Levélféle Tótiába

Tisztelt Hölgyeim, Uraim, kedves Barátaim!

Amikor 1995. április elsején megvásároltam a Kalligramot, s a Hátsó gondolat című rovatban elolvastam Peter Michalovič írását, a Meghívás Közép-Európába címűt, és a meghívottak között az EX Symposion nevét is láttam, nos, akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogyha majd eljövünk ide, Pozsonyba, akkor mégis csak kellene valami szöveget fabrikálni arról, kik is vagyunk mi (én), meg mit és értek én Közép-Európa alatt.

Most is, mint annyiszor, a véletlen segített. Meg a lustaságom. Tavaly nyár óta hevert egy könyv a könyvespolcomon, de nem a helyén és nem élére állítva, hanem csak úgy becsúsztatva a könyvek és a polc deszkája közé. Olykor, ha ránéztem, konstatáltam, hogy ááá, ez az a könyv, amit rég elveszettnek hittem, és hogy a helyére kéne tenni, de mindig akadt sürgősebb tennivalóm. Aztán a Kalligram böngészgetése közben, mikor elolvastam a Michalovič szöveget, kihúztam ezt a könyvet. Mélyföld. Ez a címe; és a jugoszláviai szlovák költészet antológiája. Az újvidéki Forum Könyvkiadó adta ki 1981-ben.

Én 1982. október 9-én vonultam be a Jugoszláv Néphadsereg kötelékébe. Nem nagy örömmel persze (még a disszidálás gondolata is foglalkoztatott, azonban sem bátorságom, sem kellő energiám nem volt a távozáshoz), de hát alföldi betyár nem lehettem, így szolga lettem a császár udvarán. No, ne ijedjenek meg, nem a katonaélményeimet fogom elmesélni, ahhoz még nem érzem magam elég öregnek. Illetve egy élményemet mégis elmesélem.

Egyik barátom levelét fölbontva egy írógéppel írt verset húztam ki a borítékból. Ennek a versnek a címe a Kiszúrt szemű szent. Fogalmam sem volt arról, ki írta; a barátomnak megtetszett, és egy másnapos délelőtt legépelte és elküldte nekem, de a vers szerzőjét vagy nem tartotta fontosnak közölni velem, vagy egyszerűen elfelejtette. Több más verssel együtt ez is nagy segítségemre volt a túlélésben. Megtanultam fejből, és őrségen szavaltam magamban, félhangosan, hogy ne halljam a teli tölténytár térdemhez csapódó zörrenéseit. Nem hallottam meg. Csak zenei aláfestést adott a mormoláshoz. Évekkel később, Újvidéken, egyetemista koromban vettem meg az antológiát egy leértékelés alkalmából, s akkor találtam rá újból erre a versre. Ján Labáth írta és Koncsol László fordította. Én ugyan egy másik szövegre emlékeztem (akkor még tudtam fejből), de hát nyilván a barátom is tévesztett másoláskor, és gondolom, magam is átírtam fejben, a tölténytár csörgésének ritmusára. De újbóli találkozásunk mégis megdöbbentő volt. Ma már kissé ütött-kopott ugyan ez a vers, olyan, mint az első szerelmünk 10-15 év múltán, rétegek rakódtak rá s talán a költészetről is többet tudok mint kéne (legalábbis olvasóként), mégis. Mégis, amikor a Kiszúrt szemű szentet újraolvastam, beleborzongtam. Ez a vers (is) a múltam, az új középkor kegyetlenségétől fojtogatott. Én nem tudom, hogy a Vajdaságban (vagy másutt) írt szlovák költészet beépült-e a szlovák irodalomba, vagy sem, s ha igen, hogyan. (Egykori kisebbségiként nincsenek valami jó tapasztalataim, sem illúzióim; általában egy-két nevet szokás fölkapni, s azok a szerzők is csak, ahogy Sziveri János mondotta magáról, az előszobában toporognak.) Nem tudom tehát fölmérni, igazán jó-e ez a vers (vagy az antológia többi verse), de nem is ez a lényeges. Nekem ez már, hogy úgy mondjam, genetikai örökség. Arról aztán már nem is beszélve, hogy legalábbis a nevemből ítélve – őseim pár száz évvel ezelőtt igencsak törhették a magyar szót, ha egyáltalán tudtak magyarul. Vagyis hát tótok voltak, ahogy azt nálunk minden pejorativitás nélkül mondják.

És ez az én Közép-Európám. Vajdaság mindig is egy mini Közép-Európa volt. Szlovákok, ruszinok, németek (svábok), románok, szerbek, örmények, montenegróiak, cigányok, zsidók, magyarok és kisebb számban albán „vendégmunkások”, lengyelek, csehek, orosz emigránsok otthona. Kosztolányival szólva bérbe vették azt a földet, több száz évre. Volt akinek, több idő jutott, volt, akinek kevesebb. Kivel, hogyan játszadozott a történelem, amely inkább hasonlít, hasonlított macska-egér játékra, mint bármi másra. Ki ilyen nemzetbe olvadt bele, ki olyanba. Ma már csak a nevek őrzik, ha őrzik, hogy ki milyen nációhoz tartozhatott egykoron. Bájityok, Kovacsikok, Vidovszkik, Spitzerek, Dimovicsok, Szafkók és nem utolsó sorban Rajslik és Bozsikok vallják magukat magyarnak; és Dudasok, Sabók, Kerestesek, Njaradik, Sánták, Salgók, Kisek, Nadjok vallják magukat szerbnek, ruszinnak vagy épp szlováknak.

Nem akarok én itt maguknak történelemleckét adni, hisz bizonyosan tudják, hogy a zentai vagy csókái csata után telepítették be a Vajdaságot. Főleg Mária Terézia és II. József idejében. Aki ide akart települni, az fogta a kis cókmókját és – némileg elbagatellizálva – letelepedett. A cókmókon kívül pedig azt hozta, ami a fejében volt. Hozta a kultúráját, melynek hordozó eleme a nyelv. Minden odatelepült nép otthagyta védjegyét azon a tájon. Még talán látni Kiszácson a szebbnél szebb, a kék számtalan árnyalatában pompázó, minden évben frissen meszelt szlovák házakat, melyekben annyit gyönyörködtünk, a vonatablakból Újvidék felé utazva; még mindig jó az apatini sör, amely soha nem lett volna apatini, ha a sváb kisiparosok nem ott kezdenek el sört gyártani; nekem még mindig fángli a merítőkanál és pajszer a feszítővas. Még létezik az örmény templom Újvidéken – igaz már csak irodalmi művekben. De ha ennél kevesebb, már eltűnt vagy inkább eltűntnek vélt nyomokat hagytak is ott az előttünk járók, akkor is ott porladnak a csontjaik, és erről soha, egy pillanatra sem volna szabad megfeledkezni. Félreértés ne essék, nem az ősi tűzhelyek megőrzéséről papolok én, hanem arról a kulturális örökségről, amelyet most minden módon meg akarnak semmisíteni azok, akik etnikai gettóba próbálják kényszeríteni saját népüket, pontosabban saját népüket is, akik azt képzelik magukról, hogy meg tudnak lenni saját nyomorukban, akik minden más népet, minden más kultúrát legszívesebben a föld színével tennének egyenlővé, de legalább is palackba szeretnének zárni, mintha a kultúra valami dzsinn lenne; ők pedig nem a szerb nép, hanem a szerb politika. Az a politika, amely spiclikből, zsebtolvajokból csinált üzletembereket, akiknek most „foglalkozásuk a háború”. Filip Dávid írja: „A véres, háborús haszon termeli ki a gazdagok új elitjét. E gazdagság nyomában húzódik meg a háborús bűnözés. Mások kínjain és szerencsétlen nyomorán jött létre. Az újgazdagok valóban az utcáról jönnek, az alvilágból; a valamikori senki kis spiclik, zsebtolvajok, feketekereskedők, rablók most üzletemberek, akik az állammal kereskednek. Nehéz elfogadni, hogy ezek a pénzemberek fogják fölújítani az országot, ha vége lesz a háborúnak. De hát nem nőttek ki egész birodalmak rablásból és fosztogatásból, kalandorok, fegyencek, banditák leleményességéből és munkájából? Semmi esetre sem új jelenség ez a világtörténelemben. A zavaros eredetű pénzekből újjáéled a gazdaság, utakat és gyárakat építenek majd. Amikor ez a pénz megtermékenyül és megfial, az új mecénások színházakat és nyomdákat nyitnak meg. A második vagy a harmadik generáció már teljesen elfelejti, hogy mennyi vér tapadt a pénz eredetéhez. Az utódok a város legszebb részén fognak lakni fényűző villáikban. De – gondolom –, átok ül az ilyen örökségen, mint ahogy minden valamire való rémfilmben az lenni szokott; valakire a családfából szerencsétlenség szakad, olyanra, akinek halovány fogalma sem volt a bűnös javak eredetéről. A bosszú borzalmas éjszakáján kinyílnak az áldozatok sírjai. A halottak eljönnek a váltságdíjukért, a kései örökösök álmaiba és életébe bújnak, megőrjítve és degenerálttá téve őket.

Ez maradt hát nekünk, hogy bízzunk az égiek igazságában!”

*

Ezt az irományt egy bizonyára a maguk számára is ismert nagy író, Danilo Kiš miatt szakítottam meg. Már előtte is lapozgattam a Kalligram egyik számát, abban is a Változatok közép-európai témákra című Kiš-esszét, de nem ez miatt szakítottam meg az írást, hanem egy közvetlenül a halála előtt, 1989-ben Dubrovnikban készült interjú miatt, melyet most lehetett először látni és hallani. Annál is inkább érdekelt a dolog, mert mi, az EX Symposion szerkesztősége, egyik tematikus számunkat neki szenteltük. Az interjú érdekessége pedig az volt, hogy Danilo magyarul nyilatkozott. Többek között azt mondotta, hogy bár ő költőnek indult, mégsem lett az, mert egy költőnél minden életérzésére, élményére megtalálta a választ. Ez a költő pedig: Ady Endre. Csodálatos! Itt, úgy érzem, megint magyarázkodnom kell. Nem a nemzeti büszkeség dagasztotta kebelem, hogy lám, lám, milyen jó költőink vannak nekünk, magyaroknak, hogy még egy félvad montenegróit is kisujjal pöccintenek le a Parnasszusra vezető útról. Nem. A bátorságot csodáltam benne. Ahogy ezt ki tudta mondani. Ady nyelvén. (Akit mellesleg éppúgy utáltak magyar honfitársai, mint később Kist a mélyszerb „kommenisták.”)

*

Vajdaságban van egy mondás, amelyet lehet, hogy Önök is ismernek; így hangzik: „jobb egy jó szomszéd, mint a távoli rokon.” Úgy látom, ez távoli rokon most Nyugat-Európa. Danilo Kiš mondotta a fentebb említett interjúban: Közép-Európának nincs határa, illetve attól függ, hol áll az ember és honnan szemléli. És mégis tudjuk, hogy hol van. Nyelvekről van itt szó, melyeket ott nem ismernek. Le kell fordítaniuk az irodalmunkat, a történelmünket (mely érthetetlen és zavaros számukra, mondom én), és ez fárasztja őket. Tetszik vagy sem, be kell látnunk, csak fárasztó, szegény rokon vagyunk Európa számára, aki mindig csak kunyerál. De a demokráciájuk, az nagyon kéne. Az irodalmunk azonban – ismét Danilo – maradjon más. Ne csak technika, hanem minden témának megfelelő forma.

Végezetül hadd mondjam el egyik álmomat Közép-Európáról. Ha mondjuk péntek délután 14 óra körül Veszprémből elindulunk, mondjuk, Szabadka felé, 18 órára még Wartburggal is odaérhetünk. Ott egy bosnyák kiskocsmában aperitifként jófajta, eperfahordóban érlelt szerb szilvapálinkát ihatunk és csevapot vacsorázhatunk jó sok hagymával, fehér kenyérrel. Utána könnyű homoki borból készült spriccert (nem fröccs!) szopogathatunk éjfélig, utána alvás. Ha időben kelünk, délben, de legkésőbb délután két órakor Kolozsváron lehetünk, ahol valamelyik barátunknál már ki van készítve a háromszor főzött székely pálinka, és gőzölög a kolozsvári töltött káposzta. (Vacsorára majd okvetlen gazdag puliszkát együnk, sok sajttal és juhtúróval.) Rövid séta és beszélgetés után lehet folytatni az utat. Rövidre fogom. Munkácson borscsot és vodkát, Kassán borovicskát, szaftos, párolt borjúhúst rendelhetünk knédlivel. Csak arra kérem Önöket, hogy utazás után mindig gulyáslevest vagy korhelylevest egyenek, mert utazás után az a legjobb.

Ha mindez belefér egy hétvégébe, ha ezt meg tudjuk csinálni (hogy ne legyünk a sorbanállások és a reménytelen várakozások országa), akkor a fene se áll nyolc órás sort az osztrák határon. A penészes sajtot és az Amstelt úgyis idehozzák. (Bár azt gondolom, hogyha a fennebb említett dolog bekövetkezik, akkor nem lesz várakozási idő.)

Az utazást persze sugárirányosan is lehet tervezni.

Mindezek után – Brodszkijjal vagy Danilo Kišsel szólva – semmi mást nem kell megtanulnunk, mint meghalni. De ezt ne mások határozzák meg; legyen ez mindenki legbelsőbb magánügye. Én bízom benne, hogy sikerül, többek között ezért vagyok most itt. Ha meg nem, akkor ideig-óráig mindenki saját portáján főzőcskézhet, válogatva a nemzetinek nevezett konyhák titkaiból, míg nem jön a futár két katonarendőr kíséretében.

És akkor eljön az ő országuk. A spicliké, tolvajoké stb. stb.

(Elhangzott a pozsonyi Európai Kulturális Klub 1995. június 6-ai rendezvényén.