Legyőzöttek

Szereplők

A legyőzöttek:

Őrnagy

Alezredes

Képviselő

SZolgáló

Strázsamester hangja

A győztesek:

Tábornok

főhadnagy

Katonák

A cselekmény két szinten játszódik. Az alsó szint a várost megszállva tartó császári csapatok parancsnokának hivatali szobája: baloldalt íróasztal aktákkal, mögötte támlás szék. Középen hosszú asztal, székekkel. Jobboldalt ajtó a folyosóra. A felső szint a két tiszt házának emeleti szobája. A bal oldalon ablak, mellette az alezredes tolószéke. Középen ajtó az őrnagy szobájába. Az ajtótól balra ágy, közvetlenül a hátsó fal mellett. Jobboldalt ajtó szolgál a lépcsőfeljáróra.

A cselekmény minden jelenetben csak az egyik szinten játszódik, a másik szint ilyenkor sötét.

a.Felső szint. Az alezredes tolószékében ül, kinéz az ablakon át a térre. Az őrnagy az ágyon ül, rendfokozat nélküli tiszti egyenruhában. Arcát a kezébe temeti.

Alezredes: főnnek. Három napja vonulnak a városon át. Könnyűlovasok, dragonyosok, vértesek. Fogatolt ágyúk, gyalogság. (Szünet.) Miért nem nézed meg őket te is? (Szünet.) Katonás rendben vonulnak, énekelve. A tisztek gomblyukában virág: ők a győztesek. (Szünet.) Két napja folynak a letartóztatások. Megtelnek szépen az ország börtönei: ezrek várják az ítéletüket. Hozzánk is eljönnek, nemsokára. Gyere ide, nézd meg őket. (Szünet.) Mit gondolsz, meddig fog tartani? Hónapokig? Évekig? Örökké? (Szünet.)

Őrnagy: (nem néz föl) Meddig? El sem kezdődött még.

Alezredes: Ideges vagy? (Szünet.) Már nincs miért. Ez még hozzátartozik. (Szünet.) Az asszonnyal már nem történhet semmi. Mindenkivel azt tehetnek, amit akarnak, de a halottakat nem érhetik el.

Őrnagy: Hagyjuk. (Felnéz.) Nem félek. Már nagyon régen nem félek semmitől. Téged nem vihetnek el. Anna majd itt marad veled.

Alezredes: Soha nem fájt ennyire a lábam – ami nincs. Most átkozhatnám igazán a tüzért, aki ránk sütötte az ágyúját. Hogyan fogok majd a szemükbe nézni? Szánalom és megvetés lesz a tekintetükben – hogy lehet elviselni ezt?

Őrnagy: Bűnhődni akarsz?

Alezredes: Nem bántam meg semmit. Fölesküdtem a császárra – de az alkotmány fontosabb volt. Nem bújtam el, nem kértem hátországi beosztást. Mindig az első vonalban voltam, rohamot vezettem. Ha nem nyomorodom meg, az utolsó pillanatig harcoltam volna.

Őrnagy: Nem úgy, mint én – ezt akartad mondani, ugye? Erről a kérdésről – tudod – nem nyitok vitát. Egyedül döntöttem, mások véleménye nem érdekelt. Nem tehettem mást és ma sem tartozom számadással senkinek.

Alezredes: Nekem sem? (Szünet.) A lelkiismeretednek?

Őrnagy: Amit tettem, a lelkiismeretem parancsára tettem, nem gyávaságból! Ha meghallgatják a tisztikar véleményét, ha nem erőszakoltatják ki a néppel a trónfosztást az országgyűlésen, akkor most talán a hegyekben bujdokolnék. Vagy lövöldöznék a mocsarakban. Harcolnék az utolsó talpalatnyi helyért. (Szünet.)

Alezredes: Nem nézed meg őket? Mindjárt kiérnek a térről az utolsó alakulatok.

Őrnagy: Császári katonát láthatok még eleget.

(Szünet.)

Őrnagy: Te akkoriban már nem voltál ott, nem láthattad azt, amit én. Az áprilisi események nemcsak az én hitemet ingatták meg: kétségek között őrlődött az egész tisztikar. Tábornok is akadt a leköszönök között. Nem esküdhettünk föl két eszmére, amelyek kizárják egymást.

Alezredes: A tisztikart nem eskették föl az áprilisi törvényekre, ezt te is tudod.

Őrnagy: Nem gyávaságból hagytam ott a hadsereget!

(Szünet.)

Alezredes: Elmentek. Üres a tér. Üres az egész város. Ameddig a szem ellát, egy lélek sem mutatkozik.

(Az őrnagy feláll, sétálni kezd a szobában.)

Alezredes: Az emberek bezárkóztak a házaikba, azt hiszik, ott nem érheti utol őket a baj. Azt hiszik: ez a város elhagyott csatatér. (Szünet.) Már csak a járőr jön. Most fordult be a térre.

Őrnagy: Az a hónap a győzelmek hónapja volt. Hidd el, könnyebb lett volna egy zászlóalj élén feszíteni, amikor a fél ország népe kiállt a kapuba, úgy várt minket. (Szünet.) Ez most egyáltalán nem lényeges. Tudom, hogy elvisznek engem is, vitázhatok velük eleget. Veled nem akarok.

Alezredes: Nyugodt vagy?

Őrnagy: Nem panaszkodhatom.

Alezredes: Irigyellek. (Szünet.) Négy katona; egy főhadnagy vezeti őket. Most mennek el a ház előtt.

Őrnagy: Miért nézed őket?

Alezredes: Most nem látok semmit. Nem látok a párkánytól. Őrnagy: Pontosak, határozottak, mint mindig. Amikor ők voltunk, ilyenek voltunk mi is. Ezekkel akartunk mi szembeszállni?

Alezredes: Már a bakancsuk kopogása sem hallatszik. Hallod ezt a csöndet?

(Megdöngetik a kaput.)

Alezredes: Ide jönnek.

Őrnagy: Jó. Jöjjenek. (Begombolja a zubbonyát. Szünet.) Szolgáló: (hangja lentről) Őrnagy úr! Katonák keresik, őrnagy úr!

(Lábdobogás a lépcsőn – katonák jönnek fölfelé. Fiatal dragonyos főhadnagy jelenik meg az ajtóban, szembenéz az őrnaggyal.)

Szolgáló: (hangja kintről) Istenem! Csak baj ne legyen megint! Volt már elég...

Főhadnagy: Békesség a háznak!

Őrnagy: Csak nem azt akarja mondani, hogy maga hozta? Főhadnagy úr?

Főhadnagy: Beszélgetésre nem kaptam parancsot. Csak arra, hogy megkérjem Önt, őrnagy úr, legyen szíves velünk fáradni.

Őrnagy: Készen vagyok. Egyetlen percet várjon. Anna azonnal megkeresi a kardomat.

Főhadnagy: Nincs szükségem rá. Ha lehetne, induljunk azonnal. Nem szeretném elvesztegetni az időt.

Alezredes: (megpróbál fölemelkedni a tolószékben) A honvédség alezredese vagyok. Ezredparancsnok. Én is készen állok, főhadnagy úr.

Főhadnagy: Talán máskor. Most csak az őrnagy urat kéreti a tábornok úr.

Őrnagy: (közben már a köpenyét, csákóját vette, megáll) Tábornok?

Főhadnagy: A helyőrség-parancsnokságra kell kísérnem Önt. Egyebet nem tudok. És, persze, ha tudnék sem mondanék. Mehetünk?

Alezredes: Főhadnagy úr! Semmivel sem terhel kisebb felelősség, mint a testvéremet. Felszólítom: vigyen el engem is!

Őrnagy: Mehetünk.

(A főhadnagy utat enged az őrnagynak, aki kilép az ajtón. A főhadnagy utána indul. Az ajtóban megáll, az alezredeshez fordul.)

Főhadnagy: Isten áldja. (Kimegy.)

Szolgáló: (hangja kintről) Csak baj ne legyen... Csomagolnék valamit az útra. Nem kísérhetném el az őrnagy urat?

Főhadnagy: (hangja kintről) Nyugodjon meg. Az őrnagy úr még ma vissza fog jönni.

Alezredes: (próbál fölemelkedni) Főhadnagy úr! Az Isten szerelmére kérem: engem is vigyenek el!

b.Alsó szint. A helyőrségparancsnok asztala előtt áll, egy papírlapról olvas. A szoba közepén áll az őrnagy, a hosszú asztal mellett. Szembenéz a tábornokkal.

Tábornok: Református vallású, özvegy. A mérnökkar főhadnagya. Négy évvel ezelőtt tiszti jellegének megtartása nélkül kilépett a hadseregből. (Felnéz.) Ezek az Ön adatai?

Őrnagy: Igen.

Tábornok: Tavaly májusban szolgálattételre jelentkezett a szerveződő honvédségnél, így van?

Őrnagy: Így, tábornok úr. Jelentkeztem, mint a többi száz meg száz aktív és nyugalmazott tiszt.

Tábornok: (leteszi a papírlapot) Itt most arról van szó, hogy bíróság elé kell-e állíttatnunk Önt. A személyes felelősségéről van szó.

Őrnagy: Természetesen.

Tábornok: Legyen szíves, válaszoljon a kérdéseimre. (Szünet.) Az első: miért lépett ki a hadseregből? (Szünet.) Huszonhét éves korában főhadnagy. Előléptetését várja. Európa-hírű mérnök. Új és új feladatokat kap. Mondja: nem értett egyet a Birodalom érdekeivel? A hadsereg szellemével? Miért?

Őrnagy: Négy éve megnősültem. Nem tudtam letenni a tiszti kauciót. Ezért kellett levetnem az egyenruhát.

Tábornok: Jóllehet ma is egyenruhát visel. A felesége meghalt. így van?

(Szünet.)

Őrnagy: Igen.

Tábornok: Mikor?

Őrnagy: Decemberben lesz két éve, hogy eltemettem.

Tábornok: Ez nyilván nagyon megviselte Önt. (Az őrnagy nem válaszol.) Annyira, hogy hónapokig nem is dolgozott. (Szünet.) Bólintson legalább. (Szünet.) Azt mondta, semmi baja nem volt a hadsereggel. Mégis könnyűszerrel odahagyta, és ugyanilyen könnyedén jelentkezett újra tavaly májusban. Harcolni akart?

Őrnagy: Én őfelsége felhívására jelentkeztem őfelsége hadseregébe.

Tábornok: Drága az időm, főhadnagy úr, segítsen megtakarítani belőle! Tudnia kell, hogy a lázadó hadsereg minden letartóztatott tisztje Őfelsége felhívására hivatkozik. A mi feladatunk ma az, hogy találjunk az Ön életében egyetlen pontot, aminek alapján tiszta lelkiismerettel fölmenthetem. Részt vett az elmúlt őszi hadmozdulatokban?

Őrnagy: Igen.

Tábornok: (ingerülten) Nem nyilatkozna egy kicsit részletesebben? Milyen csatákban vett részt?

Őrnagy: Szeptember tizenegyedikétől november elejéig mindegyikben.

Tábornok: A szeptember huszonkilencedikiben is?

Őrnagy: Természetesen.

Tábornok: Ismertesse a körülményeket!

Őrnagy: A bán serege a főváros felé vonult, a mieink visszavonultak, nem mervén kenyértörésre vinni a dolgot. Végül a haditanács – a miniszterelnök részvételével – úgy döntött, hogy a tó térségénél tovább nem hátrálhatunk. A bán támadott – és vereséget szenvedett.

Tábornok: Ön melyik egységnél szolgált?

Őrnagy: A vezérkarnál voltam.

Tábornok: Részt vett a hadműveleti terv kialakításában?

Őrnagy: Azt a vezérkari főnök készítette. Előtte, persze, kikérte a véleményünket.

Tábornok: Rendben. Ha jól tudom, itt sebesült meg a bátyja.

(Szünet.)

Tábornok: Mondja, kérem! Ismertem az őrnagy urat. Még a harcok előtt. Mi történt vele?

Őrnagy: (kínlódva) Ágyúgolyó szakította le a két lábát.

Tábornok: A bán ágyúgolyója? (Hallgat.) Feleljen: milyen ágyúgolyó szakította le az őrnagy úr lábát?

Őrnagy: Mi akkor még nem tudtuk, hogy a bán tüzérei a birodalmi hadseregből érkeztek.

Tábornok: Mit csinált volna Ön akkor, ha ezt már a háború első napjaiban tudja? Kilépett volna a hadseregből?

(Őrnagy hallgat.)

Tábornok: Jó, haladjunk sorrendben. Önök a határig üldözték a bán szétvert hadát. Októberben aztán arra is elszánták magukat, hogy átlépjék a határt. Mi volt akkor az Ön álláspontja? Támogatta a birodalmi székváros megtámadását?

Őrnagy: Tábornok úr! Azt kell mondanom... Ön nem értelmezi helyesen az eseményeket. Nem támadni akartunk: harcban álltunk. Választanunk kellett: üldözzük a menekülőket a végső győzelemig, vagy kivárjuk, míg a bán pihent és...megerősített serege visszatér.

Tábornok: Engem ez most nem érdekel! Csak arra vagyok kíváncsi: megszavazta-e Ön a határ átlépését, vagy nem?

Őrnagy: Nem szavaztam meg.

Tábornok: Derék. De ha ez a helyzet, akkor miért vállalta a részvételt az előrenyomulásban?

Őrnagy: Katona voltam, tábornok úr. Nem dönthettem a magam feje szerint.

Tábornok: (sóhajt, mosolyog) Miért akar nehéz helyzetbe hozni? A jogban én sem vagyok jártas, de annyit látok, hogy van egy határ, amit már nem szabad átlépni. Ön ezt a határt önkényesen szabta meg magának, a többi fölött könnyedén átsiklott. Én így is becsülöm Önt, amiért az utolsó előtt meg tudott állni, s éppen akkor, amikor már könnyebb lett volna átröpülni. A visszavonulásuk idején a fővezér mellett maradt. Akkor is ott volt, amikor megkapták a dekrétumot: minden tisztnek ott kell hagynia a zendülők seregét. Fővezérük ekkor kiáltványt adott hadseregének, hogy megtartsa tisztjeit. De ekkor már sokan otthagyták a szolgálatot. Ön miért nem? Hiszen olyan lojális volt a Házzal szemben. (Szünet.) Nem válaszol. Rendben. Menjünk tovább. Ez év márciusában megindult az Önök ellentámadása. Mely csatákban vett részt?

Őrnagy: Én akkor már a minisztériumban dolgoztam. Így mindig a kormány székhelyén kellett tartózkodnom. Nem sokkal a tavaszi hadjárat megindulása után értesültünk az áprilisi törvényekről.

Tábornok: Ez az, ami érdekel engem. A kormány áprilisban előterjesztette a császári ház trónfosztásáról szóló törvényjavaslatot, amit az országgyűlés ujjongva, üvöltözve megszavazott. Ez annyit jelentett, hogy minden törvényes kapcsolatot megszakítanak a Birodalommal, és a nyílt lázadás útjára lépnek. Ezek után azok a tisztek, akikben még maradt egy szemernyi tisztesség, azonnal beadták a felmondásukat. Közéjük tartozott Ön is, igazam van?

Őrnagy: Április tizenhatodikán visszaadtam a megbízatásomat, és azonnal hazautaztam. Azóta ki sem mozdultam a városból.

Tábornok: Mondja: miért döntött így?

Őrnagy: Fölesküdtem az uralkodóra. Nem tagadhattam meg az eskümet. Higgye el, tábornok úr: mindannyian tudtuk, hogy tragédiákhoz vezethet ez a lépés.

Tábornok: Értem. Mit gondol, miért nem tagadta meg az engedelmességet az egész tisztikar?

Őrnagy: Véleményem szerint azért, mert ők sem tudtak dönteni. Sokan bizonyára féltek a megtorlástól. A távolság tavaly szeptember óta egyre nőtt a kormány és a Ház között. Akkoriban már megtörténtek az első kivégzések is. Talán olyan is volt közöttük, aki nem tekintette a szakítást véglegesnek. Tekintettel arra, hogy nem eskették föl őket az új törvényekre, azt hihették, lehet még visszaút.

Tábornok: Mit gondol, mit szólnának azok a tisztek, akik Önnel együtt hagyták el a hadsereget, ha visszafogadnánk őket? Ennyi képzett ember, ennyi kiváló tiszt. Mit gondol: örömmel szolgálnák Őfelségét?

(Az őrnagy hallgat.)

Tábornok: Erről persze egyelőre nincs szó. A táborszernagy nagyon ingerült: büntetni akar. De talán néhány év – vagy évtized – múlva erre is sor kerül. A maguk fővezére harminc éves. Annyi, mint Ön, őrnagy úr. Az is tény, hogy kiváló szakember. Mit gondol, ha módot adnánk ezeknek az uraknak, hogyan fogadnák ezt a gesztust?

Őrnagy: Biztosan sok olyan tisztet találnának, aki becsülettel megállná a helyét.

Tábornok: (tűnődve) Majd végiggondolom, mit is tehetek. Mostanában elég sok múlik rajtam. A táborszernagy úr is hallgat rám. Megpróbálhatnék szót emelni az arra alkalmasakért. Az biztos, hogy nem fog menni máról holnapra. Előbb majd apróbb lehetőségeket kapnak... (Az őrnagyra néz.) És Ön? Mit szólna hozzá, ha – bizonyos időn belül – kapna néhány feladatot? fó katonákra szükségünk lesz; éppúgy jó mérnökökre.

Őrnagy: Tábornok úr, én áprilisban nemcsak a kardot, a körzőt is letettem.

Tábornok: Értem én. Azért csak gondolkozzon a dolgon. Köszönöm, hogy eljött. Ha nem neheztel érte, még küldök majd Önért. Most menjen. A főhadnagy úr majd elkíséri a kapujukig. Egyedül.

c.A felső szint. Az alezredes székében ül, előtte vincellérnek öltözött ember, kezében kalappal.

Képviselő: Régen vitték el?

Alezredes: Két órával ezelőtt.

Képviselő: Akkor már ez a ház sem biztonságos. Pedig utolsó reményemet vetettem belé. Körözvényt adtak ki ellenem, s biztos voltam benne, hogy alezredes úrékat nem zaklatják. Két napja bujkálok, de a magány maga a pokol. Kavics ha zörren, dragonyoslovak patkócsengését hallom. Gondoltam, meghúzhatom magam itt; a pincében talán. De ha már őt is elvitték? Akkor egyetlen biztonságos hely sincs a városban. Akkor nincs itt többé keresnivalóm.

Alezredes: Hát, ha már itt rekedt, éntőlem maradhat, képviselő úr. Miattam nem fognak rátörni a házra.

Képviselő: Mindig nagy tisztelője voltam az őrnagy úrnak. Tudtam, hogy olyan emberekre van szükségünk, amilyen ő, s hogy egyszer még büszke lesz rá ez az ország. Ezért is jöttem ide, bár később sokat vitáztunk, főleg a trónfosztás után. Nem értette meg, hogy az abszolutizmus kora mindörökre lejárt.

Alezredes: Ezek a napok, amiket most élünk át, mintha nem ezt tanúsítanák.

Képviselő: Mit gondol, alezredes úr, meddig tűri a világ, ami történik velünk? A kormányzó a törökökkel tárgyal, és bizonyosan tudom, hogy hamarost fölajánlja a cárnak a koronát. Ezáltal a mostani testvéri szövetség fölbomlik és az itt állomásozó orosz csapatok szembefordulnak a császáriakkal. Mellettünk áll mindenki. Az egész világot felháborította az a bánásmód, amiben a megszállók részesítik a lakosságot.

Alezredes: Mikorra várható mindez?

Képviselő: Legkésőbb két hónapon belül. Csak addig bírjuk ki valahogy! Ezért is maradtam a helyemen: lett volna rá időm, hogy elhagyjam a várost.

Alezredes: Mit gondol, képviselő úr, ki fog harcolni a trikolórok alatt? Kozákok és janicsárok? A szélnek eresztett vagy lefogott zászlóaljak? A Balkánon szétszórva tengő menekültek?

Képviselő: A föld népe csak a jelszóra vár, hogy a zászlók alá sorakozzék!

Alezredes: Most, a vereség után? És a győzelmek idején miért nem hagyott ott mindent, hogy fegyvert fogjon a szabadságért?

Képviselő: Mert az a szabadság nem volt az övé! Mert nem voltak jogai, amelyekért harcolhatott volna! Sajnos, csak az utolsó pillanatban adtunk meg mindent; magunkat, a képviselőházat is kárhoztatom ezért.

Alezredes: Arról nem tud képviselő úr, hogy bizonyos alakulatoknál csak a legszigorúbb terrorintézkedésekkel lehetett megakadályozni a dezertálást az utolsó hónapokban? Hogy volt olyan század, amelyet a parancsnoka megtizedeltetett, hogy föl ne bomoljon?

(Nyílik a kapu.)

Alezredes: Én azt mondom, ha elveszítettünk valamit, ne szégyelljük bevallani. Ha egy lovat, egy asszonyt, akkor se. Hát még ha a háborút!

Szolgáló: (hangja lentről) Drága őrnagy úr! De jó, hogy visszaengedték! Hát nem történt semmi baja.

Őrnagy: (hangja lentről) Gondolja?

(Csizmadobogás a lépcsőn.)

Szolgáló: (hangja) Várják az őrnagy urat.

Őrnagy: (hangja) Kicsoda? (Belép, meglátja a képviselőt. Éllel.) Mi történt? A pandúrok hamarabb ideértek, mint a rabló? Képviselő: Ne gúnyolódj, kérlek! Segítened kell.

Őrnagy: Nekem – a leszavazott, kikergetett árulónak? Akin szemernyi becsületet sem hagytak a képviselő urak? Képviselő: Nem bízhatok másban.

Őrnagy: Segíteni? (Köpenyét, csákóját ledobja az ágyra.) Tudok én segíteni bárkin is? (Kezével elkeseredett mozdulatot tesz.) Mit tehetek érted?

Képviselő: Vérdíjat tűztek ki a fejemre. Nem akartam elmenekülni, itt akarom kivárni az idők változását. A helyemen akarok lenni, amikor a kormányzó visszatér. Biztos voltam benne, hogy nektek nem lehet bántódásotok.

Őrnagy: Azt hiszed, ez a ház olyan biztonságos?

Képviselő: Hozzád nem nyúlhatnak – te makulátlanul állsz előttük. Most is itt vagy, pedig már aggódtunk érted.

Őrnagy: És most már nem eshet bajom, ugye? (Leül az ágyra, összekulcsolt kezeire támasztja állát.)

Képviselő: Mit akartak tőled?

Őrnagy: Azt hiszitek, tudok bármit is? A tábornoknál voltam. Kérdezett, kedélyeskedett, fenyegetett. Azt mondta: még találkozunk.

Képviselő: Máris a bizalmába fogadott! Nem kell félned. Itt maradhatok?

Őrnagy: (ránéz) Útközben elmentünk a hadifogolytábor mellett. Mintha parancsot kapott volna a főhadnagy, hogy arra vigyen. Ott ültek a földön a katonák – a katonáink. Soványan, sorsukba törődötten. A tisztek is csöndben, nyúzottan – borostás öregemberek. Körülöttük a szuronyos őrök, döngő, visszhangzó léptek – mintha az egész tábor a túlvilágon volna.

Képviselő: (az őrnagyhoz lép, megrázza a vállát) Ki fogjuk őket szabadítani!

Őrnagy: Mi ketten?

Képviselő: Ne légy kicsinyhitű! Két hónap sem telik el, s itt lesz a felmentő sereg. A végső győzelem – nem érted, milyen közel van?

Őrnagy: Végső győzelem? Abban már régen nem hiszek. Kinek a győzelmét várod? A hadseregét? A hadsereg nem is azt akarta talán, amit ti az országgyűlésben. Gondolj azokra, akik velem együtt hagyták ott a helyüket annak idején. Azokra, akik maradtak, de fél szívvel, az erkölcsi összeomlás határáig vergődve. És ez a demoralizált sereg még így is hónapokig tartotta magát, s talán győzött is volna, ha el nem fogadja ellentmondó parancsaitokat, amelyek az ország egész területét az ellenségnek juttatták!

Képviselő: Hát ezért kellett végül letenni a fegyvert! Mert nemcsak fél szívvel, fél lélekkel is harcoltak! Fél szemmel Bécsre pislogtak és már otthon ültek volna a kandalló mellett. Ezért kellett április is, hogy megtisztítsuk tőlük a hadsereget.

Őrnagy: Tehát tőlem is. Köszönöm, a nemzet nevében – a végóráját már elkongattátok!

Képviselő: Tudod, hogy nem rád gondoltam! Mindig becsültelek. A vitáinkban is. Tiszteltem a döntéseidet. Mernék idejönni, ha nem így volna?

Őrnagy: Hol volt hát az a láthatatlan ellenség, hol lappangott a nemzeti métely? Olyan mélyen rágta bele magát a haza testébe, hogy az egészséges húst is ki kellett kanyarítani? Kivel akartok harcolni ezután? Fantomhadsereggel a pihent légiók ellen? Áprilisban már tudnotok kellett, hogy a Duna menti hadsereg keletről kapott erősítést. Nem kellett volna inkább megnyugtatni a cárt, nem felingerelni, hanem koncot vetni neki? Csak az alkotmányunkért küzdünk, amelyet Őfelségétől kaptunk – mondhattátok volna –,  nem kívánjuk föllázítani Fölséged tartományait!

Képviselő: Az egész világ bámulta, mit teszünk. El kellett szánnunk magunkat erre a nehéz lépésre, hogy erőnket és igazunkat bizonyítsuk.

Őrnagy: És a trónfosztás hírére mindenkiben meghűlt a vér. Aztán, szép csendben, mindenki elfordult tőlünk.

Képviselő: Nem vitatkozni jöttem ide. Barátságunk emlékére kérlek, a hazáért, amit annyira szeretsz: engedd, hogy itt maradjak. Két hónapról van szó! Legfeljebb két hónapról!

Őrnagy: Maradj – de nem ígérhetek semmit. A tábornok azt mondta, küldeni fog értem. Annában megbízhatsz, mint bennünk. Maradj, de tudd: ebbe a házba szabad bejárása van mindenkinek.

d.Alsó szint. A tábornok íróasztala mellett ül, az őrnagy ugyanott áll, ahol az első találkozás idején.

Tábornok: Nézze, kedves főhadnagy: lassan kezd tisztázódni minden. A táborszernagy úr kemény kézzel kezd hozzá az ország életének újjászervezéséhez. Önnek elárulhatom: komoly megtorlásokra készül. A tisztikar nagy részét bíróság elé állíttatja, lehet, hogy néhány halálos ítélettel is számolhatunk. A többség persze megússza néhány év tömlöccel, sáncmunkával; lesz, akit besorozunk a hadseregbe. Mondott valamit?

Őrnagy: Nem. De ha érdekli tábornok urat a véleményem: Önök egy felelős kormánnyal rendelkező ország hadseregét győzték le a csatamezőn. Én sem ismerem behatóan a nemzetközi jogokat, de azt hiszem, azok nem szavatolnák ezeket az ítéleteket.

Tábornok: Ó. Ó. A nemzetközi jogok azokat illetik meg, akik elismerik és zsinórmértékül használják azokat. Önök elhatárolták magukat a nemzetközi jogoktól, amikor az elszakadásukról döntöttek. (Szünet.) Nos, a táborszernagy úrral én sem értek egyet maradéktalanul. Hogy példát kell statuálni, természetes. De mindenkit meghurcolni: ez számomra sem igazán rokonszenves. Higgye meg, én lennék a legboldogabb, ha nem kellene itt a saját hatáskörömben érvényesíteni a hasonló döntéseket. Nem vagyok abban a helyzetben, persze, hogy teljes biztonsággal nyilatkozhassak. Annyit azonban ígérhetek, hogy elnéző lesz a bíróság, amennyire lehet. Azt is szeretném, ha tudná, sokszor csodáltam az Önök hadseregét. Vezéreik fantasztikus teljesítményekre voltak képesek. Bizalmasan mondom, szükségünk is lenne a képességeikre: nem ez az egyetlen lázongó tartomány. De kérdem, bízhatunk-e bennük? Már kimutatták igazi indulataikat. Ahhoz, hogy biztonságosan dönthessék, ismernem kellene ezeknek az embereknek a koponyáját. Azt, hogy milyen ott, belül. Ért engem?

Őrnagy: Azt hiszem, értem, tábornok úr. Ön nem akar vérengzést. Ez a kedélyekre is megnyugtatólag hatna, és a közrend is hamarabb helyreállna.

Tábornok: Erről van szó, kedves főhadnagyom. Akkor Ön, aki már megmenekült a hadbíróság lidérce alól, bizonyára egyetért velem abban, hogy ahhoz, hogy elfogultság nélkül, igazságosan bírálhassam el ezen urak magatartását és hozhassak döntést ügyükben, minél jobban meg kellene ismernem őket. Lehetőleg mindent tudnom kellene róluk.

Őrnagy: Nem értem, mire gondol, tábornok úr!

Tábornok: Nagyon is jól ért engem, főhadnagy! És nyugodtan igazat is adhat nekem. Ha nem tudom, ki mennyire hibás, csak annyit tudok: hibás. Statáriumot akar?

Őrnagy: Arról beszéltem eddig, hogy nincsen szükség statáriumra.

Tábornok: Megpróbálom érthetőbben elmondani. Arról van tehát szó, hogy a kezünkbe került urak – itt, a városban, a csatatéren, az országgyűlésben – igyekeztek némi borsot törni az orrunk alá. És ez azért sikerült is nekik. Látta a foglyokat, ugye?

Őrnagy: Láttam.

Tábornok: Van közöttük mindenféle. Közhonvéd, altiszt, tisztek, tisztviselők. Össze kell fognunk annak érdekében, hogy minél többet megmentsünk belőlük a jövőnek. Nagyon szeretném, ha megragadná az alkalmat, hogy segíthet a honfitársain. Elvégre, melyikünknek fontosabb ez? Azokra is gondolok, akiknek az ügyét még nem dolgoztuk föl. Akik még a családjuk körében tartózkodnak. Akikkel eddig még nem tudtunk mit kezdeni, de akiket hamarosan felelősségre kíván vonni pártatlan igazságszolgáltatásunk. Például a képviselőjük, aki megszökött ugyan, de a nyomában vagyunk. Az ő ügyét is ki kell vizsgálnunk. Annak érdekében, hogy ezeket az embereket igaztalan vád ne érhesse, olyan valakinek kellene a védelmüket elvállalnia előttem, akiben ők is és mi is megbízhatunk, aki feddhetetlenül áll minden fórum előtt.

Őrnagy: Tábornok úr, semmit sem értek.

Tábornok: Ön ez az ember, főhadnagy úr. Vállalná annak a felelősségét, hogy valami alacsony lelkű ember tájékoztasson minket arról, mi történt itt a városban az elmúlt másfél év alatt? Hogy mennyire él a népben Őfelsége tisztelete, meg van-e elégedve a lakosság a közigazgatással? Vállalná azt, hogy a vérbosszú szelleme uralkodhasson el a város fölött? Gondolja el: szolgálatot tehet a barátainak, a hazájának, a Birodalomnak! Ugye megnyugodhatok? Ugye számíthatok a segítségére?

Őrnagy: Tartóztasson le engem, tábornok úr!

Tábornok: Tessék?

Őrnagy: Vitessen a fogolytáborba, a barátaim mellé, de ezt ne tegye velem! Ilyen aljas embernek tart engem?

Tábornok: Én? Hát éppen mert ennyire becsülöm, ajánlottam fel magának ezt a lehetőséget. Éppen mert megbízom Önben.

Őrnagy: Honnan veszi a bátorságot, hogy ennyire megalázzon? Hát már olyan gyenge a hadsereg, hogy besúgókkal kell megmenteniük ezt a korhadt birodalmat?

Tábornok: (feláll) Főhadnagy, ez egyszer elvetette a sulykot. El akarja rúgni a segítséget nyújtó kezet? Beleköp a magára mosolygó arcba?

Őrnagy: Mert felismertem a sakál mosolyát. Bilincseitessen meg és vitessen a barátaim közé! Nem vagyok a császár híve! Sajnálom, hogy elhagytam azokat, akik képesek voltak az egész világgal szembeszállni!

Tábornok: Én pedig sajnálom magát, fiam. Most leolvadt a lojalitás máza. Aki előttem áll: megnyomorodott lelkű ember. Azt hiszi, olyan fontos lett volna nekünk a segítsége? Százával jelentkeznek nálunk a kisstílű bűnözők és levitézlett politikai kalandorok, felajánlani a szolgálatukat. Mit akar megóvni, mondja? A jóhírét? A lehetetlen, kimondhatatlan ázsiai nevét? Nem lesz annyi szerencséje, hogy viszontláthassa azokat, akiket cserbenhagyott. Ámbár érdemes eljátszani a gondolattal: lehet, hogy széjjeltépnék. Na, menjen szépen haza. Majd ha szükségem lesz magára, érteküldök.

Őrnagy: Ha értemküld, karddal a kezemben fogom várni az embereit.

Tábornok: Ha karddal vár, vasra veretve hozatom ide.

e.Felső szint. Az alezredes székében ül. Az őrnagy a szoba közepén áll. A dragonyos főhadnagy az ajtóban búcsúzik.

Főhadnagy: Megyek, őrnagy úr. A legjobbakat!

Őrnagy: Remélem, nem látom többet, főhadnagy.

Főhadnagy: A reményünk kölcsönös. (Kimegy, csizmadobogás a lépcsőn, kapu nyílik-csukódik.)

Alezredes: Mondd, mi történt?!

Őrnagy: Hol van? Sürgősen el kell mennie. Ha még lehet.

(Az alezredes a hátsó szoba felé int. Az őrnagy besiet, majd visszatér a képviselővel.)

Képviselő: Most, azonnal?

Őrnagy: A tábornok rád is célozgatott – nem tudom, a levegőbe beszélt-e, vagy a sorsomra akart figyelmeztetni? De, most először, nyíltan megfenyegetett.

Képviselő: Fenyegetett?

Őrnagy: Lehet, hogy már körül is vették a házat! (Az ablakhoz megy, kinéz.) Ki kell jutnod innét! (Hátat fordít az ablaknak, ami ebben a pillanatban csörömpölve beomlik. Egy kő repül be rajta. Az őrnagy visszafordul, oldalt a falhoz tapad, úgy néz ki a térre.)

Alezredes: Mi volt ez?

Őrnagy: Egy ember áll a szekere mellett. Most lehajol. (Lentről zaj hallatszik.) A főhadnagy! Visszajött a járőrrel!

Képviselő: (az ablakhoz áll) Lefogják!

(Lentről dulakodás zaja.)

Őrnagy: Honnan ismerem ezt az arcot?

Strázsamester: (hangja lentről) Eresszetek! Az Úr akarja, hogy megbűnhődjön. Egyenesen ő küldött ide!

Őrnagy: A strázsamester! Civilben! Hogy kerül ide?

Strázsamester: (hangja lentről) Nyomorultak! Engedjetek, ha mondom! Még ezt a követ legalább! Hadd vágjam a képébe a pribéknek! (Dulakodás.) Eresszetek!

Képviselő: Elviszik. Mit akarhatott? Megtébolyodott szegény?

Őrnagy: Beosztottam volt a minisztériumban. Uramisten!

Képviselő: Ne gondolj erre most! Azt mondd, mit kell tennünk?

Őrnagy: Magam sem tudom. Téboly az egész.

Képviselő: Ha valóban itt leselkednek a ház körül, hogyan jutok ki?

Őrnagy: (értetlenül, még mindig az őrmester után nézve) Holnap. Holnap bejön a fuvaros. Jó emberem. Kimégy a ruhájában. Talán sikerül. Ezt az éjszakát azonban ki kell bírnunk. Tudsz bánni a pisztollyal?

Képviselő: Megpróbálhatom.

Őrnagy: Anna!

Szolgáló: (bejön) Igenis, nagyságos úr!

Őrnagy: Hozza ide az alezredes úr kabátját, legyen szíves!

(Szolgáló el, hamarosan hosszú tiszti kabáttal tér vissza, az alezredes ölébe teszi. Az őrnagy ezalatt a szobájába siet, karddal, pisztollyal tér vissza. A pisztolyt a képviselő kezébe nyomja. A szolgáló kifelé indul.)

Őrnagy: Anna!

(Szolgáló megáll. Az alezredes pisztolyt húz elő kabátja zsebéből.)

Őrnagy: Ma este hazamehet a falujába, Anna. A holnap éjszakát is otthon töltheti. A képviselő úrról továbbra se szóljon egy szót sem. Senkinek. Az anyjának sem.

Szolgáló: Őrnagy úr!

Őrnagy: Tessék.

Szolgáló: Akartam már szólni, aztán mégse mertem... Már tegnapelőtt, a piacon megkérdezte tőlem valaki: mondd, Anna, elég zsíros a császár kosztja? Tegnap meg hallom, két ember beszélte, az őrnagy úr már megint a tábornoknál járt. Hogy sokat jár oda. Már megbocsásson!

Őrnagy: Csak ennyi, Anna?

Szolgáló: Ennyi.

Őrnagy: Jól van. Ha még egyszer hallja, megmondhatja: többet nem megyek a helyőrség-parancsnokságra. Most pedig mehet. Várjon. Előbb hozzon egy demizson bort.

(Szolgáló kimegy, visszajön a demizsonnal, három kupával.)

Őrnagy: Induljon, Anna.

Szolgáló: Ne nehezteljenek rám. Csak azt mondtam, amit hallottam. Isten áldja meg magukat.

Őrnagy: Isten áldja.

f.Alsó szint. A tábornok asztalánál ül, az őrnagy a szokott helyén áll. Arcán horzsolás nyoma, ruhája szakadt.

Tábornok: Látja, nem tartottam be a szavamat. Nem verettem vasra, nem kísértettem be szuronyok között. A hintámon hozattam ide. (Az őrnagy hallgat.) Most azt gondolja, a katonáim kissé bárdolatlanok. Maga hívta ki a sorsot maga ellen. Fáj a karja?

(Őrnagy maga elé néz, nem válaszol.)

Tábornok: Megmondom őszintén, ez az utolsó találkozásunk. Nincs többé szükségem magára. Mára csak néhány formaság maradt. Egy pohár bort? (Őrnagy hallgat.) No jó, én azért iszom, megengedi? (Bort, poharat vesz elő.) Olyan intelligens embernek tűnt maga! Higgye el, nagyon elszomorított. A tiszttársai pedig? Egyre kevésbé rokonszenvesek nekem. Éltetik a kormányzójukat, énekelnek, kiáltoznak, becsmérlik Őfelsége katonáit. Nem vesznek észre semmit az idők múlásából – ahogy maga sem. Virtus, az van bennük – szívem szerint mindet besoroztatnám közlegénynek. Ilyen katona kell a hadseregbe, aki a fejével töri be az ostromlott erőd falát. Na, üljön le ide. (A hosszú asztalhoz megy, leteszi a poharat, leül egy székre.) Jöjjön már!

(Az őrnagy mozdulatlanul áll.)

Tábornok: Őrség!

(Szuronyos katona jelenik meg az ajtóban. A tábornok az őrnagyra mutat, majd egy székre. A katona a székhez lódítja a tisztet, vállánál fogva lenyomja rá. A katona megáll a szék mögött.)

Tábornok: Ha nem hajlandó kommunikálni velem, úgy is jó. Majd végighallgat. Valami talán így is megmarad a fejében. Ennyit már csak a korom miatt is megkövetelhetek. Na nézze. A forradalmak kora lejárt. Hála osztályon felüli propagandánknak, a nép fejéből előbb-utóbb sikerül kiverni ezt az őrültséget. A halálos ítéleteket is végrehajtjuk. Mondtam már talán, hogy ezzel én nem értek egyet: a kivégzések az úgynevezett forradalmi eszmék ideiglenes prolongálását vonhatják maguk után. De ezekre az emberekre harminc, legkésőbb negyven év múlva mint bűnözőkre fog emlékezni a világ. Gondoljunk a jövőre is, főhadnagy uram! Magának tulajdonképpen meg kellene köszönnie, hogy megkímélem ettől. Ha nem teszi, nem baj: nem vagyok sértődékeny. Munkát nem nagyon fog kapni, de hát, magunk között szólva, nem is valami ambiciózus ember. (Szünet.) Nem ismerem a hivatalos álláspontot, de azt hiszem, bizonyos eredményeket meghagyunk. A márciusi alkotmányban vannak értékes gondolatok is, ezeket meg kell mentenünk. A jobbágyfelszabadítást például végre kell hajtani, elvégre nem élünk Ázsiában. Szükségünk lesz néhány emberre, aki – elveinek fenntartása mellett – hajlandó lesz együttműködni velünk. Ne féljen, megtaláljuk őket. A hivatal megbecsülésben fogja részesíteni őket, s a közvélemény is meg lesz elégedve velük. Őszinte ember voltam egész életemben, ezért mondom ezeket most itt el. Hogy tudja, fiatalember: maga minden koncepcióból kiesett. Ezzel számolnia kell. Mi a véleménye?

Őrnagy: Elég hosszúra nyúlt már ez az egész tréfa. Sajnálom, hogy nem beszéltünk kezdettől fogva világosan egymással. Amit mondott: egy primitív, beteg elme szüleménye. Azt hiszi, belenyúlhatnak a nemzet agyába? Hogy olyan könnyen felejt ez az ország? Maga, tábornok, nem látta, hogy amikor a kormányzó harcba hívta a népet, hogyan özönlöttek kaszával a kezükben a zászlók alá. Nem látta, hogyan váltak fegyelmezett, harcképes ezredek gubás szabadcsapatokból. Hogyan toborzott, fizetett és fegyverzett föl egy huszárezredet egy arisztokrata egymaga. Nem tudhatja: ennek az elnémult országnak a népét nem hívják harangok a templomokba: ágyúnak öntve sorakoznak a fegyverletétel színhelyén. Nem látta, milyen csodálnivaló volt a felkelt nép bátorsága és megkülönböztetni tudása, amivel csak a leigázó idegen zsoldosokra sújtott le. Küldhetnek ide akárhány regimentet bárhonnan, ahol a hatalmat bitorolják; lovasrendőrök ezrei lovagolhatják be az ország minden pontját: a nép annál kevésbé fog felejteni. Győzni győzhetnek, bitóra húzhatják az egész országot. Mindent eltűr, de megalázni nem hagyja magát.

Tábornok: (mosolyogva) Most az igazi, így, amikor előbújt magából a lánglelkű hérosz. A kétszázezer félisten egyike. Hogy az országot nem lehet megalázni! Nagyon szép gondolat.

Őrnagy: Ha ismerné a történelmet, tudhatná, hányszor akarták kisöpörni az emberek agyából a fejedelmek nevét. Kérdezzen meg bárkit: elfelejtették? Mérget vehet rá: ezek a zászlók, amelyek ide vannak elrejtve a házak pincéi alá, tíz, ötven vagy száz év után, de előkerülnek. Ott vesztették el Önök a háborút, hogy gyermeknek tekintették a népet. Azt hiszi, van az Udvarban egyetlen miniszter, aki többet tud a világról, mint egy számadó csikós a pusztán?

Tábornok: Nem fogja elérni, hogy tömlöcbe vessem. De maradt itt még néhány tény, amely, hogy úgy mondjam, közvetett bizonyíték az érvelése ellen. Meg tudná például mondani, hol tartózkodik jelenleg ennek a városnak az országgyűlési képviselője?

(Őrnagy dermedten hallgat.)

Tábornok: Válaszoljon, kérem.

Őrnagy: Nem tudom.

Tábornok: Ne játssza el a bizalmamat, amit (gúnyosan fölnevet) egyre inkább kiérdemelt. Maga eddig még nem hazudott nekem. Lehet persze, hogy amit mondhatna, már nem fedné a valóságot. (Szünet.) Hallgat. Nos, akkor mondom én. A képviselő úr a bevonulásunkat követő harmadik napon vincellérruhában a maga házába menekült, és két hétig ott is tartózkodott. Ez számunkra meglepő volt, hiszen hajdani barátságuk hónapokkal ezelőtt megromlott. Nos, a mi utolsó találkozásunkat követő reggelen a képviselő fuvarosnak öltözve elhagyta a házat és a maga régi présházába ment: egészen egy órával ezelőttig ott volt. És most megadom magának a lehetőséget, hogy utoljára beszéljen vele. Őrség! (Egy katona jön be.) A foglyot.

(A katona kimegy, majd bekíséri a megkötözött képviselőt.)

Tábornok: Üdvözlöm Önt.

(Őrnagy fölugrik, a mellette álló katona visszanyomja a székre.)

Tábornok: (a képviselőhöz) Még nem volt szerencsénk. Ne nézzen ilyen gyűlölettel. Nem vagyok én olyan vad, utálnivaló ember. A főhadnagy úrhoz is rövid, ám annál meghittebb barátság fűz. Neki köszönhetjük ezt a találkozást.

Őrnagy: (felugrik) Nem igaz! (A katona visszanyomja a székre.)

Tábornok: Ne szerénykedjék, kedves főhadnagy. Ismerje el, ha maga nincs, talán sohasem találkozhattam volna a képviselő úrral. Na, miért nem üdvözlik egymást? Búcsúzzanak el.

Őrnagy: (feláll, a képviselő felé indul; a katona most nem akadályozza meg) Egyetlen szavukat se hidd el. Így akarnak legyőzni minket! Ha most hiszel nekik, mindörökre vesztettünk! Magunkat ítéljük halálra, ha nekik hiszünk, nem egymásnak!

(A képviselő az őrnagyra néz, nem válaszol.)

Őrnagy: Két szót szólj legalább: Nem igaz!

(Tábornok int, hogy vihetik a foglyot. A második katona kilódítja a szobából a képviselőt.)

Tábornok: Hazamehet, főhadnagy! Ezúttal nem kap kíséretet. Többé nem látjuk egymást. Na, induljon!

Őrnagy: (A becsukott ajtóhoz rohan, föltépi. Tovább nem tud menni: az ajtó előtt szuronyos katona áll.) Gyere vissza! Csak két szót! Nem hihetsz jobban nekik, mint nekem!

(Tábornok int, a katona felemeli puskáját, az agyával az őrnagy fejére üt. Az őrnagy elterül a földön.)

g.Fölső szint. Baloldalt a földre állítva gyertya lobog. Az alezredes a székében ül, az őrnagy fel-alá járkál, beront a hátsó szobába, majd előjön. Időnként megáll.

Alezredes: Van még valami, amiért érdemes itt maradni? (Szünet.) Bármilyen elvont, száraz igazság, amely isten parancsának betartására kényszeríthet? Ha legalább annyit tanultunk volna a történelemből: nem rajtunk múlik, hogy erősek maradunk-e. Hogy ábránd minden önmagunkba vetett hitünk.

Őrnagy: Ha nem tudnám, hogy csak a megnyomorított elme vakreménye, azt mondanám: csak így, tovább. Ne kérdezz tőlem semmit, mert akármit mondanék, nem volna igaz. Alszom egyet. Tíz év elég lesz talán. Akkor fölébredek és kimegyek az utcára. Akkor talán már szabad.

Alezredes: Ne haragudj rájuk, ők nem tudnak semmit. Félelem és megvetés a fegyverük – de hát van még valamilyük, amivel védekezhetnének? Őrnagy: Anna?

Szolgáló: (bejön) Készen vagyok, őrnagy úr!

Őrnagy: Végiggondolt mindent?

Szolgáló: Nekem is nehéz. Ebben a városban nem lehet élni. Ebben az országban...

Őrnagy: Akkor... Isten áldja. (Bemegy a szobájába.)

Alezredes: Lehűlt a levegő. Idehozná, fiam, a kabátomat? (Szolgáló megteszi.) Isten áldja, Anna!

Szolgáló: (nézi) Isten áldja! Alezredes úr...

(Szolgáló kimegy. Alezredes elfújja a gyertyát. Hosszú csend, majd lövés hangja.)

Szolgáló: (hangja lentről) Úristen! Alezredes úr! (Lépcsőn rohan föl, beszalad.) Őrnagy úr! Jöjjön ki, őrnagy úr! (Meggyújtja a gyertyát. Az ajtóban megjelenik az őrnagy támolygó alakja.) Meglőtte magát az alezredes úr! (A gyertya fellobog, az alezredes a székében ül.)

Alezredes: Menjen csak, fiam. Nem történt semmi. Csak elgondolkoztam. Csak játszottam egy kicsit.

Vége

JEGYZET A LEGYŐZŐITEKHEZ

Talán nyolc éve nem publikáltam, s tíz éve nem is írtam semmit, ami a klasszikus műnemek körébe tartozik. Miért vettem hát elő ezt az éppen egy évtizede papírra vetett, s öt éve néhány stiláris módosítást elszenvedett szöveget? Részben azért, mert mindabból, amit eddig írtam, erről a drámáról mondható el a legkevésbé, hogy a spekulatív gondolkodás gyümölcse volna; személyes élményből táplálkozik, s íróasztal mellett sohasem agyaltam volna ki a történetét. A másik ok: a tavaly tavaszi választások idején világossá vált számomra – amit egyébként már régebben is sejtettem –,  hogy a magyar társadalom többsége másképpen emlékszik vissza 1989 előtti életünkre, mint én. Visszanézve arra a korra nem látja önmagát az ideológia rabságában, a hatalom szorításában. A „létező” szocializmust idilli fénybe vonta a későbbi szellemi polgárháború s a terjedő nyomor. Pedig az a rendszer szorongatni is tudott – bár, elismerem, ezt a képességét jóval ritkábban gyakorolta, mint egy-két szomszéd állambeli közhatalom –; persze érthető, hogy ebből semmit sem érzett át az, akinek a társadalom elvont és üres fogalom. Azokat a fogalmakat ugyanis, amelyeknek nevében és segítségével a közösségi létnek értelmet lehetne adni, már üresen kapta meg.

1981-ben – egy hónappal azután, hogy a nagyváradi vasútállomáson székelő román vámhatóságnak és határőrségnek nézeteltérése támadt velem – Budapesten beidéztek a kerületi rendőrkapitányságra. Ott már a kapuban vártak rám. Nem mintha aggódtak volna, hogy onnan fogok visszafordulni; attól tartottak, hogy esetleg eltévedek. Az idézés ugyanis megjelölte a tervezett beszélgetés színhelyét, de a szoba, amelynek száma a hivatkozott dokumentumban szerepelt, időközben „megtelt”. Így egy másik – ha jól emlékszem, a bűnüldözési csoportvezetőéből nyíló – szobába vezettek. Ők is vendégek itt – adta tudtomra az idősebb hölgy és az öltönyös fiatalember –: a Belügyminisztériumból jöttek.

Ha nagyon megerőltetném az emlékezetemet, bizonyára föl tudnám idézni a körülbelül kétórás beszélgetés minden fontosabb mozzanatát, de nem nyújtana különösebb izgalmat az olvasónak. Csak a legfontosabb részének tárgyát jegyzem föl ide, azt, amelyik a leginkább meglepett. Felkészültem én, amennyire lehetett, de – mint kiderült – az apám 1956 utáni élményeiből leszűrt információkra épített elméletek nem voltak alkalmazhatók minden esetben. Nem akartam gyengének mutatkozni. A beszélgetés fő vonulata azonban olyasmiről szólt, amiről nekem akkor fogalmam sem lehetett. A jelenség leírására használt fogalom kerülésével arra szerettek volna rábírni, hogy legyek besúgó.

Már nem emlékszem, hogy magától az ötlettől hűlt-e meg bennem a vér, vagy a hölgy érvrendszerétől. (Ő uralta a mezőnyt, a fiatalember amolyan kisegítő erő lehetett.) Már előbb megegyeztünk abban, hogy Romániában diktatúra van, s hogy a kisebbségieket – elsősorban a magyarokat – a nemzetállam terrorizálja. A román belügy jól kiépített információs hálózattal dolgozik, külpolitikai téren pedig – a nemzetközi fórumokon – rendszeresen a „magyar nacionalizmusra” s a magyar állam által állítólag dédelgetett revíziós álmokra hivatkozik. Ezzel szemben nekünk nincs elegendő adatunk ahhoz, hogy visszatromfolhassunk a külföldi politikusok s a közvélemény előtt. Nekem azt a szerepet szánták – hivatkozva erdélyi kapcsolataimra –,  hogy segítsek beszerezni ezeket az adatokat. (Ezeknek az információknak az összegyűjtése, közzététele – a demokráciákban – a sajtó dolga. Ezt – nyilván – a beszélgetés mindhárom résztvevője pontosan tudta. Nem bocsátkoztunk vitába arról, hogy a mi tájainkon miért is „kell” ehhez a Belügyminisztérium.)

Természetesen sohasem fordult meg a fejemben, hogy titkosügynökké kellene vedlenem, még ilyen nemesnek feltüntetett cél érdekében sem. Beszélgetőpartnereim azonban nem tagadták, hogy céljuk távolról sem olyan nemes. Egy-egy – időzített? véletlen? – megjegyzésükből kiderült, szívesen hozzásegítenének, hogy bejussak az egyetemre, ha később beszámolnék nekik arról, hogyan vélekednek az egyetemisták az Erdély-kérdésről. Mégis meglepődtek, amikor kimondtam a nemet, s némi empátiával érteni is véltem ezt az értetlenségüket.

Valamikor jó memóriám volt, de egyre több adattal tudom igazolni, hogy senki sem emlékszik pontosan a múltra; bizonyára én sem. Biztos vagyok abban is, hogy az emberek már abban a pillanatban is eltérő módon élik át az eseményeket, amikor azok megtörténnek – ez a magyarázata annak, hogy 1956-ról sem lehet egységes képet teremteni. Az tény, hogy az emlegetett beszélgetés folyamán az a kínos érzésem támadt, hogy már túl sok dologban egyetértünk az asztal túlsó oldalán ülőkkel, már túl vehemensen szidjuk együtt a Ceausescu-rezsimet. Hasonló szituációban az ember, úgy gondolom, még azt is bevallja, hogy nem híve az uralkodó rendszernek és az állampártnak; de csak akkor képes erre, ha egyenesen nekiszegezik a kérdést. Ezeknek a beszélgetéseknek a nyelvi anyaga, azt hiszem, más esetekben is olyan lehetett, hogy az ember szemérmetlenségnek tekintette volna, saját történelmi szerepe túlbecsülésének, ha kereken kimondja, hogy átlát a szitán.

A „kölcsönös segítségnyújtás” megtagadását, ha jól emlékszem, három érvvel támasztottam alá. Arra hivatkoztam, hogy engem csak az irodalom érdekel – ez volt az a pillanat, amikor biztosan hazudtam, s persze fölöslegesen. „Tudja hogy van: én is járok kávéházba, a munkatársam is; mindig hallunk ezt-azt” – ütötte el a hölgy ezt a kifogást. (Azt, hogy fölkészültek-e belőlem vagy blöfföltek, ma sem tudom, de tény, hogy egy-egy célzásuk – például a gimnáziumi matekosztályzataimra – pontos tényismeretükről tanúskodott.) A következő érv – nem vagyok hajlandó erdélyi barátaimat kiszolgáltatni a veszélynek, amelybe faggatózásaimmal sodornám őket – még mindig nem bizonyult hathatósnak. Akkor „kivágtam az ászt”: alkoholista vagyok, így e „kapcsolat” nem maradhatna titokban mások előtt. Hogy ezt elhitték-e vagy sem, nem tudom megítélni; azt hiszem, egyszerűen világossá vált a számukra, hogy a beszélgetés részemről lezárult.

– Higgye el, több százan keresnek meg minket, hogy felajánlják a szolgálatukat. Legtöbbjükben nem lehet megbízni. De maga olyan megbízhatónak tűnt – az elején.

Kérdésemre, hogy eltehetem-e az útlevelemet, ezt a választ kaptam: mindjárt megtudjuk.

– Légy szíves, hívd föl Lajost – fordult a hölgy a fiatalember felé. A telefonbeszélgetésre a másik szobában került sor, s Lajos úgy döntött, hogy eltehetem az okmányt. Ebben persze szerepe lehetett annak is, hogy az útipasszus „ablakai” beteltek, és sorköteles lévén egy újabb utazáshoz – ha a memóriám nem csal, a hadkiegészítő parancsnokság engedélyével – éppen abban az épületben kellett volna engedélyt kérnem, ahol az említett beszélgetésre sor került. Esetleges kérelmemet így a törvény megsértése nélkül is megtagadhatták volna. Fél év múlva bevonultam katonának.

A legfontosabb momentumról nem esett még szó: mielőtt kiléphettem volna a szobából, megkértek, hogy írjak alá egy dokumentumot, amely azt tartalmazza, hogy mindaz, amiről beszéltünk, államtitok – még a szüleimnek sem számolhatok be róla –,  megsértése súlyos jogi következményekkel fog járni. Bármilyen tréfásan is hangzik ez most, megrökönyödtem: „ilyesmiről nekem eddig senki sem beszélt”. Később persze megtudtam, hogy hasonló tartalmú papírt mindenkivel aláíratnak, akit efféle okok miatt rendelnek be magukhoz, akármilyen eredménnyel jár is az alkalom; viszont „szabályosan” senkit sem kényszeríthetnek az aláírásra. Elmebéli képességeimről nem lehettek nagy véleménnyel; a hölgy könnyedén megjegyezte, hogy az egyszerűség kedvéért aláírhatnék egy üres lapot, ők majd szépen fölékörmölik, amit kell. Ezen már én is elmosolyodhattam, s magam is kópés hangon válaszoltam: ha már ilyen szépen együtt vagyunk, s egyikünk sem siet sehová, fogalmazzuk meg együtt a szöveget.

Aznap délután könyvtáros barátom föllapozta nekem a BTK. államtitok megsértésére vonatkozó passzusát. A kilátásba helyezett büntetést túl súlyosnak ítéltem. Nem gondoltam, hogy per lesz belőle, ha nagydobra verem a történetet – azt már húszévesen is tudta az ember, hogy ő maga nem lehet olyan fontos egy ekkora szervezet számára. Két lehetőség mutatkozott reálisnak. Vagy elmesélem ismerőseimnek, hol jártam, s mit sejtettem meg a hivatal mechanizmusáról; ebben az esetben („nem kell feltétlenül megbíznia minden barátjában”, mondták odabenn, jóindulatból, burkolt fenyegetésként vagy azért, hogy bizalmatlanná tegyenek a környezetemmel szemben) egészen egyszerűen megzsarolnak, s így próbálnak meg a munkatársukká avatni – vagy pedig hallgatok. Az utóbbi esetben az információáramlás rejtett alagútjain elhíresztelik, hogy ennek a hallgatásnak oka van: a belügynek dolgozom. Erdélyben láttam már régebben is, hogyan szigetelik el egymástól az embereket azzal, hogy hírbe hozzák őket; gondolom, máshol is ezzel a módszerrel igyekeztek szétverni a lehetséges értelmiségi tömörüléseket.

A probléma megoldására az egyetlen lehetségesnek tűnő módszert választottam: egyenként számoltam be barátaimnak a beszélgetés témájáról. A rendőrségen előadott „perdöntő”, s állítólagos alkoholizmusommal kapcsolatos érvemet utóbb – meglepetésemre – majdnem mindenki frappánsnak találta. Később játszottam a gondolattal, hogy össze kellene állítani egy anekdotafüzért arról, hogy ki milyen hirtelen támadt ötlettel vágta ki magát a szorítóból. Lehet, hogy ez a következő nemzedékek számára érdekes vagy tanulságos lehetne.

Tőlem soha többé nem kérdeztek semmit a „hivatal” emberei. (Bár volt úgy, hogy gumibotok suhogtak az orrom előtt.) Rólam talán igen: katona koromban egy részeg barátom sírva mesélte el, hogy egy nagyon nehéz lélektani pillanatában (amikor orgazdákkal, rablókkal együttműködő rendőrtiszt nagybátyját kihúzták a Dunából, s őt hívták be azonosítani a hullát) faggatni kezdték néhány emberről; a listán, amit az orra elé toltak, szerepelt az apám neve és az enyém is. A események további vonatkozásairól inkább csak sejtéseim lehetnek. A fentieket sem azért vetettem papírra, hogy tovább építgessem közös „ellenálló múltunk” mítoszát. Valóban nem voltunk fontosak annak a hatalomnak a szemében. De a hatalom talán nem is mindig rafinált. A történelem ezer értelmetlen sortüze bizonyítja, hogy a zsarnokság maga szabja meg azok számát, akiket fontosnak ítél. Néha vesztére.

Ahhoz, hogy ebből az élményből előbb egy rossz esszé, majd egy dráma szülessék, találnom kellett Benkő Samu tanulmányában egy megjegyzést arról, hogy Bolyai Jánost maga Wohlgemuth tábornok, Erdély katonai helytartója akarta beszervezni besúgónak 1849-ben; kísérlete ugyan kudarcot vallott, a marosvásárhelyi polgárok azonban a későbbiekben árulónak tartották Bolyait – talán egyszerűen azért, mert látták, hogy többször is a helyőrség-parancsnokság felé tart.

Talán öt évvel a dráma megírása után vettem észre, hogy a Legyőzöttek egyik motívuma – a letartóztatását követelő ember, akit a hatalom méltatlannak ítél arra, hogy ellenségének tekintse (miközben a jelenet másik szereplőjét éppen elhurcolják), szerepel egy igen népszerű drámában, Sütő András Csillag a máglyán című művében. Ezt a drámát gyermekkoromban nagyon szerettem. A párhuzam nem szándékos allúzió következménye, inkább a régi élményhez való öntudatlan ragaszkodásé. De tekintettel arra, hogy a jelenetet valószerűnek találom, hogy ismerőseim emlékeiben élnek is hasonló esetek, s arra, hogy a szituáció is, a mondandóm is más volt, mint a Sütőé – a Legyőzöttek végkicsengése szerintem ellentétes azzal, amit a Csillag a máglyán olvasója, nézője leszűrhetett magának –, így az utalás, éppen az eltérések hangsúlyozása céljából, akár szándékos is lehetett volna. A jelenetet tehát érintetlenül hagytam.