gyakorlott mozdulattal húzta fejére a gázálarcot. Amikor befejeztem a ragasztgatást – nem ment könnyen, mert nekem is remegett a kezem épp négykézláb állt az ágy mellett. Meglehetősen mulatságos látványt nyújtott, s csak akkor jöttem rá, hogy alig lát a fejére húzott szerkezettől, amikor diadalmasan csapott le a tévé megpillantott távkapcsolójára. Amint kivilágosodott a képernyő, a lehető legaktuálisabb műsor tűnt fel: a Hattyúk tavát sugározták. Lehalkította a készüléket, és visszamászott az ágyra.

– Vedd már fel te is a maszkot! – mordult rám, s ez jobb kedvre derített, különösen azért, mert gyerekes hangja mókás mélyen gomolygott a gázálarc szűrőjén. Arcomra illesztettem az undorító, tapadó anyagot, és egy mély lélegzetet véve belebújtam. Meghúztam kétoldalt a szíjat, hogy légmentesen elzárjon a külvilágtól, a szifon alján lévő nyílás elé illesztettem a tenyerem, hogy eltakarva azt kipróbáljam, szelel-e máshol is az álarc. Tökéletesen zárt. A képernyőn e pillanatban meglehetősen idétlenül festő tüllruhás, filigrán nő lépkedett a lábujjhegyén. Óvatosan a lányra néztem – egy elefánt se mozgatja kecsesebben ormányát, mint viselője a gázálarc csőrét –, ellesve tőlem a mozdulatot, saját maszkját próbálgatta éppen. Oldalt, a nyakánál, ujjnyi lyuk tátongott. Ideges mozdulatokkal igazgatta, de nem boldogult vele.

– Várj egy kicsit! – nyúltam segítőkészen a pántjához. – Lehet, hogy fájni fog, de szorulnia kell.

Felszisszent, amikor megfeszült a fejét övező kengyel, de ahogy a szelepnyílásra helyeztem a kezem, már nem szivárgott másutt a levegő. Az áttetsző plasztik mögül riadtság sugárzott szeméből.

– Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni, bár már én is feszülten vártam az ismert forgatókönyv szerint zajló eseményeket. A képernyőn a helyi híradó fáradt arcú műsorvezetője tűnt fel, és idegesítően rövid mondataival, valamint a mögötte négy nyelven kiírt riadó-inzerttel csak fokozta az izgalmat. – Mi van, fordíts!

– Több rakétát lőttek ki. Még nem tudni a célpontokat, s a lezárt szobában kell maradnia mindenkinek. Félek – emelte fel hangját a kommentár végén.

Hogy oldjam a feszültséget, felcsavaroztam a maszkra a szívószálként funkcionáló gumicsövet, és megemlítettem, hogy elfogyott a vodka, de ha akadna a háznál más szeszesital, azt is elfogadnám. Igyon ő is egy keveset, ajánlottam, ha már felszerelésünk révén ilyen pompás lehetőség adódott.

– Hagyd már abba ezt a hülyeséget! – zárta le meglehetősen durván e témát, majd mintegy magyarázva indulatát, megismételte: – Félek.

Vállára tettem a kezem. Hátradőlt, és alig észrevehetően közelebb húzódott hozzám. Hátunkat a falnak vetve bámultuk tovább a Hattyúk tavát, közben néha érthetetlen módon átkapcsolt más adókra, mintha onnan több információt kaphatnánk. Arabul is ért? – lamentáltam felismerve a Jordán tévé adását, de nem maradt időm elmélkedni, mert irdatlan robbanás remegtetett meg mindent. A dörrenés végigvágott a falakon, a bútorokon, a nejlonnal szigetelt ablakokon, s mint korbácsütéstől a test, feszült, rándult és merevedett meg a pillanat. A lány úgy szorult hozzám, hogy el ne dőljek, meg kellett támasztanom magam. Felhúzott térdemre kulcsolta ujjait, s mintha valami szakadékból kapaszkodna, szorította remegő kezével. A védőrakéták hangja a közeli kilövéstől sokkal rémisztőbb volt az érkezőkénél, s bár tudtam, mire számíthatok, belém szorult a levegő az egészen közelinek tűnő detonációtól. Micsoda állat vagyok! Pont ide kellett jönnöm, a nyilván legsűrűbben lakott célpont kellős közepébe. Csak azért, mert lekéstem azt a kurva buszt, szitkozódtam magamban, miközben enyhült a lány szorítása. Keze ernyedten csúszott lefelé a térdemről, s így irányban felfelé combomon. Nem értem rá csodálkozni, idegvégződéseim sem voltak tekintettel a harchelyzetre. Simogatásnak éreztem a mozdulatot, és vállánál fogva magamhoz húztam a lányt. Egy pillanatra megemelte lábamon felejtett kezét, majd mintha meggondolta volna magát, alig érezhetően visszahelyezte tenyerét. Viszkető borzongás indult el bőrünk találkozásától, mely combtövömön át lágyékomig hatolt. Moccanni se mertem, csupán combjaimat zártam volna össze, de ahogy mozdultam, még jobban feszítette ölemet a vágy.

Teljesen valószerűtlenül hatott a távolról felsejlő fütyülés, majd az egyre erősödő süvítés, de a hang észlelése és a robbanás között nem volt elegendő idő, hogy tudatosodjon, mi következik. A becsapódás olyan váratlanul történt, hogy a félelem nem fordulhatott át rettegésbe. Csak a levegő rekedt bennem, a detonáció után másodpercekkel tudtam először felsóhajtani.

Kísérteties volt a csend. A lány úgy remegett, mintha áram rázná. Merevedésem – a helyzethez messze nem illő, szégyenletes módon – túlélte a robbanást, a lány félelme, izgatott mocorgása, valamint az egész helyzet abszurditása csak tovább fokozta gerjedelmem. Ahogy öntudatlanul széthajlott addig védekezően egymásnak feszített két lábam, ölem tájékán illetlenül kidudorodott a pizsama vékony anyaga. A lány keze egészen lassan csúszott a combhajlatom felé. Nem mertem ránézni, mert nem tudtam, mi történik a következő pillanatban, nem tudtam (nem hittem el), hogy ujjai tudatosan igyekeznek sliccem irányába, ahogy valószínűleg nem is volt mozdulataiban par excellence tudatosság, hanem csupán valami életösztön diktálta hevület. Tenyere nyomán a borzongás bizsergesse, majd hullámzó remegéssé vált, s türelmetlenül sürgető, mégis tudatosan visszafojtott sóvárgássá, mikor ér már hozzá? Megrándultam, ujjaival megérintette, s megdermedtem, ahogy mozdulata véget ért. Most botrány lesz, villant át rajtam, de ujjai folytatták útjukat. A pizsama puha anyagán át éreztem ruganyosan körém fonódó kezét, s ekkor nem bírtam tovább türtőztetni magam (mert okom sem volt már rá), felé fordultam, hogy viszonozzam simogatásait. Gázmaszkjaink egymásba ütköztek. Zihálásunk hallatszott, ahogy szabadulni igyekeztünk az álarcoktól. Egymásét próbáltuk lazítani, holott a sajátunkat lényegesen egyszerűbb lett volna, de a sejtek mélyéről feltörő gyengédség a másikra irányította minden mozdulatunkat. Fájt, ahogy az arcomról végül lecuppanó szerkezetet tépkedte, de sietsége is izgatott. Ahogy visszakaptuk saját tekintetünket, egy pillanatra úgy fürkésztük egymást, mint azok a gyerekek, akik tudják, hogy rosszat tesznek, de az egy csepp félelem még fűszerezi kíváncsiságukat. A háttérből a hírmagyarázó kommentárja duruzsolt, s a tévé kékes fényén kívül csupán egy apró olvasólámpa tette láthatóvá mozdulatainkat. Bőre egészen barnának tűnt a félhomályban. Kipirult arca, szaporán táguló és szűkülő orrlika apró állathoz tették hasonlatossá, s ahogy töredezett mozdulatokkal lecibáltam róla ormótlan fürdőköpenyét, roppant törékenynek és védtelennek tűnt tömör és arányos teste. Hajába túrtam, majd arcán és nyakán kezdett lefelé vándorolni a kezem. Mellbimbóját gyöngykemény állapotban fedeztem fel a selymes anyagon keresztül. Érintésemtől egész teste megrázkódott, szemét lehunyta, kiszáradt ajkai elváltak egymástól, s hogy megnedvesítse, előretolta rózsaszín nyelve hegyét. Megcsókoltam. Magára húzott. Idegenségünk ellenére könnyen egymásra hangolódtunk. Talán a félelem és a kiszolgáltatottság miatt, menekülésszerűen fonódtunk össze és minden mindegy, világvége hangulatban, mint az édenkert! almát, szaggattuk az örömöt. Érezhetően mindketten koncentráltunk, apró gesztusokra, kitárulkozó mozdulatokra azonnal reagáltunk.

– Valami baj van? – kérdezte gyöngéden, ahogy a hátizsák oldalzsebe felé nyújtózkodtam, valóban észrevehető, akrobatikus mozdulatokkal.

– Nem, dehogy, csak a...

– Hagyd, nem kell! – kapta ki a kezemből, s dobta el az óvszer dobozát, és röpke ijedelmemet – futó viszonyunkból utód vagy rám terjedő AIDS származik – elsodorta a szenvedély, amit az ő vágya keltett, hogy teljesen magába akar fogadni. Zihálása forró hullámokban borított el. Úgy tűnt, teljesen elfeledkezett mindenről, s rövid időre számomra is valószínűtlen ellenpontnak tűnt a külvilág. Előbb a félelemtől, utóbb egymás izgalmától felajzott testünk kikövetelte a gyönyört. Fel-felhorkanva ölelkeztünk, a gyengédségen át meg áttörő vadságot is élvezve. Szédülő fejjel ültem fel percekkel azután, hogy utoljára hatoltam belé s szorítottuk szinte fájón egymásnak ölünket.

A kezembe akadt távkapcsolóval babráltam, valamilyen angol nyelvű adóra szerettem volna átkapcsolni, hogy közvetlenül szerezzek információt a történtekről. A CNN éppen helyi interjúkat közölt, s kisvártatva a stúdióba kapcsolták az izraeli katonai szóvivőt. A becsapódás pontos helyszíneit konspirációs okokból nem árulta el, de hogy a riporter híréhségét csillapítsa, a beszélgetés végén megemlítette az újabb támadások különös színfoltját. A palesztinok a Területeken házaik lapos tetejére másznak a riadók idején, hogy ott várják imádkozva a rakétákat, melyek reményeik szerint elpusztítják Izraelt.

– Állatok! – szakadt ki belőlem az utolsó mondatok hallatán.

– Mit mondtál? – a lány, mintha rugó lökné, emelkedett fel fekvő helyzetéből.

– Miért, hát nem azok? Normális, emberi reakciók ezek?

– Mit tudsz te az ő helyzetükről? Fogalmad sincs a viszonyokról, amelyek között évtizedek óta nyomorognak. Semmit se tudsz a vágyaikról. Egyszerűen úgy akarnak élni a saját hazájukban, mint más a magáéban.

– De hát láthatod, mit művelnek. Vagy ennyire elmaradottak, vagy olyan fanatikusak, hogy abból rövid távon nincs gyógyulás.

– A zsidók gyarmatosítóként jöttek ide, és a lelkük legmélyén egyenjogúsított és megtűrt rabszolgáknak tekintik a palesztinokat. Ugyanúgy foglalták el az országot, mint most a palesztinok kívánnák a sajátjukat – érvelt szenvedélyesen. A takarót meztelen teste köré csavarta, és jól érezhetően elhúzódott tőlem. Megértem, hogy önállóságot akarnak, sőt egyértelmű, hogy bizonyos engedményeket kell tenni irányukban, de ez az abnormális tüntetés a háztetőkön azt bizonyítja, hogy képtelenség civilizálton tárgyalni velük. Ünneplik a rakétákat...

– Igenis ünnepelni kell a rakétákat!

– Na! Nem beszélsz komolyan.

– Ha van valaki, aki tesz a palesztinok ügyéért, akkor azok az irakiak.

– Ne haragudj, de ez butaság. Próbáld távolságtartóan szemlélni a dolgot. Elfogultan beszélsz, mintha ez az ügy a te ügyed volna.

Különös arcot vágott, a csodálkozás, az értetlenség és a megdöbbenés vonásai vegyültek össze pillantásában. És akkor megvilágosodtam:

– Te jó Isten, közéjük tartozol! – mondtam inkább, mint kérdeztem, de talán mégsem elég finoman, mert az én megdöbbenésem őt döbbentette meg:

– Te pedig, te pedig zsidó vagy! Mondd meg, valld be! – emelte fel hisztérikusan a hangját, s ekkor taglózott le végképp, mert beláttam, igaza van, kölcsönösen félreértettük egymást.

A váratlan fordulaton meglehetősen tiszteletlenül nevetni kezdtem.

– Nézd – keresgéltem kiutat az új helyzet erőteréből, és a kezem nyújtottam felé –,  ha már így esett...

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megrúgott. Alattomosan, térdelő helyzetemben kihasználva védtelenségemet, tökön rúgott. Előrecsuklottam, de csak egyik kezemmel kaptam oda, a másik úgy maradt félúton, felé nyújtva, ám a lüktető fájdalomtól az is ökölbe szorult.

– Megőrültél?

– Takarodj innen, te szemét! Becsaptál, azt mondtad külföldről jöttél, újságíró vagy és tudósítasz. Azt hittem, te megérted a helyzetet, azt hittem, te objektív vagy, kívülálló. De zsidó vagy, és minden zsidó ugyanazt mondja.

– Te azt kérdezted, mi a foglalkozásom – nyögtem ki még mindig előredőlve az ölemet markoló görcstől.

– Én azt akartam megtudni, mit keresel itt ilyenkor. Pontosan azért, mert nem értettem. De te hazudtál.

– Értsd meg, én csak azt mondtam, hogy újságíró a foglalkozásom. Egyébként önkéntes vagyok, a hadseregben végzek mindenféle kisegítő munkát. Honnan kellett volna tudnom, hogy te... – s ekkor beláttam, innentől nincs tovább, képtelenség feloldani a feszültséget, sőt egyre inkább növelem a bajt. Hogy valamit megmentsek az illúzióból, egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tettem. Óvatosan ismét a lány felé nyújtottam a kezem:

– Ha már ilyen átkozottul furcsa helyzetbe kerültünk, legalább mi próbáljunk normálisak maradni. Ez is azt bizonyítaná, hogy meg lehet érteni a másikat.

– Menj a francba! – pattant fel, de megbotlott a lábára tekeredett pokrócban és elesett. Szánalmas és nevetséges volt.

– Ugyanolyan vagy, mint ők, tán még rosszabb – sziszegte gyűlölettel.

– Ne butáskodj, gyere már ide – másztam le a földre én is, még mindig érthetetlenül eltúlzottnak tartva a lány indulatait. Ahogy elmúlt a fájdalom, megmaradt a feszültség, s szapora légzésünktől megsűrűsödött a levegő. Újra megkívántam, hiába zárult már be, mint egy kagyló. Amint a közelébe értem, megint rúgott, de most elővigyázatosan a bokájánál megragadtam a lábát. Magamhoz vonszoltam, mire ő a kezével csépelni kezdett. Nyögött, szuszogott, rövid küzdelem árán mégis letepertem. Teljes súlyommal ránehezedtem, de egy pillanatnyi tétovázásom elegendő volt, hogy kizökkenjek saját elhatározásomból, s egyben rádöbbenjek arra, hogy szemernyi gyengédség sincs már bennem, egyszerűen magam alá akarom gyűrni, leteperni, legyőzni, ha már meggyőzni nem tudom. S akkor lefordultam róla.

Hanyatt fekve hevertem a szőnyegen. Ürességet éreztem belül, kettőnk között pedig áthidalhatatlan űrt. Holott neki is jutott egy részigazság a nagy egészből, nemcsak nekem, ám ezt már képtelen lettem volna beismerni, különösen mert igazságaink kioltották egymást.

– Menj el innen – hallottam színtelen hangját, melyből már semmiféle érzelem nem volt kivehető. Csak a dulakodástól szedte gyorsabban a levegőt.

Percek alatt felöltöztem, és összecsomagoltam. Hátizsákkal a vállamon álltam a szoba ajtajában, ő még mindig a földön feküdt. Arca eltorzult, mintha fájdalom kínozná. Nem nyitotta ki a szemét, köszönésemre se válaszolt, s én nem láttam értelmét immár, hogy bármit is mondjak.

Ahogy lassan botorkáltam lefelé a vaksötét lépcsőházban, még magam előtt láttam az arcát, összepréselt ajkait, súlyos redőnyként leeresztett szemhéját. Mintha valami eredendő bűn szégyene nehezedne rá, próbáltam dekódolni vonásait. Igen, gondoltam, bűntudatot érez, és szégyelli magát, hogy ha csak gondatlanságból is, összebújt az „ellenséggel”. Miközben a kapu elektronikus zárának kapcsolóját kerestem, egészen felvillanyozott a gondolat, hogyan lehet felelősségünket megállapítani.

Csak kint, a csepergő esőben fogott el a szomorúság. Fejcsóválva álltam a rakétaszaggatta, nyirkos, tel-avivi hajnalban, és veszettül sajnáltam magunkat. Sábbát volt, a béke napja – és háború.