Kalligram / Archívum / 1995 / IV. évf. 1995. szeptember / Az író esete a politológussal

Az író esete a politológussal

Mondanivalómat tulajdonképpen úgy lehetne megfogalmazni, hogy „hol volt, hol nem volt, egyszer találkozott egy egyszerű politológussal az író”. Utólag a politológusnak támadt egy pár ötlete.

Milyen értékeket képvisel Márai? Hogyan viszonylik Márai Sándor értékrendje a liberalizmushoz, illetve a demokráciához? Ebből a kérdésfeltevésből indulok ki.

Márai egyetemes emberi értékeket képvisel, a politikával gyakran áttételesen foglalkozik, de ez nem jelenti azt, hogy mondanivalója politikailag semleges, ez nem is valószínű, hiszen Közép-Európában az író mindig is jelen volt a politikai értékek kialakításánál.

Márai politikai üzenetének van jó néhány alapfontosságú eleme: Márai nagy hangsúlyt fektet a rend, a jogrendszer fontosságára a polgárság, a polgári élet működésében – a jogegyenlőség nélküli társadalom az anarchia, illetve a zsarnokság küszöbén áll, mivel ez az állapot megteremti a hatalom élvezőinek a hatalommal való visszaélés lehetőségét. Ilyen rendszer nem lehet se liberális, se demokratikus, még biztonságot se garantál, így a hatalmasok visszaélését tükrözi, de ezt nem ellensúlyozzák a szegények, kisemmizettek hasonló kísérletei, stratégiája, hogy valamiféle egyensúlyt teremtsenek maguknak a hatalommal szemben. És mivel ez a hatalom általában az állam hatalma, az állami hatalommal visszaélő bürokráciák garázdálkodásai, ezáltal létrejön az az áldatlan állapot, amelyben a társadalom egyedei az állammal hadilábon állnak. Amikor a jogállamiság fontosságát hangsúlyozom, akkor azt hiszem, egyértelmű, hogy megalapozott jogrendszer nélkül nem lehet megteremteni a liberalizmus alapjait.

A jogállamiság azonban önmagában nem jelent demokráciát, jóllehet a demokráciának szükséges előfeltétele. Végső soron az az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyben Márai Sándor született, nyugtázta a jogállamiságot, de demokratikusnak nem lehetett nevezni, mivel nem ismerte a nép szuverenitásának elvét. Itt lehet megfogni egyébként a liberalizmus és a demokrácia közötti különbséget. Ebből kifolyólag könnyen el lehet képzelni a nem demokratikus liberális rendszerek anatómiáját: ezeket a rendszereket az jellemzi, hogy elismerik a társadalmi mozgás szükségességét, de nem terjesztik ki a politikai részvétel jogát az egész lakosságra. Ezen belül a társadalom tagjai természetesen szervezkedhetnek, érdekképviseletet hozhatnak létre, de csak egy ellenőrizhetetlen politikai szint eléréséig. Ehhez semmi sem zárja ki azt a lehetőséget, hogy egy ilyen fajta liberális jogállamból ne fejlődjön ki a valódi, népszuverenitáson alapuló demokrácia, annál is inkább, mivel a demokrácia elengedhetetlen politikai kultúrája, a társadalom önmozgásának gyakorlata, a kompromisszumos megoldások elismerése, egyszóval a társadalom felnőtté válásának visszafordíthatatlan kialakulása.

Mi mást mond Márai Sándor a liberalizmusról? Azt hiszem, hogy fontos érték Márainál az ellenállás, az öntudatos polgári tartás a hatalmaskodó uralkodóval szemben. Ezt tartom én demokratikus politikai kultúrának. Kissé elvonatkoztatva: itt olyan folyamatról van szó, amely a hatalom megszelídítését, rutinszerűvé tevését célozza meg. Ez létfontosságú mozzanata a demokráciának. Amennyiben a hatalomgyakorlat nem megbízható, nem rutinszerű, az állampolgár nem érezheti magát biztonságban, és biztonságérzet nélkül a társadalom egyedei joggal önkényesnek foghatják fel a hatalom beavatkozását életükbe. Ráadásul nincs biztosítva, hogy mindenki egyforma bánásmódban részesül; ez persze a félelem, a féltékenység, az indulatok melegágya lehet, ami nem kedvez különösebben a demokráciának.

Úgy érzem, hogy ezenkívül Márai Sándor még egy olyan problémakört közelít meg, amely a liberalizmussal kapcsolatos, nevezetesen a sokféleség, a társadalmi összetettség problematikáját. Márai ez esetben egyszerűen leírja, hogy a modernizálás hatása alatt fejlődő Magyarország egyre inkább az állandó változás sokkhatásának van kitéve, ugyanakkor, hogy ez szerves része a fejlődésnek, jóllehet megnehezíti a közmegegyezés létrehozását. A városba frissen érkezett rétegek nehezen találják meg helyüket, és ezt fokozza, ha a különféle új városi lakosság etnikailag eltérő elemekből áll, mivel ilyen esetben az újonnan érkezőknek egyszerre két feladattal kell szembenézniük: az urbanizációval és az etnikai sokrétűség elfogadásával. Ez a folyamat csak akkor lesz sikeres, ha az adott városnak már megvan a saját polgári kultúrája – abban az értelemben, amelyet korábban ecseteltem –, amelybe integrálhatja a jövevényeket.

Márai nem ismerte, nem ismerhette a kommunista típusú erőltetett urbanizációt, de úgy vélem, egyértelműen megértené azokat az integrációs fogyatékosságokat, amelyekkel ezek az újonnan, rohammenetben épített városok küzdenek. Egyébként szeretném itt aláhúzni, hogy én ebben a kontextusban az integrációról beszélek, nem az asszimilációról, tehát az újonnan betelepülő rétegeknek egyúttal nem kell feladniuk etnikai tudatukat, hanem alkalmazkodni kell minden etnikai csoport tagjának a városi viselkedés szabályaihoz, beleértve természetesen a kölcsönös tolerancia elvét is. Az a benyomásom, hogy Márai Sándor is egyetértene azzal a megállapításommal, hogy senki se ígérte, ez könnyen megy.

Még egy témakörre szeretnék kitérni: mi az, ami hiányzik Máraiból a demokrácia elmélete témafelvetésének kapcsán? Úgy vélem, hogy Márai Sándor megközelítéséből hiányzik az osztályegyenlőség fogalma. Az osztályegyenlőség alatt persze nem a jogegyenlőséget értem, hanem a társadalmi esélyegyenlőséget. Úgy érzem, hogy ez a probléma Márait nemigen érdekelte. Elfogadta ugyan a társadalmi mobilitás lehetőségét, de nem tartotta nagyon fontosnak, pedig ez elengedhetetlen feltétele a modern társadalomnak. Szerintem Márai Sándornak az első világháború előtti, valamint a két háború közti magyar társadalom volt a valószínűleg nem tudatos mintaképe; nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a Magyarország egy viszonylag elmaradott, alulfejlett valami volt, amelynek a vezetői majdnem mindent megtettek annak érdekében, hogy ne is változzon nagyon. Márai 1945 utáni élményei valószínűleg csak fokozták fenntartásait a nagyszabású társadalmi változással szemben. Minderre azért térek ki, mert a modern demokratikus rendszerek nem engedhetik meg maguknak az esélyegyenlőség mellőzését. Amennyiben egy adott társadalmi réteg folyamatosan úgy látja, hogy kiszorul a politika, a gazdaság, a kultúra stb. javaiból, egy idő múlva zúgolódni kezd, és ez a destabilizáció irányába is mutathat.

Összefoglalva: Márai Sándor, mondanom sem kell, író volt, én pedig egy pár nem irodalmi értéket, problémafelvetést ragadtam ki Márai mondanivalójából. Remélem azonban, hogy a mese a politológus és az író párbeszédéről mégsem volt teljesen eredménytelen.

                                   

(Elhangzott Pozsonyban, a Márai Sándor Alapítvány ez évi kongresszusán.)