És eljön az ő országa

15.

Az Elbeszélő bizonyára olyankor követett el hibát, ha a szerénytelenség, a gőg és az önteltség árarcában mutatkozott Ingrid előtt. Bizony, bizony...? Vagy mégis inkább talán? Az első rémületét követő önmarcangolása alatt ez a két szó jutott a legtöbbször eszébe. Nem tudott elég igazságtalan lenni magával szemben ahhoz, hogy az önvádak változatos fogásaival legalább egyszer kielégítse megbánása telhetetlen étvágyát. Önvádak nélkül egy senki lett volna: élő halott. Gépezet, amelyet húsból, vérből, csontokból szerkesztettek ugyan, mégsem működik úgy, mint a hús-vér lények, hanem csupán mások és a pillanatnyi körülmények akaratából vagy szüksége szerint. Pedig lélekben kapcsolatuk kezdete óta készült rá, hogy Ingrid egy napon majd elhagyja. Mivel azonban se megjósolni, se előre kiszámítani nem lehetett ezt a napot, az Elbeszélő sohasem érezte olyan közelinek a katasztrófát, hogy pánikba essen.

A forradalmat, a kormány bukását és a köztársasági elnök lemondását követő hetekben az Elbeszélő elhanyagolta Ingridet. Elmaradozásai miatt a lány nem tett neki szemrehányásokat, de egy alkalommal olyan határozottan utasította el az Elbeszélő közeledését, hogy látszott, komolyabb baj van készülőben.

– Nem akarom, hogy az ágyasoddá degradálj. Akkor inkább fejezzük be – mondta Ingrid.

Az Elbeszélő égre-földre esküdözött, hogy ilyesmiről szó sincs. A rengeteg elfoglaltságára hivatkozott és arra, hogy rendkívüli időket élünk mindnyájan, ám így sem sikerült meglágyítania a lány szívét. Ingridben sok keserűség halmozódhatott fel, ezekről azonban nem beszélt. Most sem, csupán konok elutasítással, nagyon keményen nézett az Elbeszélő szemébe. Látható volt, hogy a felgyülemlett harag elérte benne azt a kritikus pontot, amelyen végső, megmásíthatatlan elhatározások érlelődnek. Másfelől azonban az Elbeszélő sértődöttséget is látni vélt a lány viselkedésében, amelyet bizonyára a mellőzöttsége vagy félreállítottsága táplálhatott. Azzal próbálta nyugtatni a lelkiismeretét, hogy a sértődött embernek akkor sem lehet igaza, ha egyébként minden vádpontban külön-külön igaza van. S mivel nem volt kedve vitába szállni Ingriddel, bólintott csupán, hogy hát igen, elismeri, hogy a lány kifakadása jogos. Ingridnek nem voltak barátnői, és e pillanatban feltehetőleg még másik férfi sem volt az életében. Ismerőse voltak – és ő. Ingrid zárkózottsága és magánya tiszteletet ébresztett az Elbeszélőben, kivált mert a lány következetesebben és könyörtelenebbül juttatta érvényre a zárkózottságát, mint ő a magáét. Ebben a feszült pillanatban az Elbeszélő kettejük közül a lányt találta érettebb embernek, holott ennek éppen fordítva kellett volna lennie. Ingrid befejezett „mű” volt, s az Elbeszélő kételkedve és rezignáltan kérdezte magától, megfelelő partnere lehet-e valaha is ennek a lánynak.

– Elhatároztam, hogy próbára teszlek – mondta nem sokkal később Ingrid, s kétértelműség meg valami halvány fenyegetés rezonált a hangjában, amellyel mintha óvatosságra akarta volna inteni az Elbeszélőt. – Végül is én nem akarok szakítani veled. De tudnom kell, hányadán állok.

– Hogyan akarsz próbára tenni? – kérdezte az Elbeszélő, és igyekezett lazaságot csempészni a hangjába, mintha ő mindazt, amiről most szó van, csupán baráti évődésnek tekintené.

– Azt nem árulom el – mondta a lány, majd őszintén beismerte: – Még én sem tudom.

Azóta, hogy Ingrid ezt a vészjelzést leadta, tömérdek idő telt el, s mivel a próbatételt illető fenyegetését nem váltotta be, az Elbeszélő is lefújta a riadókészültséget. Kitavaszodott, hétágra sütött a Nap. Az Elbeszélő megszámolta mind a hét ágat, s amikor látta, hogy egy sem hiányzik, megnyugodott, mert a hamis biztonságérzetet jobban kedvelt, mint az örökös készenléti állapotot. Ez az első szabad tavasz, mondogatták körülötte sokan. Az Elbeszélő szeretett volna fölfedezni valami különbséget a szabad és a nem szabad tavasz között, de akárhogyan erőltette a szemét, a kirügyező és virágba boruló fák zöld, sárga, fehér, lila és rózsaszín magakelletése a szabadságnak azt az ősi, archaikus, megtámadhatatlan, megcsonkíthatatlan és elpusztíthatatlan erejét demonstrálta csupán, amely azelőtt is, ezután is hozzáférhetetlen marad mindenfajta emberi rosszakarat és téboly számára. Ez a nem túl eredeti megfigyelés is növelte a biztonságérzetét. Az Elbeszélő úgy viszonyult a világhoz, mint a laikus, tanulatlan műgyűjtő a rátukmált Van Gogh-másolathoz, amelyet eredetinek vél, hiszen éppen olyan, mint az eredeti. Sokat utazott. Előadásokra hívták, beszélgetésekre, választási gyűléseken mutogatták, mint valami kegytárgyat, s mivel még nem készítettek belőle hamisítványokat, mindenhol megbecsülték. Ez is jót tett a biztonságérzetének.

Útjaira néha elkísérte Ingrid is. Volt úgy, hogy a lány kérte, mehessen vele, s az Elbeszélő ebbe eleinte boldogan beleegyezett. Ingrid érdeklődése megtévesztette, és csak nagy sokára kezdett gyanakodni, hogy a lány kíváncsisága nem teljesen ártatlan és spontán, és nem is az előadások témája érdekli. Az Elbeszélőt hamarosan feszélyezni kezdte, hogy a lány még a rendezvényeket követő fogadásokon és vacsorákon is csupán szótlanul, dekoratívon meghúzódott mellette, s alig lehetett a szavát venni. Ugyanakkor figyelme lasszóként hurkolódott az Elbeszélőre, és egy másodpercig sem lankadt. Az Elbeszélő úgy érezte, hogy teszteli őt. Amikor ezt nyíltan a lány szemére vetette, Ingrid kétértelműén mosolygott, és kitért az egyenes válasz elől. A pillantásaiból sütő kérlelhetetlenség meglepte az Elbeszélőt, és arra kényszerítette, hogy ügyeljen minden szavára, fegyelmezze magát, és ne engedje, hogy elsodorják az indulatok. Amikor Ingrid nem volt vele, felszabadultabban és oldottabban ismerkedett. Ám beleélte magát abba a szerepbe, amelyről tudta, hogy idegen tőle, s a képmutatását követő lelkiismeret-furdalás és szellemi másnaposság gyötrelmeitől nehezen szabadult. Rájött, józanságának és önismeretének szüksége van a lány korrekciós beavatkozásaira. Az Elbeszélő hozzávetőlegesen mindig tudta, hogy Ingrid mire gondol; mi az, amit nem mond ki.

Egy alkalommal mégis kicsúszott a száján valami, aminek az Elbeszélő nem örült. Azt mondta:

– Te szeretsz fecsegni. Élvezed, ha szellemes lehetsz, ha egy társaság középpontjába kerülhetsz. Lehet az akármilyen társaság!... Nem mondom, hogy mindig ilyen vagy, de azért elég gyakran... Ezt a hasmenéses exhibicionizmust én tökéletesen megértem. Én is ilyen vagyok néha, de utána rettenetesen szégyellem magam, és kimondhatatlan megvetést érzek magam iránt. Maszkot viselek, de meztelenebb vagyok, mint ruha nélkül.

Az Elbeszélőt nem érte váratlanul a támadás, mégis nehezen tudta leplezni a keserűségét. Egy igazi orvtámadás ellen talán hatásosabban tudott volna védekezni.

– A fecsegés kortünet – felelte magára erőltetett nyugalommal. – Eddig nem fecseghettek az emberek, mert féltek. Most itt a nagy szabadság, végre kibeszélhetik magukat.

Ingrid elhúzta a száját.

– Úgy látszik, akkor te is kortünet vagy. Nem valami lelkesítő távlat egy szerelmes nő számára, hogy kiválasztottja így siet átvenni a divatos viselkedésmintákat... Persze lehet, más nőnek tetszene ez.

Ennek az egyáltalán nem heves veszekedésnek az emléke is felidéződött az Elbeszélő emlékezetében azon a tavasz végi estén, amikor egyre bizonyosabbnak látszott, hogy hiába vár Ingridre. Voltaképpen nem lett volna oka aggodalomra. Hétvégére Ingrid elutazott a szüleihez, és csak az Elbeszélő unszolására ígérte meg, hogy vasárnap estére visszajön. A lány ígéreteiben meg lehetett bízni, ez azonban most kicsikart ígéret volt.

Az Elbeszélő egész este a lány szobájának ablakában állt, és hol jobbra, hol balra fordította a tekintetét, mintha egy teniszjátszma küzdelmén figyelné egészen közelről. Ha Ingrid az autóbusz-pályaudvarról érkezik, akkor a jobb oldali irányból kellett volna felbukkannia az utcán. Ha vonaton jött volna, akkor balról. De nem jött se innen, se onnan. Amikor az Elbeszélő belépett a lakásba, nappali világosság volt még, jóllehet későre járt már az idő, a folyton zajos szomszédok a tévé-híradót nézték. Minden hang áthallatszott. Pedig az itteni lakásokat békebeli téglákból húzott békebeli falak választották el, és nem panellapok. Ingridet a szomszédok hangoskodása annyira zavarta, hogy szeretkezés közben sohasem merte úgy elengedni magát, mint idegen helyen, ahol nem ismerték, vagy nem voltak szomszédok a falon túl.

Egy darabig még a Nap is besütött a szobába, de már nagyon messziről. Aztán lassan leolvadt a napfény a függönyről és a szekrényajtó barna táblájáról. Az elbeszélő nyomon követhette, amint centiméterről centiméterre araszolva kivonul a lakásból, mint valami sok karú, alakját szüntelenül változtató különös élőlény vagy mint a márciusi hó, amelyből estére foltok sem maradnak. A helyébe áramló híg és hűvös szürkeség körülfolyta az ablak mellől csak pillanatokra eltávozó Elbeszélőt, akit centiméterről centiméterre araszolva hagyott el a remény, hogy megpillanthatja az utca egyik vagy másik irányából hazafelé tartó lányt. Az autóbusz is, a vonat is régen befutott már. Ennyi idő alatt Ingrid két mankóval bicegve is ideérhetett volna. Az Elbeszélő nem haragudott rá, csupán csalódott volt. Odakint az este közeledtével sem ritkult a gyalogosforgalom, így nagyon nyitva kellett tartania a szemét, hogy a járókelők áramlásában fölismerhesse azt az egy lényt, aki miatt itt van most, s akinek a kedvéért ebben a pillanatban bármit megtett volna. Akár embert is ölt volna, ha a lány úgy kívánja. Egy pillanatig sem aggódott amiatt, hogy Ingridnek baja eshetett. Máskor ez az aggodalom meggyötörte volna, most azonban szinte kívánta, hogy ez legyen az oka – persze nem komoly baj –, amely megakadályozta a lányt abban, hogy a megbeszélt időpontban, vagyis most, mellette lehessen. Az Elbeszélő elszégyellte magát önzése miatt, s hirtelen felbuzdulásában meg fogadta, hogy soha többé nem hagyja egyedül Ingridet. Egyszer felhívta a lány, kért, könyörgött, hogy jöjjön el hozzá az este, de neki valami halaszthatatlan tennivalója akadt az egyeztető bizottságban, valami fontossá felfújt apróság, ezért nem ment el. Ingrid nem bocsátotta meg neki, hogy egyedül hagyta azon az estén, s később többször is fölemlegette a dolgot. Az Elbeszélő a pokolba kívánta a barátait. Még mindig csak pillanatokra mert elmozdulni az ablaktól. Besötétedett, s az utca már az éjszakai műszakra készült, egy másik emberfaj, a kalandokat, mámort, felejtést kereső szerencsétlenek, zsákmányra éhes kalandorok, tolvajok, gyógyíthatatlanul magányos teremtmények fogadására, akikbe ilyen idő tájt jár néhány röpke órára hálni a lélek. Az Elbeszélő lelki rokonainak érezte őket most. Kedve lett volna kimenni a sötét házak közé, eltévedni a kissé szegényes és lepusztult városrész valamelyik utcájában, félúton két negyedosztályú kocsma között. Egy pillanatra megfeszültek a lábizmai, aztán lassan újra elernyedtek. Időről időre megremegtek előtte az ablaktáblák, ilyenkor villamos dübörgött végig az utcán, s a világ járásának lassú irányváltozását jelezte, hogy a város e fáradhatatlan munkásainak oldalvázán feltűntek az első nyugati cigaretta reklámok. Mindez olyan banális és nevetséges volt! Az Elbeszélő kezdte azt hinni, hogy időtlen idők, talán a születése pillanata óta ennél az ablaknál áll, s miközben odakint egyik pillanatról a másikra változnak az események, idebent, az ablak belső felén, nem történik semmi, csupán a várakozás izzik egyforma tűzön, egyre fölöslegesebben és értelmetlenül. A forróság, amelyet belül érzett, nem melegítette. Tudta, hogy nem jön több vonat, se autóbusz. Mégis csak éjfél körül szánta el magát arra, hogy hazamenjen.

Másnap reggeltől a telefonon lógott, de Ingrid lakásában tucatszori csengetésre sem vették föl a kagylót. Viszont egy ízben valamilyen biztosító társaság jelentkezett, estefelé pedig valamelyik Wagner-opera nyitánya hangzott fel a vonal túlsó végén, s akkor az Elbeszélő feladta. Este megint csak a nagy üresség fogadta Ingrid lakásában. A rákövetkező napon azonban levél érkezett a lánytól. Nagyon szűkszavú, rideg levélke volt, hiányzott róla a postai bélyegző, valaki nyilván sajátkezűleg dobta be a levelet a postaládába. Ingrid találkára hívta annak a vidéki városkának a szállodájába, ahová fél évvel korábban elvonultak egy éjszakára a forradalmi mámorban úszó Pozsonyból. Ennek az emléknek az exhumálása közben az Elbeszélőt nem az öröm hullámai járták át, hanem érthetetlen módon a szorongásé, mintha már akkor valami titok lappangott volna a viszonyuk mélyén, amelyet mind ez ideig nem sikerült megfejtenie, de amely minden bizonnyal a kapcsolatuk lényegét érinti. Az Elbeszélő sejtette, hogy nem ugyanazt várják a másiktól, s erre már ott, azon az éjszakán rá kellett volna jönnie. Ingrid sohasem fedte föl egyértelműen, hogy elégedetlenségének mi a valódi oka. Jelzésekbe és utalásokba burkolt panaszait pedig az Elbeszélő elengedte a füle mellett. Mivel könnyelműsége most megbosszulta magát, találkozásuktól semmi jót nem várt, s úgy indult el Ingridhez, mintha bírósági tárgyalásra idézték volna be, ahol előreláthatólag több pontban is bűnösnek találják majd. Nem értette azt sem, miért éppen ezt a helyet szemelte ki Ingrid találkájuk lebonyolítására, s ez nyugtalanította. A vidéki szálloda az Elbeszélő számára az égvilágon semmit sem jelképezett.

A meglepetések sora azonban nem ért még véget. Ingrid nem jött el a randevúra, s üzenet sem várta az Elbeszélőt a szállodában. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan volt a lány viselkedése. Bújócskát játszott vele, s ez sehogyan sem illett a képbe. Hogy mi történt valójában, arra csak este derült fény, amikor az Elbeszélő az utolsó vonattal visszautazott Pozsonyba. Éjfél is elmúlt, amikor a főpályaudvarról taxival Ingrid lakásához vitette magát. Itt egy végső meglepetéssel bezárult a kör. Ingrid összes személyes holmija eltűnt a lakásból, s még a rászedettsége tudata sem akadályozta meg az Elbeszélőt abban, hogy hahotázva ki ne nevesse magát. A lány úgy lóvá tette, mint egy taknyos, tapasztalatlan kölyköt. Egy csapásra nyilvánvalóvá vált, hogy csak azért csalta el őt vidékre, mert nem akart költözködése közben még véletlenül sem találkozni vele. Mindennél világosabban megmagyarázta ezt az a levél, melyet Ingrid a kiürített szobában hagyott hátra a számára. Az Elbeszélő sejtette, mit tartalmazhat a levél, s olyan óvatosan és megfontoltan vette ki a borítékból, mintha egy gránátot kellene hatástalanítania. A sebtében, hanyagul papírra vetett mondatokat azonban egy hivatásos tűzszerész sem hatástalaníthatta volna: „Azt hiszem, beleszerettem valakibe. Meg kell győződnöm róla, hogy tényleg szerelmes vagyok-e, vagy csupán a újra neurózisom játszik velem. Most elutazom. Ne haragudj, hogy nem akartalak látni előtte. Nem telt volna bennem sok örömöd. Idővel majd jelentkezem, írok vagy fölhívlak. Ingrid.”

Az Elbeszélő eltette a levelet a farzsebébe, és a legcsekélyebb megrendülést sem érezte. Voltak ritka pillanatok az életében, amikor a legteljesebb közönnyel viszonyult magához, s ilyenkor a tekintete egybeolvadt annak a szemnek a tekintetével, amelyet minden, még a legjelentéktelenebb, legbanálisabb cselekedete közben is magán érzett. Ezekben a pillanatokban mintegy kivonult magából, mint egy szobából, amelynek a falai bármikor összedőlhetnek. Bizonyos, másokat az őrület határára sodró helyzetekben őt nyugalom szállta meg, amely talán a dolgok befejezettségéből és visszavonhatatlanságából következett. Mintha egy hosszú mondat végére kitette volna a pontot, s ettől megkönnyebbült. Apja haláláról értesülve érzett hasonló nyugalmat, miközben körülötte mindenki siránkozott és a kezét tördelte, majd amikor az első és a második feleségétől elvált, vagy amikor első nekifutásra nem vették föl az egyetemre, vagy amikor be kellett vonulnia katonának. Mindig úgy képzelte, hogy szakaszokból áll az élete, s egy-egy szakasz végén a pont azt is jelentette, hogy egy másik szakaszba lépett. Ezek a körkörös irányú újrakezdések ahelyett, hogy fásulttá vagy cinikussá tették volna, a kíváncsiságát újították meg. Amit végtelen nyugalomként élt meg, nem jelentett egyebet, mint hogy elmúlt a szorongása és a sokféle lappangó félelme, amely a legönfeledtebb pillanataiba is belopakodott, és lehetetlenné tette, hogy eloldódjon a mindennapi gondjaitól és igazán szabadnak érezhesse magát. Ilyenkor természetesnek tartotta, hogy a dolgok így történtek meg, és nem másképpen. Ez lehetett a magyarázata, hogy az Elbeszélő éppen a sorsdöntő, drámai pillanatokban nem esett kétségbe. A megkönnyebbülés, hogy egy darabig nincs miért aggódnia és szorongania erősebbnek bizonyult a megrendülésnél. Az Elbeszélőt leterítették, s neki ebben a kényelmetlen, vízszintes helyzetben azt látta, hogy a csillagos égbolt nagyon szép, és még a sajgó fájdalmáról is elfelejtkezett. Mindez gyávaság is lehetne, gondolta ilyenkor, de tudta, hogy nem gyávaság, hanem az erőviszonyok józan felmérése. Sohasem sikerre áhítozott, hanem arra, hogy elkerülje a kudarcokat. Óvatosságára nem volt büszke, de nem is szégyellte. Semmi meglepőt, szokatlant vagy kivetnivalót nem talált Ingrid árulásában, s a módot, ahogy a lány megszabadult tőle, ötletesnek tartotta. Ingrid nem tett olyat, amit talán adott esetben ő is nem tett volna meg.

Most, hogy Ingrid ilyen váratlanul kilépett az életéből, az Elbeszélő azzal áltatta magát, hogy ezt a csapást is kiheveri, úgy mint az előzőket. Mivel élete nem bővelkedett fordulatokban, csak amennyi a korosztálybeli férfiaknak és nőknek s közülük is az alkalmazkodóknak, s nem heveskedőknek és a nem túl ambiciózusaknak kijutott, bízvást remélhette, hogy most, élete derekán, némi jártasságot szerezve a túlélés módozataiban é technikáiban, megalapozhatja hátralévő évei biztonságos egyensúlyát. Eddig minden rosszban talált valamit, amit később a maga javára fordíthatott. Sohasem tépelődött azon, hogy az így visszanyert egyensúlyért mekkora árat kell fizetnie.

Ezúttal azonban a túlélés technikája cserbenhagyta. Ingrid levele bizonytalanságba taszította a szakítás véglegessége felől, s az Elbeszélő, ha valamit, a bizonytalanságot viselte a legnehezebben. Ingrid mintha hagyott volna egy kiskaput, amelyen visszaosonhat hozzá, ha mégis úgy látja majd, nem volt érdemes elszöknie. De ha visszatérne is, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. S akkor megéri-e? Ebben a pillanatban ez nagyon akadémikus kérdésnek tűnt, amelyen korai volt tűnődni. Az Elbeszélő azonban megmakacsolta magát, s úgy döntött, csak azért is ezzel a kérdéssel fog foglalkozni. S kezdett furcsa dolgokat észlelni magán. A legváratlanabb alkalmakkor szentimentalizmus környékezte meg, pedig mi sem állt tőle távolabb a szenvelgéstől és érzelgősségtől. Mintha valamilyen szörny fogant volna meg benne. Továbbra is eljárt Ingrid lakására, teljesen fölöslegesen. Már amikor elindult tudta, hogy hiába megy oda, mégis megtette az utat. Nem végződött másképpen az a kísérlete sem, hogy megidézze Ingrid szellemét. Kapcsolatuk kezdetén a lány elhalmozta őt a fényképeivel, s ezeket az Elbeszélő most kirakta lakása különböző pontjain, egy-egy még a konyhába és a fürdőszobába is jutott. De amikor rápillantott a fényképekre, csak a rosszkedve lett mélyebb. Elfelejteni, elfelejteni, ismételgette magában gépiesen, mintha ebben a szóban bűvös erő lakozott volna, amely hozzásegíti a túléléshez. Nevetségessé vált, mint egy generális, aki rögeszmésen üvölti, „támadni, támadni”, amikor a seregéből hanyatt-homlok menekül mindenki, akinek csak egy kis esze van, őt pedig az ellenség perceken belül foglyul ejti. Nem maradt más hátra, mint a kapituláció. A következő pillanatban azonban ráeszmélt, hogy a hasonlat nemcsak patetikus és melodrámai, hanem pontatlan is. Ő nem volt generális, ellenség nem támadta meg, így nem is volt kik előtt kapitulálni. Csak a szégyen volt olyan, mintha...

Aztán amikor a legkevésbé várta, képeslapot küldött neki a lány. Ez állt benne: Itt vagyok Amszterdamban. Sokszor gondolok rád. Csókollak. Ingrid.

Az Elbeszélőt rövid időre felvillanyozta, hogy hírt adott magáról a lány. De mi a fenét keres Amszterdamban? Lehet, hogy azt, amit én Pozsonyban, gondolta. De mi a fenét keresek én Pozsonyban, kérdezte a következő pillanatban. Süket csönd volt rá a válasz. Csak a pulzusa lett szaporább, mint akit nagyon megijesztettek.