Sors; Romlás

Sors

A macska közénk telepedett az ágyba

és tappancsait a csípőmhöz nyomta.

Tőled is régebben él itt.

Fekete és gyönyörű.

Az anyját, Tillit, nem ismerhetted,

se annak anyját, a lusta Linát,

se Rúfuszt, a perzsát, se a sziámi

Hercegnőt, se annak anyját,

Glóriát – a macskák generációit

és anyám hosszú árnyékát, ahogy

vasárnap délután nyers májat

vagdosott nekik, kis kockákra, és

gügyögött Tillinek, aki nyakát nyújtva

körbefonta anyám bokáját.

Ha nem pusztul el azon a nyáron,

elkapta volna a nagy patkányt,

amelyik szétrágta a vezetéket.

Nem ütött volna ki a tűz.

Anyám még ma is élne.

Szétszóródott liszt a padlón,

nyekereg a kis ablak, a szél

társalog velem így.

Egy meleg kő, ami pont az asztalra illik.

Fekete és gyönyörű.

Romlás

A zsiráfok és a puskák

egyszer mégis találkoznak.

Nem magyarázható szavakkal

a férgek vonulása az agyból

a szív felé, élesen csattogtatva

pici kis fogaikat, várva és remélve,

hogy jókat szürcsölhetnek majd

a vérből.

Emlékművet állít a víz

a bámész napnak.

Minden karcsú nyakú,

szép hajlású szűznek.