Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. július–augusztus / Orwelli utakon

Orwelli utakon

Minden idők egyik legjelesebb drámaírója, Shakespeare Vilmos szerint értékünk attól függ, mire megy velünk a kor. Faludy György, a „homo sapiens” és a „poéta doctus” világszerte kiveszőben levő típusa, nem marad adósa sem a kornak, sem az irodalomnak. Nagy ember és nagy költő, s mint minden nyugtalan lélek: nagy utazó. Egyetemi tanulmányait Berlinben, Bécsben, Grazban és Párizsban végezte. 1938 végén, amikor először kényszerül emigrációba, ismét Párizsban köt ki. Másfél évvel később már Marokkóban él. Onnan kerül az Egyesült Államokba, ahol beáll az amerikai hadsereg rövid életű egységébe, a Habsburg-légióba. 1946-ban hazajön, 1950-ben hamis vádak alapján letartóztatják. Andrássy út 60., Recsk, majd ismét az emigráció. Anglia, Málta, Olaszország, Egyesült Államok, Kanada. Egyetemi tanár. Könyveket ír. Újságot szerkeszt. Legelső kötetét, Heine Németországát a kolozsvári Korunk jelenteti meg 1937-ben. Zseniális Villon-átköltését ugyanebben az évben adják ki először, tavaly pedig: negyvenedszer. Pokolbéli víg napjai – Szolzsenyicin Gulágját tizenöt évvel megelőzve – 1962-ben látnak napvilágot, Londonban. Az angol nyelvű kiadást német, dán és francia fordítás követi, majd 1987-ben, szamizdat formájában, magyarul is megjelenik a könyv. Két évvel később már ő maga is Magyarországon van. Végleg hazaköltözik. Megjelennek börtönversei, szonettjei, esőerdőbeli jegyzetei. Életében először lakástulajdonos Budapesten. Fényes, finom ízléssel berendezett Duna-parti fészkében recski megaláztatásaira már álmában sem gondol. Schopenhauer tételét megvalósítva fájdalom és unalom nélkül él. Amikor nincs kedve kimenni a konyhába, kivesz egy elnyomott cigarettavéget a hamutálcából, meggyújtja és azt szívja. Faludy, a lobogó sörényű, ősz poéta. Faludy, a szenvedélyes versművész. Faludy, a világ legtisztességesebb költőóriása.

             

Szökések

               

Magyarországhoz kétszer volt „hűtlen”, első feleségéhez, Valihoz nem számolta, hányszor.

– Ha leültem verset írni, kivonult a konyhába és ott dühöngött a hokedlin gubbasztva. Nem szólt egy szót sem. Egész este hallgatott. Haragudott rám. Még másnap is csak félvállról válaszolt. De ha bemutatott valakinek, azt mondta: én vagyok Magyarország legnagyobb költője. Szégyenemben a legszívesebben az asztal alá bújtam volna. Ez egy idő után elviselhetetlenné vált. Párizsban, New Yorkban vagy Casablancában nem tudtam megszökni tőle. Az nem is lett volna ildomos. Előbb haza kellett hozni. Hűtlennek lenni nagyszerű érzés volt. Örültem, hogy nem vagyok rászorulva.

                     

A kolduskirály

                     

Másfél év Párizsban, az első emigráció idején, tartózkodási vízummal.

– Akkor mentem ki, amikor minden olvasható magyar újságot betiltottak. Először azt hittem, a franciák, hatalmas seregükkel, öt perc alatt mindenkit megvernek, később rájöttem: ezek ugyan nem fognak győzni. Jelentkeztem a hadseregbe, de nem vettek fel. Állásról szó sem lehetett. Még tányérmosásról vagy takarításról sem. Megjelent a rendőrség, kitoloncolták az illetőt az országból, itthon pedig, mint katonaszökevényt, felakasztották. Egyszer séta közben ért a légiriadó. Az utcán sétáltunk a feleségemmel. Berohantunk a legközelebbi ház pincéjébe, de elénk állt a tulajdonosnő és azt mondta: ne szívjuk el a lakók elől a levegőt. És kiküldött minket. Nem sokkal később már a rendőrségen ültünk, letartóztatva. Megvonták a tartózkodási engedélyemet és nyolc napon belül el kellett hagynom az országot. Azzal indokolták, hogy jeleket akartam adni a német repülőknek. Valihoz kedvesen viszonyultak. Szép volt. Tetszett nekik. Az országot sem kellett volna elhagynia, de jött velem, Marokkóba. Először Angliába akartunk menni, de nem engedtek fel bennünket az angol hadihajóra, mondván, hogy ellenséges egyének vagyunk. Öt napi éhezés után Dél-Franciaországból, egy kisebb teherszállító hajón utaztunk Afrikába. Úgy mentem ki, mint egy rongyokba burkolt kolduskirály.

                   

Az épelméjű katona

                 

Marokkóban, az európai helyzethez képest luxus, nyugalom és béke várt a magyar házaspárra. S amikor eljött az ideje: meghívólevél az Egyesült Államokba.

– A barátaim szerezték, de ahogy megérkeztem, azonnal lecsuktak. Roosevelt ugyanis elfelejtette értesíteni a bevándorlási hatóságokat, s mivel csak a levelét tudtam felmutatni, passzust nem, helyben letartóztattak. Amerikában nem rendezkedtem be, mert a háború után azonnal haza akartam jönni. Nekem nem kellett az amerikai állampolgárság. Harmadik hónapomat töltöttem a hadseregben, amikor szólt a generális, hogy megkaptam az állampolgárságot, írjam alá a papírt, mire én azt feleltem: a demokratikus céljaival nagyrészt egyetértek, de én a Magyar Szabad Mozgalom titkára vagyok, és ha véget érnek a harcok, megyek vissza Magyarországra. Végighallgatott, hozatott két pohár sört, megitatott, aztán két káplár kíséretében elvitetett a bolondokházába. Azt hitte, ha nem akarok amerikai állampolgár lenni, akkor nem lehetek más, csak őrült. Ott aztán egy freudista orvos azt kérdezte: mikor akartam először az anyámmal hálni. Négyórás beszélgetés után végül is írásba adta, hogy épelméjű vagyok. Szerintem én voltam az egyetlen az amerikai hadseregben, akinek ilyen cédulája volt.

                 

Kék napfény

               

Nem sokkal azután, hogy 1945 decemberében leszerelték, Faludy ismét Magyarországon van. Reménykedve azt hiszi, hogy az oroszok hamarosan kivonulnak.

– Korábban sosem érdekelt a politika, de a változások arra kényszerítettek, hogy beleüssem az orromat. És ez lett a baj. Letartóztattak. Bár az ÁVO maga sem hitte el azokat a vádakat, amelyeket felhozott ellenem, egy hónapig az Andrássy út 60-ban tartottak, ahol halálfélelmemben írtam a Kínrímeket. Recsken is a többség ártatlan volt, csak a közbűnözők nem, akiket azért csuktak le, hogy az ÁVO segítségére legyenek az ellenünk való besúgásban és kémkedésben. Este, villanyoltás után, kék napfényben beszélgettünk egy-másfél órán át. Így tartottuk egymásban a lelket, miközben Sztálin halálára vártunk. De tudtuk, hogy a Kaukázus lejtőjén született, ahol magas kort élnek meg az emberek. Tbilisziben például százegy éves aggastyánok fújják a trombitát a városi zenekarban. Recskről kiszabadulva egy ébredő társadalom állás nélküli tagja voltam, s mivel a feleségem cikkeket írt az ÁVO ellen, jobbnak láttam, ha eltűnünk szépen.

                     

Dél-amerikai intermezzo

                 

Londonba, az Irodalmi Újsághoz Bécsen keresztül vezetett az út. Háromnapos sorban állás hontalan útlevélért a rendőrség épülete előtt, rendkívül rossz időben – ez volt a magyarok sorsa.

– Nekünk szerencsénk volt. Odalépett hozzám a sorban egy esőkabátos férfi és a fülembe súgta, hogy másnap tizenegykor legyünk a hátsó bejáratnál, és öt perc alatt elkészíti az útlevelünket. Mondtam: maga csak a bécsi rendőrfőnök lehet. Igen, az vagyok, felelte, és másnap valóban percek alatt végeztünk. Hova akarnak menni, kérdezte. Hát hova lehet, tudakoltam. És sorolja. Németországba, Dániába, Norvégiába, Svédországba, Belgiumba, Hollandiába, Franciaországba, Angliába, Kanadába, az Egyesült Államokba, Új-Zélandra, Ausztráliába, Dél-Afrikába. Melyiket ajánlja? Amelyiket választja Szóval ez így ment akkoriban. Mehettem volna a Szabad Európához, de nem akartam, mert annak ellenére, hogy magyarok dolgoztak ott, bizonyos fokig fogalmuk sem volt, mi történik Magyarországon. Alávaló társaságba kerültem volna, ezért inkább úgy döntöttem, Dél-Amerikába megyek előadó körútra. Kezemben volt a hontalan passzus, de nem volt meg hozzá az uruguayi, paraguayi, brazil, chilei és columbiai vízum. A Hotel Postban laktunk, ‘56 karácsonya közeledett. Felemelem a telefont és beleszól egy hang, mond egy érthetetlen nevet, s hogy a Hotel Kaiserin Elisabethben átvehetem a két Costa Rica-i útlevelet. Szólok a feleségemnek, hogy gyere, öltözzünk fel, szívem, te lent vársz majd a szálloda előcsarnokában, s ha öt perc múlva nem jövök le, hívd a rendőrséget. Egy spanyol származású, amerikai tisztviselő várt rám, és azonnal kezembe nyomta a két útlevelet. Az enyémben az állt, hogy Jorge Faludy, nemzetisége Costa Rica-i, lakhelye San fosé. Münchenben szálltunk fel a párizsi vonatra, és az első kellemetlen kérdést a határon kaptam. Már meggyőződtem róla: az útlevele nem hamis, mondta a francia, csak azt szeretném tudni, hogy kerültek Németországba San Jóséból pecsét nélkül. Meggyőző lehetett a válaszom, mert továbbengedett bennünket. San Jóséban azonban pillanatok alatt letartóztattak. Ugyanis kérdeztek valamit, én meg egy kukkot sem tudtam spanyolul. De megint szerencsém volt. Már vittek a dutyiba a repülőtérről, amikor jött értem a köztársasági elnök titkára és kiszabadított. Dél-Amerikából aztán Londonba kerültünk, ahol bementem a rendőrségre, hogy megtudjam, hogyan kaphatnék angol útlevelet. Maga Costa Rica-i, felelték, és addig marad Angliában, ameddig akar, olyan állást vállal, amilyet a legjobbnak talál, mi a fenének akar angol útlevelet. Erre elmondtam nekik, hogy magyar menekült vagyok és nem Costa Rica-i. Akkor előbb adja fel a Costa Rica-i állampolgárságát, váltsa ki a hontalan passzust, és arra kérjen majd angol útlevelet. És három évvel később, mielőtt megkaptam volna, jött a detektív, öt perc alatt felvette az adataimat, majd négy és fél órán át arról beszélt, hogy ő micsoda szerencsétlen. Külföldivel szemben ugyanis szemérmetlen az angol. Egy másik angolnak ezt nem mesélte volna el. De akit az ember belülről megvet, annak nyugodtan mesél. Ez angol tulajdonság.

             

Esküdözések

                   

Először angliai Erzsébetre kellett felesküdnie, majd miután Kanadába költözött, az ottani állampolgárságért másodszor is esküt tett.

– Nem csináltam nagy ügyet belőle. Nem kellett. Ez harmadrendű kérdés volt. Rooseveltre is felesküdtem az amerikai hadseregben. Az amerikai belpolitikát tekintve ez volt a legméltóbb esküm, a külpolitikát nézve már nem, de azt meg nem tudtam előre. Londonban egyébként nemcsak az oroszok ellen írtam, hanem ha szükséges volt, Amerikát is kritizáltam, amit nem sokáig tűrtek. Elvették tőlem az Irodalmi Újságot és átvitték Párizsba, ahol aztán azok, akiket megbíztak a szerkesztésével, lassan mind az én oldalamra álltak. Kanadában a torontói egyetemen tanítottam, majd ‘68-ban New Yorkba kerültem a Columbia Universityre, ahol 19. és 20. századi magyar és európai irodalmat adtam elő. Kértem a hallgatókat, hogy ha nem értenek valamit, szóljanak közbe, megmagyarázom. Amikor Balzachoz és Flaubert-hez értem, ketten is jelentkeztek, hogy megkérdezzék, kik ezek.

                   

Zsuzsa és Andris

                   

Faludy második felesége és Angliában élő fia. Aki szökésük idején Budapesten maradt.

– Azt mondták, lőnek a határon, ezért hagytuk őt itthon. Arra gondoltunk, hogy ha mi megsebesülünk, azt kibírjuk, de a gyereknek ne essen baja. Otthagytuk az anyámnál, aki nagyon okos megoldást választott. A lánynevére íratta az unokáját, s mint talált gyereket örökbe fogadta. így gondtalanul utánunk tudta hozni, engem pedig nem volt módjuk megzsarolni. Zsuzsát egyébként nagyon szerettem. Nyolc gyereket akart, de erre sajnos nem volt lehetőségünk. Andris tanárként dolgozik Angliában. Másfél éves volt, amikor kikerült, és röhögve, gúnyolódva utánozta az angolokat. Anna Freud óvodájába járt, ahol több nyelven értettek. Néha rettenetesen viselkedett. Ültünk alul a nagy, piros buszban és ordított, mert utálta az óvodát. Az angolok meg néztek rám és azt képzelték, hogy szereztem magamnak egy kisgyereket, viszem haza, hogy erőszakot kövessek el rajta. Rémes volt. Úgy bámultak rám, mint egy vén kéjencre. Könyörgök a fiamnak, hogy angolul beszélj, csak angolul, ne magyarul mondd. De nem. Ő magyarul ordít. Angolul már csak akkor szólalt meg, amikor felálltunk, hogy kiszálljunk. Mire az egész autóbusz felocsúdott és megnyugodott. Később, kamaszkorában kialakult egy furcsa szokás nála. Ha a kertkapun kívül állt, akkor angolul beszélt, de ha bejött a házba, automatikusan magyarra váltott. Ha komoly témáról, történelemről, például Cromwell generálisairól beszélgettünk, akkor angolul folyt a szöveg. Magyarul csak a mindennapi életben használatos szavakat tudta. Egyszer hazaküldtem Budapestre, egyetemi előkészítő tanfolyamra, magyarul tanulni. Hat hónap után táviratban értesített, hogy nem bírja, megszökik. A presszóban, ahova járt, felpofozták a négerek a magyarokat, de a rendőrség a magyarokat tartóztatta le. Ez borította ki őt annyira. És visszautazott Londonba, a régi iskolájába. Azóta nyaralni jár Magyarországra.

                 

Könyvek a polcon

                 

Tágas a lakás, de nincs benne sok könyv. Francia történelem tizenhat kötetben, görög klasszikusok, Arany János, Hrabal. Lexikon sehol.

– Mindig volt vagy ezer könyvem, de rengeteg odaveszett. Az ötvenhármas és az ötvenhatos ÁVO volt a legrémesebb. Mindent elvittek. Még a családi albumokat is. Apámról nem is maradt képem. Márai? Hullámzóan írt. Egyszer jól, máskor rosszul. Magányos ember volt, nem lehetett hozzá közeledni. Egyébként József Attilának sem voltak barátai. Nem került közel úgyszólván senkihez. Molnár Ferenc sokszor feldühített. Amerikában rajta kívül sokáig senkit sem ismertek. Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila, Szabó Lőrinc neve semmit sem mondott odakint. Bármelyik antológiát vettem is a kezembe, Molnár Ferencről rengeteget írtak, Ady meg hiányzott belőle. Hatvannyolcban aztán meglett a nagy örömöm. Molnár Ferencről az európai írók antológiájába csak ennyi jelent meg, rólam meg ennyi! Na végre, mondtam. Hašek? Először tizenhat évesen olvastam. Elképesztő gyönyörűség volt. Hrabalról is ez a véleményem. Egyéni. Szuggesztív. A saját világáról ír. A szépről és a rettenetesről. A gyönyörről és a piszokról. Vándorol egyik kocsmából a másikba és olyan emberekkel beszélget, akikről azt hinnénk, nem is érdemes szóba állni velük. Lorcát szintén szeretem. A legnagyobb spanyol költő. Annak ellenére, hogy majdnem mindent kölcsönvett. Nem számít. Nem érdekes többé. Ő vetette papírra a legszebb arab verseket – amelyeket előtte hatszáz évvel írtak. Márquez nem olyan jó, mint Hrabal. Nem annyira igaz. És most nem a lapos igazságra gondolok, hanem a lényegre. Az nem igaz nála. Stendhalt is sokan az egekig dicsérik. Szerintem olvashatatlan. Nincs mit mondania. A társadalmi kép pedig egyszerűen hamis nála. Flaubert sokkal jobb író. Bámulatos stiliszta. Jaj, istenem, de nagyszerű! De egy baja van. Hogy arról írt, amit gyűlölt. És csak arról, semmi másról.

                 

Villon-balladák à la Faludy

                 

Költő híres kétféleképpen lehet. Saját alkotásaival vagy fordításaival. Faludy így is, úgy is népszerű, de van egy harmadik tette is, amely magasra emelte: egybeolvasztotta saját poétikáját és Villonét. Költött és átköltött. A testamentum 384 sorából 381 az övé és csak 3 Villoné.

– Az első kiadás 1937-ben jelent meg. Kétszáznyolcvan kölcsönkért pengőért nyomattam ki ezer példányt. 2,80-ért adtam el minden egyes darabot, és így tettem szert 2 800 pengőre, amelyből minden adósságomat letudhattam. Gara László, aki haláláig Párizsban élt és remekül fordított, sokat beszélt a franciáknak Villon-kötetemről. Vissza is akarta fordítani nekik, de már nem került rá sor. Öngyilkos lett.

                 

Erickel, egy fedél alatt

                       

Eric Johnson ötvenhat éves. Angolul, franciául, németül, japánul, szerbhorvátul, ógörögül és latinul beszél. S magyarul is, természetesen. Író, költő és műfordító. Faludy György legjobb angol „tolmácsa”.

– Eleinte én főztem, most ő főz és takarít. Közben cikkeket ír. Szemérmes nagyon, aligha fog előbújni. Szerzetes volt egy trappista kolostorban, aztán egy komputertársaságnál dolgozott roppant magas beosztásban. Amikor bajban voltam, mert megszűnt az állásom a Columbia Egyetemen, abból éltünk, amit ő keresett. Amikor hazaköltöztem, jött velem. Harminc éve lesz lassan, hogy megismerkedtünk. Ha maradhattam volna, biztos, hogy itthon maradok. De akárhol éltem is, bármelyik pontján a világnak, mindennap, minden este hazakészültem. Van még itt baj most is éppen elég, mégis azt mondom: jó itthon. Akárkire nézek, tudom, mi jár a fejében. Látom az arcán, hogy mire gondol.