Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. szeptember / Annhauser Renáta: A házibuli véget ért

Annhauser Renáta: A házibuli véget ért

Kilencvenkettő februárjának első szombatján anyu, pedig ez nem szokása, fölébresztett, reggel féltizenegy sem volt. Még kérdezni sem érkezem, mit akar, amikor beront a Csúcs-ikrek egyike, azt hiszem a Dani, pimaszul szimatolgat, milyen jó szagok vannak itten, anyám meg csak néz, majd’ elsüllyed. Ne állatkodj, mondom Daninak, legalább azt a redves csukád lerúghattad volna. Nem lehet, vágja rá, mert lyukas a zoknim sarka, szégyellném előtted. Hiszen most mondod, akkor oly mindegy, kiabálok vele. Erre lapogatni kezdi a paplanom, micsoda halmok szívem, tubum, ilyenek, különben a falra tudok mászni az ilyesmitől, de az ikrektől másképpen adja ki magát. Kinyögi aztán, házavató buli lesz, vigyorog affracba, mondom neki, mert már októberben is volt egy házavató, erre kapásból vágja, hogy az a bátyjáé vagy öccséé volt, hét perc van köztük állítólag, szegény anyjuk, mindegy. Szüleik egy házat építettek kettőjüknek, hatalmas, közös amerikaikonyhával. Majd együtt főz a két asszony, győzködték szüleiket, akik a húszegynéhány év alatt már teljesen kiakadtak tőlük. Majd cserélgetjük az asszonyokat is, ezt még hozzá, hát köszönöm, én nem kérnék ebből. Az ikrek különben igazából nem voltak benne a társaságban. Zenélnek ugyan, Dani a Hercegékkel, Dodi meg szintipopot, örökké ellenkezni akarnak egymással és csak még jobban megkavarják maguk körül a helyzetet. Egyszer kérdem Edit nénit, az anyukájukat, milyen érdekes lehetett, hogyne szívem, kész agyrém, vágta rá, mert benne is van egy adag löket, diliház, az ember a végére megzavarodik, például az egyiket tisztába teszi s gondolja, ezzel a másik is kész, vagy a két gyereket háromszor pelenkázza, hasonlók.

Nahát, a Dani persze kedves volt, a hízelgéshez értenek, minden héten egy házibuli, és ők nem képesek másképp fölfogni, egy nő egyik kezében fakanál, a másikban vérveres dákó. Még Irénkének volt valami tekintélye előttük, de mit cirkuszolt Ő amiatt a két vacak verse miatt, amit elvittem neki, mert Irénke áradozott, hogy Ő így és úgy, micsoda egy hapsi. Máskülönben egy állat, mondhatom, de ezt hagyjuk. Na, a lényeg, felkapok valamit magamra, bőröket, egy kis együttest, egy pár váltócipőt, a túlélő kistáskámat, kérdi anyám, hová-mikor, mutatok Danira, ebből érthet. Az apja kombijával volt, amiben finom piák, sajtok, teasütemények, friss pékárú. Persze ökörködött, még be se szálltam, már fölszaladt a harisnyám, no de a túlélőcsomag... hanem hajtott, ahogy szokott, mert már volt benne jócskán. A város szélén, a nagy semmiben áll a házuk, szemben a préri, ha srévizavi a tiszti lakótelepet nem nézzük. Hogyne, azért összközműves, gáz, csatorna, minden, három fürdőszoba, a vécék bidével. Tudok vagy ezer nőt a városban, aki halálra töri magát, csakhogy egyszer majd sikamikázhassa azt a hodályt. Nem állítanám, hogy a lakás visszataszítóan mocskos lett volna. Nagyjából összerámoltak ők, eldugták a mosatlant, visszahordták az üres göngyöleget. Igen ám, de az edényekbe beleszáradva a maradék, sehol egy tiszta pohár. A mosogatóba még az egyik utószilveszteren belehányt egy kis ribi, tök’ előttem van a kiscsaj, az a fajta, aki sec-pec leissza magát, aztán nyaggatni kezdi a társaságot valami Olgi, Heni vagy Böbe után, akik persze senkinek nem jönnek be, kik is lennének, persze ez életbevágó, ha nem, akkor bevesz tíz szem Kalmopyrint, így és így, végül belegyalogol Rózsáék kártyapartijába, aminek a vége, hogy mészfoltos lesz a pólója, a fenekéből szedegetheti a kaktusztüskéket, míg él, és szájzárat kap a... de hagyjuk.

Főleg Ő nevezetes az ilyen disznóságokról, rendesen nem tudna elmenni egy lánnyal, csak ha telebeszéli a fejét a hülye költőinek a hülye szövegeivel, közben önti belé a körömlakkot, és a többi, amiről itt nem beszélhetek. Szóval be sem húzom az ajtón a lábam, már bömböltetik a hifijüket, aminek a központja a fenti vécén, mindenféle táblát szögeztek a drága jugó ajtóba, halálfej, robbanás és sugárveszély, ilyenek. Huss, én be a konyhába, nem azért, csak hogy nyugtom legyen, meg aztán ennyi buli után az ember már kicsit otthon érzi magát. Fogok én itt nektek mosogatni? Bumm, bele a mosogatóba egy félzacsek ultrát, forró vizet, össze azt a pár szűz edényt, a többit mindenestül a hab alá. A kaja, az más. Még három sem volt, úgy értem, délután, már egy vajling orosz hússalátát bekevertem, éppen a koktélnakvalót veszem számba, hiányzik-e valami, meg van-e minden, ne kelljen háromszoros áron helyekről meghozatni, ha valami hiányzik, beállít a Szabó Józsi, majd’ el süllyedek. Vele a Zsoltiék a vetítővel, egy falka kiscsaj, már láttam a végét. Józsi még csak nem is pislogott nagy halszemekkel nézett, tette magát, hogy, de ezt hagyjuk. Egy ideje nem állhatom a doktorurat. Azt hittem, más lesz, mint a többi... az ő szakmájában, ugye, márminthogy ott dolgozni, ahol különben élt, gimibe járt, szóval. Na. Ehhez még persze Ő is, megint Bononak képzelve magát, ami az ő testsúlyával több, mint röhejes. A haja lófarokban, kinek nincs, és neki pedig különösen rosszul áll. Az első, rögtön tapizni kezd azzal az undok, nyirkos és disznószar szagú kezével, mi van, Tubum. Hát ezzel a Tubuval tud az agyamra menni, halál’ unom. Jól bokán rúgtam, töltöttem neki egy vizespohár meggypálinkát, azzal szépen elvonult Hercegek próbáját hallgatni. Dani már akkor kibukott a dob mellől. Valahogy odaképzelték a dobot, beült Dodi, egy nulla, amit tud, ebben, úgy látszik, nem ikrek. Rózsáék vágtáztak be, veszekedés, mert a hall az ő helyük azzal a tahó kártyázással meg szotyolázással. Szotyola, redves cigaretták, amikről azt állítják, hogy marihuánásak, hogyne, kendernek kender, de Katowicze környékén terem, szívhatják, míg be nem horpad a homlokuk. Hozzá a románkonyak, nagy szám, kétszáz egy üveggel, büdös, mint a petróleum. Dani kifeküdt, elvágódott a hall üvegfalának márvány padkáján, mellén, mint gyerek a mackóját, egy Remi Martin-es üveget szorongatott, azt, amivel szilveszterkor ütötte ki magát. Az ikrek különben a lehető leggyorsabban kokira isszák magukat, biztos félnek egyedül inni, szerintem a végső fázis az, amit Ő csinál, egyedül iszik, pláne négy fal között. Az Irén, az beájul ettől, hogy ez betegség, szegény Ő így és így, meg kell menteni. Hát én aztán tudom az ilyen pasik végét, ott van a nővérem is, ahol a part szakad, a két gyerekkel. Igen ám, de Ő sokkal jobban bírja az italt, mint az ikrek, edzésben van, az ikrek pedig hétköznap állatira hajtanak. Sötétedésre szállingózni kezdtek a többiek is. Előkerült Mabi, máris szimatolni kezdett azzal a szupi orrával, mert nem olyan orra van, mint a feketéknek általában. Mabit, ezt most a pasik szempontjából mondom, érdemes volt elhívni, mert csak úgy vonzotta a sok kis eszement csajt. Egyre érkeztek az újabb és újabb párok, triók, az embernek az az érzése támadt, hogy valami lefüggönyzött, körjáratú villamoson utazik egy idegen városban, szerintem jó páran besunnyogtak hívatlan is. Én mindenesetre maradtam, kevertem a koktélokat, mert már mindenki unta a szokvány piákat. Egy koktélba mindig lehet valami újat vinni, gyorsan kész egy hordónyi, citromfacsaró és gyümölcscentrifuga, az ember összeöntögeti, megrázza, kész. Hordták, még vázákból is itták. Leereszkedett Szabó Józsi is, a falkájával, tette ott magát, várta, hogy szóljak, nem nézett rám, de értettem a válla mozgásából is. Szép háta van, de ezt hagyjuk. Voltak még egyéb jelei is, hogy akar valamit, de rám hagyja az első lépést, azt várhatta. Mennek vissza a vetítőbe, a lépcsőn belebotlanak egy idegen srácba, Józsi még vált is vele pár szót, ebből azt gondolhattuk, ismeri. Ő később azt állította, az a gyerek egy igazi író, mondta a nevét is, valami hülye egy neve van, én még soha nem hallottam. Kékfarmer és flanelling, az a fajta, aki ingyen se’ kéne. Igyekezett feltűnősködni, de ez az ikrek házában elég nehéz, mert ott mindenki különösen elengedi, vagyis elengedte magát. Na, ez a hapsi a kutyát sem érdekelte. Inni, mint egy eszement ivott. Őn is túltett, szerintem éppenséggel ő szedte föl az Utas’ban. Vörösbort ivott konyakkal, már nyolckor ott rugdalták a lépcsőn, beájult. Addig meg folyton uszítgatta a fiatal eresztést, be nem állt a szája, a Guns’n Rosesszel jött, megkaparintotta a stúdió kulcsát, aztán tönkrezenélte Hercegek próbáját, először Led Zeppelint adott be, közben meglelte Józsi régi előadásainak a kazettáit, hol Fripp, hol Sztravinszkij, Zappa, ami jött. Egyszerre csak beállít két rányi, azok a neccharisnyás fajták, tették magukat, hogy őket hívták ide, meg van minden beszélve, különben nem jöttek volna, itt még senki sem értette, csak én, ahogy megláttam Őt nyálasan röhögni, a mocskos állat. Rakják, rakják a rányik, előpenderítem Őt, tisztázza, mi van. Ő pedig, mint valami mágnás-miska, kínálja a rányikat kókuszlikőrrel, összevihognak, he, mijagecim e’, a franciasalátára azt mondták, okádik, erre jön a Taxis Jóska, lement-e a fuvar, nézi Őt, akit mellbe bök a kisebbik baszi-boszi, na, te gizda, lesz szoba vagy nem lesz szoba, mer’ nem írünk mi rá itten, mink doktorokkal meg olaszokkal, nem olyanok vagyunk, ehhez még leszédeleg Anduka, Ő egyik hódolója, ezután, sipítja Őnek, ezután egy ujjal, röhögés, ne érj hozzám, te mocskos állat. A csajok már mennének ki, öt katona, azok a dobizós fajták kék melegítőalsóban meg mikádófelsőben, enyhén részegen hőbörögnek: öregek, mint a Tisza, egy hét és leszerelnek, itt lakik-e Verony néni, a híres zugpálinkafőző-asszony. Végül kiderült, hogy gumik, nem tudom, mi az, a lényeg, kiderült, hogy az öregek zavarták ki őket, hozzanak piát. Megsajnáltuk őket, beleöntöttünk néhány sört a kannájukba, erre az egyik jópofa srác fogja, dönti bele, amit ér, hetes poháraljkotyvalékot, peshedt bólét, igyanak az öreg azbesztgyomrú ráják, azoknak mindegy. A rányik persze maradtak, hátha leesik valami, tették ott, így csóró katonák, úgy, a vége az lett, a jópofa alkudozni kezdett velük, pedig az a gyűrűsmenyasszonyos fajta. A rányik még visszanyelveltek Őre, ne merjen az állomás felé járni fényes nappal sem, ha jót akar. Anduka meg csak sírt és sírt, ugyan, mit képzelt a kis buta. Közben bonyolódott a cirkusz, mert a Kis Csabáék követelni kezdtek valami erősítőt, amin Dodiék próbáltak. Ezek a Kisek olyan depecses társaság, szintipopot akarnak, mint a Kraftwerk, de csak a Bonanza Banzájig jutottak, ráadásul nem olyan költőiek a szövegeik, én szívesen hallgatom a Banzájt, de bulikon ez nem mehet, mert Józsiék olyan sznobok. Nem azért, ismerem még a Colosseumot is. Józsinak egy rakat lemeze van, már elkallódott a fele, pedig nem egyért ezernél többet adott, még nyolcvanas évekbeli ezret. A Kis Csaba egy jó srác, rengeteget dolgoznak, minek, órákig próbálnak valami hangzást, erre nagy az arcuk. Most valahogy leállt az egész. Tíz körül a szokásos dögunalom. Ő variált, föltett valami őrjítő zenét, a kulcsot pedig beletörte a zárba. Különben senkit nem izgatott, mindenki elvolt, mint a befőtt. Mabi a szokott kis tinijeivel, Józsiék a vetítőben... igen ám, de minden zugban volt hangszóró, Hercegek a hallban, valaki levágta az automatát, de a zene bömbölt tovább, valami blues szám, amit mindenki unt. Le akarták verni a hangszórókat, de a Dodi nem engedte, mert közben magához tért ő is. Dani, meg az az írónak mondott gyerek elvoltak magukkal, feküdtek, mint valami tuskók. Mabi leszédelgett enni, nagy adag rántottát készítettünk neki, borsot, paprikát rá félmarékkal, szegény, most biztosan megenné, akkor mindenesetre tatár-bifszteket kért, no, mi aztán nem, azt az undokságot. Egyszer csak jóestét, beállít Miska bácsi, a régi laktanyaparancsnok, most a polgárőrség főnöke, Mabi a konyhában százéves fonott kaláccsal tunkolja a rántotta hígját, nagyon égő volt, mert régről ismerem az öreget, összejártak anyámékkal, meg az ikrek szüleivel is. Ezt azért nem gondoltam volna, kezdi komolyan, két lakodalom is van a városban, rendezvények, de sehol akkora ricsaj, mint itt, még a tiszti lakótelepről is beszóltak, mi van. Halász Tóni bácsi, röpiedzőnk a gimiből, ott bólogatott Miska bácsi hátánál. Mondtuk, mi a helyzet, mentek a biztosítéktáblához, ami maradt, azt is lecsapták, a zene bömbölt tovább. Rájöttek, hogy összeköttetés van a számítógépek szünetmentes áramforrása, meg a hangerősítők között. Vacakoltak valamit a számítógépes szobában, fölvezették Dodit, ő végre kikapcsolta. Jó volt az a kis csend. Addig azt hittük, esik az eső, pedig csak a hangszórók sustorogtak. Csend, sötétség, közben az ég tiszta, kék holdvilág vág be a hall üvegén, ezüstpor szitál. Miska bácsi átkarol bennünket, Ritát és engem, hej, mondja, ha én is olyan fiatal lennék, mint ti, most megmutatnám, hej, ha úgy tudnátok fiatalok lenni, mint én voltam, tudom, hogy nem hiszitek el, de még ma is teljes értékű férfi vagyok, szóval nem jól csináljátok, de csináljátok, míg tudjátok, semmit sem szabad kihagyni. Átfutott rajtam valami, áram, nem kell ezt magyarázni, azt nem állíthatom, hogy Miska bácsi jóképű, de van benne valami férfias, mindig borotvált és valami régi kölnit használ, pocakos ugyan, mégsem úgy kövér, elfolyóan, mint Ő. Akárha kettőtökkel is elbánnék, hiszitek-e, nevetett. Hülyéskedni tetszik, mondtuk neki, de azért közben tudtuk, hogy komolyan gondolja, halál’. Elmentek. Mi pedig kapcsolgatni kezdtük föl, mind a kapcsolókat, csak éppen egyet nem, valami relét, így sötét maradt. Dodóék hülyülni kezdtek, pakoljunk ki a teraszra. Igazán nem volt hideg, vagy legalábbis nem éreztük, pedig én a harisnyámat is levetettem. A lakás bűzlött, mint a presszó. Sokan azt hitték, vége a bulinak, mások pedig rátettek egy lapáttal. Irén és az a Zsolt, akit Tom őrnagynak becéznek, a fene tudja, miért, felemás szemű, magas szőke hapsi, kezdték: táncoltak a csendben. Mások erre nem emlékeznek egyáltalán, amikor a rendőrségen bemondtam, hogy a hapsi egyik szeme kék, a másik meg hol szürke, hol barna, rávágták, hogy hülyeség, bejött a félrészeg nyomozóürge, akitől nagyon féltünk, az azt mondta, rendben, mert ő tud ilyet, igaz, nőben. Józsi fölállt, így kérem és így, zöldek a szemei az illetőnek. El is hitték, a félelmetes részeg ürge is rálegyintett, amit egy orvos mond, az csak komoly. Hát én a Józsi komolyságáról tudnék mit mondani. Irénkét is elrontotta, hogy ők barátok, hasonlók. Irénke pedig az a típus, húsz évesen is a kis szendét teszi, ha az ember nem figyel közben oda, már bele is ült a hapsija ölébe, ilyen. Nekem is van húgom, de azért ő hallgat rám, amellett mégis önálló. Szóval ezek, mármint az Irén és a Tom őrnagy, úgy eltűntek, hogy még emlékezni sem tudott rájuk senki, pedig én állítom, ők kezdték az újabb marhulást. Azt is megmondom, ennek a Tómnak ott állt az utcában a kocsija, régi kupé forma valami, randa egy kocsi, bár csak egy villanásra láttam. Igen, mert én valahogy kisodródtam az utcára, sutty, jöttek a város felől Dzsimiék, Dzsim és Dzsó kommandósok fönn Pesten. Tették a komolyt, hogy így és így vigyázzunk, közben meg ők is valami buliban voltak, kunyizni jöttek pár dobozos sört, úgyhogy nekem be kellett mennem velük. Tengsz-lengsz ide-oda, mindenki arra várt, valaki majd megmondja, mi lesz, Majd a Józsi, ő a fej. Hát a Józsi ‘aszott megmondani, ott hülyültek Danival, az alkoholos kómában lévők ápolásáról tartott előadást. A tapinger Ő pedig már nyíltan csinálta a kis dolgait. A kicsiknek pizsamaosztás, szólt be Józsi, ebből mindenki értett, még a bóbiskoló tinik is föléledtek, lesz valami abból, amiről városszerte hallottak suttogni. Igen ám, csakhogy Józsi már kanyarította is az irháját, volt vagy három óra, akik bírtuk még, elindultunk a Non-Stopba, át a laktanya felé, én hülye harisnya nélkül, jól föl is fáztam, na mindegy, de ez az egész olyan szervezetlenül, valaki visszament a kabátokért. Nem nagy távolság, mégis, ahogy szellőzött a fejünk, éreztük, hülyeség, vagy még vagy már nem voltunk elég részegek hozzá, ilyesmi, aztán Dodó kocsijáért is visszamentek, beszálltam én is, előre mentünk, riasztottuk Pétert a Non-Stopban. Először nem akart beengedni, aztán gondolta, hátha buli lesz. Ott, a város szélén, a nagy semmiben, a vacak kis faházban volt vagy tíz szék összesen, a fele banda jóccakát, kifordult. Villanyt nem kapcsoltunk, ültünk a kékes homályban és ittuk Péter lejárt szavatosságú sörét. Panaszkodni kezdett, fél éve nem látta ébren a gyerekeket, lerohad a bolt, már nem hoz annyit, hogy megéljenek, szerencsére kaja nem kell, mert ott a sok szendvics, ami rájuk szikkad. Valamikor Péter is benne volt a társaságban, egy osztályba jártak a Józsival, Karesszal, akiből igazi filmes lett. Dögunalom, sem haza, sem maradni nem akarózott senkinek. A főúton néha elhúzott egy kamion vagy olyan személyautó, aminek hallani lehetett a hangján, ha megállnának vele, nem indulna be még egyszer, a határig ha húzza. Péter szidta ezeket is, csóringerek, legyintett, bejönnek, ketten rendelnek egy tál ételt s már azt lesik, hogyan lehet meglógni. Péter, amikor kezdett, nagy tervekkel, a Darázsmalmot akarta megvenni, hogy ott Hard Rock Cafét, metálszállást rendez be, amerika, nagy ingyen koncertek, száz ember ha naponta csak százat költ, már meg lehet élni. Tömegszállás csencselőknek, de azok mind a kocsijukban alszanak a zöldalmaüdítőkön meg AMO szappan hegyeken. Először a goffrisütőt adta vissza, a mikrókat, a játékgépeit pedig összetörte a hatóság azután, hogy a sápot leadta. Józsi kezdte az atyáskodást, még a maradék külsősök is fölálltak, nem maradt senki, csak a család. Persze befutott Ő, a szokásos tökrészeg kiscsajjal, gyerünk, mondta, irány a vadnyugat, márminthogy át a városon az ófaluba. Régen még elment ez, amikor volt valami téma, ránk reggeledett, megetettük az állatokat, egyszer megfialt a kocája, másszor le az oldalkocsissal a Digó gödörhöz. Az örökös tervezgetés, így és így lesz, a pénz, meg ilyesmi, az ember az elején még elhiszi, hogy lesz valami, istenem, mi’ hülyeséget meg nem csináltunk. Pörformensz volt az, hogy Szent Ivánkor kiálltunk Irénnel, de ezt hagyjuk inkább, szerintem a Józsi jót röhögött. Piszokul meg lehet unni, ha az ember nem jut ötről hatra. A Józsi és Zsolt hülye magyarázatai, közben azért volt annyi eszük, hogy ügyeljenek magukra. Nem az a lényeg, mit vár tőled a társadalom, hanem az, hogy te mit akarsz magadtól. Ha mindenki azt teszi, ami jólesik neki, akkor a társadalom magától jó lesz, ilyeneket beszéltek, de azért közben mégis megfeleltek az elvárásoknak, csak az a nagy marha Ő nem, mire vitte, semmire. Ahogy ott iddogáltunk, hajnalodni kezdett, leszállt a köd. Nagy szuszogással megáll egy kamion. Két alak ugrik ki a fülkéből, azt nézik, hol lehet fölnyomni a boltot. Péter kiszól, mit akarnak. „Non-sztop? Nu kak: enni, cséndzs dolar, mark!” Oroszok voltak. Mindkét hapsi derékig meztelen, agyontetoválva. Felhők, angyalok, hagymakupolás székesegyházak. Ugyanez a kölniillat, mint Miska bácsiból. Mindenütt izmok, csak a köldöktájon egy kevés párna. Végül sok kávét kértek. Nem kellett azoknak dollár, márka, tele volt vele a bríftasnijuk. Szájukat alig mozgatva, valahol belül formálva a hangokat beszéltek, nagyon szépen. Táncosok, baletthercegek. Míg a kávét itták, elfordultak. Néztem a hátukat. „Nu, bejbi, jösz velünk?” „Kharaso! Puszty, da!” Erre a jóképűbb beharapta a duzzatag alsó ajkát. Letették a pénzt, amit gondoltak, két százast, intettek, s már fönt is voltak a gépen, ki a főútra, hamar eltűntek a ködben a határ felé, de a kamion hangja, mint valami ősállat bömbölése, még sokáig hallatszott. Ott ültünk, míg ránk reggeledett. Kopogtak a szavak. Bekapcsolt a hűtőgép, kikapcsolt a hűtőgép. Miközben én valójában a kölni és gázolaj meg bagószagú fülkében a két orosz között s hallgatom, mint susognak át egymásnak a fejem fölött. Az embernek néha ki kell futnia magából, aztán vissza. Hirtelen világos lett, tisztult a köd. Beállt a faház elé nagy motorszirénáztatással egy Wartburg. Megjöttek a látogatók. Hozták a pakkot a kincstári koszton már amúgy is hájfejűvé hízott katonafiaiknak. Síró és futkározó gyerekek. Cukkoltuk Pétert, hisz megy ez a bolt. Józsi toldotta, rákérdezett az asszonyra, mi van, tán most fordul a másik oldalára a lódoktor. Nem volt ez tréfa, Péter halálkomolyan válaszolt, most az energetikussal fut az asszony, azzal szédíti a pasi, hogy kivásárolja a pulykatelepet, Mazdája van, minden. Megtelt a bolt, Józsi összeszedte a pénzt és fizetett, mintha a magáéból, ezzel véget ért a buli, nem hittük volna, hogy az utolsó. Nekem még maradnom kellett, hogy kivárhassam azt az időt, amikor már hazudhatom anyámnak, hogy Barbiéknál aludtam. Közben átjutottunk a határon, ittam néhány unikumot, már a Kárpátokon is nyilván, mert az a pasi, aki vezetett, rátett egy téglát a pedálra s tornáztatta a lábait. Teljesen meztelen, a fülkében őrült hőség, kölniszag, vodkaillat, cigarettafüst. Különben én nem is tudom, azóta mi van, a nyomozást, az Irén-ügyet nem számítva, és úgyis el fogok menni innen, ebből a dögunalomból, lennie kell másik variációnak, kijárok Péterhez, megiszom pár unikumot, egyszer úgyis jönnek azok a kamionos hapsik, addig meg elvagyok így, mint a befőtt...